Magyar Napló, 1999 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1999-07-01 / 7. szám
ugyanis nem egy új generáció előítéletektől mentes képviselője, hanem azok egyike, akik életsorsukkal érveltek meggyőződésük, adott esetben nemzeti identitásuk mellett. E sors fordulópontjaiba időnként igen nagy földrajzi távolságok is belefértek, míg a költő hazatalált szűkebb hazájába, az Ungvidékre. S itt talált vissza (újra) ahhoz a nyelvhez, amelyen költőként is megszólalhat: a romák és dolisnyák nyelv ötvözetéhez, amelyet természetesen az eddigi nyelvkísérletek is gazdagítottak, s amelynek két szélső pontján ott van két kultúra, az ukrán és a magyar. Szintetizáló szándékú nyelv Szlavko Szlobodáné, mint ahogy szintetizáló szándékú közösség- és irodalomképe is. Mi sem természetesebb, mint az, hogy egy saját nemzeti önmeghatározásával küzdő etnikum itt, a Kárpátok ívében Petőfihez fordul szellemi segítségért. „Petőfi soraiból a történelem szól hozzánk s az nem idegen történelem, hanem az, amit a mi őseink éltek át itt, szülőföldünkön” — írja előszavában a fordító. Nem megyek én innen sehová (Ne idu ja otszjud’ nikuda), mondja a magyar költő egyik korai versében. Ez a Petőfinél még némi szerelmi motívumot, lírai alaphangot őrző, rövid költemény azonban a mai ruszin költő számára programvers lehetne, akár a századunk által teremtett magyar kisebbségek hitvallása, sorsvállalása. Szlobodan látószögéből lefordítható az is, ami egy hegylakó nép számára a priori lehetetlen, Az alföld (Nizina), mert nem(csak) a síklakó életszemléletét énekli meg, hanem az örök emberi szabadságvágyat. Egy kárpátaljai költő számára szinte kötelező penzum A munkácsi várban (A mukacsovsz’kum zamka) lefordítása. S nem alkalmi fordítás ez, ahogy az irodalmi köztudattal ellentétben nem egy alkalmi látogatás emléke a Petőfi-költemény sem, hanem egy történelmi példázatra építő, régen készülődő dacvers. Nem véletlen, hogy ez talán Szlavko Szlobodan legjobb Petőfi-tolmácsolása. A kevéssé idézett Petőfi-vers, Az ember (Csolovik) választása sem véletlen, tragikus soraival: ,,A nép is elvesz, melyhez tartozol. / Az ország, melyben most él nemzeted...” (Csak zárójelben: ez a vers hiányzik az eredeti címek felsorolásából!) Jól tudjuk, az apokalipszis elénk vetítése önvédelmi eszköz: a veszély nevén nevezése már önmagában is megóvhat a bajtól. Kimondása azonban keserű kötelesség az örömre szánt költő számára. BENKÓ ANDREA A Petőfi Társaság A kollektív emlékezet A Petőfi-kultusz története csak részben tartozik az irodalomtörténet körébe. Petőfi költői értékén túl számot kell vetnünk a kollektív emlékezettel, amely sokkal inkább a társadalomtörténet, a nemzettudat változásának kérdése, és működése nem feltétlenül egyenesen arányos az esztétikai megítéléssel vagy a kritikai tudással. A kultusz és ezen belül az évfordulók története a nemzettudat állapotát jelölik. Egyegy Petőfi-évforduló mindig kényes kérdéseket vet föl. Az ünneplés formái, támogatottsága, tömegessége vagy elszigeteltsége, harsogása vagy elhallgatása pontos rajzát adja a közösség vágyainak és félelmeinek, az önkép változásainak, a valódi közösség meglétének vagy hiányának, és egyúttal annak is tükörképe, hogy menynyire tartjuk magunkat a közösség részének, elfogadjuk-e vagy elutasítjuk jelképeit. A kultuszhoz alkalmas kultusztárgyra van szükség. Petőfi rendelkezik mindazokkal az ismérvekkel, amelyek a közösség számára a vallásos áhítatban való összetartozás pozitív kényszeréhez, a mindig újra megalkotott nemzettudathoz szükségesek. A közösség protekciója a „helyettem, miattam, a mi szabadságunkért halt meg”, az áldozatért érzett bűntudat, amely a Petőfi-kultusz kialakulásának egyik alappillére. A költő halálának pillanatában megindul a legendateremtés, és látható formát ölt a kényszer, hogy bizonyossá váljék a bizonytalan mind a szülőhely, mind a halál körülme-Szlavko Szlobodan műfordításai természetesek. Úgy gazdálkodik a változó hangsúlyú nyelv eszközeivel, hogy az sem az eredeti, sem a befogadó nyelv számára nem jelent kényszert. (Sándor Petőfij: Ubrani poeziji. Potovmacsiv Szlavko Szlobodan. Edicija Podkarpatyija, Uzshorod 1998. 48. p.) nyeit illetően. Kézzelfogható, szemmel látható tárggyá, újrateremtett valósággá kell válnia: emléktáblák, szobrok készülnek, vagy közadakozásból készítendők lesznek, és a kultusz első intézményesülési kísérleteire is sor kerül (ld. Kerényi Ferenc: A körözőlevéltől a szoboravatásig, a Petőfi-kultusz első korszaka, 1849—1862). A nemzet továbbra is igyekszik lelkiismeretét csitítani, a kiegyezéssel megindult polgárosodásban az áldozat helyét megtalálni, a már meglévő és megalkotandó Petőfikultusz eseményeit, helyeit, tárgyait, közösségeit, személyiségeit, műtárgyait rendszerré építeni. A kultusz összefogója, első jelentős intézménye kétségkívül az 1876- ban megalakult Petőfi Társaság. Létrehozásának ötletét először A Hon című politikai napilap említi 1863- ban, az ötlet gazdájának Vas Gerebent és Degré Alajost nevezi meg. A hírt cáfolják, majd még egyszer szó esik róla azzal, hogy Dobsa Lajos drámaíró megbízta három írótársát az alapszabályok elkészítésével. Ettől kezdve 1876-ig nem hallunk róla, ekkor az írók és Művészek Társasága Kerepesi úti szobájában Balázs Sándor, Lauka Gusztáv, Szigligeti Ede, Éjszakai Károly és Szana Tamás megalakítja a Petőfi Társaságot. Összeállítják a tagok listáját és Jókait kérik fel elnöknek. Az első nagygyűlésen — 1877. január 1- jén — az elnök beszédében a Tízek Társaságának eszmeiségét élteti: „Petőfi felébreszthetetlen, de az eszme, az irány, amelyet ő megállapított, életben tartandó”. A kultikus jelrendszer legfőbb tényezői a „zarándokhelyek”, a feltételezett szülő- és halálhely, Kiskőrös és Segesvár. Az 1822 és 24 között Petrovits István által bérelt kiskőrösi házat az írók és Művészek Társa- MAGYAR NAPLÓ 1999.