Magyar Nemzet, 1905. október (24. évfolyam, 237-262. szám)
1905-10-01 / 237. szám
Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 237. szám. Vasárnap, október I. Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 8. szám II. em. Telefon : 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi út 54. szám. Telefonszáma: 64—01—02—03. Rossz szolgálat. Budapest, szeptember 30. A koalícziós sajtó egy része semmibe veszi a 3-ik pont valódi értelmét helyreállító miniszterelnöki nyilatkozatot. Kifogástalan lévén a nyilatkozat közjogi tartalma, a formát kifogásolják. Sőt a koalíció érdekeitől teljesen távol álló, független újságok is jobban szeretnék, ha valamely ünnepélyesebb formában esett volna meg a reparáció. Akárhogy van is a dolog, a Fejérváry báró nyilatkozata, még inkább egy köztiszteletben álló, a koalíció iránt nem ellenséges érzésű államférfin meghivatása és meghallgatása azt bizonyítják, hogy a korona a parlamentáris többséggel szemben nem helyezkedik a rideg megközelíthetetlenség álláspontjára. S habár akadnak magas állásokat betöltött, tehát a köteles diszkréczió törvényeit igen jól ismerő politikusok, akik székek elhelyezéséből s más külső jelekből igyekeznek bebizonyítani, hogy a koalíczió vezéreinek Bécsben szándékos sértést kellett elszenvedniük: a közvélemény ma már nyugodtabban ítéli meg a múlt szombati audienczia eseményeit s nem tekinti a nemzet megaláztatásának azt, ami ott történt. Nem, már csak azon formai okból sem, mert a kihallgatáson megjelent politikusok a parlamenti többségnek s nem az országgyűlésnek, tehát nem a nemzetnek küldöttei voltak. Egy párt politikájának, programmjának voltak hirdetői, egy párt nevében szólottak, nem az országgyűléstől, tehát nem a nemzettől, csak pártjuktól volt megbízatásuk. Egy »beszélgetést« kivéve, amely még a székek elhelyezéséből és őfelsége főhajtásából és sarkantyupengéséből is érvet kovácsol a korona sértő szándékának bebizonyítására, — holott az Ischlbe nem tudjuk mi után-módon eljuttatott memorandumból titkot sem csinál —• ezt a »beszélgetés«-t kivéve,a kihallgatáson jelenlevő férfiak valamennyien tartózkodnak a kiszínezéstől, a kérdés elmérgesítésétől, a közvélemény hangulatának fellovalásától. Dicséretükre legyen mondva. Kossuth és Apponyi még nem adták fel a békés kibontakozás reményét, sőt a nehézségek feltorlódása daczára Apponyi egyenesen azt mondja, hogy sohasem állottunk közelebb a kibontakozáshoz. Szóval, — talán a sajtó egy részét kivéve — nincs senki, aki a szombati kihallgatásból nagy tüzet akarna rakni, s nincs senki, a ki az egyik kísérlet sikertelensége miatt feladná a partidét és dühében felborítaná a sakkfigurákat. Íme egyik bécsi újság híradása szerint Apponyi gróf még mindig nem látja kimerítve a szerencsés közvetítés eszközeit. Sőt egyenesen rá is mutat a szerencsés kezű közvetítőre, akinek fellépésétől ő sokat várna, a Széll Kálmán személyében. E »tánczra való felhívás« pikáns személyi vonatkozásaival a »Budapesti Napló« vezérczikke foglalkozik. Mi csak a tünetet, a jelenséget, az idők jelét látjuk benne. Azt látjuk, hogy az ellentétek kiegyenlítésében és nem kiélesítésében, hidak építésében és nem lerombolásában keresik a megoldást a vezető politikusok. A békés megegyezésnek e hangulata egyenesen forró békevággyá fokozódik a közvéleményben, az országban. A nemzet megunta az anarchisztikus állapotokat. Megunta, mert felismerte veszedelmeit az állami élet teljes megakasztásának. Megunta a gazdasági pangást, a tőke félénk elbujását, a haladás és emelkedés szünetelését s mindazt a sok erkölcsi és politikai kárt, mely a könnyelműen felidézett harczból a nyakunkba szakadt. Nem azok tesznek jó szolgálatot a nemzetnek, akik a válság medrét — újságírói szenzáczióhajhászatból, vagy olcsó népszerűség verőfénye után áhítozva — mind mélyebbre ássák, s a kik a korona békés hajlandóságának bizonyítékain napirendre térnek. S viszik, tolják előre az országot azon az úton, amelynek végében kemény, el nem mozdítható kőfalak meredeznek felénk. Budapest, szeptember 30. A megcáfolt püspöki kinevezések. A Budapesti Tudósító-t illetékes helyről annak kijelentésére kérték fel, hogy a mai lapok ama A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. ■— Szeptember 29. — Camille Desmoulins, Páris, szeptember 24. Ezen a megindítóan szép és fájdalmas sugárzással teli őszi délutánon mindannyian a Palais Royal kertjébe özönlöttünk. Itt, ugyanazon a szent helyen, ahol hajdan éles szavával átharsogta a teret és sovány karjával belerántott a forradalom harangkötelébe, immár fehér márványszobra állott dicső Desmoulins Kamillnak. Messziről egy nagy fehér folt volt ez, a nap fényétől átszűrt klaszin párázásban. Előtte és körülötte az ünneplő vendégek fekete tömege állott, mint sötét alapja a tündöklő fehérségnek. Közelebb érve, a szobor arcza kibontotta a maga megejtő vonalait: az égnek emelt homlok, a rajongó tekintet, a vállra omló bal lágy keretében, a fesztelen és mégis elegáns magatartás, az egész alkotásnak megkapó ereje, őszintesége s úgyszólván históriai akczentusa a lezajlott távoli idők izzósi rettenetes légkörét éreztette, a forradalmi tumultus tovarohanó zsivaját. Az alacsony gránittalapzaton álló szobrot valami megejtő hév és brio úgyszólván tovaragadja az élő gesztus s lázas indulat mozdulatában. A forradalmár egyéni karaktere és jellegzetessége megejtő közvetlenséggel hat. A kifejező erőnek már-már a túlzásba vitt hatalma. Az élet hevét, szilajságát, vágyait s fájdalmát is hömpölygeti e lihegő anyagon át. A mozdulat egyszerűsége, könnyedsége és intimitása mintegy a jelen pillanatnak örökíti meg, ami rég a múlté már; a fehér alak a dupla galléros redingotban, a hajtókás alacsony csizmában mintha e perezben szökött volna fel a gránittalapzatra és egy szalmaszéket jobb lába alá kapva, kifeszitett bal karját a tömeg felé irányítja, mig az arcz a magasba mered s a remegő ajk az égboltozat felé hajítja a szabadság legelső sikolyát. A mint e mozdulat le van kötve, ki van élesítve, úgyszólván kitrombitálva: az egész mű csakugyan többet jelent egy szegény szilaj hű emlékkövénél. A művészi gyönyörűség, az alkotás rejtelmes szépsége mintegy az eszmék varázslatát váltja ki a rideg anyagból, az emberi gondolatnak, a népeket megindító jelszavaknak, törekvéseknek s ábrándoknak nagy és rettenetes játékát szögezi elénk. A mi szent lidéretfényt kergethetünk, mind itt gyűl össze izzó lángkévébe a szobornak ördögiesen ájtatos tekintete előtt. A mit bizonyos nagy felszabadulások öröméről s üdvéről hallottunk, tanultunk s magunkba szívtunk, a szobor arczát lebegi át mintegy a kéj szédületében. A mit remélni lehet s a miért élni s küzdeni kell, mind itt van. S a mibe bele kell pusztulni s a miért meghalni kell, az is itt van mellette. Bájosan naiv és fájdalmasan veszélyes alkotás, a mint a maga gyújtó tanulságával az emberi törekvések értékét túlbecsüli s idealizálja s bizonyos vonzó s lehetetlen kábulatok felé terel népeket s tömegeket, a mikor pedig emezek sorsa már rég el van végezve. Amint ezt a szobrot nézi és csodálja az ember, legjobb szeretné leemelni az alacsony gránitról, megölelni és megcsókolni ... De azoknak, akik esetleg vakon hinnének a szavának, nem volna szabad látniok. Egyébként a Palais Royal kertje napfényes, üdes bájos volt. A háttérben, egészen mélyen, a kerület szegényebb népe gyülekezett, számos fiatal mama a tarkaruhás gyerekekkel, akik kavicsokat gurítgattak, a napfényben csillámló kavicsokat, mint a gyémántok. Rendes szokás szerint egy gyalogezred zenekara játszott nagybuzgón mindenféle potpourri-kat, természetesen vonós hangszerek nélkül, ellenben a mindenféle fa- és rézfúvók megdöbbentő luxusával. A karmester — kapitányi rangban — mint valami czifra báb verte az ütemet, helyesebben mindenféle geometriai formákkal rajzolta tele a levegőt maga előtt s komor érzéktelensége daczára, istenem, olyan megelégedettnek látszott. A szobor ihlet teljes fönségéhez fel-felszólottak a szónokok s a végtelen sorozatban éppen Clementes miniszter kezdett bele ünnepi beszédjébe, amikor a gyalogezred zenekara a távoli, de mindegyre közelgő mennydörgés hanghullámaival az oly illuzóriusan hallgatag »Porticii néma« akkordjaira zendített rá, a végig való eljátszás oly nyilvánvaló szándékával, hogy az egész gyülekezeten a rémület érzése borzongott át. A mindenféle tiltakozó jelek, kiáltások, intések valóságos fergetege zúdult a mereven és megelégedetten vezénylő automata felé, többen oda is szaladtak hozzá, beszéltek vele, felvilágosították, meg akarták győzni vagy meg akarták hatni, de minden szó, minden hang úgy pergett le róla, mint a vízcsepp az üveglapról, egy katonakarmester! A maga kötelességén kívül, mely a többi zenedarabokkal egyetemben a »Porticii néma« eljátszásában kulminált, nem akart tudni egyebet. És eljátszotta, végig eljátszotta ! - " " A vészesen dúló hangorkánban Clementes miniszter szavai mint a záporban megriadt fees-