Magyar Nemzet, 1941. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-16 / 12. szám
CSÜTÖRTÖK,, 1941 JANUÁR 1& A kordé a kanyarban Tespís kordájának átöröklött magyar sorstársa — „a lélekrázó ekhós“ — jó ideje mondják — egy új világrend és az abban megújhodott művészetszemlélet fordulójához érkezett. Másfélszázados vándorútja során döcögve bolyongott antiteátrális légköri viszonyok mellett (lásd a magyar színészet egész történetét! -unió misztikában egyesült rakományával, a magyar színészekkel. Úttalan útján a missziós tudat lendítő ereje hajtotta, az ihlet fehér izzása vezérelte. Utasai magukhoz ölelték a rejtekhelyein bujdosó magyar gondolatot, beszédre fogták az elárvult magyar nyelvet. Igehirdető útjuk folyamán a tudatba úsztatták a nyelv, a gondolat és szépség háromságát, azt a fermentumot, mely az ünnepnap illúziójával gazdagította a hétköznapok sivárságába tompult magyar lelket Missziós útjuk nyomán megtermékenyült a szikes föld, a nyelv és művészet kötőanyagából felépültek a magyar színházkultúra büszke stációi. (Építőmesterei, ősi színházi életformánk boltozatának kialakítói — a halhatatlanok jeleivel ékesen — ott élnek az erdélyi „Père Lachaise“ — a házsongárdi temető kőtábláin.) Közben „a lélekrázó“ — a haladó korszellem, a technikai civilizáció érintésétől kissé kiformálódott: átlényegült ,,féderes hintóvá“ — (a gépi civilizáció száguldásáról lemaradtunk, érjük be a hintóval) — utasai világfiakká polgárosultak. a „tréfacsinálók és ünnepelt szeretők Az alaktalan vágy, a „létrengés“ készületlenjeinek tapogatódzása idején, tán időszerű megismerkedni korunk egyik kiváló szellemtörténészének az aktuális probléma lényegét átfogó megállapításával — művészetpolitikai vonatkozásban. „Korunk embere a problémák gőgös dialektikájában elbukott; ki által az élet nem a valóságban, hanem az eszmékben csalódik és ezáltal veszíti ér Ibsennek el önmagát. Mert mit születni, problémákra tördelni szét a világot, aztán összetörten vágyódni a boldogság feldúlt harmóniája után. Mit ér Tolsztojnak lenni, hirdetni azt, hogy Isten legnagyobb ajándéka a gondolat, aztán terméketlenül meghalni gondolaton. Mit ér Baudelaire-nek a születni, egy bűbájos zene démoni ritmusával csokorba kötni a föld züllött virágait, aztán sírva borulni a halált felkongató lélek összetört harangszavára. Vájjon veszít-e a művészet, ha a keresztény szellem úgy ihleti meg, hogy megértse: az ember nem Mereskovszky köve, mely a hegyek magasságából országutakra született, hanem arra is, hogy Bazilikát és szárnyaló dómot építsenek belőle. Ne féltsétek a keresztény idealizmustól szót életszerűségének igazát. a műveNemcsak a nyugtalanságban hagyásnak van joga a művészi megoldásokra, hanem az élet jobbik értelmébe vetett hitnek és szemléletnek is. És ha a nemzet történelmi útjai világosság felé vágyódnak, a művészet lélekből és egészségből építsen embereket és világot Az igazság hideg fénye mellett kigyulladnak a megidézett új rend látható jelei. A lényeg leglényege: a kereszténység világrendjének legmélyebben ható és legmagasabb rendű szellemi és érzésvilágnak, társadalomépítő művészetszemlélete — a francia forradalom szellemiségén lemért „európaiságunk“ (feltétlen kétkedés] helyett és fölött. A kép (egy soha meg nem ismétlődő konstelláció szemszögéből nézve) egyelőre sivár. A lelki elpadosodás állapotába ernyedt, a lojális kiegyezés félszeg tüneteit kereső gépezet — nehezen hozható eszmei társításba a megújhodás célkitűzéseiben jelentkező szemlélet tartalmi és formai konstrukciójúrangsorát, kiket simogatni lehetett, vagy megalázni, rég elfeledve, íme renddé tömörültek, hogy részesei legyenek a korszellem történeti átalakulásának. Ha tehát a jelek nem csalnak, a felharsanó kürtszavakat nem hallucináljuk, a féderes hintó valóban a magyar színházkultúra történelmi kantarjába érkezett. Útját vegyes érzelmekkel — az óvatosság mérlegbölcselői baljós próféciákkal, a megújhodás várományosai lelkes hajrával kísérik. A némán tagadók, de hangosan imádkozók mormolása, szkeptikusok lélekharangszava vegyül a megújhodás várományosainak hejehujájával. A felkavart porfelhőben disszonáns hangok foszlányai kavarognak, túlnan pedig idefehérlik — nem éppen közelről — a cél útjelzője, a magyar államrendszer emblémája: keresztény és nemzeti szellem. A szellem magasabb és tisztultabb síkjára helyezett fogalmi rend pionírjai, kiknek vagy késlelteti a magatartása érleli, magyar színházkultúra minőségharcának kialakulását, egyelőre inkább feltételezett jószándékban, mint a felvetett problémák létjogosultságát igazoló cselekedetekben jelentkeznek. A többékevésbbé boldoggá avatottak népes táborában sóvárogva kutatjuk a „megszállottat“, ki a hibátlan és időtlen ízlés, lemi magatartás a magasrendű szelvarázsszavával a megújhodás forrását fakasztja — a jelszavas stílus tisztátalanságába hanyatlott negatív ténykedések — kopár sziklájából. benne és általa a forma és tartalom egyensúlyát tartó etikai ember szemlélete (feltétlen hit) a szüntelenül esztétizáló, menthetetlenül erotikumba torkoló szemlélet helyett Tehát: etika elsősorban j Etika a tartalmi és formai konstrukcióban egyaránt. Az enervált és j enerváló szemléletnek, a tetszetőségük mellett is szétporlasztó hatásoknak az erkölcsi egészség, a tisztán zengő életörömök jegyében meginduló reformja volna soron, az Időtlen szépnek örökérvényű normái szerint. Ennek a szemléletnek értékrendjén a Nietzschei képlet: „Die Freude zu stinken“ helyett egy tisztultabb valóság nosztalgiája jelentkezik, a deficites kispolgári filozófián rágcsáló szellemiség helyett, a nagy összefüggéseket és harmóniát feltáró, széles horizontokat átfogó valami, az ember jobbik énjét idéző, örök naiv lelkéhez szóló — tehát az isteni igazságot megközelítő — mondanivalójával. Melyből a tiszta élet, az erkölcsi egészség, friss áramlásának zúgása csap ki. Ezen értékrendszeren nyugvó művészetszemlélet volna eljövendő — ismétlem, ha a jelek nem csalnak —, messze tekintő felismerések felé elkötelezett korban, melynek kapujában egészséges szellemi nevelést, a testi és lelki fegyverzet tökéletesítését, a szüntelenül nyugatiaskodó egyoldalúság helyett legsajátosabb szemléletünk jegyében megindítandó lelki terápiát sürget író, szociológus és politikus. A színház, mely mindenkor a társadalompolitikai problémák vetülete is volt, varázslatos lehetőségeivel a tömegek lelki struktúrájának hatékony formálója (sugárzó homlokának ez királynői dísze) nem maradhat idegen a megújhodás tényezőinek kiformálói között. Hiszen jelentősége, a Vart pour Vart elvén láthatóan éppen az, hogy a széles rétegeket milyen szintre emeli és milyen magasságban tartja val egyaránt. Az üzleti haszonlesésre beállított gépezet rég kiszakadt a színházi mélykultúra talajából, feladta a magasabbrendű élet formálását, a nagy célok iránti érzék felkeltését munkáló legősibb célkitűzéseit. A kereslet és kínálat egymásrahatásában óhatatlanul satnyul probléma és típusszemlélete, a „műintézet“ észrevétlen a szórakoztató üzem szintjére nem gondosan stafirozott siklik, enmise en i scene-jén elsüllyedt ősi hagyományainkból és élményeinkből sok minden, egyebek közt a Nő is, az édesanya tüneményes asszonyisága, stb., stb., helyüket a preparált fantom hiperkultusza foglalja el, szexuálpatológiai áramlásának fókuszában — ha jól emlékszem lessingi inkarnációval: „Ein sein befrackter, ein weich verpachter, nicht ganz intakter Karaktert. Oldalági rokonai az infantilis Charmeur, kinek megvesztegető beállítottságában a gyávaság férfifurfangnak, kisebb-nagyobb árulásai diplomatikus rátermettségnek minősülnek. A nagyhangú szószátyárkodásiban a biztonság és életrevalóság triumpfál, a tartózkodó szemérmes őszinték felett. S mialatt bokázva kapaszkodik a ranglétrán, nem éppen a morál győzelmét zengi, ők és népes hozzátartozóik, a körülöttük kialakult problémakörrel, vetületei annak a közízlésnek, amely a keresztény etika legellentétesebb pólusát sugározza. Lelki habitusukat egyik kiváló egyházbölcselőnk abban fogalmazta meg: „Nem ismerik Murillót, Van Dyck-ot, Pasteurt vagy Liebiget, de annál jobban Pierre Blanchart-t vagy Pola Negrit. Nem tudják, hány métert tesz meg a fény egy másodperc alatt, de azt igen, hány másodperc alatt úszták a stafétát. Nem ismerik Bruxellest vagy Szófiát, nem is érdekli őket, de Hollywoodnak még az utcáit is ismerik. Ez az a szellem, mely tízszer annyit ír Lapjában egy huszadrangú színésznőről, mint az északi sark felfedezőjéről.“ A felület érintésével, ezek a szórakoztató üzem szüntelenül önmagába visszatérő Orfeusz-motívumai. „Ez az Orfeusz nem a boldogság és harmónia szépségét pengeti, nem a renaissance derült világnézetét, nem a barokk titáni erőfeszítését sugározza, de legkevésbbé a magyar gondolat mély kultúráját zengi. Ez az Orfeusz megfeledkezett korszerű hivatásáról, amikor a szkeptikus világnézet szellemi csapadékát permetezve, a tömegek lelki struktúráját a dekadencia jegyében formálja és sekélyesíti. Az új színigazgató kendőzetlen portréja A szórakoztató üzem éléről elsodorta az idő a hivatás fehér izzását sugárzó alkotó színigazgatót, a homo divinus-t, ki az impulzív ambíció, az állandó mozgás és újrakezdés jegyében felszínre hozza a magasabbrendű elméleti követelmény és művészlehetőség szintézisét. Helyét a homo oeconomicus foglalta el, kinek egyoldalú mérlegbölcselő szemlélete zárja el a kilátást a valóban mély kultúrát jelentő színpadművészeti lehetőségek légiója elől. (Hogy csak a feltűnően mellőzött orosz, olasz és német klasszikus és nem klasszikus remekművekre utaljak.) Ezzel a tiltott műtéttel, mely egyébként nagyfokú színházi sarlatanizmust és művészerkölcsi fogyatékosságot is jelent, a közönség — centrálisan táplált színházkultúránk adottsága mellett, mindenekelőtt a vidéki közönség — színházszemléletének és igényének, tehát kultúrájának kialakulásában tátongó hézagok szakadtak. E folyamatnak szabad szemmel is látható képlete színházkultúránk döbbenetes sorvadása és az a zsákutca, melyből a vészkijárást a vagon tételekben ránk zúdított francia perifériális tápanyag, magyar vonatkozásban a Bubus és társai jelentik (Coleur local). Ugyanezen tőből fakadt szemlélet sekélye 1 süt kifelé — a tetszetősség jegyében —, ahelyett, hogy mélyítené befelé a magyar gondolat mély kultúráját is. A homo oeconomicus mérlegbölcselő személyében egy tőlünk és ősi színházi életformánktól vadidegen species tevékenykedett itt (végrehajtó, ügyvéd, szeszgyáros, lószakértő, filmügynök — káprázatos gyorsasággal váltva egymást az igazgatói székben), ki a bizonytalan kezdőlépések után, melyeket a bérbevett művészeti vezető karján Feltétlen kételkedés helyett hit, esztétika helyett erkölcs Színházi figuráink ZÁRT TÁRGYALÁS ♦ Iasnády ♦ BROADWAY 9 mrarr \ BORDY BELLA, SZILASSY, KISS MANY!, LATABÁR CSEREBERE ELIT * SIMPLON ♦ CORVIN ■ —--------------------------------------lett meg, szempillantások alatt interjú-alannyá, szakértővé vedlett, majd felvilágosodott despotává, ki privát ízléséhez szabott munkatársaival végeredményében az egyetemes magyar színházkultúra arculatát kiformáló ténykedést űzött. Elképzelései emberekről és értékekről felette homályosak. Atavisztikus ösztönnel nyúlt át az Óceánon, a Brodway neonfényes szellemi tápanyaga felé, hogy ide átplántálja. (Lelki oppozícióba menekült a gondolatra, hogy a közbeeső Burgszínházat, melynek konstruktív színházi kultúrája régibb és értékállóbb, mint egész Amerika, legalább feltételes megállónak használja.) Művészi hitvallásának kedvenc vesszőparipája a politikamentes színház. Nem tudja persze, hogy ilyen sohasem volt. Beaumarchaistől Molitzig, Shakespearetől Shawig a társadalomformáló kérdések, legutóbb a szocializmus és a nőemancipáció problémái tükröződtek a színházak játékrendjében, persze másodlagos elemként. Hivatott vezetők gondosan ügyeltek arra, hogy az elsődleges szempont, a művészeti, a politika árjához túl közel ne jusson. De a plutokrácia részére épített páholysor is politikum volt. De áttelepítette az új színigazgató, ősi színházi életformánkat összezúzva, egyebek közt a felléptidíjas rendszert, ijesztően antiszociális esélyeivel, amivel a magyar színészt a vándorkomédiások nyomorúságának közvetlen szomszédságába lód tolta. Mindezt olyan lelki és gazdasági adottságokból összetevődött világból, ahol — hogy egyebet ne mondjak — ismeretlen a déli harangszó és ahol a karácsonyfát délelőtt gyújtják... Az ő öncélú műsorpolitikai szemlélete a kivételes rangú magyar színjátszást is egyoldalú játékstílusba kényszerítené, a dolgok természeténél fogva. Alkotó lendületét, a különböző stílusok felé kiteljesedni kívánó vágyát, legfőbb hivatásbeli kötelességét, hogy folyton megújuló kifejezési formákkal szolgálja a szellemet, a francia naturalizmus külsőségeinek, mint egyedül üdvözítő, de már hazájában is konvencióvá fakult modorába préselte. A különböző stílusokat átfogó, az átlényegülés misztériumát celebráló művész helyébe — akarva, nem akarva — a rutinig lép, ki az egyoldalúság taposómalmában a lelki kellékeket kapásból ölti magára a ruhatári kellékekkel együtt. Ezen az úton nem alakulnak stílusok, de nem őrződnek hagyományok sem: az együttes helyébe a sztár lép, a zsivajnélküli szépségek harmóniáját az önjubiláló exhibicionizmus váltja fel, ennek jótékony takarója alatt foglalja el, helyét napjaink uralkodó csillaga, a — megengedettnél egy árnyalattal mohóbb és több árnyalattal tolakodóbb — dilettantizmus. Milyen művészetet akarunk De formai vonatkozásban is felmerül egy s más, mely a közkeletű jelszavak újraszabásával.. a keresztény etika útját determinálná. Hogy művészi szabadosság, mely üzleti öncélt takar, nem azonos a művészi szabadsággal. Hogy más a művészetpolitikai tervszerűséggel felépített műsor és más a repertoir. (Ez utóbbin például vallásos tárgyú darab felváltva szerepel a cochonnériával, fifty-fifty alapon.) Hogy legmagasabb etikai principium: kialakult értékeknek töretlen épségben való megőrzése és nemzeti szellemben való fokozása, szemben az üzleti mérlegbölcselettel való kezeléssel (melynek megbízhatósága egyenértékű a tenyérből olvasással). Hogy az elüzletesedett szempontok útvesztőjében összekuszált egyéni helyzetek a harmonikus művészi élet szintézisébe beépítendők volnának. „Hogy a kasztbeli hamisításokhoz simuló opportunizmusnál — a siker és művészi érték bántó aránytalansága a „szakirodalom“ tükrében torzítva — előbbrevaló az erkölcsi bátorság és önállóság szókimondása. Hogy a hagyományok útján önmagunk előbbrevaló a folyton újratalálása nyugatiaskodó egyoldalúságnál“, stb., stb. A szavak igazi értelmét és a fogalom tisztaságát jószándékúan követve, a problémát az elmondottakban látom megközelíthetőnek. A hang tán rikoltóbb a kelleténél. De a probléma éle így tán érzékeltettebben rajzolódik ki az avatatlanok előtt is. A „féderes hintó“ poggyásza, melyet meredek útján magával visz, nem kevés, nem is könnyű. Parádés kocsisa a gyeplőt erős és avatott kézzel fogja. Tragikus gonddal nehezedik rá sohasem szunnyadó lelkiismerete, ezernyi érdek és törekvés zsinórmértékét megvonni, a képességek rangsorára építve a megújhodás roppant épületét. Petur daca feszül a keblében, Tiborc szociális együttérzése zakatol a szívében (a hamleti töprengés egy kicsit messze esett tőle). Utján, melynek célja lehanyatlott színházkultúránk tekintélyét a magasba emelni, a magyar színészek rendíthetetlen bizalma kíséri, de mert óhatatlanul amolyanok is akadnak, valaki a kanyarban a fülébe súgta: Quanto fan tantosa. Ami a tengely másik végének szólásmódján valahogy így hangzik: Das wenn und aber ist ein schlimmer Hort, entweder oder sei Dein Heldenwort! Harsányi Rezső Tegnapok felé Hol vagyok a tegnaptól! Még hajómból Felkéktükt a gömbölyű dombú partnak Rajza — s a titokzatos távolokból Zene hangzik, kik a parton maradtak, Kiállnak még utánam: álmaimnak Népes barátok és távol szerelmek — Drága arcok!oh, erőlködve hallgat Fülem — és a hang halkul és a ködnek árnya mindjobban szétterül: nem látni többet! S én állok s búcsúzom még — s nektek is már Álom ez arc tán; az isten megáldjon. Múltamnak árnyai! — engem a köd vár, S rejtélyes utam e kusza világon Nem visz többé közétek; de ne fájjon. Ha kérditek, hol van, akit ezernyi Szál kapcsolt veletek; száz kicsi vágyon Fut életetek itt, s ezt révbe vinni, Halk nyugalommal, célotok, enyém — a Semmi! Az ismeretlen árjai bomolva Hívnak, s hazárd vegútnak sejtve táncát. Hajóm kürtő!; oh, drágák, s ködbe oldva, Szemem még látja hű arcotok árnyát, S a földi lánc mondhatlan hiúságát Hányja lelkem: ing a határtalanba Hjijlú vízen már hidegfényű sávját Nyújtja az este s én fülledt, néma pírja Felé szánt utamon búcsúzom, íme, sírva! FODOR JÓZSEF