Magyar Nemzet, 1942. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-20 / 15. szám

­ WPP:­­ U­ 3AMUU » Magor Nemzet Megbukott-e a szerelem? Gogoldk Lajos írja: A kérdés kissé frivol — éppen mert természetellenes ... Író társaim jórésze ugyan nagyjából, egyetért azokkal, akik a szerelem bukását hirdetik. Az írók, miközben a ma­guk részéről különféle közéleti és humanisztikus elfoglaltságaik köze­pette képtelenek voltak a szere­lemre, alaposan szétanalizálták és agyonboncolták ezt a tulajdonkép­pen olyan egyszerű s mégis olyan bonyolult és érdekes fiziológiai és érzelmi folyamatot. Annál rosszabb reájuk nézve. Az emberek nagy­része azonban tovább él, szeret, sőt szaporodik. Ugyanis még nem ta­lálták fel a szerelem ellenszerét és pótlékát Bár a mai élet bőven hoz mindenféle narkotikumokat s a mostani fiatalok némely csoport­jai is hajlanak azon nézetek felé, melyek szívesen kiküszöbölnék a szerelmet a társadalom életéből. Ez a kiküszöbölés nagyjából már meg­történt s ki tudja, nem innét van-e, hogy társadalmunk annyira szo­morú, pesszimista, sötét? Az embe­rek azonban változatlanul szeret­nek, csak kissé óvatosabbak lettek: ez a komor és égig csapkodó világ­történeti kor a kisded és halvány érzelmek korszaka. Azelőtt a poli­tika kabinetművészet volt s a szen­vedélyek és érzelmek világa meg­maradt a többi halandók birtoké­ban: ma a politikát és a világtörté­netet irányítják­ az ösztönök és az érzelmek, m­ig a közönséges embe­rek apró életét, de még az írók ér­zéseit is, mindenféle racionális te­kintetek, apró, aprólékos, szinte nyárspolgári északocskák szabályoz­zák. Nem, a mi korunk semmikép­pen sem a nagy és szép szerelmek kora. Az irodalomból is kihalnak a tiszta érzelmek vagy az emésztő szenvedélyek s helyükre komor lép­teivel odaállott a társadalomtudo­mány. A fanyar írók leszoktak a szerelemről s mivel az olvasók jó pár száz éve (Gothe Werthere a példa . ..) érzelmi hullámzásaikban a kedves írók útmutatásait követik, nyomban leszoktatták olvasóikat is róla. A komplikált lelkekben a sze­relem helyét elfoglalta az analízis, az egyszerűbb és szelídebb lelkek meg gondos polgárisággal körítik érzelmeiket, esetleg családalapítási terveiket. Sőt azt látjuk, hogy ép­pen a szerelem tárgyai, a hajdan annyit imádott hölgyek azok, akik a legjobban irtóznak mindennemű érzelmi hullámzástól. A hölgyek te­kintete ugyanis rendkívül biztos pillantással irányul a családi tűz­hely szilárd építménye felé s ezért óvakodnak a szabálytalan és szen­vedélyes férfiaktól, mindennemű költői túlzásoktól és exaltációktól. A nő többé nem kelt költői érzel­meket a férfiakban, részben talán azért is, mert a női húst még nem mérik jegyre s aránylag könnyen és olcsón kapható. Mindennemű sze­relmi érzelem és szenvedély ugyanis egyenes arányban nő az elébe állí­tott társadalmi, erkölcsi, illendőség­ stb. akadályok nagyságával. A mo­dern társadalom eléggé meglazította a férfi és nő érintkezésének akadá­lyait; természetes hát, hogy sorra elfoszlik mindaz a poézis, ami a szerelmet körítette. Holott erre a langyos, érzelgős körítésre nagyon is szüksége van az embernek, a társadalomnak. A modern élet le­rontott minden korlátot férfi és nő között. De az emberek újraépítik ezeket az akadályokat. Szó sincsen többé nagy és lángoló szenvedélyek­ről. De a kispolgári szolid érzelmek annál jobban virulnak a társada­lom mély rétegeiben. A szerelem nem halhat meg; az emberekben változatlan buzgalommal él tovább a nemi ösztön, a családalapítási kedv, a fajfenntartás vágya. S amint az ember szereti a kellemes terítést, ha étkezik s nem eszi véresen a húst és nem habzsolja vályúból mindennapi élelmét az utcasarko­kon, úgy szerelmi életében is sze­reti a tálalást, a terítést, a körítést. A testi valósághoz az ember mindig hozzákölt valamit s ez a valami az a megmagyarázhatatlan érzelmi köd, az a boldog elragadtatás, az a tavaszi kedv, ami a szerelem. Izsáky Margit írja: Sok baj van a szerelemmel — legfőképpen az, hogy nincs. Már­minthogy a szerelem. Megszűnt, kimúlt, elveszett. Mert ma az, amit szerelemnek neveznek, legfeljebb csak annak mondható. De szerelem? Igazi, valódi, békebeli szerelem? Ugyan, kérem! Az, amit ma szerelem néven tisz­telnek, az bokszmeccs, avagy vé­get nem érő „Lewis Tage Rennen“. Első esetben végkimerü­lésig püföli egymást a szerelmespár, ravasz és még ravaszabb, esetleg orvcsapá­sokkal óhajtva bebizonyítani egy­másnak, hogy de bizony, ő az erő­sebb. Mintha a szerelem semmi egyéb nem lenne, csak mérkőzés, amelyben az erőviszonyok a fon­tosak. Az, hogy én vagyok felül, engemet szeretnek — nem pedig én szeretek. Hol van ez Shakespearetől? A „Rómeó és Júliá“-ban azt mondja az egyik szerelmes — igazán nem fontos, melyik —szerelmem oly véghetetlen nagyra nőtt, felét se bírom én felmérni már. Amiben az is benne van, hogy én szeretek, nagyon, nagyon, na­gyon és az, hogy szerethetek, az a boldogság. Tehát az, hogy én szeretek. Nem az, hogy engem szeretnek. A mai szerelemben pedig­ az embert szeretik. És nem ő szeret. Ami élénk különbség. A szerelem mai másik válfaja, amikor az egyik üldözi a másikat. Mert az egyik nem akar. Rendesen már nem akar. És abba a­­ má­sik nem tud belenyugodni. Nap­jainkban a szerelem — amennyi­ben előfordul — az a szórakozás, mely termérdek kellemetlenségbe kerül. Nem tudom, megéri-e? Kérdi magától ilyenkor az ember. Annak, hogy a szerelem így megváltozott, egyik oka az élet­korok határidejének a kitolódása. Mert a szerelem, valljuk meg őszintén, a fiatalság joga. Éppen úgy, mint a sima arcbőr, a ra­gyogó szem, a piros, élettel teli ajak. És ma az emberek negy­venen, sőt ötvenen felül is üde arcbőrt és piros szájat viselnek. Kis segítséggel, persze. Hát ugyanez van a szerelem­mel is. .Jelentékeik­ és rendkívüli egyéni­ségeknek kifár, hogy többet kap­janak az élettől, mint mások. Többet is adnak. Ezek a kivétele­sek igényelhetnek a későbbi évek­ben is mély szerelmet. De m­a mindenki „egyéniség“, legalább is úgy tesz, mintha lenne és vindi­kálja magának a jogot, hogy neki több járjon az élettől, mint más­nak. Ez a mindenáron való szerelem­­­hajszolás egy nyárspolgári, békés biedermeier kor hagyománya. Az­előtt a leányok férjhez készülőd­tek és ami ehhez jár, asszonyi hatáskört, gyermekeket, boldog és nyugodt életet akartak. Aztán a romantikus költők nyo­mán — megjegyzem, ebben Goethe a hibás, Werther, jaj Werther! de Schiller is sokat tett az ügy érdeké­ben — a nagy szerelmi hullám elön­tölte Európát. Érdekes életet akartak akkor­tájt. Hát az érdekes életet, azt meg­kaptuk A szerelem pedig elmaradt. Elég baj van anélkül is. Érdekes különben, hogy ebben a mai világégésben tisztán kerül­nek ki a tűzből fogalmak, úgy­mint szeretet, hűség, barátság. Mert ezekért még meg lehet halni. Sőt, élni is érdemes értük. A szerelem­ jelentősége elsikkadt. Az emberek ma valami állandót keresnek. A fogalmak eltolódtak — a nagy kivizsgálás éppen most folyik —, lehet, hogy ha tisztá­zódik minden, a szerelem is visszakerül. Szépségnek. Az életöröm kifeje­zésének. Nem pedig hosszantartó és bo­nyolult kellemetlenkedések töm­kelegének — mert a r­ mai szerel­mek nagy része csak ebből áll. Parragi György írja: A „szerelmi bánatból“ elkövetett öngyilkosságok számának csökkené­séhez mint újságíró kívánok első­sorban hozzászólni. Nemcsak a ha­lálosan szerelmesek, de az ilyen szublimált érzésektől távol álló új­ságolvasók is észrevették, hogy amióta a háború tart, az öngyilkos­­sági rovat eldugva, valahol az újság legelhagyatottabb részébe szorult. Akár szerelem, akár nyomor, élet­­untság, állásvesztés, gyógyíthatatlan betegség vagy kártyaveszteség az oka az öngyilkosságnak, egyformán két sorban emlékeznek meg róla a lapok. A szerelmi öngyilkosok, akikről valaha regényeket, érzel­mes novellákat, oldalas színes ripor­tokat írtak, az újságban éppúgy harmadosztályú tömegtemetést kap­nak, mint a sorsnak egyéb kieb­­ru­daltjai, akik kevésbbé romanti­kus okokból vetették magukat Styx folyó fekete habjai közé. Nem ál­lítom, hogy az újságoknak a sze­relmi öngyilkosokkal szemben tanú­sított rideg magatartása ritkította meg elsősorban a szerelmi öngyil­kosságok és öngyilkossági kísérleteik számát, de kétségtelen, hogy akad­nak sokan, akik beleirtóznak abba a gondolatba, hogy „esetüket“ egy­két sorral elintézzék és belegyömö­szöljék a napilapok „Életuntak“ című sivár rovatába. A szerelmesek cigányzenés, mirtuszkoszorús teme­tést kívánnak, virágos ravatalon akarnak pihenni, nem pedig olyan szürke deszkakoporsóban, dísztelen tömegsírban, mint amilyen a mai újságok öngyilkossági rovata. Mint újságíró azt mondhatom tehát, hogy a szerelmi öngyilkosságok csökke­nése nem jelenti a szerelem halálát.. Heloise és Abelard boldogtalan sze­relméről nem írnak ma regényeket, Romeo és Abilia nem korszerű dráma­­téma, Francesca da Rimini tragé­diája nem inspirálja a kor poétáit és X. Juliska — V. Pista szerelmi öngyilkossága nem riport-téma ma. Ha mélyebben tekintek a prob­lémáia, úgy azt is el kell még mon­danom, hogy ma az igazi, a nagy és szenvedélyes szerelem nem a megsemmisülés, a halál felé fordul, hanem az életért harcol. Aki mé­lyen, halálosan szeret, azt is átérzi, hogy ma a szerelemnek sokkal na­gyobb próbája, istenítélete az,­ ha valaki kiharcolja a maga és szerel­mese számára az életet, ha össze­szorított fogakkal viaskodni kezd azokkal az akadályokkal, amelyek ma a szerelem útjában állnak, mintha fáradt gesztussal eldobja magától ezt a soha ilyen nehéz éle­tet. Az, hogy ma szerelemből keve­sen halnak meg, nem azt jelenti, hogy a szerelem meghalt. A szere­lem megnyilatkozási formája át­alakult, a kesergő szerelem, a wertheri érzelgősség helyébe a küzdő, a maga életjogait kiharcoló szerelem lépett, amely győzedelmes­kedni kíván háborún, politikán, gazdasági nehézségeken, amely nem a Nirvánát, hanem a dantei „Vita nuova“-t, az új, boldogabb, embe­ribb életet keresi és meg is találja. Természetes, hogy a mai kornak is vannak nehéz, problematikus sze­relmei, amelyek elé olyan nehézsé­gek torlódnak, melyeket régebben csak revoluilr vagy méreg segítségé­vel tudtak átterni Régebben ezeket az akadályokat legtöbbször a zord apa tiltakozása, társadalmi előítéle­tek, szóval egyéni és családi körül­mények idéztek elő. Ma tiltó aka­dályokat állítanak fel a háború, az állam törvényei, a gazdasági hely­zet, földrajzi távolságok, stb. A sze­relmesek tehát jóval súlyosabb problémákkal, megoldhatatlanabbak­­nak látszó nehézségekkel találják sokszor szemben mágukat. Hogy en­nek ellenére nem a halál lemondá­sát, tragikus kiútját választják, hanem állják a harcot, bizonyítja leginkább, hogy a szerelem ma életerősebb, virulensebb mint va­laha. Nem olyan játékos, gondta­lan, sugárzó, mint volt a nagy káosz előtt. A szerelem a mostani vér- és könnyáztatta talajban sem satnyult el. Megmaradt a nagy cso­dának, aminek a sablonos, de el nem évülő latin költő mondotta: „Omnia Vincit amor". Mindent le­győz a szerelem Szabó István írja: Nem mondok újat azzal, hogy a szerelem a költeményekbe, re­gényekbe fészkelte magát. Igen jó dolga van ,ott: becézik, csino­sítják, habos süteménnyel etetik, sőt azt is megengedik neki, hogy a legdivatosabb válfajokat szülje. Sacher—Masochtól Courts—Mah­lerig majd minden tollforgató bá­báskodott az újszülöttek világra­jövetelénél. Nagy sikerrel. Tehát nem igaz az, hogy sok bába közt elvész a gyerek. A sok bába izga­­tólag hatott a szerelemre. Annyi kisebb-nagyobb, szőke és barna, kedves és veszedelmes Ámort adott ki magából az olvasóknak, hogy ideje lenne már, ha jelent­kezne egy újszerű Linné, aki e szenvedelmes érzemény fő-, al­es mellékfalait kellő tudományos rendszerbe noszogatná. Mondom, a szerelem úgy be­fészkelte magát az irodalomba, hogy onnan elcsalogatni már nem megy könnyen. Hova csalogassuk őt? Oda, ahonnan hűtlenül meg­szökött, a „szívbe“, az emberbe. Alapos a gyanúm, hogy manapság az a régi, kipirult fülű, szapora szívveréssel elevenkedő, kicsit da­dogó, mennyei és földi, tavaszi érzelem elhagyott minket. Ha jól látom, a 16 éven aluliak ablaka körül setteng. Megelégedünk azzal, hogy él az irodalomban. Valami józan tárgyilagos rokonszenvvel méricskéljük a nőt. Gyakran meg­esik, hogy egészen az utolsó pil­lanatban tesszük fel a kérdést óvatos önmagunknak: Váljon ér­demesbé? S az esetek három­negyed részében nem szokott ér­demes lenni... Mitől van mindez? — kérdem­ majdnem szomorúan. Talán attól, hogy idegeimen meg másokén is, a szeretemmel hadilábon álló in­gerek f­utkaroznak s koptatják az egykor friss reakciókat. A minden­napi szellemi feszültség húrjain mindenféle lény pengeti a maga énekét, csak éppen az Ámor nem. Ez könnyen katasztrófákat zúdít­hat magán- vagy társaséletünkre. Nem ajánlom, hogy bárki sokat foglalkozzék ezzel. Legjobb, ha nem törődik vele. Mitől van mindez? - vetem fel újból. Talán attól is, hogy a val­lás tilalmait úgy kezeljük, mint a színházi papírkardokat. Nincs tilalom, tehát nincs a tiltott gyümölcs harapdálásának izgató öröme sem. Régebben boldog bizsergéssel futkározott hátunkon az a gondolat, hogy szerelmi évődésünk közben egyszeresak megjelenik valami feketeruhás, sápadt és kancsal sekrestyés, s ránk teríti a vizes lepedőt. Mindez elmúlt s óriási lett a szerelmi sza­badság. Az »Erosz nedve kiömlött a parttalan mezőre, ott a föld magába húzta. Szerelem, ez a sokértelmű „belső tartalom“ n­em­ halhat meg. Ez lehetetlen. De érdekességét elvesz­tette. Nem csak a nők szoknyája lett rövidebb. Megkurtult a lángo­lás is. Ma már takaréklángon me­legszik az az üst, mel­lyen a két szív a kellő fortyogást várja. Más baj is van. Az érzelem és a szekszualitás ma két külön do­log. Az egyik jobbra, a másik balra vette útját. Egyik esetben hiányzik emez, a másikban amaz. Az érzelmi szerelem megvalósítás nélkül kínlódik. Nem segít rajta a yohimbin sem. A tett szerelme pe­dig egészségügyi funkcióvá ala­kult. Boldog az, aki a két dolgot össze tudja keríteni. De hol van­nak a régi őrületek? Mondom, a regényekben. S különben is, nincs időnk rá, hogy alaposan kidol­gozzuk a szerelem műfaját. Leg­feljeb­b a vázlathoz jutunk el. De ettől is úgy elfáradunk hogy egy pohárka konyakot kell innunk rá. Ettől felfrissülhetünk s kezdjük el újra ott, ahol abbahagytuk: a mindennapi robotnál Tempefői írja: . .. s mindjárt alcímnek adhat­nám azt is, mit tud a szerelem a statisztikáról? Mert az emberek nagy része egyáltalában nem látja, hogy a kettő között szoros asszér függés van. A statisztika, amiről * kívülálló azt vélné, valami szikkad*, poros tudományág, lényegében az élet legnagyobb funkcióinak re­gisztrálása. Hiszen az u. n. nép­mozgalmi statisztikának három pil­léréből: születés, házasság és halál — az első kettő minden kétséget kizáróan a szerelemmel van egybe­fonódva. No de most nem erről van szó, hanem a harmadikról, a halálról: v­ost is az erőszakos halál leg­tragikusabb fajtájáról, az öngyilkos­ságról , az öngyilkosságról, amelybe ok gyanánt a szerelem játszik bele. Azt mondják a szá­mok, hogy ez csökkenőben van. A legtöbb embernek készen áll rá a válasza. Miért? Hát természetesen az embereknek ilyenkor, történelmi időkben van más bajuk is, mint ez a fránya turbók­olás! Az ilyen okfejtésre mindig eszembe jut néhai való jó exkirá­lyunk, V. Ferdinánd, aki öregsége napjait a prágai Hradzsinban ten­gette, ott sétált a maga módján bölcs, bár gyengeelméjűnek el­híresztelt király a park bokra­ lugasai között, mikor egy este fiatal párt vett észre olyan együttesben, amihez azok bizonyára nem kíván­tak tatni. A jó öreg lábujjhegye­­ tovább osont s csak mikor már hazaért, közölte adjutánsával fej­csóválva megállapítását: „Hát is hinne, hogy az emberek ezt m­i mindig csinálják." Mert bizony sem azt nem lehet elfogadni, hogy a szerelem nem volna komoly tényező, hanem vu­hani léha időtöltés, amit háború vagy válság félre tud tolni, m­ég kevésbbé azt, hogy ma kevésbbé lenne végzetes befolyása az embe­riség egészére úgy, mint egyetlen­.-Igen, de a számok! Nos, erre azt lehet gondolni: a statisztika tipiku­san általánosító tudomány. Vi­gyünk egy népszámlálást. Az.t mondja végeredményben: itt és itt ennyi férfi, ennyi nő van. A férfiak bari zsebtolvaj és szentéletű szerze­tes csak úgy egy egység, mint a nők összegében a ma született kis bébi és annak fogatlan dédmamája. Ha tehát öngyilkossági statisztikát olvasunk, ott sem szabad azt hinni, hogy városban vagy országban ki­mutatott szúróbarnánekét szerelmi öngyilkos pontosan egy szóra, egy mozdulattal itta ki a méreg poharat vagy ugrott le az emeletről. A tizennyolc íves suhanc, aki elérin­teh­ellnek látta Mancikát, mert előbb az érettségit kellett volna le­tennie, más megítélés alá esik, mint az a bácsi, aki úgy érzi, hogy mér nem elég fiatal. De ezen túlmenően, a statisztika módszereiben egyre finomodik. Valamikor a természe­tes halálokok nomenklatúrája pár oldalon elfért; ma egész stúdium Ugyanígy lehet az öngyilkossággal is. A szerelem mint háttér megma­radh­at ott is, ahol valaki főbelövi magát, mert nincs pénze házas­ságra, de m­ég egy csokor virágra sem — s ekkor már ott a meg­határozás: anyagi okokból követte el tettét. Vagy pedig , amire nem­rég volt is példa, két szerencsétlen diákgyereknél: az egyiknek a szár­mazása útját állotta a házas­ságnak. Hát a szerelemre lehet itt fogni a hajt? És végül: ha mindez, amit fen­tebb mondottam, csak árnyalatban változtatna a lényeken és a statisz­tikának maradéktalanul igaza volna, azon csak örülni lehet. Nagy álta­lánosságban ugyanis a „szerelmi bánat“ címén azt szokták érteni, hogy valaki megválik az élettől, mert közte és szíve választottja kö­zött egy tiltó nemi ágaskodik. Hátha kevesebb a „nem!" és több az „igen!", az nem baj hanem jó. Istenem, hiszen manapság annyi minden szolgálja a halált: legyünk boldogok, ha legalább a szerelem ébred rá arra, hogy az ő tulajdon­képpeni célja nem pusztulást hozott, hanem — életet. 9

Next