Magyar Nemzet, 1942. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-20 / 15. szám
WPP: U 3AMUU » Magor Nemzet Megbukott-e a szerelem? Gogoldk Lajos írja: A kérdés kissé frivol — éppen mert természetellenes ... Író társaim jórésze ugyan nagyjából, egyetért azokkal, akik a szerelem bukását hirdetik. Az írók, miközben a maguk részéről különféle közéleti és humanisztikus elfoglaltságaik közepette képtelenek voltak a szerelemre, alaposan szétanalizálták és agyonboncolták ezt a tulajdonképpen olyan egyszerű s mégis olyan bonyolult és érdekes fiziológiai és érzelmi folyamatot. Annál rosszabb reájuk nézve. Az emberek nagyrésze azonban tovább él, szeret, sőt szaporodik. Ugyanis még nem találták fel a szerelem ellenszerét és pótlékát Bár a mai élet bőven hoz mindenféle narkotikumokat s a mostani fiatalok némely csoportjai is hajlanak azon nézetek felé, melyek szívesen kiküszöbölnék a szerelmet a társadalom életéből. Ez a kiküszöbölés nagyjából már megtörtént s ki tudja, nem innét van-e, hogy társadalmunk annyira szomorú, pesszimista, sötét? Az emberek azonban változatlanul szeretnek, csak kissé óvatosabbak lettek: ez a komor és égig csapkodó világtörténeti kor a kisded és halvány érzelmek korszaka. Azelőtt a politika kabinetművészet volt s a szenvedélyek és érzelmek világa megmaradt a többi halandók birtokéban: ma a politikát és a világtörténetet irányítják az ösztönök és az érzelmek, mig a közönséges emberek apró életét, de még az írók érzéseit is, mindenféle racionális tekintetek, apró, aprólékos, szinte nyárspolgári északocskák szabályozzák. Nem, a mi korunk semmiképpen sem a nagy és szép szerelmek kora. Az irodalomból is kihalnak a tiszta érzelmek vagy az emésztő szenvedélyek s helyükre komor lépteivel odaállott a társadalomtudomány. A fanyar írók leszoktak a szerelemről s mivel az olvasók jó pár száz éve (Gothe Werthere a példa . ..) érzelmi hullámzásaikban a kedves írók útmutatásait követik, nyomban leszoktatták olvasóikat is róla. A komplikált lelkekben a szerelem helyét elfoglalta az analízis, az egyszerűbb és szelídebb lelkek meg gondos polgárisággal körítik érzelmeiket, esetleg családalapítási terveiket. Sőt azt látjuk, hogy éppen a szerelem tárgyai, a hajdan annyit imádott hölgyek azok, akik a legjobban irtóznak mindennemű érzelmi hullámzástól. A hölgyek tekintete ugyanis rendkívül biztos pillantással irányul a családi tűzhely szilárd építménye felé s ezért óvakodnak a szabálytalan és szenvedélyes férfiaktól, mindennemű költői túlzásoktól és exaltációktól. A nő többé nem kelt költői érzelmeket a férfiakban, részben talán azért is, mert a női húst még nem mérik jegyre s aránylag könnyen és olcsón kapható. Mindennemű szerelmi érzelem és szenvedély ugyanis egyenes arányban nő az elébe állított társadalmi, erkölcsi, illendőség stb. akadályok nagyságával. A modern társadalom eléggé meglazította a férfi és nő érintkezésének akadályait; természetes hát, hogy sorra elfoszlik mindaz a poézis, ami a szerelmet körítette. Holott erre a langyos, érzelgős körítésre nagyon is szüksége van az embernek, a társadalomnak. A modern élet lerontott minden korlátot férfi és nő között. De az emberek újraépítik ezeket az akadályokat. Szó sincsen többé nagy és lángoló szenvedélyekről. De a kispolgári szolid érzelmek annál jobban virulnak a társadalom mély rétegeiben. A szerelem nem halhat meg; az emberekben változatlan buzgalommal él tovább a nemi ösztön, a családalapítási kedv, a fajfenntartás vágya. S amint az ember szereti a kellemes terítést, ha étkezik s nem eszi véresen a húst és nem habzsolja vályúból mindennapi élelmét az utcasarkokon, úgy szerelmi életében is szereti a tálalást, a terítést, a körítést. A testi valósághoz az ember mindig hozzákölt valamit s ez a valami az a megmagyarázhatatlan érzelmi köd, az a boldog elragadtatás, az a tavaszi kedv, ami a szerelem. Izsáky Margit írja: Sok baj van a szerelemmel — legfőképpen az, hogy nincs. Márminthogy a szerelem. Megszűnt, kimúlt, elveszett. Mert ma az, amit szerelemnek neveznek, legfeljebb csak annak mondható. De szerelem? Igazi, valódi, békebeli szerelem? Ugyan, kérem! Az, amit ma szerelem néven tisztelnek, az bokszmeccs, avagy véget nem érő „Lewis Tage Rennen“. Első esetben végkimerülésig püföli egymást a szerelmespár, ravasz és még ravaszabb, esetleg orvcsapásokkal óhajtva bebizonyítani egymásnak, hogy de bizony, ő az erősebb. Mintha a szerelem semmi egyéb nem lenne, csak mérkőzés, amelyben az erőviszonyok a fontosak. Az, hogy én vagyok felül, engemet szeretnek — nem pedig én szeretek. Hol van ez Shakespearetől? A „Rómeó és Júliá“-ban azt mondja az egyik szerelmes — igazán nem fontos, melyik —szerelmem oly véghetetlen nagyra nőtt, felét se bírom én felmérni már. Amiben az is benne van, hogy én szeretek, nagyon, nagyon, nagyon és az, hogy szerethetek, az a boldogság. Tehát az, hogy én szeretek. Nem az, hogy engem szeretnek. A mai szerelemben pedig az embert szeretik. És nem ő szeret. Ami élénk különbség. A szerelem mai másik válfaja, amikor az egyik üldözi a másikat. Mert az egyik nem akar. Rendesen már nem akar. És abba a másik nem tud belenyugodni. Napjainkban a szerelem — amennyiben előfordul — az a szórakozás, mely termérdek kellemetlenségbe kerül. Nem tudom, megéri-e? Kérdi magától ilyenkor az ember. Annak, hogy a szerelem így megváltozott, egyik oka az életkorok határidejének a kitolódása. Mert a szerelem, valljuk meg őszintén, a fiatalság joga. Éppen úgy, mint a sima arcbőr, a ragyogó szem, a piros, élettel teli ajak. És ma az emberek negyvenen, sőt ötvenen felül is üde arcbőrt és piros szájat viselnek. Kis segítséggel, persze. Hát ugyanez van a szerelemmel is. .Jelentékeik és rendkívüli egyéniségeknek kifár, hogy többet kapjanak az élettől, mint mások. Többet is adnak. Ezek a kivételesek igényelhetnek a későbbi években is mély szerelmet. De ma mindenki „egyéniség“, legalább is úgy tesz, mintha lenne és vindikálja magának a jogot, hogy neki több járjon az élettől, mint másnak. Ez a mindenáron való szerelemhajszolás egy nyárspolgári, békés biedermeier kor hagyománya. Azelőtt a leányok férjhez készülődtek és ami ehhez jár, asszonyi hatáskört, gyermekeket, boldog és nyugodt életet akartak. Aztán a romantikus költők nyomán — megjegyzem, ebben Goethe a hibás, Werther, jaj Werther! de Schiller is sokat tett az ügy érdekében — a nagy szerelmi hullám elöntölte Európát. Érdekes életet akartak akkortájt. Hát az érdekes életet, azt megkaptuk A szerelem pedig elmaradt. Elég baj van anélkül is. Érdekes különben, hogy ebben a mai világégésben tisztán kerülnek ki a tűzből fogalmak, úgymint szeretet, hűség, barátság. Mert ezekért még meg lehet halni. Sőt, élni is érdemes értük. A szerelem jelentősége elsikkadt. Az emberek ma valami állandót keresnek. A fogalmak eltolódtak — a nagy kivizsgálás éppen most folyik —, lehet, hogy ha tisztázódik minden, a szerelem is visszakerül. Szépségnek. Az életöröm kifejezésének. Nem pedig hosszantartó és bonyolult kellemetlenkedések tömkelegének — mert a r mai szerelmek nagy része csak ebből áll. Parragi György írja: A „szerelmi bánatból“ elkövetett öngyilkosságok számának csökkenéséhez mint újságíró kívánok elsősorban hozzászólni. Nemcsak a halálosan szerelmesek, de az ilyen szublimált érzésektől távol álló újságolvasók is észrevették, hogy amióta a háború tart, az öngyilkossági rovat eldugva, valahol az újság legelhagyatottabb részébe szorult. Akár szerelem, akár nyomor, életuntság, állásvesztés, gyógyíthatatlan betegség vagy kártyaveszteség az oka az öngyilkosságnak, egyformán két sorban emlékeznek meg róla a lapok. A szerelmi öngyilkosok, akikről valaha regényeket, érzelmes novellákat, oldalas színes riportokat írtak, az újságban éppúgy harmadosztályú tömegtemetést kapnak, mint a sorsnak egyéb kiebrudaltjai, akik kevésbbé romantikus okokból vetették magukat Styx folyó fekete habjai közé. Nem állítom, hogy az újságoknak a szerelmi öngyilkosokkal szemben tanúsított rideg magatartása ritkította meg elsősorban a szerelmi öngyilkosságok és öngyilkossági kísérleteik számát, de kétségtelen, hogy akadnak sokan, akik beleirtóznak abba a gondolatba, hogy „esetüket“ egykét sorral elintézzék és belegyömöszöljék a napilapok „Életuntak“ című sivár rovatába. A szerelmesek cigányzenés, mirtuszkoszorús temetést kívánnak, virágos ravatalon akarnak pihenni, nem pedig olyan szürke deszkakoporsóban, dísztelen tömegsírban, mint amilyen a mai újságok öngyilkossági rovata. Mint újságíró azt mondhatom tehát, hogy a szerelmi öngyilkosságok csökkenése nem jelenti a szerelem halálát.. Heloise és Abelard boldogtalan szerelméről nem írnak ma regényeket, Romeo és Abilia nem korszerű drámatéma, Francesca da Rimini tragédiája nem inspirálja a kor poétáit és X. Juliska — V. Pista szerelmi öngyilkossága nem riport-téma ma. Ha mélyebben tekintek a problémáia, úgy azt is el kell még mondanom, hogy ma az igazi, a nagy és szenvedélyes szerelem nem a megsemmisülés, a halál felé fordul, hanem az életért harcol. Aki mélyen, halálosan szeret, azt is átérzi, hogy ma a szerelemnek sokkal nagyobb próbája, istenítélete az, ha valaki kiharcolja a maga és szerelmese számára az életet, ha összeszorított fogakkal viaskodni kezd azokkal az akadályokkal, amelyek ma a szerelem útjában állnak, mintha fáradt gesztussal eldobja magától ezt a soha ilyen nehéz életet. Az, hogy ma szerelemből kevesen halnak meg, nem azt jelenti, hogy a szerelem meghalt. A szerelem megnyilatkozási formája átalakult, a kesergő szerelem, a wertheri érzelgősség helyébe a küzdő, a maga életjogait kiharcoló szerelem lépett, amely győzedelmeskedni kíván háborún, politikán, gazdasági nehézségeken, amely nem a Nirvánát, hanem a dantei „Vita nuova“-t, az új, boldogabb, emberibb életet keresi és meg is találja. Természetes, hogy a mai kornak is vannak nehéz, problematikus szerelmei, amelyek elé olyan nehézségek torlódnak, melyeket régebben csak revoluilr vagy méreg segítségével tudtak átterni Régebben ezeket az akadályokat legtöbbször a zord apa tiltakozása, társadalmi előítéletek, szóval egyéni és családi körülmények idéztek elő. Ma tiltó akadályokat állítanak fel a háború, az állam törvényei, a gazdasági helyzet, földrajzi távolságok, stb. A szerelmesek tehát jóval súlyosabb problémákkal, megoldhatatlanabbaknak látszó nehézségekkel találják sokszor szemben mágukat. Hogy ennek ellenére nem a halál lemondását, tragikus kiútját választják, hanem állják a harcot, bizonyítja leginkább, hogy a szerelem ma életerősebb, virulensebb mint valaha. Nem olyan játékos, gondtalan, sugárzó, mint volt a nagy káosz előtt. A szerelem a mostani vér- és könnyáztatta talajban sem satnyult el. Megmaradt a nagy csodának, aminek a sablonos, de el nem évülő latin költő mondotta: „Omnia Vincit amor". Mindent legyőz a szerelem Szabó István írja: Nem mondok újat azzal, hogy a szerelem a költeményekbe, regényekbe fészkelte magát. Igen jó dolga van ,ott: becézik, csinosítják, habos süteménnyel etetik, sőt azt is megengedik neki, hogy a legdivatosabb válfajokat szülje. Sacher—Masochtól Courts—Mahlerig majd minden tollforgató bábáskodott az újszülöttek világrajövetelénél. Nagy sikerrel. Tehát nem igaz az, hogy sok bába közt elvész a gyerek. A sok bába izgatólag hatott a szerelemre. Annyi kisebb-nagyobb, szőke és barna, kedves és veszedelmes Ámort adott ki magából az olvasóknak, hogy ideje lenne már, ha jelentkezne egy újszerű Linné, aki e szenvedelmes érzemény fő-, ales mellékfalait kellő tudományos rendszerbe noszogatná. Mondom, a szerelem úgy befészkelte magát az irodalomba, hogy onnan elcsalogatni már nem megy könnyen. Hova csalogassuk őt? Oda, ahonnan hűtlenül megszökött, a „szívbe“, az emberbe. Alapos a gyanúm, hogy manapság az a régi, kipirult fülű, szapora szívveréssel elevenkedő, kicsit dadogó, mennyei és földi, tavaszi érzelem elhagyott minket. Ha jól látom, a 16 éven aluliak ablaka körül setteng. Megelégedünk azzal, hogy él az irodalomban. Valami józan tárgyilagos rokonszenvvel méricskéljük a nőt. Gyakran megesik, hogy egészen az utolsó pillanatban tesszük fel a kérdést óvatos önmagunknak: Váljon érdemesbé? S az esetek háromnegyed részében nem szokott érdemes lenni... Mitől van mindez? — kérdem majdnem szomorúan. Talán attól, hogy idegeimen meg másokén is, a szeretemmel hadilábon álló ingerek futkaroznak s koptatják az egykor friss reakciókat. A mindennapi szellemi feszültség húrjain mindenféle lény pengeti a maga énekét, csak éppen az Ámor nem. Ez könnyen katasztrófákat zúdíthat magán- vagy társaséletünkre. Nem ajánlom, hogy bárki sokat foglalkozzék ezzel. Legjobb, ha nem törődik vele. Mitől van mindez? - vetem fel újból. Talán attól is, hogy a vallás tilalmait úgy kezeljük, mint a színházi papírkardokat. Nincs tilalom, tehát nincs a tiltott gyümölcs harapdálásának izgató öröme sem. Régebben boldog bizsergéssel futkározott hátunkon az a gondolat, hogy szerelmi évődésünk közben egyszeresak megjelenik valami feketeruhás, sápadt és kancsal sekrestyés, s ránk teríti a vizes lepedőt. Mindez elmúlt s óriási lett a szerelmi szabadság. Az »Erosz nedve kiömlött a parttalan mezőre, ott a föld magába húzta. Szerelem, ez a sokértelmű „belső tartalom“ nem halhat meg. Ez lehetetlen. De érdekességét elvesztette. Nem csak a nők szoknyája lett rövidebb. Megkurtult a lángolás is. Ma már takaréklángon melegszik az az üst, mellyen a két szív a kellő fortyogást várja. Más baj is van. Az érzelem és a szekszualitás ma két külön dolog. Az egyik jobbra, a másik balra vette útját. Egyik esetben hiányzik emez, a másikban amaz. Az érzelmi szerelem megvalósítás nélkül kínlódik. Nem segít rajta a yohimbin sem. A tett szerelme pedig egészségügyi funkcióvá alakult. Boldog az, aki a két dolgot össze tudja keríteni. De hol vannak a régi őrületek? Mondom, a regényekben. S különben is, nincs időnk rá, hogy alaposan kidolgozzuk a szerelem műfaját. Legfeljebb a vázlathoz jutunk el. De ettől is úgy elfáradunk hogy egy pohárka konyakot kell innunk rá. Ettől felfrissülhetünk s kezdjük el újra ott, ahol abbahagytuk: a mindennapi robotnál Tempefői írja: . .. s mindjárt alcímnek adhatnám azt is, mit tud a szerelem a statisztikáról? Mert az emberek nagy része egyáltalában nem látja, hogy a kettő között szoros asszér függés van. A statisztika, amiről * kívülálló azt vélné, valami szikkad*, poros tudományág, lényegében az élet legnagyobb funkcióinak regisztrálása. Hiszen az u. n. népmozgalmi statisztikának három pilléréből: születés, házasság és halál — az első kettő minden kétséget kizáróan a szerelemmel van egybefonódva. No de most nem erről van szó, hanem a harmadikról, a halálról: vost is az erőszakos halál legtragikusabb fajtájáról, az öngyilkosságról , az öngyilkosságról, amelybe ok gyanánt a szerelem játszik bele. Azt mondják a számok, hogy ez csökkenőben van. A legtöbb embernek készen áll rá a válasza. Miért? Hát természetesen az embereknek ilyenkor, történelmi időkben van más bajuk is, mint ez a fránya turbókolás! Az ilyen okfejtésre mindig eszembe jut néhai való jó exkirályunk, V. Ferdinánd, aki öregsége napjait a prágai Hradzsinban tengette, ott sétált a maga módján bölcs, bár gyengeelméjűnek elhíresztelt király a park bokra lugasai között, mikor egy este fiatal párt vett észre olyan együttesben, amihez azok bizonyára nem kívántak tatni. A jó öreg lábujjhegye tovább osont s csak mikor már hazaért, közölte adjutánsával fejcsóválva megállapítását: „Hát is hinne, hogy az emberek ezt mi mindig csinálják." Mert bizony sem azt nem lehet elfogadni, hogy a szerelem nem volna komoly tényező, hanem vuhani léha időtöltés, amit háború vagy válság félre tud tolni, még kevésbbé azt, hogy ma kevésbbé lenne végzetes befolyása az emberiség egészére úgy, mint egyetlen.-Igen, de a számok! Nos, erre azt lehet gondolni: a statisztika tipikusan általánosító tudomány. Vigyünk egy népszámlálást. Az.t mondja végeredményben: itt és itt ennyi férfi, ennyi nő van. A férfiak bari zsebtolvaj és szentéletű szerzetes csak úgy egy egység, mint a nők összegében a ma született kis bébi és annak fogatlan dédmamája. Ha tehát öngyilkossági statisztikát olvasunk, ott sem szabad azt hinni, hogy városban vagy országban kimutatott szúróbarnánekét szerelmi öngyilkos pontosan egy szóra, egy mozdulattal itta ki a méreg poharat vagy ugrott le az emeletről. A tizennyolc íves suhanc, aki elérintehellnek látta Mancikát, mert előbb az érettségit kellett volna letennie, más megítélés alá esik, mint az a bácsi, aki úgy érzi, hogy mér nem elég fiatal. De ezen túlmenően, a statisztika módszereiben egyre finomodik. Valamikor a természetes halálokok nomenklatúrája pár oldalon elfért; ma egész stúdium Ugyanígy lehet az öngyilkossággal is. A szerelem mint háttér megmaradhat ott is, ahol valaki főbelövi magát, mert nincs pénze házasságra, de még egy csokor virágra sem — s ekkor már ott a meghatározás: anyagi okokból követte el tettét. Vagy pedig , amire nemrég volt is példa, két szerencsétlen diákgyereknél: az egyiknek a származása útját állotta a házasságnak. Hát a szerelemre lehet itt fogni a hajt? És végül: ha mindez, amit fentebb mondottam, csak árnyalatban változtatna a lényeken és a statisztikának maradéktalanul igaza volna, azon csak örülni lehet. Nagy általánosságban ugyanis a „szerelmi bánat“ címén azt szokták érteni, hogy valaki megválik az élettől, mert közte és szíve választottja között egy tiltó nemi ágaskodik. Hátha kevesebb a „nem!" és több az „igen!", az nem baj hanem jó. Istenem, hiszen manapság annyi minden szolgálja a halált: legyünk boldogok, ha legalább a szerelem ébred rá arra, hogy az ő tulajdonképpeni célja nem pusztulást hozott, hanem — életet. 9