Magyar Nemzet, 1942. július (5. évfolyam, 146-172. szám)

1942-07-18 / 161. szám

SZOMBAT, 1942 JÚLIUS 18. 9 Hunyady Ferenc: Erdély kincstartója: Utyesenich Fráter György­ ­Ez évben van négyszázadik év­fordulója annak, hogy Buda el­vesztése és a Német Birodalom török elleni hadi vállalkozásai­nak csúfos kudarca után Fráter György megalakította az önálló erdélyi fejedelemséget. A Par­tiummal együtt ez a föld lesz a magyar megmaradás magva. Az 1543. évi marosvásárhelyi, tordai és debreceni gyűlések szervezték meg Erdély belső kormányát és politikai életét sokszáz eszten­dőre. 1542 decemberében újítot­ták meg a három nemzet: szé­kely, magyar és szász unióját. A keleti magyarság örök politi­­kájának —a „két pogány között egy hazáért" — Fráter György adott formát. Erdély negyedik centenáriuma alkalmából emlé­kezünk meg az alkotóról akinek címe: a „Kincstartó" régies za­matér volt, de financiális és egyéb politikája újszerű és majd­nem modern. A szerk.) Csupa ellentmondásból faragott, hatalmas alakja magányosan mered: keresztény, pap, szerzetes és mégis a török orientáció híve, Soliman bi­zalmasa; rác, menekült, idegen és fi szervezi a fészket, mely majd két évszázadik a magyar függetlenséget őrzi. Erőszakos, házsártos, durva, de az elesettek bíztak benne és csak A gyengébb ereje Egész életében szüntelenül csak két célért­­harcolt Utyesenich György: m­­elgyik, hogy a hatalmat megsze­rezze, a másik, bármennyire két­ségbe is vonta kortársainak nagyobb ré­sze, hogy a mohamedán világ fölé emelje a győzelmes keresztet. A ha­talomnak csak lényegét kereste, so­hasem látszatát; ez simábbá tette útját, mely elég nehéz volt úgy is. Konyhamester volt első állása, on­nan jutott a királyi tanácsba, amely­ben versenytársai I­rangepán, Wer­bőczy, Nádasdy s mindenekelőtt­­íritti voltak, kikhez később Török Bálint, Mailád István is csatlako­zott. Egyenként mindegyik nagyobb, erősebb nála; neki az az ereje, hogy rá senki sem féltékeny, senki sem tör öreá, ő pedig vár, szövetségese az idő. Nádasdyt török gyűlölete ha­mar visszaviszi a nyugati partba. Frangepán Ferencnek, az aszketikus, nagytudású főpapnak, a két magyar király kibékülését támogatónak, una­lomig ismételt tanácsa: lemondani, idegeit borzolja jámbor Zápolyának. Werbőczy jogász, tudós; katonának nulla, államférfinak annál is keve­sebb, ártalmas doktrinér és ez év­ről-év­re mind szembeszökőbbé vá­lik. Gritti, a zseniális kalandor a leg-Senki nála világosabban nem is­merte fel a török hatalmát (vérének ösztöne őrizte ezer vereség emlékét), de velük bánni a keresztény világból is ő tudott legjobbiba, hisz ezer test­vére (vallásban, de nem fajban re­negát) szolgált a­­szultánnak. Más­részt a nyugati világ hatalmának térbeli korlátait is ő ismerte fel leg­tisztábban és a legkorábban. Ezért akarta János alatt és a török pajzsa mögött egyesíteni az országot. Békés felvonulási teret akart biztosítani a pogánynak Bécs felé. Hitte és bí­zott benne, hogy ott, saját védelmük­ben legalább, a Német Birodalom ve­szélytől egyesített hatalma össze fogja zúzni a török erőt jelentő ja­nicsár hadat. Ha sikerül, mindig marad ideje a futóra csapni, azt messze űzni, a Duna-Dráva védelmi vonalat visszafoglalni. Ha nem, h úgy legalább magyar­ rác testvérei­nek életét menti és az életet úgy becsülte, mint kevés kortársa. Terve nem sikerült, a nyugati magyarok, Fráter szemében okta­lan hősiessége. Kőszeg védőinek fényes haditette megtorpantotta a török támadást. Gritti ármánya, urak kapzsi torzsalkodása, minde­nek felett Zápolya gyengesége gá­tolta a keleti rész erősödését és terjeszkedését. Meg is roppant ki­rályának egészsége — egyezkedni kellett. A nagyváradi béke az ő műve, a hosszú alku felfogásának a gyengék nem árulták el soha: a szegények és János király. Csekély műveltségét a Pálos-rendházban iszo­nyú erővel gyúrta magába, szinte félni kellett, hogy a tudás vékony velencei kristálya megreped mázsás markában, de tekintete oly éles, helyzetfelismerése oly biztos, mint csak azoké, akik az élet minden ke­servét öntestükön érezték. A főne­mesek vagyon- és birtokh­orácsolá­­sát mélységesen megveti, pedig egy sem volt nagyobb kincsgyűjtő, sóvá­­rabb és egyben fukarabb, mint a kincstartó. Istenhívő és tiszta életű, de a kényes magyar úri becsület, még a fegyver-becsület is csukott könyv maradt számára. Hihetetlen biztonsággal mozgott a realitások világában, de csak az elvont kombi­nációt, Zápolyai Jánost és a törököt értette igazán; minden lépésével, mindegyik szavával nyugtalanított: Bécset, magyart, asszonyt. Amerre járt, riadt a palota, harsogott a tár­gyalóterem, pofon csattogott, edény repült, ököl sújtott; és ha alvinci várában, mikor gyilkosok tőre már ledöntötte az óriást, mikor néma lett a hangos torok és hideg tagjai­ból elszállt az erő, síró szolgák ott is térdeltek a tiltott küszöbön, ha régi cselédek el is sírták: „Bármit vétekt a nagyok szemében, jó Urunk volt nékünk“, amíg élt, főúr, nemes, cifra vitéz megvetően köpött mégis utána. A számító türelem veszélyesebb, leginkább vele kerüli a nyílt összetűzést; nem mert félne tőle— gyáva sohasem volt a fehér fráter —, de mert örökölni akart utána. Nem a váradi püspökséget, nem a kincstárnokságot (mindkettőt megkapja), nem a vajdai zászlót, melynek nyelét Mailád kaparintja meg, hanem azt, hogy ezen a földön ő legyen az olasz után a török bi­zalmasa, szinte állandó legátusa a pogány curiának. Nem száll vele szembe, de mikor vérszomjas dühe a medgyesi farkasverembe csalja Grittit, gondosan ügyel, nehogy bárki megsegítse. Őt pedig a sze­rencse segíti, már-már lecsap az or­szágra a porta dühe, mikor a feleség és a barát harcában Roxane győz és a meggyilkolt Ibrahim nagyvezér írásai az olasz emlékét is kom­pro­­mitálják. Versenytárs nélkül marad György barát, főleg amikor Buda vára alól örökös fogságba viszi Tö­rököt, Mailádot Solimán szultán. Veresenytárs, de nem ellenfél nél­kül — egészen a sírig. A megszerzett hatalommal pedig békét akart szerezni, erőt gyűjteni, majd a törököt visszaűzni — ami­lyen messze csak lehet, folyománya. Engedett, ígért, majd megkeményedett, visszahozott új és új békepontoknak tulajdonított fontosságot. Nem állotta, amit teg­nap mondott, egy év előtti alapra tért vissza, vagy termékeny agya egészen új elgondolás jóságát vi­tatta. Újra kifáradt, barátai két­ségbe estek, ellenfelei megzavarod­tak, ellenségeinek tíz ujja sem volt elég, hogy csalárdságait felszámol­ják. Pedig ő becsületes alkura töre­kedett, de olyanra, mely a pillanat­nyi helyzetben mindkét fél érde­keinek megfelel. A világhelyzet na­ponta változott (csak Szolimán perzsa, Károly francia háborúira kell gondolnunk) az összeköttetés lassú volt, ő pedig ideggel minden­kinél jobban bírta. Az egyesség maga bölcs volt: mindkét király megtartja, ami birtokában van; szövetségre lépnek és Zápolya ha­lála után Habsburg Ferdinnd örökli az egész országot; ennél jobbat senki sem tudott volna létrehozni; de álnokságának híre, mint oldha­tatlan folt, tapadt fehér csuhájára. Az egyesség után János házas­sága oktalan tettnek látszik a tá­volból — és kétségtelenül az ő műve. Talán szükséges, volt, hogy elszuny­­nyadjon a díván ágaskodó figyelme talán inkább az okozta, hogy egyetlen lehetőség spanyol csizmá­jától fázott. Lehet, hogy a hata­lomért vívott örök küzdelmében a királyi gyám székére tört —, tiszta szándékkal, hogy céljait, ez általa érettnek felismert időben valósítsa meg, de vitathatatlan, hogy ennél a húzásnál gondolt leginkább ma­gára. Hiba volt, melynek tragikus következményeit másfél évtized hősi küzdelmében sem tudta jóvá­tenni. Buda elvesztése­­egész maradék életében nyögi az emlékét) kikerül­hetetlenül folyik ebből a hibából. Pedig akkor mind a három résznek volt egy halom igazsága. A Fráter azt vitatta, hogy ha János halála után nem mozdul a habsburgi, ő szépen csendesen, titokban adhatja át a hatalmat — az özvegy és árva illő kártalanítása után anélkül, hogy Szolimán felneszelne. A nyugati részen nem­ hittek neki biztosíték nélkül, azt pedig nem adhatott. Másrészt Ferdinand híveinek is alighanem igaza volt, amikor állították, hogy az egyesí­tett magyar erők Hoggendorf te­kintélyes hadával, Budát és a főbb várakat meg tudták volna védeni, hogy ritka kedvező az alkalom a pogány hatalom visszaszorítására. Végre Szolimán, amikor végszük­ségből mentett meg asszonyt, gye­reket Fráter és Budát, szinte arany­tálcán felszolgálva kapta a ki­fogást, hogy a kiskorú védelmében és annak számára őrzi meg az or­­szág fővárosát. Ami ezután következik: ember­feletti erőfeszítés jóvátenni a hibát és visszaszerezni azt, ami reményte­lenül elveszett: Budát és bizalmat. A magányos férfi sohasem volt nagyobb: alatta az ország egy té­pett foszlánya, természetes köz­pontjától megfosztva, nem ismerve erejét, lehetőségeit, egymásra utalt­ságát és helyét sem e hazában, sem a nagyvilágban. Mögötte egy szeszé­lyes csacska, minden befolyásra hajló asszony, Zápolya özvegye, Petrovich Péterrel az élen lassan­ként ellene forduló rácok, bizal­matlan szászok, önérdekük keskeny mesgyéjén járó magyar urak — igazában talán csak a székelyek és jobbágyok voltak mindig pártján. Előtte pedig ellensége a török, aki­vel tudott bánni, akit be tudott csapni; másrészt a Habsburg nyu­gati király idegen tanácsosaival és magyar híveivel, a király, akit szol­gálni kívánt, de aki nem hitt neki soha. Tíz éven át keverte a kártyát, válogatott alkalmakban, terveit, ha­bozott, készült, amíg végre cseleke­dett. Tízszer tette lóvá Károlyt, Fer­­dinándot, pápát és magyart azért, hogy egyszer alaposan, véglegesen, biztosan csaphassa be a pogányt. De mennél mélyebb gyökereket eresztett Szolimán bizalma, annál jogosabb kételyekkel nézték Bécs­ből és Pozsonyból. Az ország átvételére nemcsak az idegen zsoldosok léptek fogva­fogva a „félelmes tájba“, Báthory későbbi „Tündérországába“, a ma­gyarok is, Nádasdy, Báthory, Lo­­sonczy lelkükön érezték az isme­retlen abroncsát. Nyugat remegése az új erdélyi politikától Pedig a kincstárnok most is minden eshetőségre készült; ha a fegyveres erő elegendő lesz, nyiltan szakít a szultánnal; ha nem, úgy ámítással titokban adja át Ferdinánd­­nak a hatalom lényegét. Meggyőző­dése hamar kialakult: kitűnő vezérek alatt szépszámú hadat (köztük a nagyhírű spanyol gyalogságot) küldte Bécs. Mégis a számtalan be­tegségnél jobban pusztít bennük a félsz. Vakrémületében szinte min­denáron csatahalált keres Castaldo — az ő oldalán nem veheti fel si­keresen a harcot, sem a nagy Sza­k­máimat, sem annak ravasz, bölcs, óvatos vezéreivel. De hibátlan diplomáciája kisegítené a bajból. Fráter Stambulban érvel: kis gyer­meket nem koronázhat a nemzet; anya és a Zápolya-fiú nem hagyta el az országot: Kassán van, „saját városában“ „nász okáért“, hogy Ferdinánd leányával összekeljen. A bécsi királyt pedig szintén fiának fogadta a szultán kegyelme­. Még sikeresebb húzásai vannak Petro­­vich-csal szemben. Az öreg rácot, ki mindig árulkodott ellene a por­tán, rávette, hogy várait Temes­várt, Becsét, Becskereket, Csaná­­dot cserélje ki Munkács óriás ura­dalmával. Ezekbe a városokba en­gedte csak be Ferdinand hadi né­pét. És amikor a begler bég hatal­mas sereggel érkezik, meggyőzi, hogy csak Petrovich hittelen, csak az ő váraiban van német, míg ő Erdélyt „megőrizte a szultán hűsé­gén“. Tovább megy, önként adja a török kezére Csanádot és azt java­solja, hogy ha a t­örök az elfoglalt Becskereket és Becsét neki vissza­adja ő a Habsburgtól visszaszerzi Temesvárt és így a „jövő tavasszal nem lesz többé szükség hadra“. Minden sikerülni látszik, talán egy kissé túl jól; a begler bég őt hívja segítségül, amikor visszaveszi Lip­­pát, majd Temesvárra támad. On­nan azonban csekély készültségi­ hadát elkesélik I­osonczy és a spa­nyolok. Perez, Aldana. Lóra ülnek a zsoldosok és a magyar seregek Lippának veszik útjukat, melyet hétezer emberrel Ulomán bég véd. És hívják a Frátert Ők is segít­ségül. Szörnyű dilemma: a déli vára­kat visszahazudni, nem visszavivni kívánja a kincstartó, mert nem a ma erejét, de a következő tavaszét nézi. Ha egyedül hagyja harcolni Castaldot, Nádasdyt, úgy a bizalom vékony fonala, mely még Bécshez fűzi, elszakad végleg és úgy for­dulhat, hogy az általa hívott, de őrá támadó keresztény hadakat neki kell majd török segítséggel az országból kihányni. Még egyszer utoljára nekifeszíti temérdek eszét a feladatnak. Lippa városának ne­héz harcban való elfog­lalása után, kétségbeesetten tárgyal a fellegvárba szorult Ulománnal, a begler béggel, Belgrádi pasával. Min­den ellenkezés dacára útjára engedi, gazdag ajándékkal, a béget maradék népével; még a magyaroktól litkán vetett lesről is értesíti; az arany zsák­ számra folyik a pogányhoz egész a Boszporus partjáig. Vér és sereség dacára, békéhez vezető hidat kovácsol a kincs, de az idegen és magyar katonák szeméről (úgy ér­zik ők) lehullott a hályog. Bíborossá, esztergomi érsekké emelte a barátot a császár és pápa kegyelme, de áruló mégis. Velük kinyomta Izabel­lát, tavasszal pedig a török kardok élére adja őket, egyedüli úr marad a keleti részen. És mit tehetnek el­lene, kinek a kezében van minden: pénz, várak, élelem, Erdély serege, a közeli pogány bizalma? Csoda, ha hideg rémület lesz úrrá Pallavicinin, Criszaldon? Tél elején hazatérnek a magyarok, elmegy Nádasdy, Báthory, egyedü­l maradnak idegenek a fráter szörnyű markában kuporogva. De az is elküldi seregét, bízva talán csuhá­jában, a bíborhalárban, vagy arcát­lan hazugságainak sikerében. Az utolsó az egyetlen percben, mikor alvinci várába gyanútlanul engedte be őket, megvadult zsoldosok resz­kető vasa kiontotta vérét. Tehetetlen hevert holtteste sokáig, a rothadó szemek majdnem megláthatták a török katonák védelme alatt vissza­térő Izabellát. Idegen volt és annak érezték ha­láláig mind a magyar urak; politi­kája keresztény, új szóval mondhat­nám: világnézeti, beszélt trónról, vallásról, hűségről, érdekről, ország­ról, de soha a nemzetről, soha a hazáról. Mégis Mohács után a nem­zeti pártnak előharcosa és ő rendezi, szervezi, építi ki Erdélyt, melynek kicsiny hajóján evezett az újkorba által a magyar függetlenség. Örök tanúbizonysága annak, hogy a Kár­pátok alatt, a Duna völgyében átha­­sonult idegennek általános érvényű eszméken alapuló politikája is ma­gyar, ha jó. Mert ezen a földön min­den jó politika, magyar. A nagy terv bukása Férfiének Ha szembefordul veled a százorcáju­ Élet, s villámszemével rádriaszt, hogy elenyészt, mint lágy viaszt, le nézzed vissza vígan, nevesd felé: „Nem így van!!" és addig álld tekintetét, mígnem mosoly deríti szét. Ha látod, gyűll a felhő, az ég viharja feljő, elébe menj a hegytetőn, hívjad magad kedvelteten mint vőlegény­­láncba, J­ó, szép a fiim­ek lánca, és legszentebbül végezel, ha tűzi mámor éget el Lendvai István Szeresd a vészt, a kockát, kerüsd a lomhák vackát, sarkalld a titkos életet, mutassa, még mit rejteget? Kevés öröm van mélyebb, mint bíborgyöngyű mély seb, s halált halván majd lelkeset, tán Isten titkát ellesed. Sanzon Jó volna messze­ messze menni, A tegnapokat kinevetni, A holnapra nem vetni gondot, Romoltan tenni száz bolondot. A gyönyört fenékig kimennil ó, de jó volna — élni menni... Jó volna innen messze fűlni. .. szürkeségből fénybe jutni!... Az örömet kortyolva inni... .1, de jó volna újra hinni .4 selymes, puha szék ízében S felolvadni egy csók tüzében! ... Vécsey Leó Jó volna mindent eltemetni, A szívünk gőgjét messze vetni És ráhullni egy férfikézre, A mámorból nem térni észre ... ... Szívből, utolsót kacagni tudni S könny nélkül, békén elaludni!... Két vers­ e: lecsöndesül a lobogó vihar, halál, halál mered az útnak alján, boruljuk h­ád e hajnalok utolján, csókolj meg, csókom és dalom kihal. Ölellek-e meg, forgatok-e könyvet? Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba? Friss mosolyod, vad kacagásom rombat, már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb. Fordítsd a szived ezután magadra, az özvegyek, hogyha zokognak, gyengék, a mord jövendő, hogyha elragadna kis kebeledről: tesz, megél az emlék, az élet nem, de Te két kézzel adtál, öledben Ültem, párádból itattál Sírjon, aki boldog volt, add ide a vállad, elakad a szívem is, ha könnyem kifárad. Te miattad sírok én, veled lettem boldog, messze élnem oly nehéz, jaj, ha távol bolygok. Salamon Ernő (Szászrégen)

Next