Magyar Nemzet, 1942. július (5. évfolyam, 146-172. szám)
1942-07-18 / 161. szám
SZOMBAT, 1942 JÚLIUS 18. 9 Hunyady Ferenc: Erdély kincstartója: Utyesenich Fráter György Ez évben van négyszázadik évfordulója annak, hogy Buda elvesztése és a Német Birodalom török elleni hadi vállalkozásainak csúfos kudarca után Fráter György megalakította az önálló erdélyi fejedelemséget. A Partiummal együtt ez a föld lesz a magyar megmaradás magva. Az 1543. évi marosvásárhelyi, tordai és debreceni gyűlések szervezték meg Erdély belső kormányát és politikai életét sokszáz esztendőre. 1542 decemberében újították meg a három nemzet: székely, magyar és szász unióját. A keleti magyarság örök politikájának —a „két pogány között egy hazáért" — Fráter György adott formát. Erdély negyedik centenáriuma alkalmából emlékezünk meg az alkotóról akinek címe: a „Kincstartó" régies zamatér volt, de financiális és egyéb politikája újszerű és majdnem modern. A szerk.) Csupa ellentmondásból faragott, hatalmas alakja magányosan mered: keresztény, pap, szerzetes és mégis a török orientáció híve, Soliman bizalmasa; rác, menekült, idegen és fi szervezi a fészket, mely majd két évszázadik a magyar függetlenséget őrzi. Erőszakos, házsártos, durva, de az elesettek bíztak benne és csak A gyengébb ereje Egész életében szüntelenül csak két célértharcolt Utyesenich György: melgyik, hogy a hatalmat megszerezze, a másik, bármennyire kétségbe is vonta kortársainak nagyobb része, hogy a mohamedán világ fölé emelje a győzelmes keresztet. A hatalomnak csak lényegét kereste, sohasem látszatát; ez simábbá tette útját, mely elég nehéz volt úgy is. Konyhamester volt első állása, onnan jutott a királyi tanácsba, amelyben versenytársai Irangepán, Werbőczy, Nádasdy s mindenekelőttíritti voltak, kikhez később Török Bálint, Mailád István is csatlakozott. Egyenként mindegyik nagyobb, erősebb nála; neki az az ereje, hogy rá senki sem féltékeny, senki sem tör öreá, ő pedig vár, szövetségese az idő. Nádasdyt török gyűlölete hamar visszaviszi a nyugati partba. Frangepán Ferencnek, az aszketikus, nagytudású főpapnak, a két magyar király kibékülését támogatónak, unalomig ismételt tanácsa: lemondani, idegeit borzolja jámbor Zápolyának. Werbőczy jogász, tudós; katonának nulla, államférfinak annál is kevesebb, ártalmas doktrinér és ez évről-évre mind szembeszökőbbé válik. Gritti, a zseniális kalandor a leg-Senki nála világosabban nem ismerte fel a török hatalmát (vérének ösztöne őrizte ezer vereség emlékét), de velük bánni a keresztény világból is ő tudott legjobbiba, hisz ezer testvére (vallásban, de nem fajban renegát) szolgált aszultánnak. Másrészt a nyugati világ hatalmának térbeli korlátait is ő ismerte fel legtisztábban és a legkorábban. Ezért akarta János alatt és a török pajzsa mögött egyesíteni az országot. Békés felvonulási teret akart biztosítani a pogánynak Bécs felé. Hitte és bízott benne, hogy ott, saját védelmükben legalább, a Német Birodalom veszélytől egyesített hatalma össze fogja zúzni a török erőt jelentő janicsár hadat. Ha sikerül, mindig marad ideje a futóra csapni, azt messze űzni, a Duna-Dráva védelmi vonalat visszafoglalni. Ha nem, h úgy legalább magyar rác testvéreinek életét menti és az életet úgy becsülte, mint kevés kortársa. Terve nem sikerült, a nyugati magyarok, Fráter szemében oktalan hősiessége. Kőszeg védőinek fényes haditette megtorpantotta a török támadást. Gritti ármánya, urak kapzsi torzsalkodása, mindenek felett Zápolya gyengesége gátolta a keleti rész erősödését és terjeszkedését. Meg is roppant királyának egészsége — egyezkedni kellett. A nagyváradi béke az ő műve, a hosszú alku felfogásának a gyengék nem árulták el soha: a szegények és János király. Csekély műveltségét a Pálos-rendházban iszonyú erővel gyúrta magába, szinte félni kellett, hogy a tudás vékony velencei kristálya megreped mázsás markában, de tekintete oly éles, helyzetfelismerése oly biztos, mint csak azoké, akik az élet minden keservét öntestükön érezték. A főnemesek vagyon- és birtokhorácsolását mélységesen megveti, pedig egy sem volt nagyobb kincsgyűjtő, sóvárabb és egyben fukarabb, mint a kincstartó. Istenhívő és tiszta életű, de a kényes magyar úri becsület, még a fegyver-becsület is csukott könyv maradt számára. Hihetetlen biztonsággal mozgott a realitások világában, de csak az elvont kombinációt, Zápolyai Jánost és a törököt értette igazán; minden lépésével, mindegyik szavával nyugtalanított: Bécset, magyart, asszonyt. Amerre járt, riadt a palota, harsogott a tárgyalóterem, pofon csattogott, edény repült, ököl sújtott; és ha alvinci várában, mikor gyilkosok tőre már ledöntötte az óriást, mikor néma lett a hangos torok és hideg tagjaiból elszállt az erő, síró szolgák ott is térdeltek a tiltott küszöbön, ha régi cselédek el is sírták: „Bármit vétekt a nagyok szemében, jó Urunk volt nékünk“, amíg élt, főúr, nemes, cifra vitéz megvetően köpött mégis utána. A számító türelem veszélyesebb, leginkább vele kerüli a nyílt összetűzést; nem mert félne tőle— gyáva sohasem volt a fehér fráter —, de mert örökölni akart utána. Nem a váradi püspökséget, nem a kincstárnokságot (mindkettőt megkapja), nem a vajdai zászlót, melynek nyelét Mailád kaparintja meg, hanem azt, hogy ezen a földön ő legyen az olasz után a török bizalmasa, szinte állandó legátusa a pogány curiának. Nem száll vele szembe, de mikor vérszomjas dühe a medgyesi farkasverembe csalja Grittit, gondosan ügyel, nehogy bárki megsegítse. Őt pedig a szerencse segíti, már-már lecsap az országra a porta dühe, mikor a feleség és a barát harcában Roxane győz és a meggyilkolt Ibrahim nagyvezér írásai az olasz emlékét is kompromitálják. Versenytárs nélkül marad György barát, főleg amikor Buda vára alól örökös fogságba viszi Törököt, Mailádot Solimán szultán. Veresenytárs, de nem ellenfél nélkül — egészen a sírig. A megszerzett hatalommal pedig békét akart szerezni, erőt gyűjteni, majd a törököt visszaűzni — amilyen messze csak lehet, folyománya. Engedett, ígért, majd megkeményedett, visszahozott új és új békepontoknak tulajdonított fontosságot. Nem állotta, amit tegnap mondott, egy év előtti alapra tért vissza, vagy termékeny agya egészen új elgondolás jóságát vitatta. Újra kifáradt, barátai kétségbe estek, ellenfelei megzavarodtak, ellenségeinek tíz ujja sem volt elég, hogy csalárdságait felszámolják. Pedig ő becsületes alkura törekedett, de olyanra, mely a pillanatnyi helyzetben mindkét fél érdekeinek megfelel. A világhelyzet naponta változott (csak Szolimán perzsa, Károly francia háborúira kell gondolnunk) az összeköttetés lassú volt, ő pedig ideggel mindenkinél jobban bírta. Az egyesség maga bölcs volt: mindkét király megtartja, ami birtokában van; szövetségre lépnek és Zápolya halála után Habsburg Ferdinnd örökli az egész országot; ennél jobbat senki sem tudott volna létrehozni; de álnokságának híre, mint oldhatatlan folt, tapadt fehér csuhájára. Az egyesség után János házassága oktalan tettnek látszik a távolból — és kétségtelenül az ő műve. Talán szükséges, volt, hogy elszunynyadjon a díván ágaskodó figyelme talán inkább az okozta, hogy egyetlen lehetőség spanyol csizmájától fázott. Lehet, hogy a hatalomért vívott örök küzdelmében a királyi gyám székére tört —, tiszta szándékkal, hogy céljait, ez általa érettnek felismert időben valósítsa meg, de vitathatatlan, hogy ennél a húzásnál gondolt leginkább magára. Hiba volt, melynek tragikus következményeit másfél évtized hősi küzdelmében sem tudta jóvátenni. Buda elvesztéseegész maradék életében nyögi az emlékét) kikerülhetetlenül folyik ebből a hibából. Pedig akkor mind a három résznek volt egy halom igazsága. A Fráter azt vitatta, hogy ha János halála után nem mozdul a habsburgi, ő szépen csendesen, titokban adhatja át a hatalmat — az özvegy és árva illő kártalanítása után anélkül, hogy Szolimán felneszelne. A nyugati részen nem hittek neki biztosíték nélkül, azt pedig nem adhatott. Másrészt Ferdinand híveinek is alighanem igaza volt, amikor állították, hogy az egyesített magyar erők Hoggendorf tekintélyes hadával, Budát és a főbb várakat meg tudták volna védeni, hogy ritka kedvező az alkalom a pogány hatalom visszaszorítására. Végre Szolimán, amikor végszükségből mentett meg asszonyt, gyereket Fráter és Budát, szinte aranytálcán felszolgálva kapta a kifogást, hogy a kiskorú védelmében és annak számára őrzi meg az ország fővárosát. Ami ezután következik: emberfeletti erőfeszítés jóvátenni a hibát és visszaszerezni azt, ami reménytelenül elveszett: Budát és bizalmat. A magányos férfi sohasem volt nagyobb: alatta az ország egy tépett foszlánya, természetes központjától megfosztva, nem ismerve erejét, lehetőségeit, egymásra utaltságát és helyét sem e hazában, sem a nagyvilágban. Mögötte egy szeszélyes csacska, minden befolyásra hajló asszony, Zápolya özvegye, Petrovich Péterrel az élen lassanként ellene forduló rácok, bizalmatlan szászok, önérdekük keskeny mesgyéjén járó magyar urak — igazában talán csak a székelyek és jobbágyok voltak mindig pártján. Előtte pedig ellensége a török, akivel tudott bánni, akit be tudott csapni; másrészt a Habsburg nyugati király idegen tanácsosaival és magyar híveivel, a király, akit szolgálni kívánt, de aki nem hitt neki soha. Tíz éven át keverte a kártyát, válogatott alkalmakban, terveit, habozott, készült, amíg végre cselekedett. Tízszer tette lóvá Károlyt, Ferdinándot, pápát és magyart azért, hogy egyszer alaposan, véglegesen, biztosan csaphassa be a pogányt. De mennél mélyebb gyökereket eresztett Szolimán bizalma, annál jogosabb kételyekkel nézték Bécsből és Pozsonyból. Az ország átvételére nemcsak az idegen zsoldosok léptek fogvafogva a „félelmes tájba“, Báthory későbbi „Tündérországába“, a magyarok is, Nádasdy, Báthory, Losonczy lelkükön érezték az ismeretlen abroncsát. Nyugat remegése az új erdélyi politikától Pedig a kincstárnok most is minden eshetőségre készült; ha a fegyveres erő elegendő lesz, nyiltan szakít a szultánnal; ha nem, úgy ámítással titokban adja át Ferdinándnak a hatalom lényegét. Meggyőződése hamar kialakult: kitűnő vezérek alatt szépszámú hadat (köztük a nagyhírű spanyol gyalogságot) küldte Bécs. Mégis a számtalan betegségnél jobban pusztít bennük a félsz. Vakrémületében szinte mindenáron csatahalált keres Castaldo — az ő oldalán nem veheti fel sikeresen a harcot, sem a nagy Szakmáimat, sem annak ravasz, bölcs, óvatos vezéreivel. De hibátlan diplomáciája kisegítené a bajból. Fráter Stambulban érvel: kis gyermeket nem koronázhat a nemzet; anya és a Zápolya-fiú nem hagyta el az országot: Kassán van, „saját városában“ „nász okáért“, hogy Ferdinánd leányával összekeljen. A bécsi királyt pedig szintén fiának fogadta a szultán kegyelme. Még sikeresebb húzásai vannak Petrovich-csal szemben. Az öreg rácot, ki mindig árulkodott ellene a portán, rávette, hogy várait Temesvárt, Becsét, Becskereket, Csanádot cserélje ki Munkács óriás uradalmával. Ezekbe a városokba engedte csak be Ferdinand hadi népét. És amikor a begler bég hatalmas sereggel érkezik, meggyőzi, hogy csak Petrovich hittelen, csak az ő váraiban van német, míg ő Erdélyt „megőrizte a szultán hűségén“. Tovább megy, önként adja a török kezére Csanádot és azt javasolja, hogy ha a török az elfoglalt Becskereket és Becsét neki visszaadja ő a Habsburgtól visszaszerzi Temesvárt és így a „jövő tavasszal nem lesz többé szükség hadra“. Minden sikerülni látszik, talán egy kissé túl jól; a begler bég őt hívja segítségül, amikor visszaveszi Lippát, majd Temesvárra támad. Onnan azonban csekély készültségi hadát elkesélik Iosonczy és a spanyolok. Perez, Aldana. Lóra ülnek a zsoldosok és a magyar seregek Lippának veszik útjukat, melyet hétezer emberrel Ulomán bég véd. És hívják a Frátert Ők is segítségül. Szörnyű dilemma: a déli várakat visszahazudni, nem visszavivni kívánja a kincstartó, mert nem a ma erejét, de a következő tavaszét nézi. Ha egyedül hagyja harcolni Castaldot, Nádasdyt, úgy a bizalom vékony fonala, mely még Bécshez fűzi, elszakad végleg és úgy fordulhat, hogy az általa hívott, de őrá támadó keresztény hadakat neki kell majd török segítséggel az országból kihányni. Még egyszer utoljára nekifeszíti temérdek eszét a feladatnak. Lippa városának nehéz harcban való elfoglalása után, kétségbeesetten tárgyal a fellegvárba szorult Ulománnal, a begler béggel, Belgrádi pasával. Minden ellenkezés dacára útjára engedi, gazdag ajándékkal, a béget maradék népével; még a magyaroktól litkán vetett lesről is értesíti; az arany zsák számra folyik a pogányhoz egész a Boszporus partjáig. Vér és sereség dacára, békéhez vezető hidat kovácsol a kincs, de az idegen és magyar katonák szeméről (úgy érzik ők) lehullott a hályog. Bíborossá, esztergomi érsekké emelte a barátot a császár és pápa kegyelme, de áruló mégis. Velük kinyomta Izabellát, tavasszal pedig a török kardok élére adja őket, egyedüli úr marad a keleti részen. És mit tehetnek ellene, kinek a kezében van minden: pénz, várak, élelem, Erdély serege, a közeli pogány bizalma? Csoda, ha hideg rémület lesz úrrá Pallavicinin, Criszaldon? Tél elején hazatérnek a magyarok, elmegy Nádasdy, Báthory, egyedül maradnak idegenek a fráter szörnyű markában kuporogva. De az is elküldi seregét, bízva talán csuhájában, a bíborhalárban, vagy arcátlan hazugságainak sikerében. Az utolsó az egyetlen percben, mikor alvinci várába gyanútlanul engedte be őket, megvadult zsoldosok reszkető vasa kiontotta vérét. Tehetetlen hevert holtteste sokáig, a rothadó szemek majdnem megláthatták a török katonák védelme alatt visszatérő Izabellát. Idegen volt és annak érezték haláláig mind a magyar urak; politikája keresztény, új szóval mondhatnám: világnézeti, beszélt trónról, vallásról, hűségről, érdekről, országról, de soha a nemzetről, soha a hazáról. Mégis Mohács után a nemzeti pártnak előharcosa és ő rendezi, szervezi, építi ki Erdélyt, melynek kicsiny hajóján evezett az újkorba által a magyar függetlenség. Örök tanúbizonysága annak, hogy a Kárpátok alatt, a Duna völgyében áthasonult idegennek általános érvényű eszméken alapuló politikája is magyar, ha jó. Mert ezen a földön minden jó politika, magyar. A nagy terv bukása Férfiének Ha szembefordul veled a százorcáju Élet, s villámszemével rádriaszt, hogy elenyészt, mint lágy viaszt, le nézzed vissza vígan, nevesd felé: „Nem így van!!" és addig álld tekintetét, mígnem mosoly deríti szét. Ha látod, gyűll a felhő, az ég viharja feljő, elébe menj a hegytetőn, hívjad magad kedvelteten mint vőlegényláncba, Jó, szép a fiimek lánca, és legszentebbül végezel, ha tűzi mámor éget el Lendvai István Szeresd a vészt, a kockát, kerüsd a lomhák vackát, sarkalld a titkos életet, mutassa, még mit rejteget? Kevés öröm van mélyebb, mint bíborgyöngyű mély seb, s halált halván majd lelkeset, tán Isten titkát ellesed. Sanzon Jó volna messze messze menni, A tegnapokat kinevetni, A holnapra nem vetni gondot, Romoltan tenni száz bolondot. A gyönyört fenékig kimennil ó, de jó volna — élni menni... Jó volna innen messze fűlni. .. szürkeségből fénybe jutni!... Az örömet kortyolva inni... .1, de jó volna újra hinni .4 selymes, puha szék ízében S felolvadni egy csók tüzében! ... Vécsey Leó Jó volna mindent eltemetni, A szívünk gőgjét messze vetni És ráhullni egy férfikézre, A mámorból nem térni észre ... ... Szívből, utolsót kacagni tudni S könny nélkül, békén elaludni!... Két vers e: lecsöndesül a lobogó vihar, halál, halál mered az útnak alján, boruljuk hád e hajnalok utolján, csókolj meg, csókom és dalom kihal. Ölellek-e meg, forgatok-e könyvet? Ugrik-e még kisgyerek a nyakamba? Friss mosolyod, vad kacagásom rombat, már pusztulóban s meghalnunk is könnyebb. Fordítsd a szived ezután magadra, az özvegyek, hogyha zokognak, gyengék, a mord jövendő, hogyha elragadna kis kebeledről: tesz, megél az emlék, az élet nem, de Te két kézzel adtál, öledben Ültem, párádból itattál Sírjon, aki boldog volt, add ide a vállad, elakad a szívem is, ha könnyem kifárad. Te miattad sírok én, veled lettem boldog, messze élnem oly nehéz, jaj, ha távol bolygok. Salamon Ernő (Szászrégen)