Magyar Nemzet, 1943. május (6. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-06 / 101. szám

W-*""' 1 " CSÜTÖRTÖK, 1943 MÁJUS 6.Magyar Nemzet Az emberiség homokja? A Neues Wiener Tagblatt április 25-i számában Otto Häcker írt vezércikket, melyben az többek kö­zött a következőket mondja: — A történelem értelme iránt ér­deklődünk akkor, amikor a keresz­tény templomok harangjai megszó­lalnak. Kétezer esztendőn keresztül a felelet egészen máskép hangzott, mint ma. Ha az egyén vigasztalást is tudott találni az isteni kinyilat­koztatás szavaiban, melyből magá­nak erőt merített, ez ma már az összesség szempontjából s a népek kollektív öntudatában nincs meg. A nyugati sálág univerzális gondo­lataiban egyesült népek részére a kereszténység már nem jelent döntő hatalmat többé. A­ kereszténység nem igazgatja és nem formálja az idő eseményeit és a történéseknek nem is ad már­­értelmet, úgyhogy a kiegyenlítő rendezés valódi útjait meg tudja mutatni. Még mindig a hívők milliói állnak itt és ott s a világ minden nyelvén szállnak az imádságok a magasba, azonban egy oldalon sem harcolnak már többé a keresztény zászló jegyé­ben. Ne beszéljünk az anglikán püspökökkel, akik ma a bolseviki fegyverek győzelméért imádkoznak vagy Roosevelt és Churchill atlanti­­óceáni konferenciájáról, amelye­ket korall-éneklések­kel vettek kö­rül, megbántanánk az egyházat, hogyha mi őt ezekkel azonosíta­­nánk, kötelesek a ,,politikai kisüzemek", a „darabont-népek" csatlakozni. Most arról van szó, hogy Orosz­ország és Anglia között egy valódi középeurópai központ fenn tudja-e magát tartani vagy sem. A közép­európai népcsoportok ebben­ a há­borúban az ő világállásukért játsza­nak. Amit Nietzsche előre látott, a keleti veszedelmet, velünk szemben lépett fel. A tagadásnak egy démo­­nikus akarata lépett fel mindennel szemben, amely a nyugati kultúra kétezer esztendős történetében létre­jött. Európa homokja akarja Euró­pát elárasztani és azt pusztává át­alakítani. Homokot jelent minden formában az amerikai világboldo­­gítás is. Sztálin Európát atomizálni akarja, Roosevelt pedig standardi­zálni. Ha az emberiség értékes né­pei ezen a talajon tovább akarnak élni, akkor nekik a kontinensen minden oldalról egybeforró egységet kell mutatniuk, akkor felolvadhat­nak a közös feladatok elvégzésében a saját szellemük szerint, a szabad­ság és az egymáshoz tartozás szin­tézise pedig új életformában juthat kifejezésre. Az egyház félreállott és félre kell állnia ebben a mostani leszámolásban, amely most nem vallásokért, ha­nem a népek exisztenciájáért fo­lyik. Eltörtek a régi táblák, elmúltak, mint az egykori ezredjelvények, amelyek alatt a kereszténységért harcoltak. De elhalványultak azok az értékek és szabályok is, ame­lyek a keresztény világot kormá­nyozták és annak egységes gon­dolatvilágát megteremtették. Azután így folytatja a cikk: — A mostani rettenetes világ­­változásnak elapokait Nietzsche az összes elhasznált értékek feloldá­sában látja, amelyeket eddig nem tudtak semmivel sem pótolni. A vallás vizei lefolynak és mocsara­kat, valamint sarat hagynak visz­­sza. A népek elváltak egymástól és egymás ellenségei lettek... A tu­dományok letöredeznek és minden szilárd hitet feloldanak ... Minden az eljövendő barbárságot szol­gálja... Bizonyára vannak itt olyan erők, rettenetes erők, amelyek va­dak, őseredetűek és teljesen szív­telenek ... A földön most mindent a nagy és gonosz erők határoznak meg, az egoizmus tölt be min­dent és a katonai erőszak ural­kodó. A nagy középszerűség ko­runk legnagyobb veszedelme. A modern ember exisztenciája ki­mondhatatlan szegénységet és el­fáradást mutat fel, annak a ki­mondhatatlan sokféleségnek elle­nére, amelyet az elmúlt évszáza­dok elrejtettek. Majd tovább ismerteti Nietzsche gondolatmenetét és rámutat arra, hogyha a világ lényegét figye­lembe vesszük s különösen azokat a jelenségeket, amelyek a ragyogó és pompás facadeok mögött a ma­guk ürességében elrejtőznek, va­lamint figyelembe veszik a mély­ből előtörő formátlan gőzölgő erő­ket, amelyek Nietzschet az eljö­vendő poétikai lehetőségek válta­kozó vízióihoz vezetik el. Az a ta­laj, amelyből kinőnek, az a de­mokráciával azonos s amely már abban az időben is többé-kevésbbé valamennyi európai állam fejlődési görbéjét meghatározta. Nietzsche szerint ez az az ösztönző elem, amely a tömeg nyomását állandóan növeli, amely általános nivellálást követel és ezáltal az emeriség ho­mokját teremti meg. Ez­­ teremti meg a „nyáj-ember“ erkölcsét, a juh juhhal való azonosságát, amely a marxizmus programjában jut a legkövetkezetesebben kifejezésre, amelyben a jelentéktelenek és a buták átgondolt zsarnoksága való­sul meg. A demokratizálódásnak ez a processzusa, amelyet Nietzsche maradék nélkül észrevesz, új ve­zetési rendszereknek a lehetőségét tárja elénk és a jövő elképzelésé­nek egész sorát ábrázolja, amely­ben a mai valóságnak a lényege is kibontakozik. A demokrácia fejlődési formái Nietzsche gondolatvilágában olyan kérdések körül forognak, hogy az általános nivellálódás helyett an­nak dialektikus ellenjátékát hozza létre, amikor a m­agasabbrendű és a vezetésre alkalmas emberek tí­pusát teremti meg. Ebben az érte­lemben­­ Európa demokratizáló­dását jogosultnak tartja. Mivel a Vallási gondolat elsorvadásával az összes eddig jelentős értékek el­pusztulnának, így az ember a homokba kerülne, melynek követ­keztében a bizonytalanság olyan nagy lenne, hogy az emberek minden akaraterő előtt, amely pa­rancsolni tud, a porba zuhannak. Ilyen feltételek mellett, amelyben az embereknek átlagos elközépsze­­rűsödése alakul ki, a kivételes em­berek a legveszedelmesebb és a legvonzóbb minőséget jelentenek. Az erős ember sokkal erősebben és gazdagabban bontakozik ki, mint ahogy valaha is kifejeződni tudott. Az ilyen lényekre, akik a demokráciát mint egy instrumen­tumot szolgálják, amely őket fel­emeli, alapítja Nietzsche az ő po­litikai reménykedéseit. Férfiaknak kell lenniök, akik a tömegek fel­tétlen bizalmát bírják, egy olyan istentelen világot­ kell meghódíta­niuk, amelyben ők maguk is a nép férfiak A tömegek fajtája, vala­mint a férfiak fajtája, amelyek belőlük fejlődőik, egymást kölcsö­nösen meghatározzák. Nietzsche szerint Napólé Etil az eszközök kö­vetkeztében, amelyeket igénybe vett, korrumpálódott és elveszítette jellemének előkelőségét. Egészen különleges világossággal látja Nietzsche ezekből a belpoli­tikai megállapításokból a világpo­litikai fejlőd­és következményeit. Na­gyon jól lát­ja, hogy a politikai szét­esés alternatívája elé került Európa vagy pedig egy új egységet teremt­het, egy világkormányzat mandá­tumával. Azt várja, „hogy most néhány harcos évszázad fog követ­kezni, olyan, amilyen még a világ­történelemben nem volt__“ És ez­zel mi a háború klasszikus kor­szakába lépünk be. A tanult és a népszerű háború valósul meg a legnagyobb mértékben, amikor a történelem során először van szó a föld uralmáról. Ida tartozik a nemzeti háborúk korszaka is. Nietzsche csalhatatlan vizionárius biztonsággal látja az európai nemzetiségi gondolat kibő­vítésének szükségességét, a kispoli­­tika ideje lejárt, mert a legköze­lebbi évszázad meghozza a föld malmáért való harcot, amely a nagypolitika kényszerű velejárója lesz. A cikk aztán a továbbiakban a következőket állapítja meg: Abban az időben, a háború kö­zepén, amikor Németországban alig kételkedett valaki is a végső győze­lemben, már azért is, mert a fron­tok messze az ellenséges országok­ban álltak, akadtak egyes koponyák, akik ebből a hatalmi állásból még nem tudták a döntés vonalait látni. A briei ércmedence birtoklása, a flandriai partok biztosítása nekik kevésbbé volt fontos, mint az a kérdés, hogy milyen lesz Német­ország helyzete a háború után és csak a győzelem után gondolták ezt szellemileg aláépíteni. Ezeknek a meggondolásoknak a visszautasí­tását mi már megtaláltuk Friedrich Naumannak Mitteleurópáról szóló írásában, mely megjelenése alkal­mával a fronton éppúgy, mint az otthonban, átütő­­ sikert ért el. Itt sok olyan dolog öltött szavakat, amelyek Nietzsche meg nem értett teóriái következtében az áttekint­hető ügyek körébe került és meg­valósítást követelt Nauman -nagyon jól látta, hogy a politikai döntések súlypontja csak a nagy államoknál lehet, a szuverenitás, vagyis a világ­történelmi elhatározások szabadsága a föld nagyon kevés részén talál­ható lö. Ezekhez a központokhoz SZÍNHÁZI LEVÉL: 1. Nemzeti Színház: Szépanyám 2. Madách Színház: Homnersholu­b I. Pesti Színház: Északi fény EREDETI KÉPES RI­PORT: Zsindely Ferenc belgrádi sétája SZABÓ DEZSŐ: A Géniusz at Com­p EdEI.SHEIM-GYLLAV­ELLA a filmkritikáról BÓKAY­­JÁNOS ez életörömről HARSÁNYI ZSOLT és LÁZÁR MÁRIA He­rczeg Ferenc Zrínyi Ilonájáról VOJNOVICH GÉZA az Akadémia új jelöltjei­ről RÉDEY TIVADAR: Csöndes meditáció a Babits Mirálly­­áton PEREZ­EL JULISKA: Tornázzunk várakozás közben KISS MANYI: Az én Tidára oldalam Dr WENINGER ANTAL: A pihenés művészete ESZTERHÁS ISTVÁN a Zrinyi-díjról RIPORTOK: 1. Honvédért a Művelődés Házában 2. Fábry Éva, az új primadonna 3. Bordy Bella, az új­­szubrető 4. Halász Géza, az új bonviván 6. Gozmány György, az új bonviván 6. Ferrari Violetta, a legfiatalabb pesti színésznő DIVAT: Fény­es Alice és Sermnyei Vera ruhái s.z „Északi fényiben Új táskák — új cipők Rajzos tanácsadó IGNÁCZ RÓZSA regénye: Akta Berta SZALAY LÁSZLÓ novellája: Komédia Pipi, mint becsületes megtaláló Tavaszi verspályázat E. Z. válaszai a ma megjelent Teámá-nap Ára 80 fillér 5 Beszélgetés André Thér­evvel a francia irodalomról A világv­evés francia írók mos­tanában nem igen hallatnak ma­gukról. Georges Duhamel, Francois Mauriac teljesen visszavonulva hall­gatnak. Paul Valéri' betegeskedik, előadásait sem tartotta meg hóna­pokon át. Claudel, Morand a túlsó zónán tartózkodik, ahonnét nem jön könyv Párizsba. Mások Afri­kában, Amer­ikában vannak. Pá­rizs, a nagy irodalmi centrum szertesz­­íródott a világban. Ez a kiapadhatatlan forrás, amely az­előtt ontotta a francia betűt a vi­lág minden tája felé, mint kiszá­radt gyüjtőmedence, várja most tá­voli, termékenyítő esők­­ vizének idegyülemlését. Párizs olvasni szeretne. A nyom­tatott betűnek olyan kerete van, hogy minden új könyv hetek alatt elfogy. A „Comoedia“ című művé­szeti és irodalmi hetilap szomba­tonként hajnali fél kilenckor már „épüssé“. A megjelent könyvek címlapjai legtöbbnyire idegen vagy új nevet viselnek homlokukon. (Az edicióknak mintegy fele fordí­tás.) A fordítások között természe­tesen akadnak világhíres nevek, az új francia írók között azonban ed­dig nem bukkant fel rendkívüli ígéret. Magát a tünetet népi nehéz meg­állapítani: elégséges hozzá a józan, tárgyilagos szemlélődés. Az ok ki­­fürkészése már nehezebb. A kívül­álló, semleges obszerválás csak fel­tevésekből indulhat ki, bármennyire legyen is ismerője a francia viszo­nyoknak. Éppen ezért véltem érdekesnek beszélni erről a kérdésről Andre Thériv-vel, aki maga is francia író és egyúttal az utóbbi esztendők egyik legnevesebb irodalmi kri­tikusa is, aki tehát hivatásszerűen tájékozott a francia betű világában történő minden esemény külső és belső érdemét illetően. Két kérdést intéztem a jeles kritikushoz. Miben látja magyarázatát, hogy a francia irodalom ismert és fem­ért értékei vagy hallgatnak, vagy csak mérsé­kelt tevékenységet fejtenek ki? Lát-e komoly ígéretet az újonnan jelentkező sarjú-nemzedékben és főleg lát-e új célkitűzéseket, ame­lyek felé a francia lélek m­egúj­­hodni akarón törtet? A két kérdés egyszerű, mégis kétségtelen, hogy pozitív feleletet adni rá csak egy bonyolult lélek­tani komplexum analízisével lehet. Andre Thériy ezt éppen úgy látta, mint magam. Mosolygott és... ne­gatívummal felelt. De a negatívu­mok mögött mégis valamelyes reá­lis, szinte kézzel tapintható képet rajzolt elembe a szavak elvont vo­nalával. — Hogy az ismert nevek való­ban félretették-e a tollat, erre senki sem adhat egyszerű igennel vagy nemmel feleletet — mondta —, legfeljebb azt tudjuk ellen­őrizni, hogy nagyon gyéren jelent­keznek. Például csak kevesen tud­ják, hogy Duhamelnek már nyo­más alatt állott egy új könyve (sőt talán már ki is volt nyomtatva) és mégsem került piac reá. Magam há­rom regényt fejeztem­ be az utolsó két év alatt, de nem gondolok arra, hogy most kiadhassam. A Párizs­ban élő francia író most a kicsiny népek h­t­iának sorsára jutott Ha kiadatnám könyveimet, azok nem­ jutnának el külföldre, de még a Francia-Afrikába vagy akár csak a­ túlsó zónára se. És még ha meg­volna is az elvi lehetőség arra, hogy­ a párizsi francia könyv el­hagyja a megszállott terület hatá­rait, ez sem­ jelentene többet elvi lehetőségnél. Gyakorlati értéke csaknem zéró volna, tekintettel arra, hogy­ a pank­hiány következ­tében csak korlátolt számban le­het könyvet kiadni... Mi tehát félreállunk s az új jelentkezőnek engedjü­k át a teret, a fiataloknak,­­ első jelentkezőknek, akiknek ér­demes korlátolt lehetőségek között is piacra kerülniük. Sajnos, ezek között — noha kétségkívül vannak a tehetségek — nem akadt reve­­láció. — Egyetlen terület nyújt ma le­hetőséget szélesebb irodalmi szerep­­­lésre: a színpad. Itt nemcsak a fiatalok kísérleteit találjuk — foly­tatta Thériy, rövid szünet után­­—, hanem befutott nevek, sőt nagyok is felvonulnak. Itt van például Henri de Monthérlant „La reine morte‘‘-ja, amely irodalmi szenzá­ciót «jelentett. Mint ismeretes, a Comédie Francaise a Montherlant­­darabon kívül még a szezon folya­mán kihozza Jean Coclean „Renaud és Armisic"-t at E bemutató elébe is nagy várakozással néz úgy a kö­zönség, mint Párizs irodalmi világa. Giraudoux „Electre"-rel pedig most tűzte műsorára az Avenue Színház. Az idei és­ a­ tavalyi évad alatt a színpad sok új nevet repített a köztudatba, köztük alighanem Jean-Francois Noé­ a legelhivatot­­tabb. Tavaly a­ Hébertel Színház­ban adták megérdemelt sikerrel a „Mon royaume est sur la terre" című históriai drámáját, most pedig a Comédie des Champs Elysées adja, ugyancsak nagy sikerrel, „Le­ sum ivarit" című új darabját. Ez utóbbi témája a II. René­ és Merész Károly közötti harcok idejéből való. Más karakterű színdarabok terüle­tén komoly ígéretet hozott tavaly Robert Boissy is „Jupiter" című vígjátékával, de az ő idei darabja inkább „eltérés“ a tavalyi darabjá­hoz viszonyítva, míg Noel új da­rabja,­­ azonos irányzat mellett, „tökéletesbülés“. — A nagy nevek, mint már emlí­tettem, általában visszavonultság­­ban dolgoznak s legfeljebb zsurna­lisztikában­ láttatják aláírásukat. Szóval dolgoznak, csak azt nem tudjuk, mit... Éppen ezért lehe­tetlen volna jóslásokba bocsát­kozni­­a tekintetben, várjon az átélt nemzeti dráma után, lesz-e vala­melyes­ irányváltozás, új célkitűzés a háború után nyilvánosságra ke­rülő francia irodalmi termékek­ben ... A hallgatás évei nem múl­hatnak el evolúció nélkül, mind­amellett lehetséges, hogy a háború utáni könyvek nagy részében a hisztérikum el fogja nyomni az irodalom problémáját. Ez irodalmi szempontból aggályos, de emberi­leg nagyon is érthető lenne, mert a most zajló történelem, amelynek jelenébből csupán egy lényegbeli kivonatot ismerünk, mindenkit ér­dekelni fog részleteiben is... Ettől függetlenül azonban kétségtelen, hogy a francia lélek, amely 10-10-ben a megvezetés ájulatában hevert, ma újra eszmél. Ma úgy érezzük, háborút vesztett, de nem legyőzött nép vagyunk. Szellemisé­günk és lelkiségünk életerős. Nem hihetjük azt, hogy irodalmi forrá­saink eldugultak vagy kiapadtak volna. A háború után bizonyára bőven fog bümleni a világ betű­­piacára a francia szellemi termék- Tehát voltaképpen lesz meg­újhodás. Illetve nagy manifesztá­­ciója lesz annak a megújhodásnak, amely már ma érlelődik csendben, visszavonultságban, nem­ látható formák között... De hogy ez a megújhodás milyen irányt veszen majd, ma lehetetlen megjósolni. . - Várjuk meg !... Andre Thériy elhallgatott. Nem a mondanivalója fogyott el, ellen­kezőleg, nagyon is felgyülemlett a megindult szópatak árjában. Az idő pedig közben eljárt ... Búcsút vet­tem tőle. Lent az utcán tavaszi napfény csillogott a belforti orosz­lán szobrán, amely zárkózott egy­hangúsággal meredt a déli óra­­csendjében üresen tátongó térre. Cselényi-­­allerhausen Zsigmomi Izgalmas olasz kalandorfilm! SZALON­KALÓZOK Eeper­ia-film DORIS DURANT­I Kizárólag CapCto£ (Übn&zjLK&iz.

Next