Magyar Nemzet, 1943. augusztus (6. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-01 / 172. szám

8 EK Ady Endre magyar írókról* Az Ady-irodalom­ tömkelegében lassanként elhallgat maga Ady. A költő ugyan ma már a magyar irodalom klasszikusainak sorában áll, de feledésbe merült hatalmas újság­iró-munkássága. Ennek felelevenítése és teljes kiadása már csak azért sem lenne érdektelen, mert egész élet­művét új megvilágításba helyezné. Ady a Debrecen­ nek, majd a nagyvá­radi Szabadság-nak és a Nagyváradi Napló-nak munkatársa (az utóbbi­nak később főszerkesztője) volt, a kilencszázas évek elején pedig a Bu­dapesti Napló állandó irodalmi és színikritikusa. A napról-napra megje­lent cikkeket nem ihletett percek diktálták, hanem az újságíró-robot kényszere és így annál megkapóbb hallatlan frisseségü­k, szellemességük, a publicista soha nem alkuvó szenvedélyessége, az Irodalmi kritikus minden éber iróniája és a mód, ahogyan a jelentéktelen rendőri hírt is az örök emberi magaslataira tudja emelni. Ady ezekben a cikkekben írt mindenféléről: politikáról, művészet­ről, erkölcsről, a publikumról, a múlt nagyjairól és a kortársakról. A múlt nagyjainak költészetében saját lírájának igazolását keresi, hogy a kortársak közül kikről ír, azt a véletlen szabja meg. Azokról, akiket a színház és irodalom alkalmanként eléje dob. Petőfiről: Félszázad év után eszébe jutott a nemzetnek, hogy valaha régen, mikor nem „Übermensch“-ek, de félistenek éltek és küzdöttek a leg­felségesebb harcban, volt neki egy nagy dalnoka, akit átszúrt szívvel dobhattak bele egy hevenyében ásott közös sírba, s kinél nagyobb köl­tője nem volt és nem is lesz tán­colas... Az iskolában talán nem így ta­nítják, az Akadémia talán kétség­bevonja, hogy valaki lehet nagy költő anélkül, hogy középiskolai tanár, vagy biztosító intézeti hiva­talnok lett volna, de a nemzetre nem lehet úgy ráoktrojálni a poé­tákat, mint a központból támoga­tott kormánypárti képviselő-jelöl­teket. Petőfi a mi legnagyobb köl­tőnk, akármit is mondjanak a gyu­­lai párok.... Reviczkyről: Hangulat, hangulat... Az én kedves halott poétám, itt a kerepesi temető obeliszkje alatt, az egész vi­lágot hangulatnak tartotta. Kis új­ságíró volt szegény, éhes és lené­zett. Az utolsó két hónapban már volt neki mit enni, de már akkor nem engedte­­ a doktor. Ellenben ígért díszesen temették volt el. Cso­dálatos dolog, hogy lehet csábító ereje ennek a nyomorult pennának. Ahogy rovom itt a fekete sorokat, az jut eszembe, hogy hallatlan és­. Lapunk következő számaiban időről-időre témakörök szerint csopor­tosított részleteket közlünk Ady hír­lapírói munkáiból, amelyek eddig egy­két szemelvényes antológiát leszámítva nem ke­rültek könyvalakban a kö­zönség elé. Az Ady-próza teljes kiadá­sának anyagát most készíti elő Föl­­dessy Gyula az Athenaeum megbízá­sából. Ebből a hatalmas anyagból adjuk a következő szemelvényeket. (A szerk.) Jobaság írni. Meg unalmas is. És mégis írunk, írtok, írnak — sokan és sokat. Szerencsére nem olvassák el a századrészét sem. Mit várjunk aztán mi, epigonok? Írunk, mert a szívünk kényszerít, hogy írjunk. Küzdünk lenézéssel, közönnyel, nyomorral, a­mikor megvetve az olcsó reklámot, össze­szedjük amit írtunk, s aminek min­den sora egy-két órával kurtította meg nyomorúságos életünket, vár­hatjuk, hogy észre vegyenek, hogy méltányoljanak. Léhaság, pikanté­ria, gésa gimnázium szerez nervet is, kenyeret is, de nemesebb ambíció­val legfeljebb is éhen lehet halni.... Az aszfalt még nem a kultúra jele, mi pedig még csak a XVI-ik század­ban élünk. Vajda Jánosról: Úgy halljuk, hogy a magyar if­júság fölfedezte Vajda Jánost. Any­­nyira fölfedezte volna, hogy már halottak napján egy ifjút szónokol­­tatta a Vajda János sírján. Mivel pedig a világ könnyen felejt s mi­vel nem szabad megvárni a ma­gyar egyetemi brigadérosoktól, hogy ismerjék is azt, akit a halottaiban megtisztelnek, szabad legyen ne­künk bemutatni azt a Va­jda Jánost. Ez a Vajda János egy hazátlan bi­tang volt. Egy Jakab. Vajda Jakab verseiből írjuk ide ezt a déhány Még sok-sok sort ideírhatnánk. Nagy Jakab volt ez a Vajda János is. De jobb, ha nem kutatják ezt a derék brigadéros ifjak. Rettenetes dologra jönnének rá. Szent István­tól kezdve Széchenyin keresztül Petőfin, Vajdán és minden nagyon át, Jakabok voltak Magyaország nagyjai. Szomorúak, elégedetlenek és gyalázatos reformerek. Haladó­pártiak ... Justh Zsigmondról: Szegény néhai Just Zsigának ol­vastam el — tizenhét év után föl­melegítettem — egy regénykéjét, mivel most régibb íróink könyveivel mulatok. Ez a regényke a maga ide­jében finom, sőt értékes volt, s­ok­ NAGY NYUGDÍJINTÉZETTEL rendel­­kező iparvállalat mielőbbi belépésre fel­vesz őskeresztény perM t magy­ar-néme gyors- és gépfrónöt per&kt nsapyar gyors- és gépfrónö­ és tiyakorlat! il&iraény-számfejtet Oszlathin munkaidő. Ajánlatok gyakor­lat és igény megjelölésével „Perfekt l­fik 18" jeligére TENZER hirdetőbe, IV., Szervita-tér 8. vétlenül különb a későbbi Herczeg­­regényeknél. És áhitatosabban ol­vashatták az akkori snob-olvasók, mivel hát a legkékvérűbb ariszto­kraták életéről szól beavatottam s mégis naivan. Nem gondolnám, hogy azóta sokkal változtak ezek a lények életükben. Nekem se sor­som, se időm, se kedvem nem en­gedték meg, hogy a magam szemei­vel, a saját szemeimmel láthassam — egy kis egyenrangúsággal s fél lépésről — őket. De a Justh Zsig­­mond regénykéje újból meggyőz, hogy a mi mágnásaink kiskirályi allűrökkel sem éltek s élnek más­ként, mint a megpocakosodott kis­polgárok. Hiába, az Életet kezelni, elintézni, nem elég a régi rablás, tébolygás, hetykeség, császári urak­hoz való dörgölődzés és vagyon­ kell, illetve kellene mindehhez egy kis művészet is. Egy igazi művész mindig teljesebben, tudatosabban, szebben fogja elérni a reá kiszabott életet, mint akármelyik Eszterházy herceg — ami megint íme egy ked­ves, jó, szükséges banalitás. Jókairól: Jókai, ki dacára újabb műveinek s különösen újabb színműveinek, a magyar irodalom legnagyobb alakja s az is fog maradni, ismét dramati­zálta egyik regényét, mely mint re­gény is, a valószínűtlenségek mes­terien megírt története, mint szín­darab, a maga tökéletes mivoltá­ban, hihetetlen alakjaival és kényte­len helyzeteivel a regényt is felül haladja. Herczeg Ferencről: 1896-ban Nászúton c. vígjátékának debreceni premierje után: Nászúton. Ez a címe Herczeg Ferenc 3 felvonásos bohózatának, amely ma került színre először a népszínházban. Miután népszínházi premierről van szó, le kell szállí­tani az igényeinket; eléggé hozzá­szoktatott bennünket az igazgató­ság. És sajnos, le kell szállítanunk­ akkor is, ha Herczeg Ferenc vonul be oda, akit eddigi sikerei után már-már hajlandók lettünk volna a magyar irodalom „aranyemberé“­­nek tartani. Az eredmény azonban megmutatta, hogy a közönség még a népszínházban sem akar lemon­dani bizonyos művészi igényekről és rossznéven vette Herczeg Ferenc­­től, hogy jóravaló tehetséges, s ko­moly egyéniségét alárendelte a nép­színház alacsony nívójának és a chantante irányt, amely ott megho­­nosult, a magáévá tette. Az ízlésnek és erős tehetségnek ilynemű botlá­sát csak sajnálattal vehetjük tudo­másul. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy egy színház dekadenciája ma­gával ragadja a legnemesebb elmé­ket is. A Gyurkopics lángokról, Herczeg Ferenc­­ című elbeszé­lése diadalmasan járta meg a ma­gyar szépirodalom különben elég rögös útját, s népszerűvé tette szerzője nevét széles e hazában. ..A Gyurkovics leányokh ez a hét tag­ból álló elragadóan kedves banda, mint ú. n. életkép­es, hasonló dia­dalokat aratott a fővárosban és bi­zonyára nem egy-két levéllel fogja gyarapítani a szerző babérjait a jó vidéken is ... a helyzet, komikumá­nak, a kedves, naiv raffinériának olyan tárháza ez a darab, hogy na­gyobb hibáit is szívesen megbocsá­tanék. kovics leányokat. A közönségnek ez kell, legyen meg az ő akarata. Gárdonyi Gézáról: 1908-ban Zita című drámája kap­csán. Bajos beszélni a Gárdonyi Géza fejével. Nagyon megvet ő bennün­ket, urbánus embereket. Én csak azon csodálkozom, miért hozza mé­gis mihozzánk darabjait. Aztán iro­dalmi bíróságaink ítéltek már Gárdonyi Géza kiváló és előkelő író. Minél rosszabbak az írásai, annál kiválóbb és előkelőbb lesz. És ő már néhány év óta lázasan li­citál e tekintetben önmagára. Fanatikus ember, s ez nekünk szerencsénk. Mert hiába fohászkod­nánk hozzá. Nem hinné el úgyse nekünk, hogy nem haragszunk reá. Bárcsak az volna ő, aminek meg­telték: eredeti és nagy magyar író. Ellenben szó sincs róla... Író­k ere­jén fölül. Ezt mi már sokan és ré­gen valljuk Gárdonyiról. Hogy érde­kes és értékes író a maga Isis za­­gában? Ezt viszont szintén valljuk. De mivel nálunk nincs kifejlett iro­dalmi közízlés, nincs kritika, sőt irodalmi érdeklődés sincs. Gár­donyi rászabadult olyan terüle­tekre, ahol kalandozni csak na­gyoknak szabad. Tudja-e Gárdonyi, hogy őt a franciáknál is megbecsülnék? Na­gyon megbecsülnék. Parasztosságát, naiv kedvét, jámbor szeszélyeit, egyszerű és friss stílusát igazán szeretnék. De a kritika odakötné őt a falusi tanítónőkhöz, a Göre Gáborokhoz, a falusi lurkókhoz, az egyszerű Marikhoz. Nálunk ez más­képpen mehet. Gárdonyinak szabad elvonatkoznia a lebecsült modern élettől, s emellett a modern élet orákulumának vallani magát? Ki ír pszichológiai regényt? Gárdonyi Géza. Ki gázol bele a históriába akár háromezer évnyi távolságig? Gárdonyi Géza. Mindent mer, mert minálunk csak cégér kell, ő pedig ügyesen és korán megszerezte a cé­gért. Rákosi Viktorról: Rákosi Viktor „Elnémult haran­gok“ című regénye vészkiáltás volt Erdély miatt és mi örültünk, hogy ezt a vészkiállást a színpadról hall­juk újra, a színpadról, mely meg­­százszorozza a hangokat, hogy be­leremegnek az erdélyi havasok és a magyar szívek. Miért nem mer­ték hát megtenni azt Rákosi Viktor és Malonyay Dezső, a színműírók­­vagy színjátékírók, mert ők szín­játéknak keresztelték a mai darab­jukat), amit a regényíró Rákosi Viktor megcselekedett? Bocsánat, ez egy kis gyávaság. Vagy-vagy. Ez a téma, ez az egy téma, kibírja a tendenciát a végletekig. De ez a téma, ez az egy téma, nem tűri el, hogy kis szerelmi játékok mellé rendeljék, hogy teletarkítsák etno­gráfiai érdekességekkel, vígjátéki kedveskedésekkel és még sok más egyes­ mással... Az a legnagyobb hibája a Rákosi és Mak­onyay darab­jának, hogy nem mert tisztán, be­csületesen, nemesen tendenciózus darab lenni. Kiss Józsefről: Kiss József megcsinálta a maga lapját. Azt hirdette, hogy az iro­dalmi klikkek ellen küzd. A fiatal, viharos, erős tehetségeket akarja megmenteni. Így is kezdte a lap. De már a múlt nyáron, itt Nagyvá­radon, joggal hánytuk szemére, hogy a lapjával új klikket csinált. Nevelt egy gárdát, mely küzd min­denki ellen. Gárdát, mely azért szí­vesen adja meg magát. Mely min­dent megbocsát — magának, s mindent felró másnak. Gárdát, mely csodálatos hittel hirdeti, hogy övé a tehetség, jelen, jövő, ítélet­mondás, ország, hatalom és dicső­ség, merünk most víg bátorsággal be­szélni. Fene kurucvilágban élünk, s agyonütik az embert szájas haza­fiak, ha különködik. És mégis szó­lunk. Mirevaló ez a kuruckor (kór és nem kor) ? Le akarják járatni ezt a nekünk legszebb, legdaliásabb időt? Szomorú és aktuális kérdés. Politikában, irodalomban, művészet­ben (de nem sejtik ezt, akik míve­­iik) elszájaskodják, elmelodrámáz­­zák a legszebb históriai kincseket. Ne vegye ezt magára egészen Lam­­pérth Géza.« De viszont vállalnia kell a vád egy részét... Vagyunk már sokan, kiket intellektuális szé­rum oltalmaz a görögtüzes haza­fiasság ellen. És Lampérth Géza a Nemzeti Színházhoz nyújtotta be a darabját, nem egy borozó, kuruc asztaltársasághoz. Annak a­ kuruc kornak lelke volt, olyan lelke, mely a versaillesi udvartól Kiutahn­áig lelkeket gyújtott. Hát az lenne ez a lélek, amit a mi kis mindennemű kurucaink idézgetnek? Egész estén sajnáltuk ezt a szimpatikus igricet, ezt a Lampérth Gézát. Milyen ked­ves, kis verses vígjátékot tudott volna írni, ha nem kuruckodik. Nem nagyszerűt, nem új csodákat revelálót, de polgárit, molidat, ked­vest, amilyenre szintén szükség van... Ifj­ Hegedűs Sándorról, 1905-ben as H­aron c. drámájának bemutatója után: ... A színpad: nagy áruló. Elárul titkokat, miket a könyvíróról nem is sejt az olvasók nagy része. Ifjú Hegedűs Sándorról most azt árulta el, hogy neki nincs voltaképpen mondanivalója, de nem adná a vi­lágért, hogyha nagy dolgokat mond­hatna csak úgy egyre-kettőre. Alba Nevisről: A hét csoda című verseskötetének megjelenésekor: Érzelmes és jó emberek bizonyo­san sokat nyugtalankodnak pár év óta a szegény magyar nőpoéták miatt. Ezeket a gyönge ,nőket olyan rettenetes lelkiviharok rázzák, me­lyek az erős férfit is elpusztítanák nagyon rövid idő alatt. Alba Nevis olyan kedves volt, hogy A hét csoda című kötetével bevilágít az izzó női lelkek dalkonyhájába s fölfed egy titkot, melyről különben a verebek is csiripoltak már. Nem kell kétség­beesnünk a magyar Sajtók miatt. Kibírják ők a maguk szenvedéseit, s nagyon csinos, szapora köteteket termelnek belőlük. Mert az irigyel­­nivaló nőköltők szenvedélyei nem olyan rombolók, mint vélné az ember. S boldogok ők, hogy nem ilyenek. Hogy úgy mondjuk, tézis­szenvedélyek az övéik s az új ma­gyar női líra érdekes tézises líra. Apró tézisekkel. És egy nagy össze­foglaló tézissel: a költőnő egyéni­ségével, mely rendszerint bájos, dalos, szerelmes egyéniség. És ha­tározottan az új frissenok közül való, ha a szerelemre hívó csalo­gányhangot női fészkekből halljuk megcsendülni... A hét csodában találunk igazán bájos, sőt feltű­nően, értékesen szép verseket. S ezek az egyszerű versek. Melegek, színesek, a költőnő tehetségét hir­detők. De vannak aztán a kötetben túl hangos, pompázó versek. A pom­­pázók pedig nagyon szegények. Zuhatagjai a lármás szavaknak . .. A formák is elég szabadosak a vers­ben. De nem szabadok szintén. Mint az érzések. Ami pedig a címet illeti, a kötet első verse magyarázza meg. Az öreg bölcs hét csodát lát, de nem tudja őket megfejteni. Egy csodatestű leányka haja, szeme, vérpiros ajka, fülecskéje (a lepel lejjebb csúszik) válla (a lepel még lejjebb csúszik), a melle. Ez hat. De a költőnő hétről énekel mindig... A könyv első lapján a­ költőnő arcképe, öt csodát a dekol­­tált kép is megmutat. Zubolyról: Amikor 1915-ben hősi halált halt Nekem ma Zuboly kiszáradt sze­mekkel is jobban hiányzó, nem, jaj, nem látható, nélkülözhetetle­nebb, mint bárkinek.. Életem kicsi eredménye a legjobbak, legfinomab­bak, legigazabbak szerelme s ezt úgy megcsorbítota ez a rossz Zu­boly ... Valóban, az én jóságos verekedő embereim közül való volt, ki nagy-nagy válságaim idején egy-egy kötet versemmel hadoná­szott utcákon és kávéházakban. Boldog vagyok, hogy magyarsá­gunk új és a legrégibb volt, egy­forma, a „Négy öt magyar összeha­joló versemet neki írtam. összeállította: Gedeon Jolán Ha neve sem lesz a régi vármegyének, Lesz, ki parancsol is ki megfogadja, A szolgabírák rémmesében élnek, Mágnás nem áll fölötte la törvénynek, Ha az adó lesz kétszer annyi, mint ma, De kulcs, arány csalatkozhatatlan minta. Ha németek hozzánk tanulni járnak,­­ Magyar leányt k­resnek gouvernantenak, Csikós mulat vasárnap frakkot öltve, Utolsó antiszemita kitömve, Nadrágszíj, Csáti bot, cigányok sátra. Nemesség bibliája: ferbli, kártya, P.s tisztesség nem eshetik kimondva Rojtos gatya ... kerülnek múzeumba. Akkor telik be jós igéd Széchenyi, Dicsőség, boldogság lesz itten élni. VASÁRNAP, 1943 AUGUSZTUS 6. Magar Nemzet Voltaképen szomorú dolog, hogy a magyar közönség olyan ü­dvria­­dallal fogadta a Gyurkovics leányo­kat, a regényt és a színdarabot. Mert a magyar középosztálynak a léhaságát kegyetlenül éles, igaz csil­logó világításba helyezi a darab. Persze, nem szabad moralizálni. Mindezeket tudta Herczeg Ferenc is és mégis fölényes okossággal, va­lami mély, nyugodt bölcseséggel megírta, sőt színpadra vitte a Gyár­ ymmmmamammammmi wmmmimmmmsaammmaaBmmmmam Épitésvezetésben jártas az 1039. évi IV. tc. követelményei­nek megfelelő mérnöki vidéki munkára AZONNAL ALKALMA­ZUNK. Ajánlatok Bányavállalat VI . jeligére Tenzer hirdetőie, Budapest,­­ IV., Szervita-tér 8. Lampérth Gézáról: Ha könnyű volna nekünk is a rigmus, amiként ugyebár könnyű Lampérth Gézának, verses, kuru­­cos alekszandrinos beszámoló állna itt. Mert poétaember ez a Lampérth Géza, aki­­ ki mit is mond. Csupa becsületes hit és rím ... Itt cseng még a fülünkben néhány egész és egészséges hang, egy nagy kon­­certnyi pompás és jó muzsika, még előttünk csinálja jelenését való élettel, való szépséggel. „Veér Ju­dit rózsájáénak hús-vér alakja. Ez a Lampérth Géza talán tudna jobb darabot is írni, ha merne De nem mer. Min­t ahogy mi sem

Next