Magyar Nemzet, 1955. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-14 / 112. szám
Szombat, 1953. május 14.—— Miért nem készül több reprodukció? Egy szép új album margójára A magyar képzőművészet minden barátjának őszinte örömet szerzett a Képzőművészeti Alap, amikor nemrégen díszes album formában kiadta a XIX. század magyar festészetének remekeit. Régi probléma,hogy mik is lennének a széles néptömegek művészi nevelésének hatékony, népszerű eszközei. Most itt van előttünk a díszes album, a haladó hagyományokként őrzött műremekek nyomdatechnikailag csaknem tökéletes illúziót keltő másolataival. A XIX. század magyar festészetének korszerű, széles tudással alátámasztott értékelését Pogány G. Gábor terjedelmes tanulmányban fejti ki az album elején. A jól sikerült album a XIX. század hazai festészetének páratlanul gazdag, egy évszázad távlatából is átvilágító műkincseit tárja elénk. Mégpedig olyan formában, amely szinte kínálja magát a művészi nevelés eszközéül. Itt vannak egybegyűjtve a magyar képzőművészet haladó hagyományai, amelyeknek ismerete nélkül sem az új művésznemzedék, sem a magyar művészet iránt érdeklődő közönség számára nincs fejlődési lehetőség, nincs igazi megértése a múltnak s a jövő igazi feladatainak. Ezért gondolunk arra, hogy ezeknek a beszédes műremekeknek nem szabadna csupán egy gazdag és értékes album kötetében szunnyadniok. Ezek a színnyomatok kikívánkoznak a kultúrtermek, az iskolák, a dolgozó ember otthonának falára. Ezek a képek nevelni, tanítani hivatottak, ezek a reprodukciók arra valók, hogy mindig, mindenütt és mindenkinek emlékezetébe véssék, milyen büszkék lehetünk képzőművészetünk gazdag múltjára, s hogy hagyományaink milyen nagy segítséget adhatnak mai művészetünk fejlődéséhez. Állandó vizuális nevelés nélkül nincs igazi művészetszeretet, nem lehetséges a képzőművészet mélyebb megértése. S vajon az iskolai oktatás fordít-e erre elegendő gondot? Pedig a köztudatba kell vinni a szépség, a táj, az emberábrázolás magyar fogalmazású remekeit, hogy ne csak az Alföld, a Balaton, a Mátra, a Bükk és a többi magyar táj természeti szépségeit ismerjék meg, például a vasúti kocsikban kifüggesztett fényképekről, hanem azt is, hogy ezeket a magyar szépségeket, a tájat, s az embert hogyan látta, hogyan jelenítette meg, hogyan töltötte meg sajátosan magyar művészettel, szellemmel, jellemalkotó tartalommal számtalan magyar lángész. Hogyan látta Munkácsy Mihály a falu hősét, a magyar arcot, a magyar testtartást, a magyar táj színeit, levegőjét, hogyan látta Paál László az erdőt, Ferenczy Károly a napsütést, Mednyánszky az elesett csavargót s a zord hegyvidék borongós atmoszféráját, s valamennyien a tájakban és arcokban szunynyadó szépséget, erőt, életkedvet, a borút és a bánatot, a népet, mely ebben a hazában él. A magyar remekművek reprodukciói épp úgy, mint az albumban közölt történelmi festmények mind több ember szeme elé kívánkoznak, hogy történelmünk példaadó jeleneteiből, a művekből áradó szellemből valamennyiünk lelkében megrögződjék az a tudat: alkotó lángelméink legjava mindig a néppel érzett, foglalkozott, mindig a magyar élet igazi arcát akarta kifejezni. Nemcsak a kifejezésmód bravúrja, hanem a magyar alkotóművészetnek ez az átfogó módszere az, ami követésre méltó. Legjobb festőink meglátták a kor problémáit — az emberben, a történelemben, a tájban s ennek élményszerű felismerése jótékonyan táplálhatja korunk művészetét. Sic A Képzőművészeti Alap a különböző méretűszínes reprodukciók, az egyes művészekről készült monográfiák és összefoglaló munkák kiadásával dicséretes tervet valósított meg, s ebben szerencsés munkatársának bizonyult tipográfiai művészetünk is. A Szikra Nyomda tipografikusai egyre átéltebb művészi készséggel, fáradtságot nem ismerő munkával törekednek minél tökéletesebb, az eredeti műalkotásokat híven visszaadó színnyomatokat készíteni. Megvan tehát a lehetőség arra, hogy a Képzőművészeti Alap áldozatkészsége a hivatott munkatársak segítségével minél szélesebb körű nevelőmunkát végezhessen a magyar képzőművészet népszerűsítése terén. Annál is inkább, mert az érdeklődés nagyon nagy. Minden hasonló kiadvány rövid idő alatt elfogy. A dolgozó népnek igénye a művészi reprodukció. Igénye, mert gyönyörködtet. Igénye, mert eszméltet, mert tanít s a megismertetésen túl tudatunkba vési a haza, a történelmi múlt nagy példáit.* Reprodukáló művészetünknek fel kell hívnunk figyelmét egy mulaszthatatlan feladatra: ne menjen el érdektelenül és közönyösen a nemzeti évfordulók ünnepi alkalmai mellett. Nemzeti nagyjaink évfordulóinak alkalmából olyan művészi reprodukciókat kellene forgalomba hozni, melyek a tömegekkel ismertetik meg nagy hazánkfiainak képmását. Beláthatatlan munkaterület nyílhat meg itt reprodukáló művészetünk előtt. Egyrészt a nevelés, a tanítás, a nemzeti öntudat elmélyítése terén, másrészt grafikai művészeink foglalkoztatása és kifejező eszközeinek tökéletesítése szempontjából. (d. m.) Gyöngyvirággal a gomblyukban, kisbatyuval a vállukon búcsúztak az Apáczai Csere János gimnázium negyedikesei. A kisbatyut az édesanyák kötötték hímzett, zsebkendőből, kis pálcikákra akasztották s pogácsát, lyukas krajcárt tettek bele, az érettségi előtt álló diákok hagyományos útravalóját. A lányok virágcsokrot kaptak, legszebb ékszerük meg az a könnycsepp volt, amely az egész ballagás alatt ott csillogott szemükben. De másnak is jutott ebből az ékszerből: mikor a búcsúzó nagydiákok köszönetet mondtak tanáraiknak, a négy évért, bizony az igazgató, a tanulmányi vezető, a sok fiatal és idősebb tanár is a zsebkendője után nyúlt, nem is beszélve a szülőkről. Nem szégyellték ezeket a könnyeket és senki sem érezte mesterkéltnek az öröm, a hála kifejezését. Hisz ezek a búcsúzó diákok évek munkájának mérlegét vonták meg s évtizedekre vittek erőt magukkal a pirostéglás épületből. A sok-sok képletből bizony nem egy áthull majd az idők szitáján, de nem az emberség, amelyre nevelték őket. S ahogy az egyes osztályok szóvivői sorra köszöntötték tanáraikat, a többi nagy diák — immár maturandus — átadta az emlékezés, a hála, a szeretet ajándékait. Az ünnepség befejeztével aztán megindult a ballagás: régi diákénekek, szabadságdalok csendültek fel. A három negyedik osztály végigjárta a tantermeket, ahol mély csendben ültek a diákok, s kicsit elfogódottan, kicsit szokatlan tisztelettel hagyták, hogy padsoraikat átfonja a búcsúzó diákok menete. És a maguk fiatalságára, a régvolt ballagásokra emlékező tanárok, szülők, jóbarátok, a felnőtt élet veteránjai meleg szeretettel nézték az iskolától búcsúzó, az életbe lépő fiatalokat, az országépítés új munkatársait. (lontay) Koreai kulturális küldöttség érkezett Magyarországra Pak Csad Szon, a koreai Kultúrkapcsolatok Hivatalának vezetője, Hon Den Szun balettművésznő, 14 Den Jen zeneszerző és Kan Hjo Szun konzervatóriumi tanár a Kultúrkapcsolatok Intézetének meghívására május 12-én Budapestre érkezett. AUTÓALKATRÉSZGYÁR CINKOTA FELVESZ V., VI., VII. kategóriájú esztergályos, furat- és tengelykössörös, szerszámköszffrfis, szerszámkészítő, gépikovács, géplakatos és marós szakmunkásokat inapróll! ti&wcdU Tewera u&s&téceu !Halálos ellensége vagyok a véletleneknek. Megborzongok és káromkodni tudnék olyanokat, ha hallom, hogy egy ember, aki megmenekült a Titanic hajótöréséből, a jeges, fekete víz öleléséből , belefulladt egy százliteres fürdőkádba; vagy azt hallom, hogy egy ember sértetlenül hazatért a háborúból, pergőtüzekből, szőnyegbombázásokból,, szuronyrohamokból és itthon elcsúszik egy oktalanul földrészért szilvamagán, elesik, kórházba viszik a mentők, kiderül, hogy a lábszára öt helyen eltörött, néhány bordája is, agyrázkódást is kapott, gyógyítgatni kezdik, aztán váratlanul meghal tüdőgyulladásban. Nem szeretem az utcára eső téglákat, a hiányzó létrafoltokat, a részeg sofőröket, a tisztogatás közben elsült puskákat. Ha az apám a harmincas években, amikor életében először és utoljára kapott szavazati jogot, azt mondta, hogy ő nem szavaz, mert Negyvennyolcast Függetlenségi párti, akikor én is nyugodtan mondhatom, hogy én meg Rendpárti vagyok. Pedig az élet tele van véletlenekkel. És nagyon kedves, kellemes véletlenek is tömegével akadnak. Véletlenül találkoztam össze például a leg-, utóbb, valami díszelőadáson Horváth Ferivel, illetve, ahogyan a plakátok és a meghívók nevezik őt: Horváth Ferenc előadóművésszel. Mellettem ült a nézőtéren. Amikor a lámpáik elaludtak s az árnyékba borult hatalmas terem moraja elhallgatott, akkor jutott eszembe, milyen furcsa is ez. Előadóművész a nézőtéren. Mint amikor a borbély nyilatkozni megy, a vincellér betér az italboltba, vagy a főpénztáros fel akar váltatni tíz forintot. Hogy érezheti magát egy színész, az ország egyik legjobb versmondója a nézőtéren? Bevallom, félszemmel őt figyeltem. Elszorul-e a szíve neki is, amikor a hős a börtönben találkozik szerelmesével, mosolyog-e ő is, boldogan és felszabadultan, amikor a szeremesek megölelik egymást, haragszik-e, amikor az intrikus, mint a potíc szövi az öszszeesküvés fonalait, hálóba keríteni az ifjút? Igen, olyan volt, mint mi. »Hözönséges nézőke. Izgult és tapsolt, mosolygott és tapsolt, haragudott és tapsolt, vagyis ezt csinálta, amit mindenki: valóságnak és játéknak fogta fel a látottakat. »Na — mondtam magamban — nem lesz itt semmi érdekes, nem látott meg Horváth Feri lelkében újabbat, nem látom meg azt, itt a nézőtéren ülő versmondóban, ami engem, az írót érdekel, nem veszem észre egyéniségét.« És már kicsit csalódottan el akartam fordulni. Ekkor halkan odasúgta: »Tudod, milyen nehéz odaállni a bordó függöny elé, és beszélni, szavalni kezdeni a félhomályos nézőtérnek?« Bevallom, egy pillanatra megrendültem. »Ferikém — gondoltam —, hát te is így vagy vele, hát, te, ötezerszer álltál már a dessikálbon, és még ma is ... Ma is érzed még azt, amit együgyű szóval lámpaláznak hívnak?* És akkor egyszerre szintézisben láttam őt. Mintha először látnám és mindent tudnék róla. Középtermetű férfi, s választékosan öltözött és választékosan beszélő, a kávéházi asztalnál is tiszán, ízesen ejti a hangokat, karakteres, gyúrt arcán, valahol a kicsit tömpe orra és a világos szeme között, nem tudni pontosan, hol, nagyon megnyerő mosoly játszadozik. Talán az egyszerűség, ami a nagy művészek jellemzője? Azt hiszem, igen. És a feltétlen becsületesség. És eszembe jutottak beszélgetéseink. Vidámsága és egyenessége. Ahogyan vicceket mesélt, vagy ahogyan kollegáiról szólt, Ascher Oszkárról, Palotai Erzsiről, akiket tisztel és szeret. És eszembe jutott, ahogyan szaval. Sokszor hallottam és mindig élmény volt. Kiállt ez a kicsi ember az óriási bordófüggöny elé, mondott egy címet, megfontolt mozdulattal előrelépett és egyszercsak megnyúlt, nőni kezdett, megváltozott az arca, a függöny eltűnt mögüle, és csak őt lehetett látni, csak rá lehetett figyelni, mert — bár Horváth Ferenc állt ott —, Petőfi, Arany, Tvardovszkij, Ady, József Attila, Majakovszkij elevenedtek meg és mondták, harsogták,dünynyörték, sírták, nevették, mesélték, kiáltották a szép és igaz emberi szót, a költészet szavait. Áradt belőle az elektromosság s mi borzongva hallgattuk. Szavalók talán átélésnek, áhítatnak, elmélyülésnek nevezik ezt. Én, aki szintén öröklámpalázzal ülök a tiszta papír elé, azt mondom rá egy szóval: Művészet. Ferikém, örülök, hogy odasúgtad azt a mondatot, akkor a nézőtéren. Az ilyen véletleneknek nem vagyok ellensége. KUCZKA PÉTER JÓZSEF ATTILA ISKOLÁJA viselni is szeretné a költő nevét Lélekemelő ünnepségen emlékezett meg a Mester utcai általános fiúiskola is József Attila születésének 50. évfordulójáról, miként az ország minden iskolája. Mégis többet és szívhez szólóbbat láttunk ezen az ünnepségen, amit az magyaráz meg, hogy ez az iskola József Attila iskolája volt. Erről beszélt az ünnepélyen az iskola igazgatója, Sereg Ágost, erről elevenített fel ünnepi beszédében kedves részleteket Zelk Zoltán Kossuth-díjas költő, s a magáénak, a IX. kerületének vallotta József Attilát Bojtor György, a kerületi tanács VB-elnöke is. De bár ott díszelgett az emelvény előtt a költőnek László Péter által készített és felavatásra váró sikerült mellszobra és a budapesti iskolák küldöttei előtt ünnepélyesen illesztették be az iskola falába József Attila itteni tanulóéveit feltüntető emléktáblát, mégis hiányzott valami az ünnepségből: a városi tanács X. oktatásügyi osztálya nem intézte el az évfordulóra, hogy az iskola hivatalosan is megkapja a »Fővárosi József Attila Általános Fiúiskola» nevet, így egyelőre csak az úttörőcsapat viseli a költő nevét, mert a DISZ fürgébb volt, gyorsabban határozott, s az ünnepségen az iskola tanulói már mint a »József Attila úttörőcsapat« tagjai szavalták el József Attila legszebb verseit és énekelték azokat, amelyeket már megzenésítettek. Valószínű, hogy az oktatásügyi osztály pontosan kívánja ellenőrizni a költőre vonatkozó vele közölt adatokat, azokat, amelyek József Attilát éppen a IX. ker., Mester utcai általános iskolához fűzték és ezért késik az iskola beadványának elintézése. Pedig: nem kellett volna mást tenni, mint valakinek elmenni megnézni az iskola kisJózsef Attila kiállítását«. Itt találta volna József Attila különböző eredeti kéziratait, műveinek megjelent kiadásait, de itt találta volna az iskola eredeti anyakönyveit is az 1912—14. évekből. Az anyakönyvek a kiállításban éppen azokon az oldalakon vannak nyitva, amelyeken piros-fehérzöld szalaggal megjelölt sor bizonyítja, hogy tényleg ebbe az iskolába járt a költő. A nevét »Józsefi Attilának« írták be, lakott akkor IX., Gát utca 8. alatt, anyja a bejegyzés szerint özv. J. Áronné takarítónő. Körülveszik József Attila emlékeit az iskola mai tanulóinak József Attiláról írt dolgozatai, amelyek az iskola s József Attila ünnepi hetére kiírt versenyén a legjobbaknak bizonyultak. Mindezekből mi úgy láttuk, hogy József Attila iskolája lelkesen és méltóan ápolja egykori nagy tanulójának emlékét. Megérdemli tehát a IX. ker. Mester utcai általános fiúiskola, hogy ne soká kelljen várnia nevének a költő nevével való összetűzésére, amit majd József Attila szobrának az iskola udvarán való ünnepélyes leleplezésével kívánna összekötni. Füldessy János Komlós Aladár irodalomtörténész Berlinben »Ady Endre korának irodalma« címen előadást tartott a Humboldt-egyetem finn-ugor intézetének magyar szakos hallgatói előtt DÍSZELŐ ADÁS Jegyzet az új magyar filmről Nem is kellett volna éleslátás — s elég lett volna némi tapintat és műízlés — ahhoz, hogy egy filmben, mint amilyen a Díszelőadás című új magyar film, ne úgy szerepeljenek egymás mellett híres művészeink, mint akik pályájuk delelőjén túljutva — visszapillantanak életútjukra. A mai közönség, a mozilátogatók milliós tömegei nem fogadják szívesen a rezignáció, a lemondás ilyen hangulatait, örül annak a mai ifjúság, ha Apolkát jár a nagyapó ,de kínosan érinti, ha bármilyen göngyölegbe bújtatva a viszszapillantás hangulatával akarják elárasztani. Márpedig ennek az elég önkényesen összeszerkesztett műsorfilmnek legszerkezetesebb része, a Honthy Hanna jelenetei, határozzák meg leginkább az egész film hangulati hatását. Ebben a jelenetsorban a rendező a méltán híres primadonnát fényes pályafutása mérlegének serpenyőjébe veti s megkísérli, hogy általa egykori slágerdalok mai életerejét kipróbálja. Ha már most olyan kiváló énekművészek mint Székely Mihály és Svéd Sándor legkedvesebb operai szerepük legkedvesebb áriáját adják elő, előállt a fordított kívánsághangverseny, amikor — láthatóan — még csak nem is a film belső felépítése, sőt nem is a közönség óhaja, hanem csupán az előadóművész szempontja a döntő. Az a nyers számvetés, hogy sok fényes név önmagában biztosíthatja egy film sikerét — itt nyilvánvaló módon s jótékonyan megbukik. Példa erre, hogy Gyurkovics Mária csodálatosan szárnyaló hangja, végletekig érvényes biztos művészete sem elég ahhoz, hogy legyőzze egy rossz és művészietlen beállítás árnyékait. A budapesti parlament lépcsősorának teraszán a Kék Duna keringőt hiába énekli oly elragadó tisztasággal, s hiába jeleníti meg Operaházunk balettkara oly nagy művészettel ritmusait, a gótikus gyámfalak, az ide nem illő helyszín ridegen ellentmondanak a keringenek és a maguk fagyos igényei szerint megkísérlik, hogy Gyurkovics Máriát átváltoztassák Rozgonyi Cecíliává. Ezek a silány beállítások annál nyomasztóbbak, mert a film első része, a Hunyadinyitány zenekari előadása szépet és jót ígér. Majdnem töretlen művészi hatással sikerült ennek a gazdag, költői és drámai erejű zenekari műnek a filmesítése. Azzal a találékony módszerrel, hogy a hangsúlyos szólamokat közelhozza és többek közt érzékeltesse azt is, hogy hárfahang is szólhat oly forradalmi erővel, akár a kürt. Feledhetetlen például az a kép, amelyben a hárfa húrjait tépdesve a művész büszke, csaknem huszárosan hetyke ritmussal hirdeti az áruló halálát — Erkel hangjegyeivel. Miképpen lehetséges hát, hogy ilyen bevezető után, amely a várakozást magasra fokozza, a film nem tud viszszakapaszkodni erre a színvonalra s adósunk marad a kötelességgel, hogy emelkednie kellene? A kérdés egyik kulcsát elöljáróban már megforgattuk a zárban. Vegyük elő a többit is. A film vége, amely diadalmas népi együttesünk táncát mutatja be, Kodály Kállai kettősének gyönyörű zenéjére: színes felvétel. A színesség e fekete-fehér film végén: kínos meglepetés, kettészakítja a filmet. A nyitány művészi megragadása a film elejét, a színes felvétel a végét vágja el. A középen művészietlen anarchia, amelyet lazán szerkeszt hangulattá a nagy énekművészek visszatekintő produkciója. Mindez legalább még józan értelemmel követhető. De például, hogy minő reményt fűzött Keleti Márton, a rendező ahhoz, ha a nagy művészi feladatokra kiválóan alkalmas Simándy Józseffel egy fakónak is alig nevezhető, közkeletűnek sem érdemes slágerpótlékot daloltat (Bródy Tamás szerzeménye), azt kitalálni nem lehet. Vigaszként hatna két műsorszám a maga gyönyörűségeivel, Csajkovszkij Rómeójának erkélyjelenete a kiváló táncosokkal, (Csinády és Fülöp) s a Bihari nótájának egy jelenete (Fülöp Viktor és Pásztor Vera táncával) s még a női tornászcsapatunk győzelmes pompás zászlótánca is, ha nem háborgatná a nézők lelkét a már felemlegetett sok stílustalanság, amelyet a maga gorombaságával túlszárnyal Liszt XIV. Rapszódiájának előadásmódja. Nem vagyunk zenetudósok, ha tudjuk Liszt Ferenc zongorára írott műveiről, hogy többek közt nagyszerű próbái annak, mire képes egyetlen művész egyetlen zongorán. Négy zongorára széttépni Liszt egy zongorára írott művét, oly zeneietlen cselekedet, amely még azokat is felborzolja, akik ezt a remekművet egyetlen művésztől sem hallották egy zongorán előadva. Ráadásul amerikai stílusú tiszteletlenség is. Az összekötő szöveg gyenge, ötlettelen. Lehet-e, szabad-e művészi gazdagságunkat így herdálni, mint ez a film?! Újvári Imre NAPLÓ PvH Goldmark Károly, a világhírű magyar zeneszerző születésének 125. évfordulója alkalmából szülővárosában, Keszthelyen vasárnap ünnepségeket rendeznek. Az Országos Széchenyi Könyvtár Helikonkönyvtárában emlékkiállítás nyílik, megkoszorúzzák a Goldmark szülőházán lévő emléktáblát, délután pedig emlékhangverseny lesz a városi kultúrházban. A hangversenyen fellép a Tátrai-vonósnégyes is. A Zeneművészeti Főiskola DISZ-kórusa vasárnap délelőtt 11 órakor önálló hangversenyt ad, melyen közreműködik a főiskola Liszt Ferenc zenekara is Melles Károly vezényletével, továbbá a főiskola fúvósoktettje, melyet Dávid Gyula tanár tanított be. A kórus számait Vásárhelyi Zoltán és Gát József tanárok növendékei vezénylik. A Román Szépirodalmi Könyvkiadó most jelentette meg Ady Endre válogatott költeményeit Eugen Jebeleanu, a kiváló román író fordításában. A kötet előszavát szintén Jebeleanu írta, aki évek óta tanulmányozza Ady költészetét. * A Német Demokratikus Köztársaság rádiója nagyszabásúősorban emlékezik meg Bartók Béla halálának 10. évfordulójáról. Az egyórás műsor egyik részében Bartók művészi és"béri portréját megrajzoló tanulmány hangzik el, majd Bartók-művek következnek, az NDK rádiójának hangfelvételre rögzített gazdag Bartók-anyagából. A tanulmány megírására az NDK rádióbizottsága Asztalos Sándort kérte fel. Ária- és dalest a Csehszlovák Kultúra Sztálin úti termében Péntek este a Csehszlovák Kultúra Sztálin úti termében kultúrest-sorozat indult, amely Csehszlovákia felszabadulása magyarországi ünnepségeinek egyik eseménysorozata lesz. A sorozatot bevezető előadás egy ária- és dalest volt, amelyen közreműködtek Marie Tauberová érdemes művész, a prágai Nemzeti Színház magánénekesnője, valamint Takács Paula, a Magyar Állami Operaház művésznője. A hangverseny előtta két művésznő beszámolt magyarországi, illetőleg csehszlovákiai élményeiről. A Csehszlovák Kultúra áriási dalestjét nagyszámú közönség hallgatta végig és köztük a Külügyminisztérium és a Népművelési Minisztérium képviselői, kulturális életünk számos kiválósága. A közönség soraiban helyet foglaltak: Stefan Major, a Csehszlovák Köztársaság magyarországi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete, továbbá a kínai, a lengyel, a román és a koreai nagykövetségek képviselői. %