Magyar Nemzet, 1958. április (14. évfolyam, 77-101. szám)
1958-04-09 / 83. szám
Szerda, 1958. április 9. jelentős album színjátszásunk mestereiről A SZÍNHÁZZAL foglalkozó irodalom újra örvendetes pezsgésben van nálunk. Kárpáti Aurél kiváló »Kantorné«ja, Benedek Marcell új gondolatokban gazdag Shakespearekönyve, Csathó Kálmánnak a Nemzeti Színház Paulay-korszaka és Hevesi-korszaka közötti históriájához fontos adatokkal hozzájáruló, érdeks emlékezései után — a Bibliotheca kiadásában — megjelent ez a köntösében is megragadó könyv, amely — Kántornétól Bajor Giziig — huszonhárom nagy magyar színész portréját tartalmazza. A kötet szerkesztőinek — Hont Ferencnek és Gyárfás Miklósnak —, s a kötet íróinak sem volt szándékában, hogy a "Nagy magyar színészek« a magyar színházvagy akárcsak színésztörténet olyan summázata legyen, amely végleges igényű meghatározásokra törekszik majd másfél évszázad uralkodó és előforduló stílusairól, amely elemzően kutatja a magyar színjátszás különböző iskoláinak és iskolácskáinak társadalmi gyökereit és következményeit. Mindez — egy még megírandó — magyar színészettörténet feladata. De a nagy, összefoglaló és mélyen oknyomozó tanulmány megszületését igen-igen segíti ez a nem minden színészarcképet egyenlően magas színvonalon megrajzoló, végső elemzésében azonban nem csupán érdekes, hanem értékes kötet. Vannak portrék, amelyekben lírai színek dominálnak; elsősorban az a furcsa "éjszakai monológ", amelyben Ladányi Ferenc "mesélteti" a halott Törzs Jenőt saját életéről és általában a színészéletről, a révületnek és rutinnak, az ösztönös, magabízó tehetségnek és a tudatos, minuciózus felkészülésnek "a civil" számára oly nehezen megfogalmazható egybefonódásáról, amely a színész szívében dobog, szemében csillog és arcán vibrál, amikor ott áll a rivaldafényben... S ez a stílus egyáltalán nem "lóg ki" a kötet keretei közül. És a látszólag nagy filológiai apparátussal dolgozó írások sem lépik túl az esszé intenzív műfajának (Carlyle szerint) "nagyon finoman, de nagyon szabatosan megvont" határait. A kötet tán legszebb, leglenyűgözőbb arcképében — amelyet Kárpáti Aurél rajzolt Jászai Mariról — feltűnően sok idézettel olvashatunk Jászai naplójából, leveleiből, korabeli kritikákból. Ám a bő idézésnek itt nem az a célja, hogy egyes részlet, vagy akár általánosabb érvényű problémák megvédéséhez szolgáljon perdöntő bizonyítékokkal, hanem, hogy még vonzóbban, még hitelesebben állítsa elénk a Krippel Mari nevű kis cselédlányból Jászai Marivá, a magyar színháztörténet legnagyobb tragikájává nőtt egyéniséget és azt a — vele sírbaszállt — stílust, amelyet képviselt. Mert ha igaz is, hogy e kötet esszéi nem törekszenek stílusok és iskolák szabatos meghatározására — de arra igenis törekszenek, hogy egy-egy nagy művész életéből, egyéni pályájából kiindulva rámutassanak arra is: milyen stílusok voltak hatással az illetőre és végül is, milyen stílusnak lett — s miért és hogyan — a képviselője? ... Ahogyan Kárpáti a Jászaitól származó s rá vonatkozó hatalmas írásos anyagból elénk tár különböző szövegeket, az sokkal több, mint úgynevezett "ízelítő" Jászainak a színészetről vallott felfogásából, a társadalomról alkotott nézeteiből, görögtüzes, játékos és szenvedéses szerelmi életéből. A lényeget ásta ki ezekben az idézetekben Kárpáti, amely nélkül nem csupán a nagy tragika alakját, művészetét nem lehet igazán felidézni, hanem a Paulay-korszak atmoszféráját sem. Egy elemző, marxista igényű tanulmánynak természetesen még mélyebbre kell hatolnia, s a korabeli magyar társadalom szélesen átfogott medrébe kell helyeznie a XIX. század 80-as, 90-es éveinek — a haladó magyar kultúra, de mondhatjuk így is, a magyar haladás szempontjából oly fontos — Nemzeti Színházat. De azt már nem kell kutatnia, mi töltötte el a Paulay Ede legjobb színészeinek tudatát, milyen célok lebegtek előttük és egyben milyen korlátok takarták el előlük a nemzeti és emberi előrehaladás teljes horizontját?... Ezt Kárpáti Aurél adalékok, gondolatok és érzések tengerénlrei kincseket halászó Jászaiesszéje megörökítette. S egy, már a Paulay-korszak befejeződése után fellépő nagy művész, Pethes Imre kapcsán, Benedek Marcell is igen sok fontosat mond el a stílust teremtő egyéniségeknek és az egyéniségeket teremtő stílusnak arról a varázsos játékáról, amely a magyarországi kapitalizmus fénykorának Nemzeti Színházát jellemezte, de amely nem közvetlen visszatükröződése volt a kapitalista társadalmi rendnek. (Ahogyan azt — dicsérő vagy kárhoztató előjellel — nem kevesen szimplifikálták.) Paulaynak és tanítványainak Nemzeti Színháza sem volt sziget a kapitalizmusban, de bizonyos nemzeti és haladó értéket a korabeli kulturális élet minden más területénél — például a költészetnél is — hívebben őrzött, mentett. (Természetesen Ady fellépéséig.) Kár, hogy a kötet Újházi Ede arcképe adós maradt ezzel. Bálint Lajos, a joggal becsült dramaturg és színháztörténész ezúttal távolról sem aknázta ki egy Újházi-esszé csodálatos lehetőségeit. tt . A KIEMELKEDŐ értékű Jászai- és Pethes-arckép a XIX. század végének és a XX. század elejének magyar színjátszására vonja is elsősorban a kötet olvasóinak figyelmét, a magyar színészet hőskoráról valló arcképek is általában igen sikerültek. Ami Egressy emlékezéseitől Rakodczay Pál naivságukban is vonzó magyar színháztörténeti változatáig és portréjáig a XIX. század első felének magyar színházával foglalkozó írásokban érték és jellemző szín: a kötet szerzői ismerik, élnek vele, továbbfejlesztik. Sőt — bár szőrmentén, az esszéhatárokat itt sem áltúllépve — a korabeli kritikákat nem csupán jellemzésül használják fel, hanem helyenként vitáznak is azokkal, megmutatják nem egy korlátjukat. Kitűnő portré például Kárpáti Aurél Kántornéja (egy nagyobb tanulmány összesített formája), Staud Géza Dérynéje. M. Császár Editnek Prielle Kornéliáról és nem kevésbé nagynevű férjéről, Szerdahelyi Kálmánról rajzolt arcképe. (A Szerdahelyi—Prielle-párt megjelenítő írás külön érdeme, hogy egy értékes, de túl szárazon filologizáló, nagyobb tanulmány után találta meg az esszé vonzó és jellemző színeit, Prielle egyéniségének, művészetének igazi kulcsát a szerző.) E korszak színészportréival kapcsolatban azonban felmerült bennünk: nem kellett volna-e egy teljességre igényt nekti tartó kötetben is — akár Tóth József rovására — portrét festetni Szentpétery Zsigmondról? A KÖZELMÚLT nagy ma. A gyár színészei közül — Ladányi már említett, egyéni hangú Törzs Jenő-esszéjén kívül — Varsányi Irénről beszél a nekünk legjobban tetsző írás. Mátrai-Betegh Béla egy pátoszban és étoszban egyaránt nagy egyéniségre vonatkoztatva világítja meg az ún. "vígszínházi stílus" legnagyobb értékeit, az egyszerűség és közvetlenség színjátszását. Somlay Arthur izgalmas — néha izgatott — egyéniségéről is méltó arckép készült; Benedek Andrást dicséri az árj nyakán megrajzolt portré. ] (Csak azzal nem értünk egyet, hogy Somlaynak, élete végén, "őrlette idegeit" a társadalmi szereplés. Félreértések elkerüllésére szögezzük le, hogy Somlay — ha nem is lett szocialista forradalmárrá — a népi demokráciába nem egyszerűen beilleszkedett; őszinte, bíró fia lett annak.) Találó Tiszay Andor írása a feledhetetlen Calibanról, a sajátos tehetségű Sugár Károlyról, igen szellemes Gyárfás Miklós Kabos Gyula-portréja, igényesen megírt esszé Ascher Oszkár Odry Árpádja, finom a kép, amit Szendrő József alkotott Márkus Emíliáról. A hozzánk — s gondoljuk, sok-sok nézőhöz — oly közelálló Rátkay Mártonról Kárpáthy Gyula nagyrészt a riportregény nem egészen idevaló stílusában írt. Lengyel István Csortos-portréja Cenner Mihály Blaha Lujzája, de Csillag Ilona Hegedűs Gyulája sem mindig találja meg a művészhez s művéhez méltó, igazán vonzó hangvételt. Kozocsa Sándor — akinek az a megtisztelő feladat jutott, hogy Bajor Giziről írjon — írása egy részében valóságos fáklyásmenetet rendez Herczeg Ferenc, Harsányi Zsolt, Zilahy Lajos tiszteletére. Ne kerüljük meg ezt a "kényes" kérdést, amelyet bonyolultabbá tett, hogy egy időben egyesek mindent elvetettek, amit a Horthykorszakban a Nemzeti Színház játszott s az említett szerzőktől is elvitattak — igen helytelenül — minden érteiket. Ezt a rosszízű sematizmust ismétli meg Kozocsa ellenkező előjellel s például a "Kék róká"-t, mint a legmaradandóbb értékű színdarabok egyikét emlegeti, "Az utolsó tánc"-ot maró társadalmi szatírának nevezi stb. Hiba, sőt, bűni volna eltagadni Bajor Gizi nagy sikereit a Herczeg-darabokban — a jókban és rosszakban egyaránt. De Bajor Gizi pályájának javát, csúcsát Herczeghez s éppen »Az utolsó tánc«-szerű, minden szempontból rossz színművekhez kötni, nemcsak az igazság, hanem a valóság megcsúfolása is. Úgy érezzük, az sem fejezi ki Bajor színészi és emberi értékeit, amikor külföldi szerepei közül Kozocsa elsősorban (!) a Kaméliás hölgyet emeli ki, mint a »lélekkibontás csodatételét" s egy — meg nem nevezett szerzőjű — korabeli kritikát is olyan tendenciával idéz, hogy érezteti: Gauthier Margit szerepét Bajor pályájának egyik legnagyobb szerepének tartja. Holott az igazság az, hogy csak Bajor Gizi alakítása varázsolt művészetet e giccsnek sommásan nem nevezhető, de nem is igazán irodalmi értékű szerepbe!... (Kozocsa helyesen tette volna, ha megelégszik Bajor Gizi alakításainak felidézésével. Balkezes Herczeg"értékelései" nem használnak Herczeg valóban értékes műveinek sem. Bár a — színjátszásunk élő mestereivel különben nem foglalkozó — kötet csak 23 portrét tartalmaz (hogyan jött ki pont ez a szám?) a már említett Szentpétery Zsigmondon kívül Szigeti Józsefet is felvettük volna a 23 arckép közé. Ha többre lett volna mód — örömmel olvastunk volna Fáncsy Lajosról, Fenyvessi Emilről Náday Ferencről, Ivánfi Jenőről, Vizváry Gyuláról, Gyenes Lászlóról s másokról is színvonalas esszét. Reméljük, kívánságunk teljesülhet még. Az azonban komoly kár, hogy e kötet különben érdemes szerzői közé nem hívták meg Csathó Kálmánt. Egyes portrék színesebbek és jellemzőbbek lennének az ő tollából. A GONDOSAN összeválogatott illusztrációk egy részét tönkreteszi a hanyag nyomdai kivitel. Kár! (Bibliotheca.) Antal Gábor Madar Nemzet. Az Állami Hangversenyzenekar kamarazenekarának második estje Az Állami Hangversenyzenekar kamaraegyüttese néhány hét óta immár másodszor szerepelt a közönség előtt az idei hangversenyévadban. Legutóbbi hangversenyük műsorán négy műsorszám szerepelt: Bach négy fúgája a Fúga művészete sorozatából, Mozart D-dúr divertimentója (K. 251), Vivaldi viola d’amore versenyműve (szólistája Jean-Pierre Mueller belga vendégművész volt) és Bartók Divertimentója. A négy interpretáció nem egyformán sikerült — az egész hangverseny mégis sokkal kedvezőbb összbenyomást ad az előzőnél. Fenntartásunk annyiban lehet, hogy úgy érezzük: a kamaramuzsikálás eszményi igényeit még mindig nem tölti be mindenben az együttes. Többé-kevésbé általános észrevételünk lehet a hangzás egyenetlensége. Az első hegedű-szólam kissé heterogén és forszírozott hangzása mindvégig kiütközött; a többi vonósszólam, bátortalan tónusával, gyakran nem találta meg a kellő egyensúlyt. Talán az irányító elképzelés, talán az együttes tagjainak hozzáállása nem eléggé határozott ahhoz, hogy véglegesen leszűrt követelményeket állítson a kamarazenei hangzás, előadói stílus és értelmezés elé. Az előkészület mégis mindenképpen megérzik a hangversenyprodukción, s ezért feltétlenül kiemelkedőbb nívót jelent az átlaggal, a szokványos zenekari vagy együttes teljesítményekkel szemben. A négy műsorszám közül talán éppen az első, a Bach-művek csoportja volt viszonylag a legkevésbé megoldott. Igaz, a helyenként rendkívül kényes ellenpontos darabokkal megbirkózni kétszeresen nehéz feladatot ró karmester nélküli kamarazenekarra. Nem mintha alapjában nem birkóztak volna meg vele, de talán túlságosan is lekötötte figyelmüket és erejüket. Az egyes darabok előadása itt sem volt egyforma: az első kettő jobban sikerült, legkevésbé a harmadik. A Mozart-divertamentóban a kamarazenekar két igazán hangulatos és szép tétellel, a menüettel és az A-dúr allegretto-tétellel ajándékozta meg a közönséget; az egész azonban talán még graciezebb, még törékenyebb finomsággal kidolgozott, s a hangzás színeiben itt-ott még igényesebb lehetne; nem utolsó sorban vonatkozik ez a közreműködő fúvós szólókra is. A Vivaldiversenymű szólistájának, Jean- Pierre Muellernek személyében jóízlésű és mértéktartó művészit ismertünk meg, talán a különleges, régi vonóshangszer, a viola d’amore sajátos tulajdonságainak tudható be, hogy a Vivaldi-zene szenvedélyes tüze és szárnyalása nem érvényesült eléggé, s hogy az intonálás sem volt mindig tiszta. Az est legfelkészültebb száma kétségtelenül a Bartókdivertimentó volt. Megérzik rajta a különleges, gondos munka, megérzik az előadási stílus évtizedes hagyománya. A szélső tételek tempóvétele a kelleténél árnyalatnyival kissé gyorsabb volt, ezért egy kissé súlytalanabb is, s túl világos fényű: Bartók izzását sötétebbnak, hangját feszültebbnek érezzük. A lassú tétel — a hangverseny legszebb néhány perce — közel járt az eszményi megoldásihoz. (— k. j. —) GÉRARD PHILIPE és GINA LOLLOBRIGIDA új filmje AZ ÉJSZAKA SZÉPEI Látványos francia film Csak 16 éven felülieknek! Bemutató: április 10 7 „Amerika termgő lelkiismerete’ — A hatvanéves Paul Robeson — AMIKOR ez év elejénelterjedt a hír Angliában, hogy az amerikai külügyminisztérium nyolc év után végre, engedélyezi Paul Robeson külföldi utazását, a nagy művész angliai Csodásét — és ezek száma nem kevés —, nagy megelégedéssel vették ezt tudomásul és lázas előkészületekbe kezdtek, hogy méltó módon ünnepelhessék meg, Robeson közelgő hatvanadik születésnapját. Ám az öröm korai volt. Az Egyesült Államok illetékes szervei mégsem adták ki a nagy néger énekes útlevelét, továbbra sem engedik meg neki, hogy elhagyja Amerika területét. Az Egyesült Államokban pedig lehetetlenné teszik számára, hogy koncerteket adjon hogy a rádióban fellépjen, színházi vagy filmszerepeket vállaljon, sőt még hanglemezei gyártását és terjesztését is betiltották ... Paul Robeson ma hatvanéves. Egy eseményekben, harcokban és nagyszerű eredményekben gazdag élet hatvan évét ünnepli ma az egész haladó világ, a békéért, az elnyomott népek jogaiért küzdők nagy tábora. Mert Robeson nemcsak nagy művész, csodálatos hangú énekes és remek színész, hanem egyike az amerikai néger nép szellemi vezetőinek, a világ valamennyi népe barátságának fáradhatatlan propagandistája ő, aki páratlan művészetével is ezt az nevet kívánja szolgálni. ROBESON élete a küzdelmek vég nélküli sorozata. Fiatalkorában minden elképzelhető munkából kivette a részét. De a fő célja nem a kenyérkereset, hanem a tanulás volt: ösztöndíjas diákként a New Yersey-i egyetemen tanul, közben padlót sikál, mosogat, dolgozik mint téglavető és pincér. De mert néger volt, csak a legnehezebb, legroszszabbul fizetett munka juthatott osztályrészéül. És mégis, a kegyetlen és megalázó faji megkülöböztetés ellenére harmadéves egyetemi hallgató korában elnyerte Amerika legmagasabb tanulmányi kitüntetését. Ügyvéd akart lenni, mert akkor úgy érezte, hogy ezen a pályán tehet a legtöbbet a néger nép érdekében. Hogy meg tudjon élni és tandíjat is fizetni — az ekkor már a New York-i Columbia egyetemen tanuló Robeson — különböző szakmákban igyekezett elhelyezkedni, és így került a színészi pályára. Itt hamar felfedezték csodálatos hangját, és már 1924-ben átütő sikert ért el O’Neill két darabjának főszereplőjeként. ("Jones császár« és "Isten minden gyermekének van szárnya«). Robeson bámulatos gyorsasággal hódította meg nemcsak Amerika, hanem az egész világ szívét. Külföldi körútjain mindenütt határtalan lelkesedéssel ünnepelték. Különösen nagy sikert aratott Angliában, ahova többször is viszszatért, majd egyfolytában tizenkét évet töltött. (1927— 1939.) Itt lépett fel először Othello szerepében és a világkritika megállapította, hogy ez volt a színháztörténetem legnagyobb Othello-alakítása. Angliában került Robeson kapcsolatba a haladó mozgalommal. A spanyol polgárháború idején már világos volt számára, hogy mit jelent a fasizmus, személyesen is ellátogatott a nemzetközi brigádokhoz, hogy énekeljen nekik, hogy lelkesítse őket Franco elleni harcukban. 1939-BEN visszatér az Egyesült Államokba, amelyet mindig is hazájának vallott, de ahol elsősorban, mint az elnyomott néger nép szószólója kíván most már működni. Az 1957 végén írt és rövidesen magyarul is megjelenő könyvében Robeson önről így szól: »Amerikai négerként beszélek, aki elsősorban és mindenekelőtt arra tettem fel az életemet, hogy teljes szabadságot szerzek népemnek Amerikában — és semmivel sem kevesebbet, mint a teljes szabadságot!« Ettől kezdve Robeson többé nem kedves az amerikai hatóságok szemében, és különösen haragszanak rá a Szovjetunió iránt érzett ragaszkodása miatt. -A Szovjetunióban éreztem először — mondotta Robeson a kongresszusi, vizsgálóbizottság előtt, ahová megidézték —, hogy teljesjogú emberi lény vagyok, ott nincs faji megkülönböztetés, mint Mississippiben vagy éppen Washingtonban... És amikor a bizottság egy tagja haragosan azt kérdezte tőle: miért nem maradt Oroszországban, Robeson így válaszolt: »Azért, mert apám rabszolga volt, mert népem vére hullásával építette ezt az országot, itt maradok, és részt követelek belőle, akárcsak ön és nincs az a fasiszta szellemű népség, amely innen elkergethet." GYŰLÖLIK Robesont Amerika urai azért is, mert nem volt hajlandó akommunisták ellen nyilatkozni és hitet tett a szocializmus eszméje mellett. »Nyilvánosan és több ízben is kifejtettem — írja Robeson könyvében — hogy hiszek a tudományos szocializmus alapelveiben. Mély meggyőződésem, hogy a szocialista társadalom az emberiség számára az élet magasabb fokára való emelkedést jelenti.* Robeson részt vett 1949-ben Párizsban a Béke-Világtanács értekezletén. Ekkor tartotta utolsó európai hangversenykörútját. Énekelt London, Párizs, Stockholm, Oslo, Koppenhága, Varsó és Moszkva közönsége előtt, később pedig megkapta a Nemzetközi Békedíjat. Ezután kezdődött csak meg az igazi nagy hajsza ellene. Az amerikai hatóságok megkísérelték, hogy elvágják Robesont barátaitól, művészetének csodáiéitól és azoktól, akik szolidárisak vele nagyszerű harcában. De Robesont nem lehet elszakítani attól a közönségtől, mely a világ minden részén megszerette őt. Ha Amerikában nem engedik terjeszteni lemezeit, a világ többi országában lemezek, és ha kell, magnetofonszalag segítségével rendeznek Robesonhangversenyeket, sőt 1957. május 28-án a londoni St. Pancras kerület elöljáróságának nagytermében telefonhangversenyt tartottak. Ez a kerület híres harcos hagyományairól. A telefonhangverseny hallgatósága, mely jobbára munkásokból állt, de volt köztük számos neves értelmiségi és ismert angol művész is, meglepve vette tudomásul, hogy Robeson művészete az elmúlt években még inkább elmélyült, énekének töretlen tökéletessége elbűvölte őket. NEM ENGEDIK Robesont külföldre. El akarják szakítani az amerikai néptől is. De ez nem sikerül. Különösen kedves ő az amerikai négereknek, akik csodálattal tekintenek fel a minden üldöztetés ellenére szilárd és derűs Pauljukra. A San Franciscó-i Sun Reporter így ír erről: "A legtöbb néger előtt Robesonnak egészen kivételes tekintélye van Amerikában vagy akár az egész világon. A fehérek gyűlölik és félnek tőle, egyszerűen azért, mert ami a színesek és fehérek kapcsolatát illeti , ő Amerika lelkiismerete.« F. M.