Magyar Nemzet, 1959. február (15. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-07 / 32. szám
rtptot FNVELIi Aragon nagy költeményéről és a francia líra antológiájáról ARAGON, a költő és regényíró nevét a háború előtt a magyar irodalmárok, a francia kultúra kedvelői közül is kevesen ismerték, csak a legbeavatottabbak jobbára. Ma, azt hiszem, kevés középiskolát végzett ember van, aki ne tudná hova tenni, ha e nevet hallja; olyan is kevés lehet, aki valamelyik művét ne olvasta volna. Ebben a változásban, mint cseppben a tenger, benne van a magyar társadalmi és kulturális fejlődés sok pozitívuma: saját magyar univerzumunk és a különböző sznobizmusok szűkrezárt rácsai közül kihajóztunk a társadalmi és művészi haladás tág horizontú vizeire, ahol minden új Utat törő hajó lobogója barátságosan integet felénk — de benne van ebben Aragon fejlődése is. A hajdani szürrealista költő már a harmincas évekkel eltalált a kommunista mozgalomhoz, s kikovácsolta a társadalmi harcban résztvevő művész fegyvereit a maga számára; valóban nemzeti költővé az ellenállás harcaiban és edzővizében érett. Költészete ekkor kapott nemzeti visszhangot, mert valóban egy nemzet érzéseit szólaltatta meg: minden becsületes francia felháborodását és gyűlöletét a fasiszta megszállók iránt, lelkesedését a szovjet csapatok győzelmein, reményeit egy jobb és szebb világban, s fájdalmát harcostársai pusztulása láttán. STÖLTÉSZETE új fázisában Aragon magasabb fokára jutott a művészetnek és a tudatosságnak, de nem fordított hátat régi önmagának, ellenállási költészetének csakúgy, mint azóta megjelent kötetei- nek fő értéke, hogy a szürrealista szakítás után, a pártos tudatosság jegyében teremtette meg a költői folyamatosság aranyhídját Victor Hugó zengően patetikus-romantikus költészetétől az összes formaforradalmak utáni, modern francia költészethez, s mindegyik hangját, formáját felhasználva, elegyítve, váltogatva dolgozta ki a maga gazdag gondolatkapcsolást keltő, mégis teljesen újszerűen, egyénien ható költői módszerét, mely már egyre erősödő iskolává kezd nőni. Regényekben, versekben, elméleti és kritikai cikkekben gazdagon áradó művészetének legújabb magyarul megszólaló terméke a Befejezetlen regény. Önéletrajz és vallomás, régi magával való őszinte szembenézés és új értékei mellett tett forró hitvallás, mosolyos és fájdalmas emlékezés és képek halmazán át áradó líra, szerelmi vallomás és politikai szerepe nyílt, büszke vállalása — mindez gazdagon és szinte felfejthetetlenül kavarog ebben a költeményben. Az egész mű indító szándéka, hevülete egyetlen sorsban tömörül: „Én mai szemmel akarom megérteni a tegnapot" — mondja, s valóban ez a költemény: a tegnap áttekintése a ma látószögéből. Regénynek nevezi, de anyagát teljesen lírai módon kezeli, mint ahogy a kötött és szabad formák között gáttalanul, de egyforma tökéletességgel csapong, úgy : csapong az élet nagy pillanatai és csak az egyén lelkében , nyomot hagyó, meghitt mozzanatai között; de mindegyiket egyformán át tudja hevíteni s ; közöttük a líra oksági kapcsolatot megteremteni. Az írásjelek nélkül áradó, mégis oly sok fesz* kötöttség- ' gel terhes költemény fordítá-sát Somlyó György végezte el bravúrosan; ugyanő írt könynyeden lendületes és a rész- letek szépségeit is felvillantó tanulmányt a kötethez. A ki- adást a Magyar Helikon kiadó gondozta s boritótó tipográ fiáig igen szép, harmonikusan kiegyensúlyozott munkát végzett; kár, hogy egy pár hos ■ szabb sort még ebbe az elég nagyméretű tükörbe sem tudott beszorítani. A kötet Hincze Gyula önálló művészi alkotással is felérő illusztrációival jelent meg, melyek modernül érthetőek és érthetően modernek. Picasso grafikáit idézik, de egy erős egyéniség tolmácsolásában. A MÓRA FERENC kiadó finom kis sorozatának, »A világirodalom gyöngyszemeidnek legújabb darabja, a Francia költők antológiája, nagy és sikeres vállalkozás. Eddig a legteljesebb francia lírai antológia mely magyar nyelven megjelent; anyaga a népköltészettől a mai költők javáig terjed. Nincs olyan antológia, amellyel szemben több-kevesebb joggal ne lehetne kifogásokat emelni, neveket hiányolni, arányok megváltoztatását javasolni vagy hibáztatni. Most mégsem szeretnénk ezen az úton járni: úgy érezzük, hogy az a közel száz költő, akit ez az antológia több mint háromszáz versben bemutat, valóban méltó képét adja a francia költészet fejlődésének, állapotának Rutebeuftől Tzaraig és Desnosig. S az emelhető kifogások nagy részét a kötetet válogató Somlyó György előszavában eleve leszereli, hivatkozva sok külső körülményre, s nem utolsó sorban a minden antológiánál nagy súllyal latba eső egyéni ízlésre, melynek végső soron döntenie kell, így válhatik ez a kötet sokszoros feladat teljesítőjévé. A diáknak gazdag ilusztrációs anyag a francia líra fejlődése történetéhez, a tanárnak fontos oktatási segédeszköz; s a verskedvelő olvasónak hol újra, hol újonnan felfedezett szépségek kimeríthetetlen tárháza, melyhez fáradt órán üdülni vissza-visszatér; míg a költő-tanoncnak példák és Ma már nem kell bizonygatni, hogy az operettnek van helye a nap alatt és lehet mondanivalója a mai ember számára is. Idézhetnénk jólsikerült és kellemes hatású, zenés vígjátékokat, melyekben nincs már sem orfeum, sem nagyvilági palota és grófok sem üldözik szerelmükkel a szerencsétlen operettprimadonnát, mégis jól megvagyunk a dolgozó hősökkel, az áruházi könyvelőkkel és a házat építő mai fiatalokkal az operettben. Sőt, az Állami Áruház, a Majd a papa közönségsikere még azt az avult babonát is szétoszlatja, hogy az operettel összeférhetetlen a magvasabb mondanivaló. * A Narancshéj szerzője, Csizmarék Mátyás jól ismeri életünket. A Boross Elemér ötlete nyomán írt zenés vígjáték azzal a helyes igénnyel lép fel, hogy kedves köznapi történet keretében ne csak szórakoztasson, de neveljen is. Az ötlet kiindulása a következő: egy fiatal, könnyelmű munkásfiú szerelmes lesz egy leányba, érte még a bűn útjára is téved, miközben kiderül, hogy szívszerelmes rendőrőrmester. Ami eddig történt, az nagyrészt hagyományos rekvizitumokra épül: könnyelmű, kissé szélhámos fiú, aki egy igazi szerelem tüzében megkomolyodik. És most jön az, ami szokatlan e műfajban, de a siker nagyszerűen igazolta, hogy itt sem szabad félni az igényesebb témától. A fiút a rendőrség vezeti ismét helyes útra, a szép szőke őrmesternő és egy százados, aki ugyan szintén szereti a lányt, de félreáll az útból. Ha a Narancshéj könnyedebb formájával eléri, hogy ráébressze az embereket felelősségükre társaikért, kigúnyolja a könnyelműséget és hanyagságot, eredményt és sikert könyvelhet el. A Narancshéj sikeres hatását néhány dramaturgiai hiba csökkenti csak. Az első rész nehezen indul, néha szokványos hatásokra és ♦bemondásokra" épít, és kissé nehézkesen jut el a megoldásig. A Narancshéj arra is ráirányítja a minták bővizű forrása, melyből kortyolva saját útja keresésében újult erőre kap. Somlyó bevezetésében helyesen mutat rá arra, milyen nagy jelentősége volt a francia költészetnek a magyar lírában: már Szenczi Molnár Albert is francia fordításon keresztül találja meg a magyar zsoltár hangját, hogy Bessenyein, Petőfin, Adyn át József Attiláig folytatódjék a két nép lírájának mostanáig egyoldalú érintkezése, mely azonban éppen most, éppen József Attilával, költészete franciaországi felfedezésével kezd dialógussá alakulni. ENNEK az eleven érintkezésnek jó példája ez a gyűjtemény is: Petőfitől a mai fiatalokig több mint harminc költő fordításában szólalnak meg a francia költészet gyöngyei. A műalkotás túlélheti a kort, mely szülte, ha remek; a műfordítás szinte soha, vagy csak a legritkább esetben. Ezért helyes az, hogy ez a gyűjtemény nem törekszik egyben miniatűr műfordítástörténetet is adni: a régi fordításokból csak azt veszi át, amely valóban frissen állta meg az idők próbáját, s inkább mai nyelven, friss fordításban szólaltatja meg a költeményt, hogy közvetlenül szólhasson a mai olvasóhoz. Szépséghibája a kötetnek, hogy ebből a munkából a válogató aránytalanul nagy részt vállalt, örvendetes és sikeres vállalkozás a Francia költők antológiája, mely sokak számára ad kulcsot a gallus líra szépségeihez. Nagy Péter figyelmünket, milyen csúnya a jassz-nyelv. A főhős két barátja — egyébként derék, kedves munkásfiúk — hosszú-hosszú percekig nyelvünk csúf dudváit teregetik ki elénk, hogy azután önmaguk nyesegessék le a darab végén. A szereplők olyan mély ismeretekkel rendelkeznek e téren, hogy e sorok írója előtt mindmáig ismeretlen maradt néhány jelentősebb alvilági kifejezés. Elrettentő példának kevesebb is elég lenne. Az új zenés vígjátékban természetesen jelentős helyet foglal el a muzsika. Gyöngy Pál zenéje operett motívumok és a modernebb hangszerelésű jazzzene kellemes keveréke. Kár, hogy nincs benne több valóban jól dalolható slágerszám. A darab sikerében nagy része van a színészeknek is. Zentay Annának a rendőrőrsmesternő szerepében sikerül a legjobban a műfajon belül maradnia, kiváló érzékkel őrzi meg más alakításaiban is sokszor megdicsért kedves báját, hangja szépségét. Rátonyi Róbert a megtévedt fiút remek temperamentummal játssza és látnivaló, hogy a prózához is ért. Az átváltozás azonban nem elég hiteles, bánata néha inkább komikus, mint szomorkodtató. A két jampec portréját kitűnően rajzolja meg Csonka Endre és Pagonyi Nándor, biztató tehetségnek ígérkezik a még főiskolai hallgató Holl István. Latabár Árpád sajátos fanyar humorával sikeresen törekedett emberábrázolásra, kedves és temperamentumos Kardos Magda, Mednyánszky Ági és Rajnai Elli, komoly fejlődést láttunk a széphangú, szimpatikus megjelenésű Hadics László játékában. Szabó Ernőért fájt a szívünk és nem először. Talán ő kapta a legjelentéktelenebb szerepet, sok jövés-menéssel és kevés humorral. Karádi Béla, a Narancshéj rendezője sok ötletet vitt bele a darabba, de az előadást nem gyúrta szerves egésszé: Vogel Eric jelmezei jók, Horányi Mária ruhái ízlésesek, szépek. 8- 1 Narancshéj Új zenés vígjáték a Blaha Lujza Színházban Mapi Nemzet A zenekulti MÁR NEM CSAK BUDAPEST UGYE Két hétig új arcokat láthattunk a Zeneakadémián, a zenekari pódiumon és a nézőtéren egyaránt. Négy vidéki zenekar és egy kórus vendégszerepelt a fővárosban. Hogy a zenekarban kevésbé ismert arcokat láthattunk, ez érthető, ám kevésbé érthető, hogy zeneértő közönségünk egy része miért tüntetett annyira sznobizmusával. Igaz, a Filharmónia — amely ugyan dicséretesen tervezte el e koncerteket — nem csinált túl nagy propagandát az ügynek, dehát akinek igazán szívügye a zene, az egyetlen plakát nyomán is eltalál a Zeneakadémiára. Akik ott voltak örömmel hallhatták, hogy például a pécsi zenekar Liszt: Tassoját a legjobb együttesek színvonalán adta elő, a győriek Chr. Bach: B-dúr szimfóniájának, vagy a debreceni MÁV-filharmonikusok Mendelssohn: Hebridáknyitányának előadásánál szintén szép, átélt muzsikálást kaptunk. A miskolci, debreceni, pécsi, győri zenekar és a debreceni Kodály Leánykórus koncertje érdekes keresztmetszetet adott a fővároson kívüli zenei életről. (Csak azt sajnáljuk, hogy a szegediek nem voltak itt.) Nagyon örvendetes mindenekelőtt a vidéki zenekarok műsorának gazdagodása és fejlődése. A mai vidéki koncertplakátokon szinte semmi különbséget nem fedezhetünk fel fővárosi és vidéki zenei műsorok között, néha talán a vidékiek igényesebbek is és bátrabban nyúlnak új művekhez, például Debrecenben vagy Pécsett. A zenekar azonban nem önmagának muzsikál, az igényesebb műsorhoz igényesebb közönség tartozik, amely nemcsak vígjáték-nyitányokat és olasz dalegyvelegeket kíván hallani, hanem élvezi Haydn, Beethoven, Prokofjev és Bartók zenéjét is. Pécsett például ezer felnőtt bérlője volt nemrégiben a koncerteknek és ezerötszáz diák ma már rendszeres hangverseny hallgató. Új, zeneértő közönség növekszik vidéken is. Legfőbb oka ennek a zeneiskolák ma már tekintélyes hálózata (31 van az országban), az éneklő iskolák meghonosítása, az ének fokozott térhódítása a legtöbb iskolában s nem utolsósorban a zenei műveltség közkinccsé tétele Magyarországon! És ezért nem lehet eleget dicsérni a Filharmónia ifjúsági koncertjeit, a peremkörnyéki diákhangversenyeket és a vidéki kísérleteket, melyek nemcsak az esztétikai ízlést fejlesztik, hanem új közönséget is toboroznak a gyérülő régi s mint látjuk, gyakorta sznob publikum helyébe. Az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság a koncertek utolsó napján érdekes ankétot rendezett a vidéki zenei életről. Ez az ankét is megmutatta, hogy a zenei kultúra egyre több embernek szívügye. Igen sok ismert, neves muzsikus jött el a baráti beszélgetésre, színvonalas vita alakult ki és annyi jó javaslat hangzott el, hogy ha zenei életünk vezetői ezeket megfogadják, nagy lépésekkel juthatunk előbbre. De addig még sok mindent meg kell oldani. Pusztán a koncertek felületes megítéléséből is következtetni lehetett néhány problémára: belépési pontatlanságok, az egyes szólamok közötti elcsúszások, a szólista nem mindig megfelelő összhangja a zenekarral, mindez a kevés próbára és a másutt dolgozó, nem függetlenített muzsikusok kevéssé összeszokott munkájára hívta fel a figyelmet. A pécsiek például elmondották: a függetlenített zenekaroknál szokásos átlagos 32 szolgálat egyharmadát követelik tőlük, az átlagos zenészfizetés egynegyedéért. Nem kívánnak sokat, de nagyon szeretnék elérni, hogy fél munkáért fél fizetést kapjanak. Nagy gond még vidéken a kritikai támogatás hiánya. Szakszerű kritikát várnak a muzsikusok, erre van szüksége a közönségnek is, ehelyett, sokszor a dilettantizmus uralkodik. Országos sajtónk sem támogatja eléggé a vidéki zenei életet. A vidéki színházakba még eljutnak a pesti kritikusok, koncertekre jóformán sohasem. A rádió sem közvetít szívesen vidéki hangversenyeket. A vidéki zenészek amiatt is panaszkodnak, s joggal, hogy fiatal karmestereink sértésnek érzik, ha a vidéken kell rendszeresen dirigálniuk. Itt a hangsúly a rendszeresen szón van, mert nemcsak a ♦haknik«-ból áll a zenei élet, hanem állandó munkából, instruálásból, a karmester és a zenekar összeszokottságából, a Zeneakadémiáról hozott tudás átadásából. A színházakban már látunk némi fejlődést, sok fiatal színész és rendező kerül vidékre, s mellesleg nem is bánja meg. Miért szűkölködik annyira a vidék — és különösen a kisebb, nem százezres lélekszámú városok — fiatal zenetanárokban, karmesterekben, szólistákban. Ma már ennek anyagi akadálya sincs, hiszen éppen a kultúra decentralizálásával együtt számtalan lehetőség van szereplésre, közreműködésre, tanításra vidéken is. Ahogyan elv az, hogy a fiatal színművészeknek elsősorban vidéki színházakba kell menniük, legyen elv és gyakorlat a muzsikusoknál is. Sok jó javaslat mellett hallottunk az ankéten néhány örvendetes tervről is: a Filharmónia például a kisebb vidéki városokba is elküldi majd az Állami Hangversenyzenekar kamaraegyüttesét (ám jó lenne néha a teljes zenekart is vidékre utaztatni, Győr sincs messzebb, mint Nyugat-Németország ...), az őszi koncertszezonban már a pesti bérletek sorába iktatják a vidéki zenekarok programjait, s remény van arra, hogy sikerül bizonyos anyagi problémákat is rendezni. Egyik kiváló muzsikusunk tréfásan mondotta a beszélgetésen : fesztivál-nemzet vagyunk, szeretjük az alkalmi ünnepségeket és kampányokat. Az elmúlt két hét öt koncertje, az itt hallott jó színvonal, s a rengeteg jó terv és javaslat azzal a bizakodással töltheti el a kultúra kedvelőit, hogy a vidéki muzsikálás nem alkalmi esteken jóságosan megtapsolt eseménye lesz fővárosunknak, hanem értékes, fontos része annak az egésznek, amelyet úgy hívnak: az ország zenei élete. Gábor István Fodrászok a színpadon. A VIII. kerületi Fodrász Kisz színjátszó csoportja vasárnap a Vasas-kultúrházban előadja Priestley Váratlan vendég c. színjátékát. A színjátszó csoport úgy tervezi, hogy valamennyi kerületben eljátsszák műsorukat a hálás fodrászközönség előtt. Az előadást Szalay Károly rendezi. A Kortárs szerkesztősége és a kecskeméti Katona József Társaság ma délután Kecskeméten irodalmi estet rendez, neves írók és művészek közreműködésével. Megnyílt Sarkantyú Simon kiállítása A Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Műcsarnok rendezésében a KKI kiállítási termében pénteken megnyílt Sarkantyú Simon festőművész tárlata. Az ünnepségen megjelent Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének alelnöke, Csatorday Károly, a Külügyminisztérium protokoll osztályának vezetője, a magyar politikai, gazdasági és kulturális élet sok más kiválósága, köztük Kossuth-díjas művészek. Ott volt a budapesti diplomáciai testület több tagja. A kiállítást Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesztője nyitotta meg. Bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a Kulturális Kapcsolatok Intézetének intim kis kamaraterme ma már hagyományokra tekinthet vissza. Sajátos jellege van, határozott programja, és ami ebben a teremben hónapról hónapra történik, kulturális szempontból érdekes és fontos. Két év alatt ez a kiállítóhelyiség nemzetközi kulturális kapcsolataink elmélyülésének bizonysága és jelképe lett. Két esztendő óta itt kísérhetjük figyelemmel, milyen haszonnal jár, milyen gazdagodást jelent művészeink számára a külföldi út. — Ez a most megnyíló kiállítás még többről ad számot. A magyar—szovjet kulturális együttműködés új, nagyszerű formájáról. Sarkantyú Simon az első magyar festőművész, aki legközelebb ugyanitt beszámoló festőtársával együtt a magyar—szovjet kulturális egyezmény értelmében két hónapot töltött a Szovjetunióban s ennek az időnek javarészét munkára fordította, egy fekete-tengeri művésztelepen, szovjet festők társaságában. Ott, a Krímfélszigeten levő Gurzufban, vagy az ottani vázlatok alapján készült ezen a kiállításon bemutatott anyaga. — Miért olyan örömet keltő tény ez, miért oly fontos, új lépés kulturális kapcsolatainknak elmélyítése útján? Magyar festő, tehetséges fiatal festő számol be a Szovjetunióról, a szovjet tájról, a szovjet életről, a szovjet emberről úgy, ahogy ő látja, ahogy magyar művész szeme látta. A szovjet ember életét, a tájat, a hegyeket és tengert, házakat és fákat, a napfényt és az atmoszférát, színeket és formákat magyar festő színei, vonalai, stílusa tudja igazán közel hozni hozzánk, magyar festői nyelvre szinkronizálva. Mert ő a mi szemünkkel nézi, látja a távoli, új világot. Mert így tudjuk meg például, hogy a krími tengerpart fényei hogy viszonylanak a Balaton párás fényeihez, amit Egri József látott meg és festett meg először. A fiatal magyar festő palettájának színeibe kielemezhetetlenül bele van keverve rengeteg közös hagyomány, élmény, érzés, Munkácsy, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Nagy István, Derkovits színei is. Ezek közvetlenül kapcsolnak a távoli témákhoz is s azon át a szocialista tartalomhoz is. — Sarkantyú Simon, művészi egyéniségének gazdagodásáról, sajátos stílusának határozott kialakulásáról, erőteljes művészi fejlődésről adnak számot e kiállítás képei. Ez a másik öröm teljes tanulság, hogy egy ilyen külföldi út, az új környezet alapos megismerése, az új témák adta festői feladatokkal való birkózás milyen lendületet ad az önálló művészi egyéniség kibontakozásához. — A szovjet és magyar képzőművészeti élet között egyre szorosabb és termékenyebb a kapcsolat. Ezen a kiállításon — amely a nemsokára kezdődő szovjet—magyar barátsági hónapnak mintegy bevezetője — a magyar-szovjet kulturális egyezmény termékenyítő hatása tükröződik. Mihályfi Ernő megnyitó beszéde után a megjelentek megtekintették a kiállítást. A Magyar Nemzeti Galéria és a TIT közös rendezésében vasárnap délelőttönként vetítettképes előadásokat és tárlatvezetéseket rendeznek. Február 8-án dr. Bényi László Rudnay Gyuláról, 22-én Bordácsné H. Lenke Vaszary Jánosról, március 8-án Oelmacher Anna Derkovits Gyuláról tart előadást. A tárlatvezetések sorában február 15-én dr. Bodnár Éva ismerteti a reformkor festészetét. UTOLSÓ HÉT! AIROS NAGYCIRKUSZ UTOLSÓ HÉT! •Szombat, 1959. február 1.