Magyar Nemzet, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-26 / 174. szám
Vasárnap, 1959. július 26. FEGYIN NOTESZE Vegyin összegyűjtött műveinek tizedik kötete a Költő, művészet, idő, amelynek alcíme nagyon szerényen így hangzik: jegyzetek, emlékezések.. A világhírű szovjet regényíró kis tanulmányoknak és írói portréknak is nevezhette volna írásait, amelyek — mintaszerű rövidségük ellenére — a műalkotás, stílus, valóság, igazság, fantázia, kritika nagy kérdéseivel foglalkoznak, és új vonásokkal segítik elő több tegnapelőtti, tegnapi, mai író arcképének megfestését is. A kötet egyik leglényegesebb kis írásának ezt a címet adta a szerző: Notesz. Voltaképp úgy hat a többi írás is, mintha notesz-jegyzetek sorakoznának egymás mellé. Ezt a megállapítást dicséretnek szántuk, mert Fegyin olyan könnyedséggel nyúl a legnehezebb problémákhoz is, hogy szinte úgy érezzük: noteszjegyzeteit közli velünk. A notesz egyébként hozzátartozik Fegyin írói fegyvertárához. Akár Gorkij, aki bevezette őt az irodalomba, és akit ma is mesterének vall, ő sem tudott soha notesz nélkül járni-kelni. A Notesz című noteszjegyzetek azzal kezdődnek, hogy ne akarjon író lenni az, aki azzal az indokolással kezd írni: ő is tud annyit, mint amennyit »mások« tudnak. Az írót csak az elégítheti ki, ha — mindig és mindenben önmagát keresve — a maga módján ír, saját személyiségét fejezi ki, és saját művészetének elemeivel alkotja meg írásait. A mesterségbeli tudás nélkülözhetetlen az író számára, és aki nem szerezte meg ezt a tudást, nem alkothat tökéletes művet. Igaza van Fegyinnek:Nem lehet valaki zenész, ha nem ért a hangszerhez. Nem maradhat valaki zenész, ha elhanyagolja hangszerét. A képzelet adománya óriási, de halott marad a nyelv a mesélés adománya nélkül." Ritmus, melódia, szókincs, kompozíció: ezek a tényezők a legszorosabban összefüggnek egymással. Ha az író valamelyik tényezőt nem tartja teljesen a kezében, a többi is kicsúszik belőle. Ritmus, melódia, szókincs, kompozíció: mind-mind olyan életet élnek, mint a sakkfigurák a táblán. Ha egyetlen paraszttal egyet lépünk, máris megváltozik a táblán minden figura helyzete. Ugyanígy: egyetlen szó hozzáadásával, egyetlen szó törlésével megváltozik a mondat szerkezete, hangsúlya, muzsikája, ritmusa, sőt kapcsolata a körülvevő szférával is. Az igazi íróinak — olvassuk ■í és az Irodalmi beszélgetésekből gondolatai során — mindig a legtökéletesebb, legjobb könyv megírására kell törekednie, annak a könyvnek az elérésére, amely szinte túlhaladottá tesz minden régebbit. Nagy gyötrelem ilyen könyvet teremteni, és nem csodálatos, hogy várakozás és kétségbeesés között leng ilyenkor az inga az íróban. Hogy mi a vége? Az elkészült könyv rendszerint cseppet sem elégíti ki az írót, aki addigra már mást akar, többet, jobbat, s azzal foglalkozik, hogy miképp írja meg következő művét, azt a valamit, ami élete legfontosabb műve lesz. pregyin állandóan szemére veti a kritikusoknak, hogy lebecsülik a forma jelentőségét. Ez valószínűleg azért van így, mert a kritikusok attól tartanak, hogy amennyiben az írók művészetének formai problémáit is részletesen analizálják, „formalizmussal” vádolják őket. A tartalom és forma kölcsönhatásának vizsgálata a kritika elsőrendű feladatai közé tartozik. A művészeti érték és hatás ugyanis az eszmeiségein, a tartalmon és az összes formaelemeken át együttesen érvényesül. A jó kritikusnak — hirdeti Fegyin — egyszerre kell tanítania az olvasót és a művészt. Ahhoz, hogy megfelelően magyarázhassa az irodalom művésziségének kérdéseit is, hivatása magaslatára kell emelkednie. A jelentős kritikus nem lehet kisebb mester a kritika műfajában, mint az író a magáéban.* A IV. német írókongresszuson Fegyin tiltakozott az ellen, hogy bárki is megszorító értelemben használja a szocialista realizmus értelmezését. Hangoztatta, hogy a szocialista realizmus az alkotó módszerek hosszú sorát tette lehetővé fejlődése során és nem zárja ki, sőt megköveteli a formák gazdagságát. Arra a kérdésre, hogy mi a szocialista realizmus, Fegyin azt válaszolta, hogy ne várjanak tőle egyetlen mondatba foglalt feleletet, ne várjanak tőle receptet, hanem nézzék meg egészben a különböző szovjet írók legjobb műveit. Ezek az írások megfelelő választ adnak! Azt is megtudják majd a feleletből, hogy senki sem írta elő a szovjet íróknak, hány százalék pozitív hősből, hány százalék negatív hősből, mennyi társadalmi ellentmondásból, mennyi romantikus inspirációból és mennyi aqua destillatából keletkezik a szocialista realizmus. A művészet adhat ugyan példaképeket, de sohasem nyújthat recepteket. Bár az irodalomtudomány közölheti az írókkal, hogyan készült, mondjuk, a Don Quijote, senki sem szolgálhat az íróknak előírással, amelynek felhasználásával ők is olyan regényt írhatnak, mint Cervantes. ( * Csak alkotó fantázia segítségével lehet kifejezni — hirdeti Fegyin — az irodalmi művekben az élet igazságát. Ha a valóság ábrázolása nem volna több, mint az élet tényeinek egyszerű lerögzítése, akkor az irodalom csupán arra korlátozódnék, hogy feljegyezze az élet eseményeit. Az ilyen tükrözés azonban értelmetlennek bizonyulna, mert bármennyiesetet" hordanánk össze, akkor se tudnánk megmutatni az élet teljességét. A művészi munka alapja: a jelenségek megfelelő kiválasztása, a valóság fejlődésének, a mozgásnak, a belső ellentmondásoknak a megmutatása. Mindez nem lehetséges, csak úgy, ha a művész a jelenségeket tipizálja, vagyis fantáziájában olyan alakokat, olyan képeket teremt, amelyek az olvasók elé viszik a valóság lényegét, az élet igazságát. fantázia? Logika? A kettő kapcsolata? Fegyin tiltakozik az ellen, hogy a kettőt szembeállítsák egymással. A fantázia nem rekeszti ki a logikát, ellenkezőleg, erősebbé teszi azt. A fantázia annál határtalanabb lehet, minél inkább logikával egyesül. Nem lehet fantasztikus regényt írni, ha nem támaszkodunk reális, tapasztalatoktól megacélozott tudományos premiszszákra. Amikor a művészi fantázia valamely realista műben alakokat hív életre,a művész ugyan a valóságból indul ki, amelyet megfigyelt, tanulmányozott, de azután tipizálja és nemegyszer a kifejező erőnek addig a magasságáig fokozza fel a figurát, amelyben az már fantasztikussá válik. Don Quijote — a fantázia ilyen szüleménye, ám koncentrált realitás is az összeomló lovagvilágban. A kitűnő szovjet író azzal fejezi be a fantázia és logika kapcsolatairól szóló fejtegetéseit, hogy az élet igazságát, az élet logikáját nem tudja más megmutatni, mint teremtő fantáziával felruházott művész. Sós Endre forgolódtak, topogtak. A parancsnok most már hagyta. — Csomagoljanak tehát. Hozzák rendbe a helyüket. Ne mondják maguk után, hogy ►►kik" voltak itt... ... Mint a hazatartó birkák, tolongtak ki késő este cókmókjaikkal a rostocki útra. III. A "Juno" egykedvűen himbálózott a kikötő egyik poshadt mellékmedencéjében. Teherszállító tragacs volt, de aránylag még tisztességgel tartotta magát. Hajnalra befűtötték és várták utasait. Mire megvirradt, a rakodópart végig volt hátizsákos, szatyros, bugyros, ujjamnyi vékony alakokkal. Mintha árnyképekként a sötétből vágódtak volna ki. A még mindig zúgó szélben senki sem hallotta, ahogy megérkeztek. — Mi?!... Ezeket viszem?! — A kapitány a kormánykerék mellől figyelte a különös csoportot. Sátán átdugta orrát a vasrácson, megugatta őket. De mielőtt akármit gondolhatott is volna gazdája, már lépdeltek is fel egyenként a hídon. A hajó bent szétterült. Fara, tatja, feneke — mindene széles. Végigdőltek a koksz, a gabona, a jószág helyén. Az egész éjszakai meneteléstől, a szembefeszülő viharral való viaskodástól kimerültek. Még így is boldog álmodozás csordult képükről a hajólámpák sárgás homályában. — Horgonyt fel! A táborparancsnok a parton állt és tisztelgett. Három évet vele töltött foglyai közül néhányan a korlátnál maradtak. És hiába kaptak a táborban korbácsot, szitkot és enni moslékot, felfeltápászkodni igyekvő embervoltukat hiába taposták mindannyiszor vissza beléjük, parancsnokuk hiába volt szemükben az egész hitleri államgépezet megtestesítője ... — fejfedőjük vagy puszta karjuk búcsúzóul most visszaintett. A ►►Juno« kiúszott az öbölbe. A táborparancsnok még autója sárhányóján cöveklett és csak amikor a hajó már az öbölből is eltűnt, engedte le kezét a sapkája mellől. — Mi?!... — nézte messzelátóján a kapitány. Előkapta a vérpiros pecsétű borítékot és most azt bámulta. — Mi?!... IV. Néhány kilométernyire Rostocktól, a békében hancúrozástól hangos Warnemündében rejtőzött a német haditengerészet egyik támaszpontja. Rakpartjainál U—Boot-ok sorakoztak szorosan, mint a szivarok. A világhírű fürdőhely most kihalt volt. Egyik nagy villájában, annak is inkább a pincéjében mesterkedett meg az admiralitás. Csak ritkán jöttek fel a földszintre. Mint például ma. Tisztibálra. Szorított már nagyon a gallér! Valter!... Az ellentengernagy volt a védnökük. A tisztiasszonyok s a helyükön maradt wernemündei jótékony tündérek ropták. — Mikor szerelmeskedünk? — súgta a Kurdirektor lányának ,piros kis fülébe, vad forgás közben, a Biztonsági Szolgálat egyik csupa fehérbe öltözött megbízottja. Minden tengeralattjáróra jutott egy.— Hogy?... Mit mond?! — kapta hátra göndörített fürtjeit a Gretchen. — De ... ilyet! — Kirántotta magát partnere karjából, néhány pillanatig zavartan állt, azután megpillantotta a védnöklő admirálist és hozzásietett. Éppen az ő mamájával keringőzött. — Excellent... pillanatra! — Mi az, kincsem? — torpant meg a mama. A Biztonsági Szolgálat megbízottja aggodalomba vegyülő mosollyal fülelt... Gretchen az egyik sarokba húzta az admirálist, akiben már hat pohárka konyak kotyogott. Félrefordult fejjel, restellve a szemébe nézni, közölte vele alantasa — vagy "felettese"? — elképesztő ízléstelenségét. — Haha!... Hogy? ... — rengett az admirális hasa. — De, gyermekem! Mit akar! Haggya a nehéz nyavalyába! Nincs neki kultúrája. Azonban, remek katona! "Valóban, így kell a helyzetet felfogni . ..– gondolta a fürdőigazgató leánykája és loknijai, a legközelebbi felállásnál, visszasimultak a derekát újból körülindázó Biztonsági Megbízott vállára. A hajnali korhelylevesnél, amelyben még bőven volt a négy világtájon harácsolt húsból és zsírból, az admirális magához intette a Kurdirektor leányának táncosát. Megdörzsölte a saját halántékát, mint aki — jőve a reggel — próbál aznapi feladataira emlékezni. — Hja, igen ... Figyeljen ide. — Parancs, admirális úr! — Most... 6 óra 10 van. Rendben a hajója? U—34, ha nem tévedek. — Tökéletesen. De ha megengedi, U—37, admirális úr. — Teljesen mindegy ... Kifut. Rögtön lemerül. Az 55. szélességi... várjon csak ... — Kis noteszt húzott elő, belelapozott: — úgy van, az 55. szélességi és a 12. hosszúsági fok metszési pontja felé tart. Félgőzzel megy. A további utasítást szikratávírón kapja. — Értettem. Indulhatok? — Még pedig máris. ... A fürdőigazgató leánya már szívesen odatartotta volna gyöngyszínű fülkagylócskáját a folytatásra... A "furcsa, durva, kedves, aranyos tengerész" azonban lelépett. (Folytatása következik) Madar Nemzet 9 „MANIKŰRÖZÖTT KARMÚ TIGRIS A SZALONBAN" George Grosz két élete és két halála Néhány nappal ezelőtt rövid távirat adta hírül, hogy Berlinben, 66 éves korában hirtelen meghalt George Grosz szatirikus rajzoló és festőművész, aki 27 évi távollét után néhány hete tért haza az Észak-Amerikai Egyesült Államokból. A fiatalabb nemzedéknek már nem sokat mond ez a név, kevesen tudják közülük, ki volt George Grosz, akire pedig a 40 éven felüliek úgy emlékeznek, Magyarországon is, hogy minden könyve esemény, minden rajta gyilkos leleplezés s egyben éles fegyver is volt a reakció, a szervezkedő fasizmus elleni harcban. Az első világháború alatt jelentkezett a német művészeti életben George Grosz. 1915- ben jelent meg első rajzoskönyve s az első világháború végén és utána másfél évtizeden át ő volt a burzsoázia, a német militarizmus elleni küzdelem egyik művészi vezéralakja. Könyörtelen leleplező ereje volt szatirikus rajzainak. Harcos, elszánt, gyűlöletet keltő, ellenállhatatlan volt. Először a polgári — nagykapitalista és kispolgári — erkölcs hazugságai ellen fordította tollát. A hipokrita polgárság szerelmi életét ábrázolta szatirikus rajzaiban. Egyik könyvének is az a címe, hogy »Uber alles die Liebe~, mindenek fölött a szerelem. De ennek bevezetőjében hozzátette: »Jó, de ne várjon senki tőlem szokásos szerelmi idilleket. Egy ilyen realistának, amilyen én vagyok, tolla és ecsete azt jegyzi fel, amit lát és megfigyel. És ez bizony a legtöbbször nem romantikus, hanem kiábrándító és nagyon kevéssé álomszerű. Az ördög tudja, mitől van az, hogy ha az ember valamit alaposabban megnéz, akkor az emberek és dolgok nyomorúságosak, csúnyák és igen gyakran értelmetlenek, vagy kétértelműek__« Emberek egymásközti kapcsolatát ábrázolták ezek az erotikus karikatúrák, prostitúciót, vérbajós utcalányok torzult figuráit, kéjenc öregurakat bamba liliomokkal. Levetkeztetett potrohos ezüstlakodalmas párba belerajzolta az ifjúkori szeretkezés emlékét és a szeretkezőkbe belerajzolta egy embrió karikatúráját Keserű pesszimizmus áradt rajzból és szövegből. Kegyetlen rajzok ezek, egy rothadó társadalom émelyítő bűze terjeng belőlük. Elévülhetetlen érdemük, hogy hitelesen megörökítették, milyen talajból nőtt ki a hitleri fasizmus. Ha semmi nem maradt volna meg ebből az időből, csak Grosz könyvei, ezekből rekonstruálni lehetne a fasizmust nemző szörnyű korszak minden gyalázatát, elvetemült embertelenségét. Stílusában lázadó volt. Az európai művészetben akkor felbukkanó formalista kísérletek szinte mind együtt kavarognak rajzain és festményein. A dadaizmus egyik megalapítója volt, dadaista körökben »dadamarsalnak« nevezték. De felismerhetők művein a futurizmus, konstruktivizmus, szimultanizmus, expresszionizmus, szürrealizmus és a kubizmussal kevert Neue Sachlichkeit jelei is. Gátlás nélkül tombolt és harcolt, keresett valami újat, és kereste az igazságot. Egyre inkább és egyre határozottabban a társadalmi igazságot. A polgári erkölcs gyilkos leleplezése után egyre inkább a társadalmi és politikai kérdések felé fordult, s mind biztosabban állt az osztályharc frontjára. A porosz militarizmus, a tőkéseik, elsősorban a világháború utáni újgazdagok, inflációs sikerek, gyémánt- és lángkereskedők típusai kerülnek éles tollára. Nyugtalan vonalai, egymásba vágódott formái — amelyekkel iskolát teremtett egész Európa karikaturistái között — egyre kevésbé látszanak üres formalista kísérletnek, egyre mélyebb tartalmat kapnak. A díszbe öltözött katonákba, cilinderes bankárokba belerajzolta meztelen gondolataikat, vágyaikat, s még mélyebbre hatolva odarajzolta elvetemült perverzitásaikat is. Majd pozitív hősök jelennek meg rajzaiban, munkások, forradalmárok, mártírok. Harcol a háború ellen, a militarizmus ellen, a fehérterror ellen, a tömeggyilkosok ellen, a weimari korszak hazugságai ellen, a fasizmus ellen, a horogkereszt ellen, Hitler ellen. Ezekben az években jelent meg "Az uralkodó osztály arca« című rajzgyűjteménye, majd "Az uralkodó osztály új arca", a »Jön a leszámolás■» című kötete. Brecht baráti körébe tartozott. Lenin nagyra értékelte ezeket a rajzokat. Rendkívüli hatásuk volt Magyarországon is. A fehérterror első éveiben haladó értelmiségi körökben, illegális kommunisták között híre futott mindig, ha egy-egy új Grosz-kötet látható, vagy kapható volt az Andrássy úti kis könyvkereskedés hátsó, eldugott szobájában. Ide érkezett meg az »Ecce Homo« című albuma, majd a Svejk berlini bemutatója alkalmából készített mappája, 17 rajz a Piscator Színház előadásához. Ezek között van egyik leghíresebb rajza, amely a német katonacsizmába és gázálarcba öltöztetett keresztrefeszített Krisztust ábrázolja és alatta a szöveg: »Mauthalten und weiterdienen« — fogd be a szád és szolgálj tovább. Ezért a rajzért a Hitler előtti Németországban börtönbe csukták vallásgyalázás címén. Ezt a rajzot Magyarországon is elkobozták, betiltották, s üldözték többi könyvét is. Érthető, hiszen Magyarországon is magukra ismerhettek rajzaiban az uralkodó osztály képviselői. Magyarországra is érvényes volt az a rajza, amely például egy oszlophoz kötözött munkás kivégzését ábrázolta ezzel a szöveggel: "Szöökés közben lőtték agyon." A Horthy-különítmények tisztjei ugyanúgy gyilkoltak »hazafias indítékból", mint Grosz rajzain a már akkor horogkeresztet viselő német tisztek. Végül is a valóság túlteljesítette George Grosz legszörnyűbb valóságot ábrázoló rajzait is. Hitler elől menekülnie kellett. Amerikába ment, ahol tanári állást kapott egy New York-i művészeti magánakadémián. Barátai, személyes ismerősei talán meg tudják magyarázni, hogy mi történt ekkor a művésszel. Messziről, csak rajzainak ismerői számára teljesen érthetetlen az a törés, ami életében bekövetkezett.Több mint másfél évtizedes harcos forradalmár múlt után feladta a küzdelmet, megadta és eladta magát ugyanannak a burzsoáziának, ugyanannak az imperializmusnak, amely hazájában a fasizmust és Hitlert kitermelte. Elárult, megtagadott mindent, addigi életét, harcait, céljait, meggyőződését, művészetét, Amerikába érkezésekor eltemette a szatirikus rajzolót, a karikaturistát, az osztályharcost és az amerikai ízlés és igény kiszolgálójává szegődött. Romantikus tájképeket, édeskés csendéleteket festett, a »Fortune" és más luxus-folyóiratok novelláit illusztrálta. 27 esztendő telt el így, művészi pályája nagyobbik fele. A régi Grosz meghalt, ez volt első halála. Úgy látszik, maga vállalta a parancsot, amit a gázmaszkos Krisztus-rajza alá írt: Mauthalten und weiterdienen. Európában közben teljesen elfelejtették a nevét. Hitlerék az "Entartete Kunst« felfajzott művészet bélyegét ütötték műveire. Egyszer még ezzel a címmel rendezett kiállításon bemutatták sok haladó, forradalmár német és más európai művész alkotásaival együtt, azután elégették rajzait és könyveit. Csak néhány magánkönyvtár és gyűjtemény bujtathatta és őrizhette meg ezeket. Magyarországon is megmaradt belőlük néhány. Most Németországban antiquáriumi ritkaságok a régi Grosz-könyvek. Barátai, régi bajtársai, tisztelői 27 éven át alig hallották a nevét, minden kapcsolatuk megszűnt vele. Számukra meghalt akkor, amikor Amerikába menekült és megtagadta európai múltját. Egyik barátja most, második halála alkalmából cikket írt róla, s ebben magyarázni próbálja George Grosz második életét. Azt írja róla, hogy nem lehetett boldog, mert úgy érezhette magát Amerikában, mint egy tigris a szalonban, akinek méghozzá levágták és megmanikűrözték karmait. Lehet, hogy csakugyan úgy érezte magát kint. De akkor nehéz megmagyarázni, miért maradt ott Hitler pusztulása után is, 15 éven át, s miért tért vissza most Nyugat- Berlinbe, régi karikatúráinak feltámadt figurái közé. Mihályfi Ernő ►►Szökés közben lőtték agyon." George Grosz rajza "Az uralkodó osztály arca" című kötetből