Magyar Nemzet, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1959-07-26 / 174. szám

Vasárnap, 1959. július 26. FEGYIN NOTESZE V­egyin összegyűjtött művei­­nek tizedik kötete a Köl­tő, művészet, idő, amelynek alcíme nagyon szerényen így hangzik: jegyzetek, emlékezé­sek.. A világhírű szovjet re­gényíró kis tanulmányoknak és írói portréknak is nevezhet­te volna írásait, amelyek — mintaszerű rövidségük ellené­re — a műalkotás, stílus, va­­­­lóság, igazság, fantázia, kriti­ka nagy kérdéseivel foglalkoz­nak, és új vonásokkal segítik elő több tegnapelőtti, tegnapi, mai író arcképének megfesté­­sét is. A kötet egyik leglényege­sebb kis írásának ezt a címet adta a szerző: Notesz. Volta­képp úgy hat a többi írás is, mintha notesz-jegyzetek so­rakoznának egymás mellé. Ezt a megállapítást dicséretnek szántuk, mert Fegyin olyan könnyedséggel nyúl a legne­hezebb problémákhoz is, hogy szinte úgy érezzük: notesz­jegyzeteit közli velünk. A notesz egyébként hozzá­tartozik Fegyin írói fegyvertá­rához. Akár Gorkij, aki beve­zette őt az irodalomba, és akit ma is mesterének vall, ő sem tudott soha notesz nélkül jár­­ni-kelni.­ A Notesz című noteszjegy­­zetek azzal kezdődnek, hogy ne akarjon író lenni az, aki azzal az indokolással kezd írni: ő is tud annyit, mint amennyit »mások« tudnak. Az írót csak az elégítheti ki, ha — mindig és mindenben önmagát keresve — a maga módján ír, saját személyiségét fejezi ki, és saját művészeté­nek elemeivel alkotja meg írá­sait. A mesterségbeli tudás nél­külözhetetlen az író számára, és aki nem szerezte meg ezt a tudást, nem alkothat tökéletes művet. Igaza van Fegyinnek:­­Nem lehet valaki zenész, ha nem ért a hangszerhez. Nem maradhat valaki zenész, ha elhanyagolja hangszerét. A képzelet adománya óriási, de halott marad a nyelv a me­­sélés adománya nélkül." Ritmus, melódia, szókincs, kompozíció: ezek a tényezők a legszorosabban összefüggnek egymással. Ha az író valame­lyik tényezőt nem tartja telje­sen a kezében, a többi is ki­csúszik belőle. Ritmus, melódia, szókincs, kompozíció: mind-mind olyan életet élnek, mint a sakkfigu­rák a táblán. Ha egyetlen pa­raszttal egyet lépünk, máris megváltozik a táblán minden figura helyzete. Ugyanígy: egyetlen szó hozzáadásával, egyetlen szó törlésével megvál­tozik a mondat szerkezete, hangsúlya, muzsikája, ritmusa, sőt kapcsolata a körülvevő szférával is. A­z igazi íróinak — olvassuk ■í és­ az Irodalmi beszélgetések­ből gondolatai során — mindig a legtökéletesebb, legjobb könyv megírására kell töreked­nie, annak a könyvnek az el­érésére, amely szinte túlhala­dottá tesz minden régebbit. Nagy gyötrelem ilyen köny­vet teremteni, és nem csodála­tos, hogy várakozás és kétség­­beesés között leng ilyenkor az inga az íróban. Hogy mi a vége? Az elkészült könyv rendsze­rint cseppet sem elégíti ki az írót, aki addigra már mást akar, többet, jobbat, s azzal foglalkozik, hogy miképp írja meg következő művét, azt a valamit, ami élete legfontosabb műve lesz. pr­egyin állandóan szemére­­ veti a kritikusoknak, hogy lebecsülik a forma jelentősé­gét. Ez valószínűleg azért van így, mert a kritikusok attól tartanak, hogy amennyiben az írók művészetének formai problémáit is részletese­n ana­lizálják, „formalizmussal” vá­dolják őket. A tartalom és forma köl­csönhatásának vizsgálata a kritika elsőrendű feladatai közé tartozik. A művészeti érték és hatás ugyanis az eszmeiségein, a tartalmon és az összes forma­elemeken át együttesen érvé­nyesül. A jó kritikusnak — hirdeti Fegyin — egyszerre kell taní­tania az olvasót és a művészt. Ahhoz, hogy megfelelően ma­gyarázhassa az irodalom mű­­vésziségének kérdéseit is, hi­vatása magaslatára kell emel­kednie. A jelentős kritikus nem lehet kisebb mester a kri­tika műfajában, mint az író a magáéban.* A IV. német írókongresszu­­son Fegyin tiltakozott az ellen, hogy bárki is megszorító értelemben használja a szocia­lista realizmus értelmezését. Hangoztatta, hogy a szocialista realizmus az alkotó módszerek hosszú sorát tette lehetővé fej­lődése során és nem zárja ki, sőt megköveteli a formák gaz­dagságát. Arra a kérdésre, hogy mi a szocialista realizmus, Fegyin azt válaszolta, hogy ne várja­nak tőle egyetlen mondatba foglalt feleletet, ne várjanak tőle receptet, hanem nézzék meg egészben a különböző szovjet írók legjobb műveit. Ezek az írások megfelelő vá­laszt adnak! Azt is megtudják majd a feleletből, hogy senki sem írta elő a szovjet íróknak, hány százalék pozitív hősből, hány százalék negatív hősből, mennyi társadalmi ellentmon­dásból, mennyi romantikus­ inspirációból és mennyi aqua destillatá­ból keletkezik a szo­cialista realizmus. A művészet adhat ugyan példaképeket, de sohasem nyújthat recepteket. Bár az irodalomtudomány közölheti az írókkal, hogyan készült, mondjuk, a Don Quijote, sen­ki sem szolgálhat az íróknak előírással, amelynek felhasz­nálásával ők is olyan regényt írhatnak, mint Cervantes. ( * Csak alkotó fantázia segít­­ségével lehet kifejezni — hirdeti Fegyin — az irodalmi művekben az élet igazságát. Ha a valóság ábrázolása nem volna több, mint az élet té­­nyeinek egyszerű lerögzítése, akkor az irodalom csupán arra korlátozódnék, hogy fel­jegyezze az élet eseményeit. Az ilyen tükrözés azonban ér­telmetlennek bizonyulna, mert bármennyi­­esetet" hordanánk össze, akkor se tudnánk meg­mutatni az élet teljességét. A művészi munka alapja: a je­lenségek megfelelő kiválasz­tása, a valóság fejlődésének, a mozgásnak, a belső ellent­mondásoknak a megmutatá­sa. Mindez nem lehetséges, csak úgy, ha a művész a jelen­ségeket tipizálja, vagyis fantá­ziájában olyan alakokat, olyan képeket teremt, amelyek az olvasók elé viszik a valóság lényegét, az élet igazságát. fantázia? Logika? A kettő kapcsolata? Fegyin tilta­kozik az ellen, hogy a kettőt szembeállítsák egymással. A fantázia nem rekeszti ki a lo­gikát, ellenkezőleg, erősebbé teszi azt. A fantázia annál ha­tártalanabb lehet, minél in­kább logikával egyesül. Nem lehet fantasztikus regényt ír­ni, ha nem támaszkodunk reá­lis, tapasztalatoktól megacé­lozott tudományos premisz­­szákra. Amikor a művészi fantázia valamely realista műben ala­kokat hív életre,­­a művész ugyan a valóságból indul ki, amelyet megfigyelt, tanulmá­nyozott, de azután tipizálja és nemegyszer a kifejező erőnek addig a magasságáig fokozza fel a figurát, amelyben az már fantasztikussá válik. Don Quijote — a fantázia ilyen szüleménye, ám kon­centrált realitás is az össze­omló lovagvilágban. A kitűnő szovjet író azzal fejezi be a fantázia és logika kapcsolatairól szóló fejtegeté­seit, hogy az élet igazságát, az élet logikáját nem tudja más megmutatni, mint teremtő fantáziával felruházott mű­vész. Sós Endre forgolódtak, topogtak. A parancsnok most már hagyta. — Csomagoljanak tehát. Hozzák rendbe a helyüket. Ne mondják maguk után, hogy ►►kik" voltak itt... ... Mint a hazatartó birkák, tolong­tak ki késő este cókmókjaikkal a ros­tocki útra. III. A "Juno" egykedvűen himbálózott a kikötő egyik poshadt mellékmedencé­jében. Teherszállító tragacs volt, de aránylag még tisztességgel tartotta ma­gát. Hajnalra befűtötték és várták uta­sait. Mire megvirradt, a rakodópart végig volt hátizsákos, szatyros, bugy­­ros, ujjamnyi vékony alakokkal. Mint­ha árnyképekként a sötétből vágódtak volna ki. A még mindig zúgó szélben senki sem hallotta, ahogy megérkez­tek. — Mi?!... Ezeket viszem?! — A ka­pitány a kormánykerék mellől figyelte a különös csoportot. Sátán átdugta or­rát a vasrácson, megugatta őket. De mielőtt akármit gondolhatott is volna gazdája, már lépdeltek is fel egyenként a hídon. A hajó bent szétterült. Fara, tatja, feneke — mindene széles. Végigdőltek a koksz, a gabona, a jószág helyén. Az egész éjszakai meneteléstől, a szembe­feszülő viharral való viaskodástól ki­merültek. Még így is boldog álmodo­zás csordult képükről a hajólámpák sárgás homályában. — Horgonyt fel! A táborparancsnok a parton állt és tisztelgett. Három évet vele töltött fog­lyai közül néhányan a korlátnál ma­radtak. És hiába kaptak a táborban korbácsot, szitkot és enni moslékot, fel­­feltápászkodni igyekvő embervoltukat hiába taposták mindannyiszor vissza beléjük, parancsnokuk hiába volt sze­mükben az egész hitleri államgépezet megtestesítője ... — fejfedőjük vagy puszta karjuk búcsúzóul most vissza­intett. A ►►Juno« kiúszott az öbölbe. A tá­borparancsnok még autója sárhányóján cöveklett és csak amikor a hajó már az öbölből is eltűnt, engedte le kezét a sapkája mellől. — Mi?!... — nézte messzelátóján a kapitány. Előkapta a vérpiros pecsétű borítékot és most azt bámulta. — Mi?!... IV. Néhány kilométernyire Rostocktól, a békében hancúrozástól hangos Warne­­mündében rejtőzött a német haditen­gerészet egyik támaszpontja. Rakpart­jainál U—Boot-ok sorakoztak szorosan, mint a szivarok. A világhírű fürdőhely most kihalt volt. Egyik nagy villájában, annak is inkább a pincéjében mesterkedett meg az admiralitás. Csak ritkán jöttek fel a földszintre. Mint például ma. Tiszti­bálra. Szorított már nagyon a gallér! Valter!... Az ellentengernagy volt a védnökük. A tisztiasszonyok s a he­lyükön maradt wernemündei jótékony tündérek ropták. — Mikor szerelmeskedünk? — súgta a Kurdirektor lányának ,piros kis fü­lébe, vad forgás közben, a Biztonsági Szolgálat egyik csupa fehérbe öltözött megbízottja. Minden tengeralattjáró­ra jutott egy.­­— Hogy?... Mit mond?! — kapta hátra göndörített fürtjeit a Gretchen. — De ... ilyet! — Kirántotta magát partnere karjából, néhány pillanatig zavartan állt, azután megpillantotta a védnöklő admirálist és hozzásietett. Éppen az ő mamájával keringőzött. — Excellent... pillanatra! — Mi az, kincsem? — torpant meg a mama. A Biztonsági Szolgálat megbízottja aggodalomba vegyülő mosollyal fülelt... Gretchen az egyik sarokba húzta az admirálist, akiben már hat pohárka konyak kotyogott. Félrefordult fejjel, restellve a szemébe nézni, közölte vele alantasa — vagy "felettese"? — elké­pesztő ízléstelenségét. — Haha!... Hogy? ... —­ rengett az admirális hasa. — De, gyermekem! Mit akar! Haggya a nehéz nyavalyába! Nincs neki kultúrája. Azonban, remek katona! "Valóban, így kell a helyzetet fel­fogni . ..– gondolta a fürdőigazgató leánykája és loknijai, a legközelebbi felállásnál, visszasimultak a derekát újból körülindázó Biztonsági Megbí­zott vállára. A hajnali korhelylevesnél, amelyben még bőven volt a négy világtájon hará­csolt húsból és zsírból, az admirális magához intette a Kurdirektor leányá­nak táncosát. Megdörzsölte a saját ha­lántékát, mint aki — jőve a reggel — próbál aznapi feladataira emlékezni. — Hja, igen ... Figyeljen ide. — Parancs, admirális úr! — Most... 6 óra 10 van. Rendben a hajója? U—34, ha nem tévedek. — Tökéletesen. De ha megengedi, U—37, admirális úr. — Teljesen mindegy ... Kifut. Rög­tön lemerül. Az 55. szélességi... várjon csak ... — Kis noteszt húzott elő, bele­lapozott: — úgy van, az 55. szélességi és a 12. hosszúsági fok metszési pont­ja felé tart. Félgőzzel megy. A további utasítást szikratávírón kapja.­­ — Értettem. Indulhatok? — Még pedig máris. ... A fürdőigazgató leánya már szí­vesen odatartotta volna gyöngyszínű fülkagylócskáját a folytatásra... A "furcsa, durva, kedves, aranyos tenge­rész" azonban lelépett. (Folytatása következik) Madar Nemzet 9 „MANIKŰRÖZÖTT KARMÚ TIGRIS A SZALONBAN" George Grosz két élete és két halála Néhány nappal ezelőtt rö­vid távirat adta hírül, hogy Berlinben, 66 éves korában hirtelen meghalt George Grosz szatirikus rajzoló és festőmű­vész, aki 27 évi távollét után néhány hete tért haza az Észak-Amerikai Egyesült Ál­lamokból. A fiatalabb nemzedéknek már nem sokat mond ez a név, kevesen tudják közülük, ki volt George Grosz, a­kire pedig a 40 éven felüliek úgy emlékeznek, Magyarországon is, hogy minden könyve ese­mény, minden rajta gyilkos leleplezés s egyben éles fegy­ver is volt a reakció, a szer­vezkedő fasizmus elleni harc­ban. Az első világháború alatt jelentkezett a német művésze­ti életben George Grosz. 1915- ben jelent meg első rajzos­­könyve s az első világháború végén és utána másfél évtize­den át ő volt a burzsoázia, a német militarizmus elleni küzdelem egyik művészi ve­zéralakja. Könyörtelen lelep­lező ereje volt szatirikus raj­zainak. Harcos, elszánt, gyű­löletet keltő, ellenállhatatlan volt. Először a polgári — nagy­kapitalista és kispolgári — erkölcs hazugságai ellen for­dította tollát. A hipokrita pol­gárság szerelmi életét ábrázol­ta szatirikus rajzaiban. Egyik könyvének is az a címe, hogy »Uber alles die Liebe~, min­denek fölött a szerelem. De ennek bevezetőjében hozzátet­te: »Jó, de ne várjon senki tő­lem szokásos szerelmi idille­­ket. Egy ilyen realistának, amilyen én vagyok, tol­la és ecsete azt jegyzi fel, amit lát és megfigyel. És ez bi­zony a legtöbbször nem ro­mantikus, hanem kiábrándí­tó és nagyon kevéssé álomsze­rű. Az ördög tudja, mitől van az, hogy ha az ember valamit alaposabban megnéz, akkor az emberek és dolgok nyomo­rúságosak, csúnyák és igen gyakran értelmetlenek, vagy kétértelműek__« Emberek egymásközti kapcsolatát áb­rázolták ezek az erotikus ka­rikatúrák, prostitúciót, vérba­­jós utcalányok torzult figu­ráit, kéjenc öregurakat bam­ba liliomokkal. Levetkezte­tett potrohos ezüstlakodalmas párba belerajzolta az ifjúkori szeretkezés emlékét és a sze­­retkezőkbe belerajzolta egy embrió karikatúráját Keserű pesszimizmus áradt rajzból és szövegből. Kegyetlen rajzok ezek, egy rothadó társadalom émelyítő bűze terjeng belő­lük. Elévülhetetlen érdemük, hogy hitelesen megörökítet­ték, milyen talajból nőtt ki a hitleri fasizmus. Ha semmi nem maradt volna meg ebből az időből, csak Grosz köny­vei, ezekből rekonstruálni le­hetne a fasizmust nemző ször­nyű korszak minden gyaláza­tát, elvetemült embertelensé­gét. Stílusában lázadó volt. Az európai művészetben akkor felbukkanó formalista kísér­letek szinte mind együtt ka­varognak rajzain és festmé­nyein. A dadaizmus egyik megalapítója volt, dadaista körökben »dadamarsalnak« nevezték. De felismerhetők művein a futurizmus, konst­ruktivizmus, szimultanizmus, expresszionizmus, szürrealiz­mus és a kubizmussal ke­vert Neue Sachlichkeit jelei is. Gátlás nélkül tombolt és harcolt, keresett valami újat, és kereste az igazságot. Egyre inkább és egyre hatá­rozottabban a társadalmi igaz­ságot. A polgári erkölcs gyil­kos leleplezése után egyre in­kább a társadalmi és politikai kérdések felé fordult, s mind biztosabban állt az osztály­harc frontjára. A porosz mili­­tarizmus, a tőkéseik, elsősor­ban a világháború utáni új­gazdagok, inflációs sikerek, gyémánt- és láng­kereskedők típusai kerülnek éles tollára. Nyugtalan vonalai, egymásba vágódott formái — amelyek­kel iskolát teremtett egész Európa karikaturistái között — egyre kevésbé látszanak üres formalista kísérletnek, egyre mélyebb tartalmat kap­nak. A díszbe öltözött kato­nákba, cilinderes bankárokba belerajzolta meztelen gondo­lataikat, vágyaikat, s még mé­lyebbre hatolva odarajzolta el­vetemült perverzitásaikat is. Majd pozitív hősök jelennek meg rajzaiban, munkások, for­radalmárok, mártírok. Harcol a háború ellen, a militarizmus ellen, a fehérterror ellen, a tömeggyilkosok ellen, a wei­­mari korszak hazugságai el­len, a fasizmus ellen, a horog­kereszt ellen, Hitler ellen. Ezekben az években jelent meg "Az uralkodó osztály arca« című rajzgyűjteménye, majd "Az uralkodó osztály új arca", a »Jön a leszámolás■» című kötete. Brecht baráti kö­rébe tartozott. Lenin nagyra értékelte ezeket a rajzokat. Rendkívüli hatásuk volt Magyarországon is. A fehér­terror első éveiben haladó ér­telmiségi körökben, illegális kommunisták között híre fu­tott mindig, ha egy-egy új Grosz-kötet látható, vagy kap­ható volt az Andrássy úti kis könyvkereskedés hátsó, el­dugott szobájában. Ide érke­zett meg az »Ecce Homo« cí­mű albuma, majd a Svejk ber­lini bemutatója alkalmából készített mappája, 17 rajz a Piscator Színház előadásához. Ezek között van egyik leghí­resebb rajza, amely a német katonacsizmába és gázálarcba öltöztetett keresztrefeszített Krisztust ábrázolja és alatta a szöveg: »Mauthalten und wei­­terdienen« — fogd be a szád és szolgálj tovább. Ezért a rajzért a Hitler előtti Német­országban börtönbe csukták vallásgyalázás címén. Ezt a rajzot Magyarországon is el­kobozták, betiltották, s üldöz­ték többi könyvét is. Érthető, hiszen Magyarországon is magukra ismerhettek rajzai­ban az uralkodó osztály kép­viselői. Magyarországra is ér­vényes volt az a rajza, amely például egy oszlophoz kötö­zött munkás kivégzését ábrá­zolta ezzel a szöveggel: "Szö­ö­kés közben lőtték agyon.­" A Horthy-különítmények tiszt­jei ugyanúgy gyilkoltak »ha­­zafias indítékból", mint Grosz rajzain a már akkor horogke­resztet viselő német tisztek. Végül is a valóság túltelje­sítette George Grosz legször­nyűbb valóságot ábrázoló raj­zait is. Hitler elől menekülnie kellett. Amerikába ment, ahol tanári állást kapott egy New York-i művészeti magán­akadémián. Barátai, személyes ismerő­sei talán meg tudják magya­rázni, hogy mi történt ekkor a művésszel. Messziről, csak raj­zainak ismerői számára telje­sen érthetetlen az a törés, ami életében bekövetkezett.­­Több mint másfél évtizedes harcos forradalmár múlt után feladta a küzdelmet, megadta és eladta magát ugyanannak a burzsoáziának, ugyanannak az imperializmusnak, amely hazájában a fasizmust és Hit­lert kitermelte. Elárult, meg­tagadott mindent, addigi éle­tét, harcait, céljait, meggyőző­dését, művészetét, Ameriká­ba érkezésekor eltemette a szatirikus rajzolót, a karikatu­ristát, az osztályharcost és az amerikai ízlés és igény kiszol­gálójává szegődött. Roman­tikus tájképeket, édeskés csendéleteket festett, a »For­­tune" és más luxus-folyó­iratok novelláit illusztrálta. 27 esztendő telt el így, művé­szi pályája nagyobbik fele. A régi Grosz meghalt, ez volt első halála. Úgy látszik, maga vállalta a parancsot, amit a gázmaszkos Krisztus-rajza alá írt: Mauthalten und weiterdie­nen. Európában közben teljesen elfelejtették a nevét. Hitlerék az "Entartete Kunst« f­elfaj­zott művészet bélyegét ütöt­ték műveire. Egyszer még ez­zel a címmel rendezett kiállí­táson bemutatták sok haladó, forradalmár német és más európai művész alkotásaival együtt, azután elégették raj­zait és könyveit. Csak néhány magánkönyvtár és gyűjtemény bujtathatta és őrizhette meg ezeket. Magyarországon is megmaradt belőlük néhány. Most Németországban an­­tiquáriumi ritkaságok a régi Grosz-könyvek. Barátai, régi bajtársai, tisztelői 27 éven át alig hallották a nevét, minden kapcsolatuk megszűnt vele. Számukra meghalt akkor, ami­kor Amerikába menekült és megtagadta európai múltját. Egyik barátja most, második halála alkalmából cikket írt róla, s ebben magyarázni pró­bálja George Grosz második életét. Azt írja róla, hogy nem lehetett boldog, mert úgy érez­hette magát Amerikában, mint egy tigris a szalonban, akinek méghozzá levágták és megmanikűrözték karmait. Le­het, hogy csakugyan úgy érez­te magát kint. De akkor ne­héz megmagyarázni, miért maradt ott Hitler pusztulása után is, 15 éven át, s miért tért vissza most­­ Nyugat- Berlinbe, régi karikatúráinak feltámadt figurái közé. Mihályfi Ernő ►►Szökés közben lőtték agyon." George Grosz rajza "Az ural­kodó osztály arca" című kötetből

Next