Magyar Nemzet, 1959. július (15. évfolyam, 152-178. szám)
1959-07-01 / 152. szám
Magyar Nemzet Hetvenöt éves Kisfaludi-Stróbl Zsigmond Néhány vonás az arcképéhez A Hamilton tábornokot ábrázoló szobra az aberdeni angol katonai iskola előtt áll. A "Vénusz születése** Kaliforniában. Egyik Petőfije a Szovjetunióban, 3 másik szobrával együtt a moszkvai Puskin múzeumban. A **Reggel** Amerikában s egyik "Íjjász** Leningrádban. S a szűk hazában, köztereken, közel ötven alkotás. Ő csinálta a Szabadság szobrot, a Gellérthegy ormán és az új Kossuth-szobor főalakját s a milleniumi emlékművön Kossuthot és Rákóczit. Megmintázta Vorosilov marsallt,Erzsébet angol királynőt, tizenkét éves korában, hátaslovon, később Maughamot.' Shaw volt a barátja; mikor megláttaszobrát, a hagy ír felkiáltott: — Jobb, mint az eredeti. Járt Amerikában, dolgozott Angliában, bejárta — ahogy mondani szokás — a fél világot , a még tágabb tájakat, a varázslatot, a művészet napfényes mezejét. Ez a férfi,akinek vésője szétfeszítette a határokat, ki Moszkváig és Amerikáig vitte a magyar művészet zászlaját, 1959. július 1-én hetvenöt éves. Ebből az alkalomból Magyarország — másodszor — a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki. H Egy tömzsi kis zalai magyar. — Hogy hogyan kezdődött a pálya, s még előtte az egész élett — karját kitárja, most hogy sűrítsen bele egy szabad fél órába egy gazdag életet? Hazája egy különös, hullámos, ősi táj. Göcsej. Kilencven község, százötvenezer ember lakja, területe húsz kilométer széles, negyven kilométer mély. Határa északon a Zala folyó, nyugaton a Kerka-patak, keleten a Váliczka. A táj egyetlen magyar vidékkel össze nem vethető. A tengersík Alföldre, Bakonynak rengetegére, a visegrádi Dunakanyarra, a Mátra zúgására, a kéklő alkonyba hanyatló honti hegyekre, a Bükk lankáira, a gyönyörű Tolnára gondolok. Göcsej nem hasonlít egyikhez sem. Nem síkság, s nem hegyvidék. Göcsej egyszerre szántó és erdő, Alföld és magaslatok. Játékos és vakmerő: az ember felér egy dombtetőre, s kibomlik egy völgy előtte, mintha metszet lenne Andersen meséihez. Nem erdő borítja, csak erdőszigetek, egymésbafonódó fenyő, éger, bükk éli egy dombtetőn és kapaszkodik a lanka oldalába. Vérbarna galagonya, tüskés szederbokrok, kökény meg rekettye gubbaszt szerteszét, mint tűz fölé hajló pihenő vándorok. A rétek halványzöldek. A szilvafák roskadásig teltek. S a fenyvesek felől egész Göcsejt trillákba borítja a feketerigó. Innen jött az ünnepelt ember. Hetvenöt éve a kis Alsórajk göcseji faluban született, szegény néptanító fiaként. Ja A gondolat foglalkoztat: mi volt vajon a forrás, honnan feltört az ember, a pálya, a tehetség, az egész? — Tizenkét éves koromban *— a fej ezüst, a karok vastagok, a hang mély, mintha gurgulázna, a sötét ruha zsebéből, mint széles üzenet, kis fehér zsebkendő bukkan elő, lábunknál Bleki, a kedves kutya nyújtózkodik, a falról, keresztbevetett lábbal, az öreg ShaW pillog felénk, a Vorosilov úti műterem előtt hársak nyílnak, ontva a méz fojtó kis cseppeit — szóval tizenkét éves koromban a Tolna megyei Borjádra kerültem, hol valamikor Petőfi élt, a Sas Család vendégeként. Borjádi házunk udvarán kutat ástak egyszer. Az agyaggal, melyet a kutásó kihunyt, játszani kezdtem. Formáztam, töprenkedtem, s megmintáztam Petőfi Sándort. A kis szobrot aztán az egyik Sas kisasszonynak adta és Sas kisasszony, Petőfi ismerőse, egy verssel ajándékozta meg. Felugrik (egy fiatal öregember), kisiet s néhány pillanat múlva kézírást helyez elém. Haldokló sárgához hasonlatos papír, rajta egy vers. — Nézze. Ma olyan boldog vagyok. Kitüntették. Megértem a hetvenöt esztendőt. Nincs semmi bajom. S maga Petőfiről faggatott. Különben is Pál-nap van. Én erről a versről újságírónak még nem beszéltem. Tessék. Odaadom. Másolja és közölje le. De nem felel. Csak nézi földanyánkat, a kertje rögeit: — Boldog ember vagyok. Csak magának mondja? Azután nekem: — Még boldogabb lennék, ha egyszer ... csak egyetlenegyszer ... valaki megfiatalítana tíz esztendővel. Pereg az eső, s szalad a szél. Ruffy Péter Pál napi köszöntés Sz. Pál dicső napját Istennek áldását Soha se érhessed És ne is vehessed Rajtad anyavala Kereszt, járom, iga Szüntelen maradjon: Mindig uralkodjon Kívánom, hogy ne légy Készt te soha ne végy Isten országában Paradicsomában . Az öreg Sas kisasszonytól kaptam ezt a verset 63 esztendővel ezelőtt, ő mesélte el a történetét. Petőfi Pesthy Pállal a jobbágyfelszabadítás kérdésén összekapott. Pál napra verset kértek tőle, ő meg is írta, de bosszúból Pesthy Pál maradt s konok nézetei iránt, úgy írta még, hogy a vers párhuzamos sorait egybeolvasta köszöntés, de a sorokat sorrendben olvasva gúnyirat. Az álhazafiak iránti gúnyból írta alá két f-fel és y-mal a nevét. Nem vagyok irodalomtörténész, s e pillanatban nem tudom megállapítani, légebda-e ek, vagy valóság is lehet. Én csak krónikás vagyok, betűvető, aki elmondja, amit hallott. De e pillanatban nem is ez a fontos , csak az, hogy egy Petőfinek tulajdonított vers a legfőbb kincses ereklyéje a szobrásznak, kit ma az ország, s kissé a nagyvilág ünnepel. Ül A Szovjet Művészeti Akadémia két blankettás hosszú sürgönye fekszik előttünk, Kisfaludi-Stróbl műveiből a Szovjetunióban sokszorosított sorozat, közte Shaw, Major Gizi szobrának fényképes levelek, sürgönyök, üdvözlő sorok, Gyakorta érhessed Bőben is vehessed Sélvédnek fájdalmát istennek haragját. Soha se maradjon Ne is uralkodjon Istennek áldása Rajtad sz. mulasztja. Az ördög markában pokolnak kínjában Örökre Vigadjál Mindig uralkodjál. Pélöffy, baráti köszöntések mindenünnen, Zalától Tbilisziig.. Van több? Keze munkáját, álmát sok égtáj hirdeti. Ismerik, mindenütt. — Higgye el, minden, ami volt, a véletlen műve volt. Huszonnyolcban meghívtak Amerikába. Később Angliába. S mikor jött az új világ, egy szovjet marsall meglátta "Ijjász** című egyik szobromat, érdeklődött utánam, meglátogatott s e látogatás során merült fel a Szabadság-szobor első terve. Ma, mikor hetvenöt éves vagyok, csak annyit mondhatok, amit kitüntetésem során ma délelőtt. Célom továbbra is: becsülettel szolgálni népemet és korunk székein. Legutóbb a Szovjetunióban járt. A közeljövőben Londonba és Párizsba indul: — ... megnézni, mi van A művészetekben Nyugaton s tisztán látni a nagy forrongást s azt, milyen mértékben hat a formalizmus. Mikor kikísér a hársfás útig, hol a mézes helynekre eső csöpörész, halkan, pötytyögve, csak annyira, mint egy surrogás, enyhe nész, a földre néz: — Köszönöm, mester, a beszélgetést. iartsaui ifi®ml Sásdi Sándor — Cseres Tibor SÁSDI SÁNDOR személye és művészete körül nem zajlottak viharok, nem csaptak öszsze szenvedélyek — viharos és szenvedélyes korban inkább a kevés művészt ékesítő egyenletes művészi szorgalom és ökonomikus fantázia biztosítottak számára lassan de szilárdan mind tovább gyűrűző hírnevet, lassan, de szilárdan egyre tovább terjedő olvasótábort. Sorra megjelenő regényeiben az elmúlt évtizedek alatt nem kalandozta be a világ ismeretlen tájait, az érzések ismeretlen vidékeit — ennek az ideje talán már az ő generációja előtt lejárt — de annál inkább kiaknázta annak a tájnak elmélyült ismeretét, amelyet vidéki gyermekségéből, ifjúságából hozott magával. A magyar falunak — parasztnak s vidéki úrnak — írója ő, életük, érzelmeik megbízható krónikása, kinek műveiből az utókor talán többet tanulhat a két háború közötti magyar élet valóságáról, mint számos, nagyobb hírt felvett kor- és pályatársáéból. Legújabb regénye, az Elhagyott szerető (Szépirodalmi Könyvkiadó) sem lép ki ebből a körből. Egy dunántúli falu és puszta élete a második világháború előtt közvetlenül, középpontjában egy úrifiú, uradalmi intéző, nagy ivó, nagy kártyás, nagy nőbarát majdnem tragikusra forduló szerelmi kalandja a faluba rokoni látogatásra érkező szegény zongoratanárnő-úrilánynyal Mindaz, amit erről a világról elmond Sásdi, hiteles, igaz, meggyőző, az akkori vidéki magyar élet mély ismeretéről tanúskodik. A Pécsre mulatni járó falusi urak kártyás, duhaj, nyilasodó társasága éppoly hitelesen parlagi, mint amilyen hitelesen szívszorító a pusztai cselédek kiszolgáltatottsága, uraikhoz való még mindig mélyen feudális viszonyuk, vagy a svábság terjeszkedése a vidéken; mindez a történelmi korrajz belső hitelességének minden jegyét magán viseli. A regény mindvégig kellemes, figyelmet lekötő olvasmány, ha mégsem válik oly magával ragadóvá és megrézóvá, mint azt a benne leírt érzelmi viharok megkövetelnék, annak elsősorban az az oka, hogy a női főhős— akiben ezek az érzelmi viharok éppen v összpontosulnának —, Varga Éva alakja sem lélektanilag nem elég hiteles, sem íróilag nem elég kidolgozott. Az olvasó szinte sajnálja, hogy nem Bözsi, az intéző előző, béresasszony-szeretője maradt az események középpontjában: az ő alakja és érzelmei takarékosabb, epizódikusabb ábrázolásmódjuk mellett is hitelesebbek, visszhangosabbak az olvasó lelkében, mint a középpontba állított nőalakéi. * CSERES TIBOR igazi területe is a parasztság élete. De ő már a következő generáció: a parasztság élete forrongásának, változásának krónikása. Elbeszélései, melyekkel rangot s méltó helyet vívott ki magának mai irodalmunkban, túlnyomórészt annak a változásnak, harcnak a kísérői, lejegyzői, melynek az utolsó évtizedben tanúi vagyunk valamennyien a magyar vidéken. Legújabb műve nem lép nagy igénnyel az olvasó elé. Az utolsó bűbájos meg a tanítványa (Móra Ferenc Könyvkiadó) könnyedén megírt ifjúsági regény. Bár a regényszerűséget csak a címben említett két főalak azonossága biztosítja mindvégig. Írói módszerében inkább laza, egy alak köré fűzött tréfás-legendás novellafüzér ez is. Ambró apó, a bűbájos csodadoktor lovat lop, gyógyít, patkányt irt s ha kell, szekeret vásárol egy szövetkezetnek — ha lehet, csalással; de tanítványa, egy eleven eszű kamaszfiú a csalást megakadályozza, már-már élete árán. Az író szándéka egyértelmű és dicséretes: világosan megmutatja, hogy a mai világban, mai társadalomban a bűbájos sarlatánok menthetetlenül a társadalom perifériájára, a bűnözésbe szorulnak. De ez a mondanivaló sokkal súlyosabb, hogy nem a könnyeden humorizáló előadásmód elbírná; az olvasó újra meg újra azt várja, hogy szenvedélyes szatírába, maró gúnyba vagy tragikus komolyságba csap át az író hangja, de Cseres ilyenkor mindig talál valamilyen idillikusan derűs fordulatot, amellyel regénye hangjának egységét meg tudja őrizni. Ennek azonban káros következménye is van: az egész történet anekdotikusan is jelentéktelenné válik, elsősorban azért, mert főalakjait ezek között a keretek között nem tudja igazi egyéniséggel, élettel megtölteni; s atanítvány**, a kedves kamaszfiúk kalandjai sem tudnak igazi izgalmatkiváltani valószínűleg a fiatalabb Olvasókból sem, mert ez a gondosan mindvégig megtartott derű még az izgalmasnak szánt fordulatok megírását is áthatja. Ne tulajdonítsunk túlzott jelentőséget ennek a kisregénynek Cseres Tibor alkotói útján, de joggal remélhetjük, hogy a fiatal olvasóknak egy pár kellemes órát fog szerezni vele. Mi pedig várjuk tőle azt az alkotást, amelyet tehetsége és életismerete egyaránt kikövetel Nagy Péter A Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki Kisfaludi-Stróbl Zsigmond szobrászművészt A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa egész élete művészi munkásságának elismeréséül — 75. születésnapja alkalmából — Kisfaludi-Stróbl Zsigmond kétszeres Kossuthdíjas, a Magyar Népköztársaság kiváló művésze, szobrászművészt, a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntette ki. A kitüntetést kedd délelőtt az országház Munkácsy-termében Kiss Károly, az Elnöki Tanács elnökhelyettese nyújtotta át. Jelen volt Kristóf István, az Elnöki Tanács titkára, Orbán László, az MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osztályának vezetője és Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese. Kisfaludi-Stróbl Zsigmond Kossuth-díjas szobrászművészt, 75. születésnapján szülőfaluja, Alsórajk dolgozói nevében, a községi tanács táviratban köszöntötte. * A belorusz baráti és kulturális kapcsolatok társasága és a belorusz képzőművészek szövetsége ünnepi estet rendezett Kisfaludi-Stróbl Zsigmond 75. születésnapja alkalmából. Dalosünep Egerben Az egri tanács és a KISZ közös rendezésében került sor az egri dalosünnepre. 1956- ban elevenítették fel az egriek a dalostalálkozó hagyományát, s azóta most harmadik alkalommal versengtek itt a kórusok. Az V. egri dalosünnepre az ország minden részéből tíz énekkar érkezett. Már a szombat délutáni órákban megpezsdült a város a színpompás viseletben vagy egyenruhában, zászlókkal felvonuló kórusok harsogó énekszavától. A megnyitó ünnepséget Vass Lajos karnagy vezetésével a Tanácsköztársasági induló vezette be. A Széchenyi tér reflektorainak fényében 800 énekes vonult az emelvényre. Az első este műsora egyrészt a Tanácsköztársaság emléke előtt tisztelgett, másrészt Haydn és Händel műveit zendítette meg ünnepi évfordulójuk alkalmából. A szereplő kórusok madrigálokat, a magyar és a baráti népek népdalait, munkás- és töregdalokat énekeltek. Valamennyi kórus jó munkát végzett. Legnagyobb sikert mégis a vakok Homérosz énekkara aratta, Somorjai Ferenc vezetésével. Vele egy Izzásés sikere volt a Bőripari Szövetkezetek Szabadság kórusának Kiss Dénes vezetésével, a budapesti Vándor kórusnak Révész László vezetésével és a Budafoki Zománcedénygyár kórusának Kalmár Márton vezetésével. A több ezer főnyi közönség az esti hűvös idő ellenére is nagy figyelemmel hallgatta a színvonalas műsort. A hangverseny után a városi tanács látta vendégül a kórusok tagjait és az egri dalostalálkozón részt vett két észt vendéget. Eugen Kapp zeneszerző és Gusztáv ErnesZáksi Lenin-díjas karnagy elismeréssel nyilatkoztak a kórustalálkozóról és beszámoltak az észt énekkari kultúráról. A nagysikerű V. egri dalostalálkozó méltó bevezetője volt a július 4—3-én Budapesten rendezendő országos dajostalálkozónak. (csenki) Szabadtéri színház BUKFENC a címe Csizmarek—Buday— Nádasdi zenés komédiájának, amelyet öntevékeny színjátszók előadásában láttunk legutóbb a Városmajori szabadtéri színpadon. A Bukfenc — úgy ahogy ezúttal megismertük — annak az álláspontnak jegyében készült, amely szerint nyáron a közönség idegenkedik a szellemi tevékenységet igénylő szórakozás mindet fajtájától és kizárólag nevetőizmainak brutális megdolgoztatását kedveli. A szerzők — kiváló színpadi szakemberek — aligha vesződtek sokat e mű megalkotásával, a színjátszók viszont láthatóan és érezhetően sok időt, fáradtságot, tanulást áldoztak arra, hogy megküzdjenek e számukra jellegénél, műfajánál és színvonalánál fogva is idegen anyaggal. Saját élmény és átélési lehetőség híján ismert operett-színészek utánzásával kísérleteztek, azok modorosságát, gesztusait erőszakolták magukra. Az együttes, amely Bajor Gizi nevét viseli, másra — többre — hivatott e szerzői rutinból született és kifejezetten színészi rutinra épített, szakértő, de könnyű kézi és összefércelt bohózat előadásánál. Fejlődő munkásszínjátszásunk Oroszlánrészt vállalt — és végzett — a szocialista kultúra terjesztéséből, haladó színházi hagyományaink és érlelődő, újat kereső színdarabjaink megismertetéséből. Munkások tízezreit szervezte meg a jó színház, a szocialista realista művészet számára, szeretetet és érdeklődést keltett színjátszókban és nézőkben egyaránt a művelődés öröme iránt. Szerepe, feladata egyenes arányban növekszik népszerűségének emelkedésével. Minél jobban szélesedik az öntevékeny színjátszók közönsége, annál inkább kell segíteniük a kispolgári ízlés, a giccs elleni harcban, a kulturális élet perifériáira szorult, de bizonyos rétegekben még mindig ható álművészet felszámolásában. Sem a vidámság, sem a kánikula nem lehet ürügy arra, hogy az amatőr színjátszók ügybuzgalmát, önzetlen lelkesedését helytelen műsorpolitikával rossz irányba tereljék és ezzel módot adjanak arra, hogy legjobb szándékuk ellenére is rosszemlékű műkedvelő előadások szellemét idézzék. (vilcsek) -Szerda, 1959. július 1. Folyóiratok és az Akadémia Fontos és izgalmas dolog követni a külföldi folyóiratok Vitáit, glosszált, önmagukról is tájékoztatnak, miközben az aktuális művészeti és művészetpolitikai vitájáról számolnak be, így az Arts c. francia folyóiratról is, meg cikkírójáról, Bernard Frankról is meg lehet a véleménye a francia olvasónak, ha azt a cikkét olvassa, amelyről a Magyar Nemzet vasárnap beszámolt. Bernard Frank cikke ugyanis arról szól, hogy a kiváló írók és akadémikusok jelentős csoportja céltalannak és értelmetlennek tekinti a francia Akadémia létét, visszautasítja a jelöltségét az Akadémiába. S mindez annak a következtében, mert Paul Morand-t nem választották be az akadémiai tagok közé. Ezt a cikkíró a jobboldal manipulációinak tudja be. Erre már az olvasó nem tudja, hol a jobb s hol a bal keze? Mert Paul Morand baloldalinak igazán nehezen nézhető. Nemcsak azért, mert Vichy Franciaország követe volt a háború alatt Bukarestben és Bernben, nemcsak azért, miért a háború után a francia külügyminisztérium enyhén szólva "gyors eljárással** távolította el alkalmazottai sorából, hanem irodalmi tevékenységéért is: a háború alatti írásai határozott szimpátiát árultak el a náci Németországgal szemben. Éppen ez okozta a francia Akadémia fennállása óta egyik legnagyobb politikai feszültségét: a tagok jelentős része, mindazok, akiknek az ellenálláshoz valamiféle közük volt Mauriactól Cocteau-ig határozottan kijelentették, hogy Morand-al nem hajlandók egy Akadémiában ülni. Több mint egy évig tartott az Akadémia tagságát megosztó és a francia közvéleményt nagymértékben érdeklő harc az üres akadémikus székek betöltése körül, s e harc végül a jobboldal vereségével végződött. Paul Morand kénytelen volt visszavonni kandidatúráját, ha még ez utolsó gesztusával igyekezett is további zavart elhinteni a "halhatatlanok** olimposzi soraiban. Valószínűleg ennek egyik megnyilatkozása az, amiről az Arts beszámol. Persze, azon el lehet gondolkozni, hogy a fratícia Akadémiának van-e még célja, értelme, hogy az akadémiai nagyszótár szavai fölött vitatkozó heti ülések valóban "halhatatlanná** teszik-e a sok tábornokot, ex-diplomatát és egyházi méltóságot, akik az idők során a francia Akadémia tagjai lettek? De az kétségtelen, hogy ebben az esetben a "halhatatlanok** bölcsen jártak el; s hogy Paul Morand kiszorulása az Akadémiáról minden hazafias érzésű franciának őszinte örömére szolgál politikai meggyőződésétől függetlenül Mauriactól Cocteau-ig és Aragonig. Mellékesen megjegyezve: a "halhatatlanok** ez alkalommal ídély irodalmi bölcsességet is árultak el, mert az olcsó sikerek írója, Paul Mozartd helyett a színvonalas művész Henry Troyat-t választották tagjaik sorában, p.