Magyar Nemzet, 1961. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-09 / 34. szám
_____________________________________ Mafflar Nemzet______________________________ ■ .'-—.I A HÉT FILMJEI Az el nem küldött levél Megtörtént eseményeke örökített meg Valerij Oszipol abban a novellában, amelye Viktor Rozovval, a Szállnak , darvak írójával és Grigori Koltunovval, A negyvenegyedik szerzőjével írt. Himnikus pátosz jellemzi ezt a történetét, tiszteletadás a termesze leigázásáért életük árán is harcoló emberek előtt. Ennek az áldozatos hétköznapi hősiességnek, a szocialista ember egyszerű, természetes helytállásának ábrázolására az írói egy már szinte irreálisan egyedi, rendkívüli esetet választottak ki. Ebből az ellentmondásból származnak a filír tartalmi és eszmei hibái. A négy fiatalember megrázó tragédiája nem tud eléggé a nézőközönség szívéhez férkőzni. A természet és a geológusok élet-halál küzdelmét riportszerűen mutatják be, a történet humánus értelme nem kap megfelelő hangsúlyt az ábrázolás egysíkú és ezért a megrázó vonások ellenére sem tud elegendő eszmei-erkölcsi erőt sugallni a nézőnek. A drámai anyag soványsága miatt a filmben kevés az esemény és a fordulat. Mihail Kalatozov, akit a bensőséges konfliktusok érdekelnek, az ember erkölcsi harca önmagával, ezeket a tartalmi hiányosságokat magasrendű formai művészettel igyekezett áthidalni. Előadásmódja rendkívül szuggesztív. Gyakran alkalmaz expresszionista montázst, a szovjet klasszikusok elévülhetetlen hagyományát. Mondanivalóját nagyszerű képi szimbolikával fejezi ki. Máskor a kép és a hang kontrapunktikus szerkesztésére bízza a hatást. Mindebben zseniális segítője Szergej Uruszevszkij, operatőr. Ő fényképezte A negyvenegyedik-et és a Szállnak a darvakat is. Felvevőgépe előtt engedelmességre kényszerül a természet. A tajga, a fák, a cserjék, a hó, a nap, mind azt teszi, amit az operatőr elvár tőle. Szinte csodákra képes felvételeivel. Felejthetetlen például az a képsora, amelyben a film fiatal szerelmespárja, kezében a megtalált gyémántreggel, társaihoz rohan. Futnak, száguldanak a tajgai erdő úttalan ösvényén, a gép velük. Amint diadalmas ujjongásuk felveri az erdőt, úgy dalol, énekel, zeng ez az erdő is Uruszevszkij képén. Elsősorban a mérnöki pontossággal dolgozó operatőr érdeme, hogy a film drámai hiányosságai ellenére erős képi hatást gyakorol. Kalatozov és Uruszevszkij művészete azt bizonyítja, hogy a film nemcsak a dráma, de a képzőművészetek múzsájának is rokona. A két kiváló alkotóművész azonban ebben a filmben elvéti a mértéket. Míg a Szállnak a darvakban egyeztetni tudták a szinte zenei tételekből felépített szerkezetet a cselekményességgel, a képiképzőművészeti kifejezések gazdagságát a drámaisággal és a jellegzetes filmhatásokat éppen a döntő drámai csomópontokon alkalmazták, józan és gazdaságos arányérzékkel, addig most a képi hatásra való törekvés sok esetben öncélú halmozásnak látszik. Hibái ellenére is érdekes, figyelemre méltó ez a film. Reméljük, hogy a két kiváló művész lecsiszolja túlzásait és a Szállnak a darvak egészséges művészetét viszi a jövőben tovább. A négy szereplő tiszteletre méltó munkát végzett: a helyszín mindenütt eredeti, s eredeti a hórengeteg, és a zajló folyó is. Azt hiszem, nehezebb körülmények között még nem készült film. A szereplők művészi teljesítménye kitűnő. Tatjana Szamojlova bensőségesen, érzelemdúsan alakítja a geológuslányt. Tekintete minden szövegnél beszédesebb. Méltó partnere a reménytelen szerelmest alakító Jevgenyij Urbanszkij, akit az Életem árán és a Ballada már rendkívül tehetségesnek mutatott be. Jól játszik Vaszilij Livanov, valamint a vázlatosan jellemzett expedíció-vezetőt megszemélyesítő Innokentyij Szmordunovszkij. Sikerült a magyar szinkron is. Tóth Sándor rendező és Marassi László hangmérnök a visszhangos jeleneteket és a bonyolult hanghatásokat egyaránt jól oldotta meg. Öt perc a paradicsomban Jó téma, bár többféle változatban ismerős már. A halál torkában élő két ember — egy náci koncentrációs tábor foglyai — hirtelen a szabadulás lehetőségével néz szembe. Kár, hogy a téma ígérete beváltatlan maradt, mert a történetet az alaphelyzetből nem a szereplők életösztöne, nem a természetes logika bontakoztatja ki, hanem az erőlködő dramaturgiai önkény. Csak a film második felében van néhány reális és megrázó jelenet, a többi groteszksége miatt inkább visszás hatású. Kenyér, szerelem, Andalúzia A sorozat negyedik része rosszabb az előzőknél. A történet sémája ugyanaz, mint eddig, legfeljebb több benne a régi sablon. Carmen Sevilla jobb énekes-táncos, mint amilyen színésznő. A színes filmet csupán Vittorio de Sica mulatságos, bár olykor kissé modoros játéka és a szép mediterrán tájképek emelik ki az unalmasság közönyéből. Z. L. Pique Dame A Puskin elbeszélése nyomán készült opera Csajkovszkij legnépszerűbb színpadi művei közé tartozik. Most kiváló énekesek közreműködésével, színes filmen elevenedik meg a kártyaszenvedélytől és kariervágytól megszállott fiatal katonatiszt, Hermann különös, fantasztikus története. A film készítői ezúttal is, a bevált módszer szerint, az énekesek hangját kitűnő színészek játékával kombinálják, így jutott Hermann szerepe Sztrizsenovnak, aki az egzaltált, idegbeteg fiatalembert az opera szellemében kelti életre. Azért hangsúlyozzuk ezt, mert Roman Tyihomirov rendező éppen Hermann ábrázolásánál került a legnehezebb helyzetbe. A film realista eszközeivel kellett, a zenei anyag csorbítása nélkül, e szélsőségesen romantikus alakot ábrázolnia. Ez a zene ugyanis olyan pátoszt, olyan játékmodort, olyan gesztusokat követel, ami a természetes emberábrázolásra törekvő kamera előtt napjainkban már túlzottnak tűnik. A rendező és a főszereplő közös érdeme, hogy ezt a műfaji kettősségét majdnem teljesen el tudták hidalni. Kitűnő volt például Hermann rémlátásának ábrázolása a folyosó falára vetődő árnyékkal. A két műfaj ellentétes vonásai ennek ellenére érezhetők néhol a filmben, különösen a legelső képekben, amikor a pétervári Nyári Kert és a benne sétálgató közönség teljes valóságában jelenik meg előttünk, mint ahogy a későbbiekben sincs nyoma a díszletszerűségnek. A realista környezetben az operai énekbeszéd meghökkenti azt a nézőt, aki nem ismeri, nem szokta meg az operát. Mert aki ismeri és szereti Csajkovszkij muzsikáját, nagyon örül annak, hogy ilyen ragyogó előadásban, a történet bonyolult összefüggéseinek igen jó megvilágításával, az igazi környezetében nézheti végig a Pique Dame-ot és olyan alakításokkal találkozhat, mint például Polevickaja megrázó játéka és Preobrazsenszkaja gyönyörű hangja a grófnő szerepében. A sevillai borbély A jól sikerült operafilmes közé tartozik. A római operaház és a televízió szimfonikus zenekarának ragyogó játéka, Tito Gobbi, Giulietta Simionato, Nicola Monti, Giulio Neri hangjának különleges szépsége és virtuozitása a legkényesebb operabarát számára is rendkívüli élményt jelent. Kétségtelen, hogy az átdolgozók elég szabadon bántak a zenei anyaggal, sokat kihagytak, más részleteiket felcserélték. Felhasználták Beaumarchais eredetiprózai vígjátékát is a cselekmény gazdagabb motiválása érdekében. A film rendezője, Camillo Mastrocinque egy-két kivétellel ügyesen töltötte meg kis mozzanatokkal, reális cselekménnyel az áriákat, például Rosina öltözködés közben énekel. Szellemes hangulati bevezető a nyitány alatt látható balett. A színhelyek egyhangúságát bontották meg azzal is, hogy a történet Bartolo lakásának több szobájában játszódik. Ennek során jól használják ki a színes film lehetőségeit, valóságos bútorkiállítást láttunk, pazar, korhű interieurök sokaságát. Az más kérdés, hogy ez a káprázatos gazdagság mennyire reális a sevillai orvos házában. Két énekes, a Figarót alakító Tito Gobbi és Giulio Neri — Don Basilio —, maga játssza is el szerepét a filmen, stílusosan, kedvesen. A többi figurát az énekesek hangjával szinkronban színészek keltik életre. Közülük a Bartolót játszó Cesco Baseggio alakítása jelentős színészi teljesítmény. V. A. MEGNYÍLT ÜVEG-, PORCELÁN-, DÍSZMŰÁRU ÖNKISZOLGÁLÓ SZAKÜZLET Rákóczi út 61. sz. Csütörtök, 1961. február 9. Nagy részvéttel kísérték utolsó útjára Csók Istvánt A Kerepesi temetőben szerda délután nagy részvét mellett eltemették Csók István kétszeres Kossuth-díjas festőművészt, a Magyar Népköztársaság kiváló művészét. A temetésen megjelent Kállai Gyula, a Minisztertanács első elnökhelyettese, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Benka Valéria művelődésügyi miniszter, Orbán László, az MSZMP Központi Bizottsága tudományos és kulturális osztályának vezetője, a magyar társadalmi és kulturális élet számos képviselője, az elhunyt mester sok művésztársa, tanítványa, tisztelője; eljöttek szülőfalujának, a Fejér megyei Sáregresnek a képviselői is. A ravatalnál művészeik álltak őrséget. A Művelődésügyi Minisztérium, a Képzőművészeti Főiskola, s kulturális életünk nevében Domanovszky Endre Kossuth-díjas festőművész, a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója búcsúzott az elhunyt mestertől. — Búcsúzunk most tőled — mondotta —, az egész magyar nép, a festőtársadalom és azon belül mi, akik a 20-as, 30-as évek elején fiatalon, pályánk kezdetén ismerkedtünk a művészettel és szomorú valóságként az akkori művészeti közélettel. Melletted nőttünk fel, csodálattal néztük virágjában Csók István művészetét, a főiskola körülrajongott mesterét. Katedrádat akkor felvették, de Csók Istvánt, a magyar képzőművészet vezéralakját tőlünk már el nem szigetelhették. Az életigenlés természetes elsodró ereje ledöntött mindenfajta akadémikus korlátot, amelyet az élet és közénk, amit a mester és a főiskola növendékei közé akartak emelni, s amely gyengének bizonyult egyéniséged és művészeted erejével szemben. — Népünk szeretete kísér utolsó útadra, féltve őrzi életművedet, amellyel az életet, az élet szeretetét hirdeted. A Magyar Képzőművészek Szövetsége nevében Bencze Gyula főtitkár búcsúzott az Európa-hírű művésztől, a szövetség díszelnökétől. Emlékeztetett arra, hogy Csók István, Hollósy Simon, Réti István, Thorma János, Ferenczy Károly kortársa és barátja volt, velük együtt indult a haladás és alkotni vágyás lázától égve művészpályáján, s velük együtt érkezett népünk szívébe. — Nyolcvanadik életévébe ért — mondotta a többi között —, amikor hazánk felszabadult a fasiszta rémuralom alól, s az idős embert a szovjet hadsereg tisztje hozta ki az óvóhely pincéjéből. A párt és az állam gondoskodott a Mestert megillető élet- és munkafeltételeik megteremtéséről, s Cseik István a művészek számára eszméltető választ adott a gondoskodásra és elismerésre: »Most már tudom, hogy nem maga a művészet életem középpontja, hanem az a munkásosztály, amely művészetemet megismerni és magáévá tenni kívánja. Ez a birtokbavétel lesz életem munkájának értelme és jutalma.* Hogy szavait őszintén érezte és gondolta, utolsó nagy epikus munkájában, a Háború és béke című triptichonjában tettre is váltotta. Balogh András festőművész a Csók István Alkotóközösség tagjainak utolsó üdvözletét tolmácsolta, majd a koporsót gyászkocsira helyezték és elindult a menet a sírhoz, ahol a szülőföld lakossága nevében Molnár Lajos sáregresi iskolaigazgató mondott búcsúbeszédet. Ezután a koporsót leengedték a sírba, amelyet hamarosan elborítottak a koszorúik, a kegyelet és a megemlékezés virágai. Koszorúval fejezte ki részvétét az MSZMP Központi Bizottsága is. Nagy baj nincs... Úgy látom, az ókori Athénban a magam szokásait megőrizve, mai modorommal is kiváló erkölcsű, illemes férfi volnék. Mert hogyan is mondja az ókor kiváló erkölcsrajzírója, Theophrastos? ••■A bárdolatlanság az illem nem ismerése.* Amióta e kiváló szerző újonnan megjelent jellemrajzait olvasom, bizonyos vagyok benne, hogy bárdolatlanság gyanújába egykoron sohasem keveredtem volna. Ki is volt a bárdolatlan ember hajdanán?A bárdolatlan ember — írja Theophrastos — kykeont iszik és úgy megy népgyűlésbe.* Nos, én már az első követelménynél nyertem. Sohasem iszom fűszeres, szagos italokat. Nemhogy kykeont. Kivált népgyűlés előtt. De továbbá: a bárdolatlan emberazt állítja, hogy a mirrhaolajnak az illata semmivel sem kellemesebb, a kakukkfűnél. Saruja lötyög a lábán.* Kettő null. Nem lötyög a sarum. Nem hordok sarut. Nehogy lötyögjön. Aztán meg érdekel is engem, mi illatosabb, a mirrha, vagy a kakukkfű? Egyszerűen nem foglalok állást. De nem érezném megalkuvásnak, ha ebben a kérdésben a jobbakkal tartanék, s elsőbbséget adnék a mirrhának. Anyagiakban sem vagyok bárdolatlan. Mert a rosszul nevelt ember Theophrastosnálmikor pénzt kap valakitől, visszautasítja, mert nagyon mocskos és nyomban másra cserélteti át.- Ez velem sosem fordult elő. A túlzott kényesség valóban bárdolatlan jellemre vall. Egyszóval rajtam a nagy Theophrastos sem talált volna kifogásolni valót. Talán egyetlen passzusánál éreztem némi izgalmat , a veszedelmet, hogy mégsem állom meg a helyem az agorán. A bárdolatlan athéni ugyanisa fürdőben énekel, a sarujába pedig szögeket ver. Itt még fejlődnöm kell. Visszafejlődnöm a rabszolgatársadalom magas moráljához. Mi tagadás, néha énekelek a fürdőben. Nagy baj persze nincs. Az ember nem lehet tökéletes. Ha olykor énekelek is a fürdőben, saromba szöget sohasem verek. Ungvári Tamás új könyv Szinnyei Júlia: Öreg mandulafák Kevés regényt írtak a boldog öregségről. Inkább cikktéma ez, riport-ötlet, novellaanyag. És közhely lett — némelyeknél élettani vígasztalódás —, hogy az öregkornak is megvannak a maga szépségei és örömei, a közeli elmúlás gondolatának természetes bánata mellett. Az egészséges és harmonikus öregség ábrázolása nem lehet maradéktalanul őszinte, ha nem fonja át valamiképpen ez a lehangoltság, legalábbis egy múló hangulat erejéig, mert hozzátartozik a harmóniájához. Ha Szinnyei Júlia arra vállalkozott volna, hogy az öregség derűjét mutatja meg, száműzve a korral járó szomorkás érzéseket, nem sikerült volna ilyen jó regényt írnia, mert az igazságról mondott volna le. A regény hőse egy hetvenhét éves öregasszony. Környezete Pécs, a dunántúli város, amelynek életét, hétköznapjait, figuráit oly jól ismeri Szinnyei, a korábbi regényéből ismerős város; csak most nem az új, hanem a régi házak és az öregemberek a főszereplők. A Kálvária utca a napsütötte domboldalon, apró, félig elsüppedt házak, boltíves kapualjak, hűvös, ódon szobák, olcsó, porfogó bútorok — ami a hajdani kézműves-kisemberek özvegyeinek itt maradt a múltból. — Emlék-környezet. Az öregasszonynak két gyereke van, egyikük Amerikában él már tizenöt éve, a másik abban a városban, amelyben ő is lakik. Ez a fia tartja el. Fenntartja szerény kis lakását, a konyhaasztal sarkára minden hónapban leteszi azt a pár száz forintot, amiből az anyja szerényen, gondtalanul megél. A másik, akinek — leveléből ítélve —, nem mehet valami fényesen a sora Amerikában —, egyszer küldött egy csomagban filléres cájg kacatokat, azóta az öreg néni azt mondja, hogy jó gyermekei vannak. A lélekrajz hibátlan, nincs benne egyetlen disszonáns hang sem, minden mozzanat a valóság. Még a macska is, amelynek tíz deka hús jár hetenként, s az is, hogy nyáron nincs villanyszámla, mert takarékoskodni kell és csak óradíjat fizetnek a magányos öregasszonyok. Apró pletykák, ártatlan sugdosások, litániák. De ez önmagában még csak szép lenne és megindító. Attól több ez a regény, hogy a mai öregekről szól, s így a máról mond sokat. Plasztikus a kép: a mai világ vetülete hogyan tükröződik az öreg lelkekben. Boldogságot és nyugalmat ad ez a hangos és nyugtalan jelenkor, csendet és békét az öregeknek. A rohanás — kétszeresen sorsabbnak tűnik a ritmus a Kálvária utcából — nem apasztja el a szeretetek hanem megsokszorozza. S az új világ kezdi megtölteni új tartalommal és értelemmel azokat a kapcsolatokat is, amelyek az öregeket az élethez fűzik. Kitűnő könyv: Szinnyei Júlia gazdag tehetségű, igen rokonszenves író, tisztaság és mesterkéletlen egyszerűség sugárzik regényéből. (Szépirodalmi. ) Szántó Tibor: Valamelyik parancsolat A fiatal írónak ez a harmadik novelláskötete. Két korábbi könyve (a Triciklin és a Bezieres-i lehetetlenségek) hívta fel a figyelmet tehetségére. Igazi műfaja a rövid, szinte csattanó elbeszélés; formakészsége érett, szerkesztési módszere kitűnő kompozíciós érzékről tanúskodik. A «rövidség«-meghatározás — bár talán paradoxonnak látszik — érvényes terjedelmesebb, nagyobb lélegzetű novelláira is, melyekben ugyancsak szigorú ökonómiával sűríti anyagát és egyetlen szóval sem mond többet a szükségesnél. Néha valósággal fukaron gazdaságos. Elbeszélései csaknem kivétel nélkül a jelenről szólnak, a ma problémáiról. Valódi problémákról, őszintén, kendőzés nélkül. Rövid írásai (például A gyerek előtt, vagy a Villamos, fekete karikával) súlyos morális tartalmat hordoznak. Egyik igen érdekes novellája, a Farkasalma egy reménytelinek induló életpálya tragikus kisiklását ábrázolja. Érdemes leírni néhány szóval ennek a novellának a tartalmát. Fiatal mérnök a hőse, egy este magányosan ballart a mellékutcán, alvilági alakokkal találkozik, akik belenéznek, s megverik. Szégyenében elhatározza, hogy elégtételt szerez magának, megkeresi a támadóit. Rosszhírű kocsmákban, kétes lebujokban kezd nyomozni. Egyre szenvedélyesebben, egyre több éjszakán át, míg végül életelemévé válik ez a környezet, s az alkohol. Családi kapcsolatai felbomlanak, bűnöst kereső mániájának szabályszerű lezüllés a vége. Egyszer részegen a támadóival parolázik, de észre sem veszi. Kitűnően megírt novella, életteli megfigyelésekből összerakott kép. Hősének romlását nem az átmenetileg új vágányra tört élet okozza, hanem a mintegy véletlenül megtalált lehetőség, hogy elhibázott, méltatlan házasságának még épnek látszó omladéka alól meneküljön. Hibája, hogy bizonyos lélektani jelenségeket néha túlságosan bonyolultan ábrázol, ennélfogva többször megbillen a logikája, s az eseményeket mesterséges homályba vonja. A kötet címadó elbeszélése szinte írói programját fejezi ki. Valamelyik parancsolat: van-e olyan parancsolat, amely a szocialista együttélés emberi viszonylatainak tisztaságát, rendjét írja elő? Nincs ilyen parancsolat, s nincs ilyen törvény, magunknak kell megteremteni. Nem fél kimondani az igazságot, nem fél elítélni és — ha a történet úgy kívánja — elejteni rokonszenves figuráit sem, magasabb igazság érdekében. Kerek, kifejező történetek; egy-egy epizódja többet és lényegesebbet mond, mint az elbeszélt esemény. Korszerűtlen ideálokat, elavult polgári nosztalgiákat, illúziókat leplez le. Világos, keresettségtől mentes, szép nyelven író (Szépirodalmi.) Tamás István Az Irodalomtörténeti Közlemények most megjelent füzetében Tóth Dezső két Vörösmarty-epigonról, Czuczor Gergelyről és Garay Jánosról ír hosszabb tanulmányt. Diószegi András Justh Zsigmondnak, a romantikus életű magyar regényírónak alakját, munkásságát rajzolja meg. Nemeskürty István A Nyugat írói és a filmművészet a tízes években címmel a magyar filmesztétika első korszakát állítja az olvasó elé. Jeney Ferenc ismeretlen leveleket közöl a Batthyány-levéltárból.