Magyar Nemzet, 1962. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-01 / 281. szám
4 vgi) hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN LUKÁCS ERVIN ÉS MARINA MNDIVANI estje a Zeneakadémián az elmúlt hónapok legjobb hangversenyei között foglalhatja el méltó helyét. Elejétől a végéig átlelkesített, komoly, felelősségteljes produkció volt és a két fiatal művész találkozása is igen szerencsésnek bizonyult. Ennek köszönhető a Csajkovszkij-koncert hatalmas sikerű előadása. Marina Mdivanni szovjetgrúz zongoraművésznővel csak most ismerkedtünk meg, de máris megállapíthattuk, hogy felkészültsége és tehetsége a legnagyobb reményekre jogosít. Moivani -belül van a zenénk: művész. Mindent belülről, tehát őszintén tud csak megoldani, teljes mértékben hiányzik belőle a magakelletés vagy a modorosság. Nem törekszik hatásra és mégis nagy hatást kelt. Fiatalos muzsikálása helyenként eléri az egyszerűségnek azt a magas fokát, amelyet általában csak idősebb művészek mondhatnak magukénak. Már az indulásnál feltűnt rendkívül rugalmas, energikus és szárnyaló zongorahangja. Ez persze magában véve még nem meglepő, mivel a szovjet zongoraiskola az elmúlt évtizedekben bebizonyította, hogy a zongora hangszín- és hangerő-lehetőségeit szinte a legvégső határig kiaknázza és az onnan kikerült művészek mindegyike elsajátította ezeket az eredményeket. Mdivami azonban ezen felül a technikai értelemben vett energetikát egyfajta magasrendű művészi energiával ötvözi és magával ragadja a zenekart, hallgatót egyaránt. A gyengédebb, szubjektív vallomások hangvételét olyan pontosan tudja és valósítja meg, hogy sohasem csúszik át a Csajkovszkij-műveknél gyakran tapasztalható érzelgősségbe, ugyanakkor azonban sikeresen elkerüli a modern előadói iskolák által kínált személytelenséget is. Az első tétel összbenyomása éppen ezért a lehető legkedvezőbb volt: Csajkovszkij b-moll zongoraversenye már régóta nem szólalt meg ilyen élményszerűen hangversenypódiumainkon. A második tétel hosszan kicsengő, széles metodikája talán nem bontakozott ki a kívánt dinamizmussal — annál inkább kárpótolt azonban bennünket Mdivani a lassútétel középrészével: újból megcsillogtatta végletekig kiművelt technikáját, árnyalt virtuozitását. Az utolsó tételben szerencsésen egyesítette a játékos és a komoran drámai hangvételt és mindvégig biztosította ezzel a mű feszültségét, elementáris hatását. Moivani játéka valamiféle magasrendű boldogságot szuggerál a hallgatónak és tiszta élményt jelent. A ráadásul elhangzó Scarlatti-szonáta értelmezése talán bizonyos fokig vitatható, mivel némileg előtérbe lépett a szentimentalizmus, a rokokó érzelmesség. E sorok írójának felfogása szerint ez a tény Scarlattinál egyáltalán nem zavaró és a Scarlattiművek egyik legjelentősebb interpretátora, Zuzana Ruzicková is hasonló felfogást követ. Ez a kis mű erősen felcsigázta a kíváncsiságot Mdivani szólóestjét illetően. Lukács Ervin minden szereplése, még a kevésbé sikerült produkciók is, fokozott figyelmet érdemelnek. Tépelődő, elmélyült művészalkata szinte kikényszeríti a hallgató azonosulását — esetleg tiltakozását —, unatkozni azonban az ő produkciójának hallgatásakor nem lehet Beethoven III. szimfóniája Lukács Ervin karmesteri erényeit mintegy sűrítetten, a legmagasabb szinten mutatta be. Ez a nagy tehetségű fiatal karmester mintha magasabb fokon ismételné meg ragyogó elindulását a művészpályán: a közben megszerzett rutin, a zenekarral való kapcsolat megteremtését illetően kitűnően beépül eredeti, lényegretörő muzsikus alkatába. A zenekar most már nem valamiféle élenséget jelent számára, akin győzedelmeskednie kell, hanem szövetségest és segítőtársat, s vele együtt viszi győzelemre Beethoven remekművét. Helyzete nem volt könnyű: a közismert mű előadása inkább hátrányt jelent, mivel mód nyílik az öszszehasonlításra. Lukács Ervin arról tett tanúságot, hogy mindenféle beidegzett előadói szokvány helyett egyedül a partitúrát tanulmányozta és abból próbálta kibontani magát a muzsikát. Az első tétel kontraszthatásait csupán addig érezte, ameddig ez nem ment az egység rovására, így épült fel előttünk a mű nagy formája. A lassú tétel végének elcsukló fájdalma valóban megrázó volt, az utolsó rész variációja pedig a karmesteri értelmezés magasiskoláját csillantotta meg a közönség előtt. Szólnunk kell még a műsort bevezető Wagner: Rienzinyitányról is. A Rienzi, ez a fiatalkori Wagner-opera nem csak abból a szempontból érdekes, hogy benne megcsillannak a későbbi Wagner-alkotások csírái, hanem önmagában véve is méltó az előadásra és főként arra, hogy komolyan vegyék. Lukács Ervin produkciója elsősorban azért tetszett, mivel ugyanolyan elmélyültem foglalkozott vele, mintha a Trisztán és Izolda egyik részletét vezényelte volna. A nyitány drámai indítása és a helyenként kissé olaszos,franciás gyors rész egyaránt igen nagy tetszéssel találkozott, ami a hangversenyek megnyitószámainál viszonylag ritka jelenség. SZENDREY-KARPER LÁSZLÓ, jeles gitár művészünk hangversenye ugyanazt a kettősséget mutatta, mint majdnem minden szereplése: produkcióinak egyik fele a feltétel nélküli elismeréssel, a másik része viszonylag gyenge közönség-rezonanciával találkozott. Megnyitó száma, A. Scarlatti Gavott-ja és Menüett-je ígéretesen szép, hangulatos és szug,gesztív interpretációban részesült. Szendrey helyesen ismerte fel, hogy az értelmes gitárjáték legfőbbfegyvere a frazeálás, azaz: a zenei mondatok tagolása. Ebből eredően játéka ritmisailag szabad volt ugyan, de egyben éreztük a lüktető alapritmust, a zene egységét. Nagyjából ugyanez volt a helyzet a már majdnem teljesen ismeretlen Leopold Silvius Weiss öttételes szvitjénél is. Ez a Bach-kortárs, akit csak nemrég emeltek ki a feledés homályából, , némileg felhígított bachi zenét írt és a korabeli muzsika szokványos, de szép fordulatait vetette papírra. Szendrey előadásában különösen az első két tételt élveztük — a továbbiakban kisebb idegesség érződött játékában. A két kamarazenekari kísérettel ellátott versenymű (Mauro Giuliani és Patachich Iván) előadási szempontból -félkész-áru- benyomását tette. Az előbbi jó előadása egyébként sem mentette volna alapvető eklekticizmusát — Patachich műve azonban jobb előadást érdemelt volna. (Közreműködött a Budapesti Ifjúsági Kamarazenekar Szabó László vezényletével) Patachich gitárversenye figyelmet érdemel, már csak azért is, mivel az első magyar mű ebben a műfajban. Melódiavilága azonban sajnos nélkülözi a szerzőtől eddig megszokott egészséges invenciót és ebből eredően formája sem bontakozik ki mindenütt egyértelműen. Szendrey-Karper László műsorának utolsó részében újból bebizonyította, hogy hangszerének világviszonylatban is kiváló művésze. Főként De Fabla: Hódolat Debussy sírjánál című kompozíciója tetszett, amelyben szerencsésen egyesítette az impresszionista színköltészetet a mélyen zengő spanyolos melodikával Pernye András A Pirosbetűs hétköznapok című magyar—csehszlovák filmet díszelőadáson mutatták be csütörtök este Prágában. __Magns Nemzet— Szombat, 1962. december 1. NMI líil li 11 mm! ■ A miskolci „Napjaink" margójára Aligha túlozunk, amikor azt írjuk, hogy a miskolci Napjaink, ez az aránylag kevéssé ismert észak-magyarországi irodalmi és kulturális havi lap, a magyar vidék legelevenebb és legváltozatosabb tartalmú folyóirata. Lehet és kell is vitatkozni egyes cikkeinek pongyola stílusáról, egyik-másik novellájának, a középszerűségen aluli színvonaláról, a provincializmus maradványainak még mindig erős befolyásáról, de mindezek a tények sem változtatnak azon, hogy a Napjaink hasábjain sok olvasnivalót találhatunk, mégpedig olyan olvasnivalót is, amely nemcsak a miskolciakat és a környékbelieket, hanem a budapestieket is érdekli. Ha már erről beszélünk, említsük meg, hogy teljesen magunkévá tesszük a folyóirat október 1-i számának" a Jegyzetek rovatban található haragos gyosszáját, amely arról dönöe, hogy Budapesten bőven lehet ugyan kapni a legkülönbözőbb külföldi lapokat, de a vidéki sajtóorgánumokról általában megfeledkeznek. A miskolci Északmagyarország, a pécsi Dunántúli Napló vagy a szegedi Délmagyarország sehol nem kapható, de a vidéki irodalmi lapok sem jutnak megfelelő publicitáshoz. Pedig a kétmilliós világvárosban bizonyára akad — ahogy a Napjaink glosszája hangoztatja — száz és száz olyan ember, aki kíváncsi a magyar vidék életének azokra a népi eseményeire, kulturális megnyilvánulásaira, amelyek a fővárosi újságokban, országos jellegű irodalmi revükben nem juthatnak részletesebb ismertetéshez, bírálathoz, méltatáshoz, megvitatáshoz. Kétségtelen, hogy a Napjaink ,v felelős szerkesztője és szerkesztő bizottsága (Nagy Zoltán és munkatársai; Baráth Lajos, Feledi Gyula, Gulyás Mihály, Gyárfás Imre, Horváth Kiss László, dr. Kabdebó Lóránt, Kardos László, dr. Kuzmányi Gusztáv, Szekrényesi Lajos, Tóth Lajos) a nagy és a kis publicisztika területén érték el a legnagyobb eredményeket. A lap külső és belső vezércikkei, hosszabb és rövidebb glosszái — többnyire sikerültek. Nagyon érdekes H. Szabó Béla cikke az augusztus 1-i számban Lillafüredi író-találkozók címmel tekint vissza — a fiatal írók készülő országos tanácskozásának előestéjén — a Lillafüreden tartott 1933-as és 1942-es írókongresszusokra. Az előbbit az IGE, az Írók Gazdasági Egyesülete rendezte, és az a kérdés szerepelt a napirendjén, hogy a Magyarországra is átcsapott gazdasági világválság idején miképp lehetne megvédeni a nyomorgó írók érdekeit; az utóbbit a fasiszta kormány és két fasiszta kiadóvállalat hívta összea fegyveres és szellemi honvédelem összeegyeztetésének jelszavával. Ennek az 1942-es írótalálkozónak a jellemzésére H. Szabó Béla megemlíti, hogy ott volt Antal István, a fasiszta sajófőnök és Szombathelyi Ferenc, a fasiszta hadsereg vezérkari főnöke is. A lap szeptember 1-i számának első oldalán nagyon jó összefoglalást találunk a Fiatal írók országos találkozóinak, előadásairól, vitáiról. Ez a tanácskozás, amely a legszabadabb hanfiú disputák jegyében zajlott le, azt bizonyította, hogy fiatal íróink legtöbbje nagyon szépen fejlődött az utóbbi idők egészségesebb kulturális légkörében. Érdekes problémát érintett Kerékgyártó István előadói jelentése, amikor kendőzés nélkül mutatott rá a különböző »modernista áramlatok« 1956 utáni fellendülésére. Helyesnek véljük azt a megállapítását, hogy ezek a sokszor nagyon káros, sokszor nem olyan ártalmas irányzatok nem véletlenül kaptak lábra. Ha a modernista divat okait keressük, akkor csakugyan arra az eredményre kell jutnunk, amit Kerékgyártó István is leszögezett, hogy a modernizmus a sematizmus ellenhatásaként törhetett be irodalmunkba. A modernizmus és a sematizmus túlzásai egyaránt letűnnek kulturális életünk különböző területeiről. Azok a modernista kísérletek, amelyek a Napjaink verseinek egy részében még jelentkeznek és helyenként kissé zavaróan hatnak, nem veszedelmesek. Inkább úgynevezett “ gyermekbetegségekről van szó. A Napjaink eddigi számainak legszuggesztívabb versét Jobbágy Károly írta, kifejezve azt a hangulatot, amely a XXII. kongresszus után fogta el a költőt, aki elolvasta a Sztálin idejében elkövetett törvénytelenségekről elhangzott beszámolókat és felszólalásokat. Nagyon szép verssel áldozott Akác István a fasizmus idején mártírhalált halt Gelléri Andor Endre emlékének. Mesteri sorokat találunk Bihari Sándornak Szabó Lőrincről írott versében is. Juhász József, Ladányi Mihály, Moldvay Győző, és a nyugtalanul kísérletező Kalász László poézisére szintén fel kell hívnunk a figyelmet Mai líránk és a XXI. század: ez a témája B. Nagy Ernő sok vitára alkalmas vezércikkének, amely az október 1-i számban jelent meg, és két fontos problémát vet fel. Szabad-e még ma is azt állítanunk, hogy “verskedvelő nép vagyunk? S ha ez esetleg nincs így, akkor mivel magyarázható líránk elterjedésének bizonyos korlátozódása? A cikkíró szerint azzal, hogy az újabb magyar íra gyakran túlságosan elvontan, teoretikusan fordult a közönséghez, elmulasztva a kor problémáinak átvetítését érzelmi vonalra. Egyre kevesebb volt az érzelmi vers és egyre Az MTI-FOTO Tanács körúti Vadas Ernő-termében, kellemes változatosságként, a munkatársak java reklámfotói kerültek sorra, a fotónak az a modern fajtája, amelynek már a múltban is feltünedeztek előfutárai. Nálunk elsősorban Pécsi József ilyen irányú munkásságában. Ezeknek szép gyűjteményét egy kiadvány is őrzi. A reklámfotót az teszi művészi mértékkel is jelentőssé, hogy mindenben nagyobb szabadságot biztosít fotográfusának, mint az egyszerű, ábrázoló fotó. Elfogadjuk benne a legmerészebb fény- és formaabszttrakciókat is, a vakmerő tónusredukcióikat, meghökkentő kompozíciókat. Mert a szemlélő nem keresi és nem követeli a témának, a valóságnak olyan igaz tükrözését, mint más, művészi igényű fényképtől. Mivel célja csupán a figyelem felkeltése és fogvatartása egy intenzív, de múló pillanatra. Olykor még az is megengedhető a reklámfotósnak, ami a fotóművészetiben már blöffnek számít. A hatóelemek egységbefoglalásával kitűnően, ötletesen rendezett anyag nagy hányada színes fotó. A fényképnek tehát az az új alakja, amelyre változatlanul gyanúval és kétkedéssel néz az, aki a fotótól művészetet vár, a valóság meggyőzően igaz kifejezését. De érvényes rá az előbbi megjegyzés: amit nem fogadunk el a valóság ábrázolásában, azt jó szemmel nézhetjük a reklámfotóban, mert a képek kolorizmusában megelégszünk a mértéktartással és a jó ízléssel. Nem kutatjuk tehát, hogy a színekben a valóság színeit látjuk-e viszont. Noha a színes fényképezés fejlődése már egyre gyakrabban kielégíti ezt az igényt is. Amint ezt Gere László nagy gyümölcs-csendélete és Horling Róbert: “Terimpex« kompozíciója igazolja. Kétségtelen azonban, hogy a szín-effektusokban, a színvisszaadás realizmusában ugyanúgy, mint más képeken a színek átköltésének, harmonizálásának érdemében teljes joggal osztozik a három kiváló színes laboráns: Blaskó Imréné, Gyurka Irma és Kajtai László, több a hibás értelemben vett politikai költemény, pedig igaza van B. Nagy Ernőnek, amikor megállapítja: a történelmi őrségváltások kora egyben a líra dalszerű típusainak a virágkora is. A hatalmat megszerző társadalmi osztály irodalmára várt mindig az a feladat, hogy érzelmileg is birtokába vegye a világot. Az olvasók tömegei azt óhajtják, hogy a szocialista költők élményszerűen fejezzék ki mindazt, ami a tömegek életében történik. Ha így lesz, akkor Magyarországon is hamarosan szemtanúi leszünk a líra tömegeket mozgósító megújhodásának, úgy, ahogy az éppen most a Szovjetunióban megindult. A novellákkal általában meglehetősen elégedetlenek vagyunk. A novellák az érdekes folyóirat legsebezhetőbb pontjai. De, azért ezek között is találtunk néhány érdekes írást: Tóth Lajos Ezüstszemű-jére, Korolovszky Klári Dárid-jára, (filmvázlat), Sípos Tamás Éjfél után- jára gondolunk. Baráth Lajos novellája, az Ember fehér bottal, amely azóta könyvalakban is megjelent, szintén figyelmet érdemel, bár a téma megkívánná a nagyobb elmélyülést. Boldog Balázs kulturális világhíradója igazán sokféléről tájékoztatja az olvasókat, de kevesebb — több lenne. Hiába olvassa a közönség túlnyomó része, hogy elhunyt Michel de Ghelderode belga regény- és drámaíró, ha semmit sem tud erről az íróról. Említsük meg végül, hogy sok jó illusztrációt találunk a lapban, és hogy a tipográfiája is vonzó. Sós Endre A reklámfotó paradoxonnak látszik, de még a megkötöttségekben is szabadabb. Elsősorban Németh József képeinek tanúsága szerint. Szerzőjét nem vezette a valószerűség szándéka, a formákat erős stílusegységben kötötte össze minden képén, nem a természetesség, hanem a művészi, mondhatni: grafikusi rend megkötöttségében. Pedig ezt a nagyon tiszta formai építkezést a reklámfotó talán nem is mindig igényli, sőt esetenként a reklámhatásban meg issínyli, a megragadó erő, a “Blickfang” rovására. Igen tanulságos ilyen mértékkel öszszehasonlítani Németh József reklámfotóit a többiek: Gera Iászló, Herceg István, Sziklai Dezső és Balassa Ferenc munkáival. Formákban nem olyan kiegyensúlyozottak, de hatásban elevenebbek. Noha ezek között is van néhány, mint Horling: »Terimpex« és Herceg: »Hungarotex«, amelyek a pillanat rabul ejtését és a formák harmonikus rendjét együtt valósítják meg. De az ilyen egyesítésre Németh munkái között is találunk szép példát, főként abban a kompozícióban, amely egy női figurából és mellette egy állványból alakult. A két értéket együtt nyújtják Járai Rudolf megoldásai, a tónusok és fények teljes szabadságával, mégis stilizáló rendjével társítják a figyelmet odavonzó reklámhatást. Jól igazolják, hogy a két hatóelem, a formák rendje és a reklám harsány beszédessége, dinamikája mégsem mond ellent egymásnak. Válogatott gyűjtemény a már megjelent reklámfotók nyomataiból egészíti ki az anyagot. Azt sejtetik, hogy a falakon látható eredetieket is folyóiratokba, árjegyzékekbe, brosúrákba szánták. Pedig lehetséges, hogy egyik-másik, sőt talán többségük plakátnal készült. Ha így vám, jó lett volna megjelölni a képek alatt, mert a kétféle fotoreklám rendeltetésiben ugyan rokon, eszközeikben azonban szükségszerűen nagyon is eltérő. Hevesy Iván (CekLánil&t&h kiállítása Domanovszky-kiállítás Londonban Londonban a Grosvenor Gallary-ben szerda este megnyitották Domanovszky Endre festőművész kiállítását. A tárlaton a magyar művész alkotásai mellett bemutatják Vaszil Ivanov bolgár grafikus és Óta Janacek csehszlovák akvarellista néhány művét is. NAPLÓ December 1 Magyar filmművész-küldöttség utazik december 7-én az Egyesült Arab Köztársaságba az egyiptomi Magyar Filmnapok alkalmából. A delegáció tagjai: Hárs Lajos, a Hunnia Filmstúdió egyik művészcsoportjának vezetője, Rényi Tamás, a filmnapok keretében bemutatásra kerülő Legenda a vonaton rendezője, Krencsey Mariann és Pécsi Ildikó. & Bernáth Aurél Kossuth-díjas festőművész kiállítása nyílt meg Debrecenben. # Ráday Imre érdemes művész ma este fél 8 órakor tartja előadóestjét az Egyetemi Színpadon. Az est egyik érdekessége, hogy részleteket mutatnak be a művész felszabadulás előtti és utáni filmjeiből. A műsorban a többi között Ady, Babits, Garai Gábor, Gádor Béla, Heltai Jenő, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Petőfi, G. B. Shaw, Szép Ernő művei és sanzonok szerepelnek. Az előadóestet december 8-án megismétlik.• Poór Lili, a kolozsvári Magyar Színház örökös tagja, a kiváló drámai színésznő 72 éves korában meghalt. Érdemeiért a Román Népköztársaság népművésze címmel és több érdemrenddel tüntették ki. Poór Lili a magyar némafilm hőskorában ünnepelt filmszínésznő volt, gyakran szerepelt férje, Janovics Jenő kolozsvári filmgyárának alkotásaiban. Főszerepet játszott a Janovics által írt és Fekete Mihály által rendezett, A vén bakancsos és fia, a huszár című filmben, amelynek tekercse épségben megmaradt és megőrizte játékát. # Radnóti Miklós, József Attila és Ady Endre verseit három lemezre vette fel a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat. A fiatal előadóművészeksorozatban egy-egy hanglemez k készül Miklós György zongoraművész, Sepsey József hegedűművész és Mező László csellóművész játékáról is Tarnai József, a Pest megyei Petőffi Színpad művésze 61 esztendős korában hosszas szenvedés után elhunyt. A könyvbarát mozgalom helyzetéről tárgyalt csütörtökön a Hazafias Népfront Szolnok megyei elnöksége. Megállapították, hogy a mozgalom megindítása óta eltelt néhány hét alatt 52 ezerre emelkedett a megyei könyvtárak rendszeres olvasóinak a száma. Újévtől megszűnik az OSZSZSZK Írószövetségének hetenként háromszor megjelenő lapja, a Lityeratura i Zsizny, helyette a Lityeraturnaja Rosszija című 24 oldalas hetilapot kapják kézhez az előfizetők. A folyóirat megszűnéséről már évek óta beszélnek. A lap a szovjet irodalmi életben a konzervatív visszahúzó erők szócsöve volt és szüntelenül támadta a XX. kongresszus óta feltűnt új írónemzedéket . Federico Garcia Lorca Yerma című drámáját mutatja be december 15-én az Egyetemi Színpad Universitas Együttese. A drámát Németh László fordította, Dobai Vilmos rendezi. Nemes Lampérth kiállítás készül A Magyar Nemzeti Galéria Nemes Lampérth József emlékkiállításának megrendezésére készül és ezúton kéri fel mindazokat, akiknek Lampérth festménye vagy rajza van, jelentsék be a Galériának írásban vagy telefonon. (V., Kossuth Lajos tér 12. Tel.: 115—659. Patakyné Molnár Zsuzsánál.)