Magyar Nemzet, 1968. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-08 / 106. szám
Szerda, 1968. május 8.. Magyar Nemzet Beszélgetés Pogány Frigyessel, az Építőművész Szövetség új elnökével A Magyar Építőművészek Szövetsége a közelmúltban tartotta tisztújító közgyűlését. Az elnöki tisztet, a mintegy hatszáz tagot számláló szövetség bizalmát dr. Pogány Frigyes professzor kapta. A műszaki egyetemen levő tanszéken kerestük fel, hogy tájékoztatást kapjunk tőle az Építőművész Szövetség helyzetéről és az új vezetőség terveiről. — Jelent-e majd változást a szövetség életében a most kezdődő korszak — milyen problémák megoldását várják az építészek az új vezetőségtől? — Természetes, hogy mind a szervezet, mind pedig a bizalmat kapott vezetők úgy érzik, hogy most a tisztújító közgyűlés után új korszak kezdődik. Ez az optimizmus valamiképpen szükségszerű, és származhat tisztán szubjektív forrásokból is — addig vagyunk életképesek, amíg magunkban bízni tudunk. Ám úgy érzem, hogy most nemcsak erre a természetes önbizalomra támaszkodhatunk, hiszen a szubjektív optimizmus mellett itt van társadalmi és gazdasági fejlődésünk új korszaka, az optimizmus objektívebb formája is. Tulajdonképpen csak ez utóbbi teremtheti meg az építészek szervezetének egészségesebb munkafeltételeit. — Milyen tervek válhatnak valóra az új feltételek között? — Semmi esetre sem utópisztikus és megvalósíthatatlan délibábok után fogunk kapkodni — építésztársadalmunk a konkrét realitások nehéz iskoláját járta eddig, és ezután is csak ilyen iskolának van értelme. A hétköznapok munkája a mienk, és hivatástudatunk talán ma már elég tapasztalattal egészült ki, hogy valóban hasznosan, korunk adott kereteibe illeszkedve dolgozhassunk. A közgyűlés bizonyítékát adta annak, hogy építészeink a szocializmust építő társadalmunk jelen korszakában helyesen és reálisan értékelik mind az építészet helyét, mind pedig az , építészek helyzetét — vagyis kötelességeiket és jogaikat. — Má,s szóval az építészek társadalma felnőtt társadalom? — Igen, ez a kifejezés többször el is hangzott a közgyűlésen és talán ebben afelnőtti mentalitásban, ebben a realitásérzékben tükröződik leginkább a szövetség előző korszakának az eredménye. És eddig még egyetlen közgyűlésen sem talált a beszámoló és a viták problematikája olyan megértő visszhangra a párt és a kormányzati szervek részéről, mint most. Nemegyszer hallhattuk a teremben, hogy az építészek felfogásban és értékítéletben hasznos partnerei lehetnek a felettes vezetésnek. Valóban, közös platform alakult most ki, olyan, ahol a párt és a kormány a társadalomra, elsősorban pedig a szakmai társadalomra támaszkodva, javaslatait figyelembe véve, mérlegelve oldhatja meg majd a feladatokat. — A vezető szervek hogyan reflektáltak a közgyűlésnek erre Az igényes színvonalára? — Azt hiszem előttük is tisztán áll a szövetség — mint társadalmi szerv — szerepe és jelentősége. Ez rajzolódott ki Bálint Józsefnek, a párt Központi Bizottsága osztályvezetőjének és Bodor József építésügyi és városfejlesztési miniszternek a legjelentősebb problémákat felölelő és nagy lelkesedést kiváltó felszólalásaiból. — Milyen irányba fejlődhet tehát a szövetség munkája? — Két irányban kell elmélyültebben és hatásosabban kibontakoztatnunk a szövetség munkáját. Az egyik: — az építésztársadalmat és ezen keresztül az egész társadalmat is érintő, esetenként még nemzetközi viszonylatban is számottevő feladatok teljesítése. Egy konkrét és fontos példa ebből a munkából: annak az egységes építészeti szemléletnek az elmélyítése, amely a társadalmi igények, valamint a lehetőségek és adottságok kölcsönhatása alapján ítéli meg feladatainkat. Ez a dialektikus szemlélet az építészetet — miként magát a társadalmat is — mozgásban, fejlődésben értékeli, s már ezért sem elégedhet meg azzal, hogy az építészet valamilyen megmerevedett ipar puszta kiszolgálója legyen. Építésztársadalmunknak és a szövetségnek előrelendítő, ösztönző erővé kell válnia, olyannal, amely érett és reálisan megalapozott kritikai magatartásra támaszkodva ítéli meg az ipar fejlődési lehetőségeit is, és erre a reális ítéletre törekszik minden körülmény között. Visszakanyarodva a bevezetőben mondottakhoz: ez a magatartás teheti a szövetséget az új gazdasági mechanizmus objektív és rendkívül pozitív tényezőjévé. Ezért is lehetünk derűlátóak. — Az ipart említette. Mi lesz az ipar feladata? — Építészeink hitet tettek amellett, hogy feladataink zömét — különösen a lakásépítés területén — csak a nagyipari jelleg megfelelő minőségi és mennyiségi fejlesztése útján lehet megoldani. Meggyőződésünk, hogy az ipar feladatai, vagyis a tömegtermelés, az előregyártás, a szériagyártás technikai és technológiai problémái összhangba hozhatók az építőművészet egyéb, szélesebb skálán kibontakozó kérdéseivel. — Mik ezek a szélesebb skálájú problémák? — Az életfunkciók — mint a lakás, a munka, a tanulás, a szórakozás stb. — színterének megformálása, tágabb, város- és tájrégiókat magába foglaló megtervezése. Más szóval a szocialista társadalmi viszonyok tényleges, materiális keretének a megteremtése, önmagában, összefüggéseiből kiragadva egyetlen feladatot sem értékelhetünk, mert elszigetelten szemlélve a feladatok hamis színben tűnnek. Az építészet szélesebb skálájú feladatait tehát az építőmunka egészének »hatásfokában", ennek a hatásfoknak a javításában, valamint helyes és arányos felbontásában kell keresnünk. Mindezt az építészeti koncepció hűségesebb biztosításával. A következő ötéves és tizenöt éves perspektivikus tervben e mellett számos olyan feladatunk is lesz, amelyek inkább az egyedi, és e minőségben a nagyszabású, monumentális feladatok kategóriájába tartoznak majd. Ezeknek a feladatoknak az építész csak örülhet, ám mégis hangsúlyoznunk kell, hogy az építészeti tevékenység fokmérői végső soron nem ezek a reprezentatív jellegű alkotások, hanem az építészet összteljesítménye és hatásfoka. — Képes az építésztársadalom ennek az összteljesítménynek ilyen értelemben való megtervezésére és biztosítására? — önmagában aligha, ez nem is lehet feladata — hiszen az épület kollektív munka eredménye, és a tervező koncepcióját számos szakterület szervezett közreműködése valósíthatja csak meg. Az ipari, szellemi és fizikai munkabonyolult szintéziséről van szó, és hogy ebbe a folyamatban minden faktor megfelelően, a maga szerepét betöltve, szervezetten és optimális időbeosztással kapcsolódjék be, ez olyan feladat, amely messze meghaladja az építésztársadalom hatáskörét. A koncepció tehát csak kollektív munka árán születhet meg. Vajon ez azt jelenti, hogy a megvalósítás minősége is csak valamiféle statisztikus »átlag-*« fokán várható el? — A munka minőségében nem lehet engedményt tenni. A vázolt bonyolult szintézis éppen azért szükséges, hogy a végeredmény a maga módján — vagyis a cél, a funkció és az eszközök figyelembevételével — tökéletes legyen Ez a tökéletesség nem luxus. Nincs az embert szolgáló környezetben olyan feladat, amit selejtes kivitelezésben is elfogadhatnánk. — Ez volna tehát vázlatosan az építésztársadalom első nagy feladatköre. Mi lenne a másik munkaterület? — Tulajdonképpen észrevétlenül már át is csúsztunk ebbe a második feladatkörbe, a javaslattevő, indokoló, dokumentáló munka területére. Hiszen az előbb említett sokrétű összmunkának számos olyan fázisa van, ami nem tartozik a szövetség hatáskörébe, de határos vele, tanácsadási szerepkört vállalhatunk e területeken. Hangsúlyozni kívánom, hogy ez a javaslattevő munka nem merülhet ki az óhajok vagy az agitatív jellegű szólamok ismételgetésével. Jól átgondolt tematika alapján kell a legégetőbb problémákat alapos és dokumentáló erejű anyaggal feltárni. Ehhez a munkához szükség van a szövetség széles tagságának mozgósítására. A felettes szervek is ezt a munkát várják tőlünk, a tagok észrevételeit, dokumentumait és javaslatait, valahányszor a saját konkrét munkájukban tapasztalják — sokszor szenvedőleg is érzékelik — építészetünk szerteágazó faktorainak komplexumában a hiányosságokat. És ide tartozik a szakmai művelődés a szakpedagógia kérdése is. Hiszen ezeket a hiányosságokat észrevenni, de még inkább kijavítani csak alapos felkészültséggel lehet. — A jó építész tehát holtig tanul? — Igen, mert a felsőfokú oktatás, az építészképzés még csak szellemi potenciált, építészeti gondolkodást, tervezői magatartást adhat, a technika lendületes fejlődésével azonban nem számolhat. Ezért még a fiatal építésznek is állandóan tanulnia kell, a pár éve végzett mérnök is "le van már maradva" — az ismeretanyag állandóan megújhodik. És nemcsak egy speciális szakterület fejlődésével kell lépést tartanunk, hanem az építőművészet egészének fejlődésével is. A helyes kritikai szellemet csak az összefüggések ismeretében lehet kialakítani. Hogy szóljon hozzá a gyakorló építész a szűkebb területek problémáihoz, ha nem érti, hogy milyen lehetőségek állnak általában az építészet előtt? — Beszélgetésünk folyamán valóban kirajzolódott az a feladatkör, amely a szövetséget a párt- és kormányszervek fontos társadalmi bázisává avatja. Milyen megbecsülésre tarthat számot ezek után a nagy összmunka másik pólusa, az építész, az egyedi szakember? — Mindaz, amiről szó volt, egyúttal az építész szerepét is helyes megvilágításba helyezi. Az építész megbecsültetése, problémáinak — akár személyes ügyeinek — egészséges megoldása nem választható el az építészet általánosabb problémáitól. Nem kell bizonygatni, hogy az építészeti feladatok megoldása — legyen az egyes épület, vagy egész település megalkotása — rendkívüli erőkifejtést igényel az egész társadalomtól. Akik ebben részt veszítek, akik e bonyolultan összetett termelési és alkotói ágban helyesen tudnak tevékenykedni, megfelelően sáfárkodni a társadalom erőivel, és akik valóban emberhez méltó, kulturált keretet adnak mindnyájunk életének, azok megbecsülésre tarthatnak számot. E nagyszerű feladat tudatában és az abból folyó felelősségérzettel kívánja a Magyar Építőművészek Szövetsége is munkáját Perneczky Géza A gyorsuló idő és a művészet "Unjuk — unják" című cikkünkhöz terjedelmes hozzászólást kaptunk dr. Szántó Imrétől (Budapest, XIII., Madarász Kórház, Sebészet). Gondolatgazdag, tanulmánynak is beillő írását teljes terjedelmében nem tudjuk közölni, de két részletet idézünk belőle. — Köszönöm — írja —, hogy a cikk szót emel társadalmi közízlésünk és közgondolkodásunk egy állandóan jelenlevő és ható kórokozójával, a provincializmussal szemben. Ennek a veszélynek szem előtt tartása sajnos, mindig időszerű és sohasem felesleges. — Változó korunkban változik a provincializmus arculata is, de nem tűnik el. Hiszen ismertünk nagyhatalmakat is, történelmi korokat súlyosan determináló birodalmakat, melyeknek vezetői (nem tudom, hogy Ferenc József, vagy Hitler-e a jobb példa) a maguk szűk látókörével, kispolgári ízlésével szinte megtestesítették azt a szellemi magatartást, amely akár világbirodalmi szinten teremthet provincializmust. Ma a helyzet még ellentmondásosabb, mert a földrajzi határokkal, mint kultúrkört megszabó tényezőkkel egyre kevésbé számolhatunk. — Korunk orvosi gyakorlatának mindennapos tapasztalata az, hogy egyes jól definiált, évszázadokon át stereotip megjelenésű betegségek a modern terápia hatására merőben átalakulnak. Azt hiszem, ez történik ma a provincializmussal. A helyes kór ismét ma sokkal nehezebb megállapítani, mint akár csak fél évszázaddal ezelőtt. Félrevezető következtetésre juthatunk, ha csak azt vizsgáljuk, hogy kultúránk egyes jelenségei miben különböznek, mely NEMZETI SZÍNHÁZ VII., HEVESI SÁNDOR TÉR A Varsói Nemzeti Színház vendégjátéka 1968. MÁJUS 11-ÉN, 12-ÉN ÉS 13-ÁN NAGLOWICEI MIKOLAJ REJ: JÓZSEF ÉLETE 1968. MÁJUS 14-ÉN ROLF HOCHHUTH: A HELYTARTÓ Jegyek kaphatók a Nemzeti Színház pénztáránál. Telefon: 220—014. — A Színházak Központi Jegyirodáinál. Telefon: 120—000. — Az üzemi szervezőknél és a Nemzeti Színház szervezési osztályán. Telefon: 116—618 „Unjuk, unják" címmel cikk jelent meg a Magyar Nemzet múlt vasárnapi számában, az írás alkalmas arra, hogy széles körű vitát indítson el változó világunk — a tőkés és a szocialista társadalomban egyaránt tanúi vagyunk ennek — művészeti irányáról. A művészet minden korban a társadalom gazdasági szerkezetének és világképének kifejezője volt, és nem véletlen, hogy az úgynevezett "formabontás" atőkés országokban élte és éli ma is aranykorát. A szocialista országokban igazán haladó művészetnek ma is a realizmust tekintik, és éppen ezzel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni a cikkhez. Nyugaton a kritikusok a realista, vagy akár szocialista művészeknek általában azt vetik a szemére, hogy műveik túlságosan illusztratív jellegűek. Persze, a rajztudás még nem föltétlenül művészet, mindenesetre szükséges a művészethez. És még mindig jobb, ha egy művésznek legalább szándéka van valamit közölni, és valóban közöl is egy érthető világot. Picasso torz alakjaira itt senki se hivatkozzék, hiszen tudvalevő, hogy ő legalább olyan nagy rajzoló, mint Dürer vagy Leonardo da Vinci volt. Neki éppen azért van joga fölbontani a formákat, mert azokat tökéletesen ismeri. (Helyes a cikk Illyés idézete: "Csak azokért a formabontókért hevülök, akik össze is tudják állítani a formát«.) Picasso fölbontott formáiban a nyugati társadalomnak a szétesését és torz létét ábrázolja tudatosan. Az ő művészete tiltakozás a megbomlott nyugati világ ellen. Műveiben a valóság minden eleme megvan, azokat ő démoni erővel választotta szét, és aki érti az ő szándékát, össze is tudja rakni azokat. Egy műalkotásnak mindig közölnie kell valamit, és szólnia kell valakihez. Szükséges tehát, hogy legyen formája, tartalma és értelme. Persze — mint a szóban forgó cikkből is kiderül — tartalmilag és megnyilatkozási formájában lépést kell tartania a társadalommal és a korral, a művészet fejlődik és változik, mégha hű is marad a hagyományokhoz. A szocialista realizmus ábrázolási módszere nem lehet azonos azzal az ábrázolási módszerrel (sem a képzőművészetben, irodalomban vagy a zenében), amely a múlt századi realizmus sajátja volt. A műszaki kor, a technikai civilizáció új nyelvet teremtett, megváltoztak a kifejezési formák — mindennek tükröződnie kell a művészetben is. Az új mindenütt harcban áll a maradival, anélkül, hogy tagadná ama értékeket — emberi és művészeti értelemben egyaránt —, amelyeket megújítani és új formában kifejezni iparkodik. A modern irodalom, a zene és számos képzőművészeti kísérlet a bizonyság erre hazánkban is. (V. I.) nyiben maradtak el a világban ma folyó eseményektől. Olyan helyzet is előadódhat, hogy akkor nem vagyunk provinciálisak, ha valamit nem veszünk át, mondjuk, Nyugattól. Egy másik téma, amit az írásból idézünk: — Különös lenne, ha az idő Marx Györgyi értelmű felgyorsulása érintetlenül hagyná a művészi alkotást és a művészetelméletet. Talán ezért vagyunk tanúi annak, hogy életünkben több művészeti stílus tűnt fel, mint az európai kultúra elmúlt két évezredében. Azt kell látnunk, hogy egyszerűen divattá, majd megint divattá válik a XX. század valamennyi pár excellence XX. századinak tartott stílusirányzata. Azt hiszem, a művészettörténetnek egy alapprincípiuma, hogy egy új stílusirány megszületésének előfeltétele új módszerek, új technika, új matéria bevezetése. — Ma felgyorsult körülöttünk az idő. Az lenne a baj, az emberi géniusz elöregedésére utalna, ha kultúránk nem élne az újonnan felfedezett matériák művészet-átalakító lehetőségeivel. Márpedig az új felfedezések szinte csábítanak a változásra, a fejlődésre színekben, hangokban, műanyagokban, eszközökben. Ez alól még az irodalom sem vonhatja ki magát, melyet a pszichológia szintén páratlan iramú fejlődése termékenyít meg állandóan. Úgy gondolom, egyszerűen irreálissá válik, korunktól olyan jellegű stabil és reprezentatív stílust megkövetelni, mint ahogy azt az előző századokban megtehették. Erre talán Picasso — az egyetlen, akivel egyértelműen jellemezhetjük a XX. század képzőművészetét — a legilletékesebb tanú. — A felgyorsult időben a ma embere is gyorsabban változik és elképzelhető, hogy az a műalkotás, ami tegnap még serkentően hatott a pszichobiológiai aktivitásra, ma már elégtelen ingert szolgáltat az újonnan felmerült konfliktusok feldolgozására. „A pop art a dadaizmus elöregedett dédunokája” Egyszerre került a kezembe a Magyar Nemzet »Unjuk — unják« című cikke és Ernst Fischer véleménye a pop artról. A Kolozsvárott megjelenő Korunk legújabb száma közöl egy részletet az osztrák politikus »Művészet és koegzisztencia« című tanulmányából, amelyben többek között a következőket írja: " A pop art a lázongó dadaizmus elöregedett unokája. A Dada kiáltás volt: »így nem megy tovább!", a pop art vigyor: "Így is megy." Akkoriban cserepekre tört a világ, és a forradalmi tudat ki akarta seperni a törmeléket; ma öszszeszedegetik és kereskednek velük. A pop azt unatkozó fogyasztókért verseng, robbanótöltet nélkül bocsátja áruba a hüvelyt, és egyúttal az értelmiség felé is odakacsint, híg, hazug iróniával sugalmazva, hogy a dologi világgal, a kommersszel, a szupermarkettel való egyetértés megokosodott nonkonformizmus. — A pop art antiművészet, csak hasonlíthatatlanul tehetségtelenebb az antiszínháznál, antiregénynél. Az "absztrakt" művészet sivár utánzásba esett... A fasizmus is — festéktubusok fejezik ki saját tartalmukat, vagy a művészetkereskedelem szerint a tudatalatti fejezi ki magát — a legmintaszerűbb fogyasztókat is untatni kezdte ... — A látszólag össze nem tartozó tárgyakat katasztrofális öszszefüggésbe hozó hajdani nagy montázst (a John Heartfieldet) csak felületesen utánozzák ... Ami lázadás volt a 20-as években, reklámmá válik... — Kár, hogy a pop art-művészek oly kevéssé tehetségesek (vagy csak teszik magukat?, ez is hozzátartozik?), hogy valóban közönségesek ... A. Béla, tanár Szeged Tízidíz SÁMSON Apparatebau Frankfurt gyártmányú AUTOMATIK ELEMEK KIÁLLÍTÁSA MŰSZER- ÉS IRODAGÉPÉRTÉKES VÁLLALAT BEMUTATÓTERMÉBEN Budapest, VI., Népköztársaság útja 2. BEMUTATUNK: pneumatikus szelepeket, szabályzókat, nyomáscsökkentőket pneumatikus logikai elemeket, automatikus fűtésszabályozókat A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ: május 9-én 12—16 óráig május 10—14-ig 10—16 óráig szombaton 10—13 óráig HAZAI GYÁRTMÁNYÚ ÉS IMPORT MŰSZEREK, AUTOMATIZÁLÁSI ESZKÖZÖK, ÜGYVITELI GÉPEK BESZEREZHETŐK A MIGÉRT-NÉL