Magyar Nemzet, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-14 / 11. szám
Sserds, 197*0 január 14.. S &kizrmk&zt H a valamikor, a hófúvásos, fagyos téli napokon valóban jó alkalom kínálkozik faluhelyen a beszélgetésre. Ilyenkor dívik az estékbe nyúló szomszédolás, tanyázás. Alighanem a hagyományok is közrejátszottak abban, hogy a népfront ezekben a hetekben tartja országszerte a falusi tisztségviselők — mindenekelőtt elnökök és titkárok — tanácskozását. Megyénként rendezik az eszmecseréket: Borsod nyitotta a sort és alighanem Vas zárja, ahol a hóförgeteg miatt programváltoztatásra kényszerültek. Akárcsak a gondűző, téli magányt hessegető baráti találkozókon, a népfront községi vezetőinek tanácskozásain is sok mindenről szó esik. Fő téma: mi minden történt a legutóbbi kongresszus óta, mit sikerült valóra váltani az 1968 áprilisában jóváhagyott Állásfoglalásból, amely a mozgalom helyzetét és feladatait összegezte. Szükség van erre, mert a kalendáriumban gyorsan peregtek a lapok: a IV. kongresszuson választott testületek működésük félidejéhez közelednek. Okuk van tehát a számvetésre, munkájuk gondos elemzésére. Annál is inkább, mert számadással tartoznak választóiknak: a falvak, városok, járások és megyék lakosságának. Ehhez az igényhez igazodnak a beszámolók. Általában a megyei népfronttitkárok fogalmazzák meg, hogy az elmúlt időben milyen eredményinyel működtek a falusi és a városi lakóterületeken, kellő érdeklődést tanúsítottak-e a nők és az ifjúság sajátos gondjai iránt, eleget tettek-e az alkotmányos funkciókból rájuk háruló teendőknek? Tudtak-e újat, érdemlegeset nyújtani a szocialista demokrácia fejlesztésében? Az Állásfoglalás nyomatékkal hangsúlyozta: a népfrontnak „közre kell működnie az általános gazdaságpolitikai kérdések iránti érdeklődés, felelősségérzet felkeltésében, fokoznia kell a szocialista munkamorál megszilárdítása és fejlesztése érdekében kifejtendő társadalmi tevékenységet és a népgazdasági tervek teljesítésének elősegítését”. Semmi kétség aziránt, hogy ez a téma — különös tekintettel a termelőszövetkezetekre — mind a beszámolókban, mind pedig az azokat követő vitákban rangos helyet kap. Szóba kerülnek a szűkebb haza, a falu, a járás és a megye dolgai is. Mennyi sok öröm — és mi tagadás, olykor keserűség — feszül e szürkén csengő szavak: „város- és községpolitika, községfejlesztés” mögött! Új lakótelepek, épülő gyárak, utak és bölcsődék, iskolák és kórházak az egyik serpenyőben, a kelleténél vékonyabban csörgedező forintpatakok, foghíjas bolthálózat, silány munka a másikban. És óhajok garmadája, álmok, illúziók, amelyeket okos szóval, józan érvekkel le lehet, le is kell csitítani. Újabban egy örvendetesen terebélyesedő, szinte megifjodott mozgalom hallat magáról egyre többet: a honismereti tevékenység. A felszabadulás jubileumára sorra készültek és készülnek a falukrónikák, sőt, nem egy gyár és téesz is rászánta magát, hogy az emlékmozaikokból kikerekítse negyedszázados históriáját. A honismereti körök működése éppúgy, mint néhány fontos művelődéspolitikai feladat napirendre kerül a népfrontvezetők tanácskozásain. Sorrendben a témák végére maradt, de fontosságában — úgy véljük, fölösleges bizonygatni, miért — a legjelentősebbek közé kívánkozik a népfront keretében végzett nemzetközi, békemozgalmi tevékenység. Mi sem jellemzőbb, mint a megyei tanácskozások programja: valamennyi helyen külön előadást szentelnek a témának, figyelemmel a múlt év őszén megtartott VII. magyar békekongresszus határozataira és a nemzetközi politika legfrissebb eseményeire. Jó alkalom adódik a most zajló eszmecseréken arra is, hogy a megyei pártbizottságok vezetői találkozzanak a községek társadalmának képviselőivel. A legtöbb megyében meg is ragadják ezt a találkozó lehetőséget: előadások tartására vállalkoztak a párt megyei első titkárai és titkárai, akik aztán a kötetlenebb vitákból is sok hasznos észrevételt meríthetnek. Kölcsönös a tájékozódás: a népfrontvezetők szívesen hallgatják a megye gazdasági, politikai helyzetéről szóló beszámolót, amit őszinte véleményükkel, megfontolandó bírálatukkal egészítenek ki. Aligha haszontalan az ilyesfajta „szondázás”: sok jelentéktelennek tűnő, ám a megye — vagy egyegy tájegység, község és járás — problémái, gondjai kerülőút nélkül jutnak el a legilletékesebbekhez, akik között — ez is jó szokás, hagyományszámba megy — a megyei és a járási tanácsok vezetői is ott találhatók. Még arra is van példa — a Pest megyei tanácskozás —, hogy az előadást követő vita vezetésére a járási pártbizottságok első titkárai, illetve titkárai vállalkoztak. Sokszemközt is jólesik a fesztelen diskurzus. Arra már jócskán akadt példa, hogy késő estébe nyúlt a hivatalos program szerint másfél—két órára tervezett délutáni konzultáció. A legtapasztaltabb népfront tisztségviselők sem tudnának azonban a megyei tanácskozások hatesztendős történetéből egyetlen esetet idézni, amikor érdektelenség miatt a vitavezető kénytelen lett volna a megbeszélést idő előtt berekeszteni. Nem kétséges, az idei tanácskozások is hasonló mérleggel, józan érvek, elgondolkoztató észrevételek, helyes törekvések és jó elképzelések sokaságával zárulnak. Tanulságosak a népfrontmozgalom számára, tisztázzák a további teendőket. Pedagógusok és hivatásos politikusok, téesz-vezetők és orvosok, agronómusok és mérnökök, egyszerű parasztemberek és ipari munkások, képzett tudósok és háziasszonyok kapták kézhez a községi népfrontvezetők tanácskozásaira a meghívókat. Szűkebb és tágabb közösségek nevében kérnek szót. Azok véleményét, nézeteit tolmácsolják. A népfront keretei között így érvényesül, így mélyül a szocialista demokratizmus. Gyapay Dénes Baréti—Ruffy-Kristóf: lulsabb utazások a fekete KVrciliburt 14 harmadik házasság A fekete Malibu céltalanul ténfergett ezen a napon K. nagyközség városias jellegű főterén, mint egy beteg öszvér a kisült mezőn, ahol már nem akad semmiféle legelnivaló. Csupaszőr elő se vonta testes bőrtáskájából azokat a félelmetes méretű fényképezőgépeket, amelyekkel máskor ájtatos rémületbe ejtette a falusi embereket, Macskabajusz pedig olyan arckifejezéssel ült a volán mellett, mint az angol birodalom egyik fiatal követségi titkára, akit jobb meggyőződése és konzervatív fölfogása ellenére olyan alantas munkára kényszerítettek, amely nem gentleman-like. — Erről a rohadt fészekről semmit sem lehet írni — morogt a szokott medvedörmögésével Apó, bár ebből a medvedörmögésből hiányzott a meséskönyvek mackóinak kedélyessége. Apó, ezen a napon sokkal inkább egy emberevő kanadai szürkemedvére hasonlított, mint boldogult Sebők Zsigmond Dörmögő Dömötörére, amely mesebeli emberszabású mackóhoz úti- és pályatársai nem egyszer hasonlítottak a fekete Malibu kalandozásairól készült írásaikban. A városias jellegű nagyközséget valamely fakó ünnepélyesség, ugyanakkor nyomasztóan sűrű légkör és fojtott izgalom jellemezte, amit Apóka nyomban kiszagolt érzékeny orrcimpáival, amint a fekete Malibu begördült a nagyközség városias jellegű főterére. — Itt valami történt, vagy történni fog — mondta sokat sejtetően a sokat tapasztalt hírlapíró s kihasználva K., az ifjú hírlapíró pillanatnyi ernyedtségét — amely a várható eseménytelenségnek volt köszönhető —, odébb taszította a kaján természetű újoncot, aki viszont meglökte Galambot s a békés természetű hírlapíró elővájt emlékezetének gazdagon felszerelt tárházából egy történelmi adalékot és sietve bedobta a köztudatba: — Ezen a téren valaha boszorkányokat égettek. Persze, akkor még nem így festett a főtér... Galamb szavait ebben a pillanatban különös jelenség akasztotta meg. A községi tanács épületének szépmívű kapuja kicsapódott s kirobogott rajta egy kisded embercsoport, amelyről különösebb találékonyság nélkül is meg lehetett állapítani, hogy esküvőre készülődő emberek voltak, de kivonulásuk a tanács házából — és feltehetőleg az anyakönyvi hivatalból — egyáltalán nem hasonlított a megkötött házasságokat követő boldog családi összeolvadásra. Elöl egy magas, jótartású, behavazott fejű férfi robogott ki a szépmívű kapun, mögötte egy arcban hozzá hasonló, de legalább huszonöt évvel fiatalabb ember, akinek arca éppoly mérges paprikaverés volt, mint az idős emberé, s akinek karjába egy szépen öltözött, középkorú asszony csimpaszkodott s messzire látható módon csillapító szavakat suttogott a férfi fülébe. A harmadik kivonuló egy vőlegényi öltözetű fiatalember volt, akit másik, lényegesen idősebb magyar követett, úgyszintén ünnepélyesen kiöltözve, és kipedezve, ami szép kuruc bajuszát illeti. Ez az ember lehetett volna az esküvői tanú. — De hol a násznép? — kérdezte meglepő gyakorlatias érzékkel„ az ifjú hírlapíró, akinek sajátosan fejlett érzéke volt a groteszk jelenetek iránt, s aki rejtelmes képességgel fölfogta azokat a rövidhullámú jelzéseket, amelyek Apó szürke koponyájából valamely furcsa jelenség pillanatában kisugároztak. — Ez a nagy kérdés — mondta Apó és intett Macskabajusznak, hogy kövesse a tanácsház kapuján kizúduló, pillanatra megtorpanó embercsoportot. A követés nem került különös fáradságába az angol követségi titkárra emlékeztető gépkocsivezetőnek, mert a csoport a fehér hajú férfiú határozott útmutatására a tér túlsó oldalán működő kisvendéglő felé indult és csakhamar eltűnt a kovácsoltvas cégér alatt, amely griffmadarat ábrázolt. — Utánuk! — mondta izgatottan Csupaszőr, aki remélte, hogy lencsevégre kaphat néhány felindult ábrázatot s evvel is gyarapíthatja pompás művészfényképeinek gazdag gyűjteményét. — Csak lassan — intette Apó, miközben kényelmesen kikászálódott a fekete Malibu bőr üléseiről, nyújtózkodott s olyan tekintettel méregette a kovácsolt griffmadár alatt elterülő kisvendéglőt, mint akinek kételyei vannak aziránt, hogy a vasból készült madár alatt egyáltalán ehető ételeket főznek... De azért bementek. A griffmadár személyzete nem sok ügyet vetett a fekete Malibu utasaira, mert minden igyekezetükkel azon voltak, hogy az imént berobogott csoportot kellőképpen ellássák annál a hosszú asztalnál, amelynél még nagyon sok szabad hely volt. Az asztali virágok díszítették, valamint egy óriási torta, amelyről Apó könnyűszerrel leolvasta a cukormázzal készített feliratot: „Éljen az új pár!” A kis társaság komor képpel foglalt helyet a legalább ötször annyi emberre méretezett esküvői asztalnál és a faképű pincérek megkezdték az esküvői ebéd felszolgálását, holott sem a menyasszonynak, sem a többi vendégnek nyoma sem volt. Apó ingerülten zörögni kezdett és hangos szavakkal szidalmazta a személyzetet, amely tevékenységével elérte, hogy az ezüstfejű ember fölemelkedett az esküvői asztal mellől s némiképpen bizonytalan járással az asztalukhoz lépett, ott megállt, cipője sarkait egymáshoz illesztette s rövid főhajtás után megszólalt: — Önök ebédelni óhajtanak? — Valóban — mondta Apó, mire az ezüstfejű ember a lakodalmi asztal felé intett: — Legyen szerencsém... Ma itt mást nem szolgálnak ki, mert a helyiséget kibéreltem az unokám esküvőjére. Az esküvő azonban elmaradt. — Valóban? — kérdezte Após intett pályatársainak, hogy kövessék a díszesen megrakott asztalhoz, ahol mindenki mindenkinek bemutatkozott, de senki nem értette senkinek a nevét, így azután a lakodalmas nép és a fekete Malibu legénysége a legteljesebb egyetértésben helyezkedett el az asztalnál, amelyre nyomban föltálalták a lakodalmi ebédet. A pecsenyénél Apó már tegeződött az őszhajú férfiúval, aki a borok, hatására egyre közlékenyebbé vált, egy pohár kiürítése után indulatosan felkiáltott : — Családunkban ez a harmadik házasság, amely bajjal jár. — Minden házasság bajjal jár — mondta vigasztaló hangon Apó, de az ezüstfejű keményen megrázta a fejét: — Nem úgy van... Ha kívánod, elmesélem neked, ismeretlen barátom, a családomban előadódott három különös házasság történetét. — Kívánom — mondta Apó és az ezüstfejű elkezdte. „A régi világban én katonatiszt voltam. Szüleim szántak erre a pályára s nagy üggyelbajjal, rengeteg protekcióval bejuttattak a Ludovika Akadémiára, ahol is egy szép napon hadnaggyá avattak. Nem sokkal utóbb megismerkedtem egy kislánnyal, akibe halálosan beleszerettem. Elhatároztam, hogy elveszem feleségül. Szándékomat bejelentettem az ezredparancsnoknak, akinek első kérdése az volt: milyen családból származik a választott? Gyanútlanul megmondtam, hogy leendő apósom tisztességes, becsületes kisiparos, a városka virilistája. Ezredparancsnokom furcsa képet vágott és kijelentette, hogy szerény véleménye szerint a menyasszonyom társadalmi származása nem felel meg a magyar királyi hadsereg követelményeinek, következésképpen nem hiszi, hogy a házassághoz engedélyt kapok. Kérelmemet e baljós jelek ellenére előterjesztettem, a dandárparancsnok azonban elutasította s ugyanakkor értésemre adták, hogy ha lemondok rangomról, semmi akadálya annak, hogy feleségül vegyem társadalmilag nem megfelelő menyasszonyomat. Így is történt. Lemondtam rangomról, összeházasodtunk, beálltam apósom műhelyébe és kitanultam a rézöntő szakmát. Megházasodtam, megszületett a fiam. A háború alatt egy hadiüzembe mentem dolgozta, hogy elkerüljem a behívót, itt összeismerkedtem munkásokkal, később beszerveztek az ellenállási mozgalomba. A felszabadulás után úgy gondoltam, hogy fiam folytathatná katonai pályafutásomat az új hadseregben. Fiam katona lett, majd tisztiiskolára került. Mint tisztiiskolás egy színjátszó csoportba került, s itt megismerkedett egy kislánnyal, akibe halálosan beleszeretett. Nem akarom hoszszúra nyújtani a történetet, ismeretlen barátom, mert még sok meginnivaló bor sorakozik az asztalon. Ez az ötvenes évek elején történt, pontosabban 1950-ben. A fiam feleségül akarta venni a kislányt, de kiderült, hogy a leendő menyaszony apja magánkisiparos, aki három alkalmazottat is tart s így kizsákmányoló tőkésnek számított. Az én esetem megismétlődött, valami kísérteties azonossággal. Fiam beállt dolgozni és szakmát tanulta az apósához. Elvette a maszek menyasszonyt és megszületett a fiúk, az a szomorú, árva vőlegény, aki ott ül az asztal végén és avval a kerekfejű, korán kopaszodó fiatal barátoddal beszélget. Az ő esküvője volt az, amely a mai napon rohadt körülmények között elmaradt. — Ki volt a menyasszony? — kérdezte Apó, mire az ezüstfejű apósjelölt így válaszolt: — A falu határában működő nagyüzem főmérnökének alánya. — És miért maradt el a lakodalom? — Mert az apósok meggondolták magukat és a lányukat az esküvő előtt felvették egy külföldi egyetemre ösztöndíjasnak. Már el is utazott. Erről azonban nekünk nem szóltak. — Régen a párizsi Sacré Coeur-be küldték azokat a lányokat, akik rangon alul akartak házasodni — gondolta Apó, de nem mondta ki, ellenben azt kérdezte: — És milyen ember a főmérnök? — Olyan, mint én — mondta a kárvallott nagyapa. — Régi barátom, hiszen együtt avattak bennünket hadnaggyá a Ludovika Akadémián ... Csak ő sokkal ügyesebben forgatta magát. (Folytatása következik) Magyar Nemzet Öt évre ítélték a mohai váltókezelőt . Óriási csattanást hallottam, a ház beleremegett, néhány kiáltás, aztán mindent elnyomó sistergéssel ömileni kezdett a gőz. Azonnal kifutottam a lakásomból, de csak sűrű, áthatolhatatlan gőzfelhőt láttam. Negyedóra kellett hozzá, hogy elszánjon a gőz és ekkor leírhatatlan látvány tárult elém. Így mondotta el az 1969. október 15-én bekövetkezett mohai vasúti katasztrófa történetét az állomásfőnök. A Fejér megyei bíróság Székesfehérvárott több napos tárgyalás után kedden ítéletet hozott Szili József 42 éves MÁV- váltókezelő, lovasberényi lakos bűnügyében. A bíróság Szili Józsefet bűnösnek mondta ki foglalkozás körében elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetés, valamint a társadalmi tulajdonban különös, nagy kárt okozó gondatlan rongálás bűntettében. Szili József váltókezelő a baleset napján pihenten ment munkába. Délután 3 órakor Székesfehérvárott egy pár virslit, és egy kis üveg sört fogyasztott. Valamivel 5 óra után érkezett munkahelyére, a mohai állomásra. Hét óra után Z. Rozália forgalmi szolgálattevő telefonon közölte Szili Józseffel, hogy Moha-rakodó felől szerelvény érkezik. Szili József tudta, hogy a második vágányon egy tolatószerelvény várakozik, ennek ellenére a váltót nem állította be helyesen, a telefonon azonban valótlanul közölte a váltók állását. A Diesel-mozdonyon tartózkodó Zsugor Árpád és Hegedűs József az utolsó percekben vették észre a felbukkanó gőzmozdony lámpáit A 40 kilométeres sebességgel robogó szerelvényről ekkor mindketten kiugrottak, és súlyos sérüléseket szenvedtek. A gazdátlanul hagyott Diesel-mozdony 55 méteren át tolta maga előtt az álló szerelvényt. Közben több kocsi kisiklott. A gőzmozdonyon tartózkodó Zalka Gyula fűtő beszorult az összeroncsolódott mozdonyfülkébe, és a felrobbanó tartály forró vízében pillanatok alatt megfőtt. A gőzmozdony mögött levő szerkocsiban három vasutas tartózkodott: Bécsi István MÁV kocsirendező, Balázs Imre és Bartól István vonatfékezők, akik kiestek a papírként széthulló kocsiból és a rájuk zuhanó bányafák alatt lelték halálukat. A két vasúti szerelvényben csaknem 1 millió forint kár keletkezett. A Fejér megyei bíróság Szili József váltókezelőt 5 évi szabadságvesztésre ítélte, és 5 évre eltiltotta foglalkozásától. B. A. Periratok a veretes ládában Helyreállítják a székesfehérvári „hatökrös esküdtek” egykori termét a megyei bírósági épületben. Az épület legnagyobb tárgyalóterme volt ez az ősi Fehérváron és az esküdtek vagyonára utalva nevezték hatökrös esküdtek termének. Csak nevezetes bűnpereket tárgyaltak itt. Most megtaláltak egy XIX. századi periratokkal zsúfolt veretes ládát. Szóváltás a 3-as villamoson Életveszélyes sérülés és vádemelési javaslat emberölés kísérlete miatt A XIII. Élmunkás téri villamosmegállóban megdöbbentő szerencsétlenség történt egy késő délután az utasok és a várakozó tömeg szeme láttára. Az Árpád-híd felől jövő s a megállóhoz már lassító hármas jelzésű villamos középső kocsija métereken át magával vonszolt egy fiatal lányt. Csak a karjával tartotta meg magát, görcsösen markolva a peronlépcső kapaszkodóját. Az egyik pillanatról a másikra — talán a karja nem bírta már tovább — elengedte a kapaszkodót és leesett. Beszorult a villamoskocsi és a járdasziget éle közé. Az utasok és a járdán várakozó emberek együttes erővel felemelték a villamoskocsit és kiszedték alóla a szerencsétlen fiatal lányt. A mentők is hamarosan a helyszínre érkeztek hordágyra fektették az életveszélyesen megsérült 18 éves Opálka Violát. A rendőr igyekezett távol tartani a hordágy köré összegyűlt kíváncsiskodókat, de még az utca túlsó oldaláról is átsétált egy fiatal férfi, hogy alaposan megnézze a villamosszerencsétlenség áldozatát. A rendőr őt is hátrább küldte, amikor a tömegben egy nő felsikoltott. „Ott van az a férfi, aki lelökte a lányt a peronról. Én vagyok a koronatanúAz összegyűlt tömeg dühös felháborodása elől Kele Sándor 33 éves postatisztviselőt a rendőrségre vitték. A fiatal lányt beszállították a kórházba. A gyors orvosi beavatkozás és gondos kezelés megmentette életét. Kele Sándort a rendőrség előzetes letartóztatásba helyezte, és emberölés kísérlete bűntettének alapos gyanúja miatt vádemelési javaslatot nyújtottak be ellene az ügyészséghez. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Kede a szerencsétlenség délutánján két ismerősével egy zúgkocsmában ivott Körülbelül 3—4 deci bort fogyasztott, azután ismerőseitől elvált, és a Dagály utcánál felszállt a Nyugati pályaudvar felé haladó 3-as jelzésű villamosra. A középső kocsi első peronján álldogált, néhány más utassal, akik közt ott voltak az Opálka lányok is, Opálka Viola és Ilona. Mikor a kocsi az Élmunkás téri megállóhoz közeledett, Viola, aki az egyik lépcsőnél állt, Kele Sándor előtt, készülődött a leszálláshoz. Opálka Ilona is ott akart leszállna, és odaszólt az ajtóban álldogáló Kelének. „Leszáll, fiatalember?” „Nem.”Akikor legyen szíves.” Szóváltás közben Kele bokánrúgta Ilonát, és a nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette. A lány felháborodottan pofonvágta Kelét, aki erre hátulról belerúgott a leszálláshoz készülő Violába, az pedig így egyensúlyát elvesztette. A lány csupán kezével kapaszkodott görcsösen és tartotta magát, amíg tudta, mígnem mégiscsak a villamos alá került. Hajszál híján múlott, hogy a kefe durvaságából fakadó szerencsétlenséget megúszta, és legalább életben maradt. hím.