Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Vasárnap, 1970. augusztus 1. Magyar Nemzet Az„ Őrült majomtól"— a „Fenséges emberig” Magnóinterjú dr. Szent-Györgyi Alberttal Az Egyesült Államokban élő Nobel-díjas tudós budapesti életrajzírójának és könyvei magyar fordítójának terjedelmes interjúban számol be életéről, tudományos pályafutásáról, kutatásairól és új könyveiről, amelyekben filozófiáját és politikai nézeteit összegezi. Az alábbiakban ebből a magnetofonszalagon eljuttatott nyilatkozatból közlünk részleteket. — Aki figyelemmel kíséri a világsajtót, híradásaiból azt látja, hogy a tudományos élet kimagasló egyéniségei előléptek erasmusi elefántcsonttornyukból és egyre erélyesebben emelik fel szavukat a nagy társadalmi kérdésekben. Örömmel és büszkeséggel tapasztaljuk, hogy az emberiség lelkiismeretének felrázásában és a világ önmagára döbbentésében ön milyen komoly szerepet vállal . A tudomány embereit ma világszerte elsősorban a béke kérdése foglalkoztatja, hiszen minden igyekezetünk hiábavaló, ha felfedezéseinkből a rombolás eszközeit kovácsolják és békés munkánk gyümölcseit egy világégés pusztítja el. Hely is, kenyér is bőven juthatna mindenkinek, csak egymást kellene jobban megbecsülnünk, megértenünk és jobban kellene hinnünk a szeretet és építés, mint a fegyverek és rombolás erejében! — Merész hangú kis könyve, az őrült majom, amelyben etikáját, filozófiáját és politikai nézeteit fektette le, világsiker lett. Mi indította önt arra, hogy természettudós létére ilyen, „erősen politikai jellegű” könyvet írjon? — Sokan csodálkoznak azon, miért írtam én, a biokémikus ilyen „erősen politikai jellegű” könyvet. Mi közöm van nekem a politikához? A kérdésre — saját kérdésemmel válaszolok: ilyen rettenetes világkrízisben, amilyenben élünk, egyáltalán van-e értelme „tudományt csinálni”? Oly válság közepén élünk, amely könnyen az emberiség teljes kipusztulásához vezethet. Márpedig, ha az emberiség kipusztul, igazán nincs értelme, hogy mindennap, már kora reggel a laboratóriumba rohanjak, így hát elsősorban magamnak akartam számot adni a helyzetről, mi ez a rettenetes katasztrófa, ez a világkrízis, amely valamennyiünket teljes megsemmisüléssel fenyeget. — Ezek szerint az őrült majom nem is a nyilvánosság számára készült? — Eredetileg nem. De miután gondolataimat papírra vetettem, úgy találtam, hogy azok másoknak is mondanak valamit és hogy az ifjúság talán okulhat egy idősebb, tapasztaltabb ember megfigyeléseiből. Tehát ez a kis tanulmánykötet napvilágot látott és engem lepett meg legjobban az a nemzetközi érdeklődés és sajtóvisszhang, ami fogadta. Jelenleg több nyelvre fordítják, így például japánra és magyarra is. — Értesüléseink szerint a könyv már jóval a megjelenése előtt nagy port vert fel és a New York Times ennek során terjedelmes interjút közölt önről és nézeteiről. — Amelyet röviddel azután az egyik legjelentősebb tévéadó, a Dávid Frost Show műsora követett, így a közönség felfokozott érdeklődéssel várta könyvem megjelenését, aminek további sikeréhez nagyban hozzá fog járulni a címlapja: egy kiváló budapesti festőművész, Vincze Lajos tervezte. Felkérésemre, nyomdában levő második majomkönyvemhez is ő tervezte a címlapot, remélem, amelyben ember embernek farkasa, a gyengébb nép rettegi az erősebbet, az pedig egyre vakmerőbben nyújtogatja felé gyilkos csápjait és egyre nagyobb mennyiségben halmozza föl a tömeggyilkolás borzalmas eszközeit, amelyekből máris annyi van fölhalmozva a világon, hogy minden élőlényt akár tízszer is meg lehetne ölni. Meg kellett hát kérdeznem magamtól, van-e értelme annak, amit én ma a laboratóriumomban csinálok.A hasonló sikébe lesz, mint az elsőnek. — A majomkönyvek megjelenését idehaza is nagy várakozás előzi meg. Az első kötet tervek szerint a karácsonyi könyvvásárra kerül ki a nyomdából. — Külön öröm számomra, hogy kis tanulmánykötetem Magyarországon is napvilágot lát, nagy sikere ugyanis éppen Budapestről indult el. A rádió külföldre szóló magyar adása, a Szülőföldünk adott először hírt készülő könyvemről egy reprezentatív, szép műsor keretében. Ez az adás itt Amerikában, a magyarok között igen népszerű, sokan hallgatják és valóban jelentős kultúrmissziót teljesít. Ez a Szülőföldünk-adás tavaly karácsonykor „Akikre büszkék vagyunk...” címmel hatvanperces műsorban ismertette életemet és munkásságomat és ebben a műsorban készülő könyvemről is sok szó esett. Nem lehetetlen, hogy éppen innen értesült róla a New York Times, mert nemsokára elküldte hozzám egyik riporterét és én hamarosan „bestseller író” lettem. Különben a Szülőföldünk rádióhoz egy másik kedves emlék is fűz. Néhány évvel ezelőtt ott került magyarul bemutatásra Békeimárrt, a Psalmus Humánus is, amelynek lemezfelvételét egy Amerikában élő magyar zongoraművésznővel, Jámbor Ágival közösen készítettük. Nagyon sokan kérték tőlem a himnusz szövegét, most ezeknek a kéréseknek is eleget tettem mert könyvem függelékében megjelent. — Kis tanulmánykötetemben az olvasó néhány olyan történettel is találkozik majd amit talán már ismer valamelyik régebbi cikkemből vagy előadásomból. Ezen neri kell csodálkozni, hiszen én ebben a könyvemben nézeteimet summáztam, amelyek egy hosszú életen át alakultak ki egyre csiszolódtak, tökéletesedtek, míg most tisztán, kiskristályosodva — végső formát öltöttek. Senki nem tévedhetetlen és nem árt időnként revízió alá venni gondolatainkat. Amikor Newtontól megkérdezték, hogyan ju— Ennek a felfogásnak bizonysága, hogy az őrült majom sikere nem pihenésre, hanem további munkára, a könyv folytatására inspirálta önt. — Első könyvemet meg kellett toldanom, ki kellett egészítenem bizonyos irányban, de a folytatást semmit nem befolyásolta a siker. Inkább az, hogy fiatal barátaimmal megbeszélve kiderült: könyvemnek egy nagy fogyatékossága van — nem mutat utat. Analizálja a társadalmat, felfedi a hibákat, de nem mondja meg, mit kell tenni. Pedig itt Amerikában — és talán másutt is — adott el a felismeréseihez, így válaszolt: „Szüntelen töprengéssel!” Én úgy szoktam ezt a beszédeimben megfogalmazni: „Aki a babérain ül — rossz helyen viseli azokat.A fiatalságnak éppen az a legnagyobb problémája, hogy mit tegyünk? Sokan úgy érzik magukat, mint egy törpe, akit valami sötét ár sodor az ismeretlen vég felé és egyedül senki nem tud ellene semmit se tenni. Az én könyvemnek is az a nagy fogyatékossága, hogy nem ad tanácsot. Mert fontos, hogy valaki őszinte jószándékkal, félelem nélkül feltárja a hibákat, de nem elég! így azután ifjú barátaim biztatására és kérésére írtam egy második könyvet arról, hogyan juthat el az ember az „esztelen csimpánz"-tól a „teremtés koronájá”-ig. Ennek megfelelően az új könyv címe: FROM CRAZY APE TO MAN KING, amit magyarra valahogy így lehetne lefordítani: „Az őrült majomtól — a fenséges emberig”. Bár a „crazy” nem pontosan „bolondot” vagy „őrültet” jelent, hanem valakit, aki egy kicsit eszeveszett. Az „ape” se egészen majom, mert az ape angolul „emberszabású” majmot jelöl, az emberszabású majmok pedig mint a gorilla és a csimpánz is, egészen más jellegűek, mint az alsóbbrendű majmok. De ha a cím magyarul már így ment át a köztudatba, kár lenne rajta változtatni. Sokkal lényegesebb, hogy ebben az új könyvemben megpróbálok a fiatalság segítségére lenni, hogy milyen irányban kell majdan a világot vezetnie, hogy el ne pusztítsa önmagát . Élete során ön mindig nagy súlyt helyezett a fiatalság nevelésére és a tudósutánpótlás kérdésére, mind szakmai, mind pedig etikai téren. — A természetnek, az élők nagy történelmének szempontjából az egyén csupán fajának pillanatnyi képvise(Folytatás a 8. oldalon.) Az „Őrült majom" — világsiker lett Új könyvet írt, amely utat mutat SZENT-GYÖRGYI ALBERT (Vincze Lajos rajza) Baróti—Ruffy—Kristóf: 7avaszi utazások a leheletKlakbanAz elzüllesztett maszek — Lent, délen, Z. város környékén — kezdte Csupaszőr, mit sem törődve társai unott arcával — hősies munka folyik. — Hősies? — kérdezte K. — Az — felelte Csupaszőr. — Lázas ütemű építkezés, azt kellene megírnotok. — Honnan tudod, hogy nekünk mit kellene megírni? — vágott közbe ingerülten Apó, aki csata miatt az utóbbi időben elvesztette szokásos nyugalmát. — Nem lenne jobb, ha általában csak a fényképezéssel törődnél? — Onnan tudom — folytatta rendületlenül Csupaszőr —, hogy ti szeretitek a hősies munkát. És Z. közelében van egy Galambnak való Árpád kori temető. „Víz van arra?” — kérdezte K. — „Természetesen — felelte Csupaszőr. — Felhívtam a Halászati Felügyelőséget; az ottani folyóban rengeteg a márna és a süllő.” „Tőlem mehetünk — mondta K. — Érdekel az az építkezés.” „És csárdák? — kérdezte Apó —, ilyesmiben sincs hiány?” „Nincs. A vendéglátóipar szerint nagy hírű gebinesek vendéglői állnak a rejtett erdei tisztásokon.” „Induljunk — krákogta Apó. — Egy ilyen építkezés hírlapírói szempontból elsőrendűen fontos.” „Ugye, megmondtam? — diadalmaskodott Csupaszőr. — És azon a vidéken még nem járt a sajtó. Szűz terület. A legelsők leszünk.” Az úton Macskabajusz könynyedén előzte az állami rendszámú Volgákat és Warszavákat, s Galamb, aki a jobb hátsó ülésen foglalt helyet, egy idő után izgatottan mocorogni kezdett. „Ismerős arcokat látok — szólalt meg eltévedve. — Ahány kocsit megelőzünk, abban mind ismerős ül.” „Miféle ismerősök?” — kérdezte K. „Kollégák — felelte szomorúan Galamb. — Úgy rajzanak itt a hírlapírók, mint ősszel a fecskék. És ezt nevezte Csupaszőr érintetlen területnek.” „Én? — méltatlankodott a bolyhos fotóművész. — Csak nem gondoltátok, hogy egy nagy építkezés elkerüli a sajtó figyelmét? Hol éltek ti?” „Itt — mondta K. — De azt is megfigyeltem, hogy egyetlen horgász sem haladt az úton. Csupaszőröm, téged megtévesztettek. Láttál már olyan folyót, ahol sok a hal és kevés a horgász?” „Sebaj — dünynyögte Apó —, a Malibu gyorsabb a Volgáknál, különösen akkor, ha ilyen sofőr ül a volán mögött, így mégiscsak mi leszünk az elsők, igazam van, Macskabajusz?” Macskabajusz válasz helyett megigazította amúgy is tökéletes nyakkendőcsomóját, és 140-re kapcsolt. A sebességet, később sem csökkentette, bár Csupaszőr szeretett volna alaposan lefényképezni egy szénakazlat és egy réten békázó gólyapárt. A később előhívott felvételeken mindebből csak piros csőrben végződő fehér csík látszott, e tüneményt valamennyien a nagy sebességgel magyarázták. „De itt egy templomtoronynak is kellene lenni — aggodalmaskodott Csupaszőr. — Határozottan emlékszem.” „A centrifugális erő kiröpítette a képből — felelte K. — Lehet, hogy a következő filmkockán majd megtalálod.” De a templomtorony végérvényesen eltűnt. Viszont Macskabajusz minden Volgát megelőzve kormányozta be a Malibut az építésvezetőség székházának udvarára. — Győztünk — mondta Apó, mikor a portásfülkéhez lépett, majd így folytatta. — A főmérnökkel szeretnénk beszélni. — Sajnos, uram — mondta a portás —, a főmérnöknek fontosabb dolga van. Éppen a sajtó képviselőit tájékoztatja az építkezés pillanatnyi helyzetéről. Már három, napja tart itt a népvándorlás. Maguk mit akarnak? Apónak hirtelen ragyogó ötlete támadt. — Munkát keresünk — mondta. — Kétkezi emberek vagyunk — tette hozzá a hitelesség kedvéért. A portás gyanakvó pillantást vetett a Malibura, de aztán vállat vont. — A munkaügyi, a 3-as barakk. Kétkezi emberek nem lesznek itt munka nélkül. Mindörökre Apó titka maradt, miképpen intézte el, de félóra múlva már a nagy építkezés munkásaiként hagyták el a csinos titkárnőkkel berendezett barakkot. „Megőrültél? — kérdezte K. — Ebben a hőségben szegény Csupaszőr, hogy fog kubikolni?’ „Jó beosztást kaptunk — mondta a rendíthetetlen vén hírlapíró. — Egy kutat kell megsüllyesztenünk. Romlott a vize. Tele van békával, meg hallal. Egy maszek kútásót bíztak meg a munka elvégzésével, ő lesz a főnökünk. Egy ilyen építkezésen fontos a jó ivóvíz. Egyébként a kubikolás kifejezetten jót tesz majd Csupaszőr asztmájának.” A raktárostól átvették munkaruhájukat és szerszámaikat, s elindultak a romlott vizű kút felé. — Ez az igazi — dörzsölte a kezét K. — Bele az élet sűrűjébe. Valóban, vannak abban a kútban halak? A kopár, kiégett térségen betongyűrű állt és árnyékában három ember aludt. Apó lehajolt, és megrázta az egyik alvó vállát: „Hé, szakikám, mikor kezdünk a melóhoz?” „Majd — mondta álmában a férfi. Borostás arca volt és tétova tekintete. — Mindennek eljön a napja. Még nincs itt a mester. Nélküle nem mennek a dolgok. Dögöljetek le, addig is.” A nap valamennyiüket elbágyasztotta, így hát némi árnyékot kerestek, s rövid idő elmúltával őket is elnyomta az álom. A kútásó mester érkezése vetett véget nyugalmuknak. — Kisiparos vagyok — mondta a mester, miután bemutatkozott. — És ahogy maguk is tudják, a kisiparos magának dolgozik, így minden perc kárba veszett idő, a saját kárát jelentené. Zömök, száraz arcú ember volt, gumicsizmát és kék kötényt viselt. A vállán ásót vetett keresztbe, a másik kezével egy kézikocsi rúdját tartotta. A kocsin két betongyűrű, vastag lánc és fogazattal ellátott vasvödör helyezkedett el. — Én eddig — mondta a kútásó — bármilyen fajta kutat megsüllyesztettem, három, legfeljebb négy óra alatt. Magukkal — vetett egy pillantást Csupaszőrre —, mert erejük teljében vannak, a munkát egy, esetleg két óra alatt befejezem. E szerint megérthették, hogy ez a munka, ha nem is egyszerű, mégsem bonyolult túlságosan. Nekem ez a dolgom, és aki ismer, tudja, hogy becsülettel, a kényelemmel keveset törődve végzem a dolgomat. — Nem szomjas? — kérdezte hirtelen az a borostás arcú munkás. — Rohadt hőség van. — Szomjas? — mondta a Mester. — Eddig nem éreztem, de most, hogy szólt, úgy érzem, valóban szomjas vagyok. — A melegtől kiszáradt a torka — mondta a borostás. — Meg persze, a sok beszédtől. Ha jobb felé megy, megtalálja a kantint. A harmadik barakk. Jó hideg a sör. — Sosem iszom szeszes italt — ingatta fejét a kútásó. — Hol kaphatnék vizet? — A kút tele van békával, hallal, meg döglött verébbel. Megromlott a vize. — Persze — mondta a Mester —, hiszen azért vagyunk itt. Megtörölte izzadt homlokát, aztán elindult a kantin felé. — A disznó — mondta a borostás. — Egyedül vedel. A maszekok ilyenek. — Azzal lehajolt, s egy spárgán sörösüveget húzott fel a kútból. Ivott, csettintett, aztán visszaengedte. Rövid idő elmúltával a kútásó visszatért. Köhécselt, aztán leemelte a vödröt a kézikocsiról. „Akkor hát — mondta —, elkezdenénk?” „Nem mi várattuk — felelte sértődötten a borostás arcú. — Nem mi ittunk sört. Dohányzik?” „Igen — mondta a kútásó. — Rendszerint.” „Van cigarettája?” „Van.” „Mért nem gyújt rá?” A Mester lezöttyent a földre, cigarettát sodort pléhskatulyából és a dohányt az ölébe szórta. „Hol tanulta ezt? — kérdezte a borostás arca. — A fene látott így cigarettát sodorni. Megmutassam?” A kútásó figyelmesen nézte, hogyan sodorja a másik a cigarettát. Tanulékony és tanulni vágyó ember volt, előrehajolva ült, a sörtől néha aprókat böfögött. „Nyálazni tud?” — kérdezte a másik. „Tudok — mondta. — Azt mindenki tud.” „Na hát, akkor itt van, nyálazza.” A kútásó megnedvesítette a nyelvével a papírt. „Tud a fenét — legyintett a szőrös kubikos. — Összeköpdösi az egészet. A bélyeget nyalják így, nem a cigarettát.” „Vastag a nyelvem — mentegetődzött a kútásó —, azért beszélek olyan lassan.” „Miért nem szív rendes cigarettát, ha vastag a nyelve?” „Drága.” „Mennyit keres?” „Hatezret.” „Akkor csak nyálazzon.” A kútásó csöndben szívta a sercegő cigarettát. A hőség már enyhült valamenynyire. „Elkezdhetnénk — szólalt meg aggódva a Mester. — Még el se kezdtük.” „Mit?” „A dolgunkat. Mindjárt besötétedik.” „Talán azt gondolja, miattunk sötétedik?” A kútásó megemberelte magát és felállt „Hozzák ide a láncot — mondta —, és vegyék le a kocsiról a betongyűrűket.” „Ejnye — szólalt meg a borostás férfi. — Nem szomjas megint?” „A fene vinné el — mondta a kútásó. — Valóban megint szomjas vagyok.” „Jobbra, a harmadik barakk.” Mikor a Mester ismét viszszatért, már vörös volt az arca. Leült Csupaszőr mellé, a kezével átfogta a vállát és dúdolgatott, így üldögéltek. Később arra jött a munkavezető. „Hogy halad a munka?” — kérdezte. — „Megy, megyeget — mondta a kútásó. — Meglesz idejére.” „Jó embereket adtam, tud velük dolgozni?” „Tudok — mondta a kútásó, mivel nem akarta túlságosan dicsérni őket, hozzátette —, olyan ember még nem született, akivel én ne tudnék dolgozni.” „Helyes — mondta a munkavezető —, nagyon helyes.” Félóra múlva a Mester feltápászkodott. „Ássák körül a kutat — vetette oda foghegyről Csupaszőrnek és egy léccel megmérte a kiálló kútgyűrű magasságát. — Estére azért is megsüllyesztjük.” — Azzal beugrott a kútba. Apó rémülten a káva fölé hajolt, de odalent a kútásó vidáman fel-le szaladgált a betongyűrűben. „Ilyet még nem láttam — kiáltott fel izgatottan Csupaszőr. — Hol a fényképezőgépem?” „Hallja, ott lent?” — kérdezte K. „Hallom” — mondta a kútásó. „Vannak ott halak?” „Nincsenek.” „És nem fél odalent?” — kérdezte Galamb. „Mi a fenétől?” „Hogy beleesik.” „Az nem lehet” — mondta a kútásó. — „Miért?” „Mert értek hozzá.” „Fel tudna egészen jönni?” „Fel.” „Akkor hát jöjjön.” — biztatták. Attól kezdve a kútásó föl-le szaladgált, közönségének üdvrivalgásától kísérve. Hullafáradtan tért vissza közéjük, elterült a betongyűrű mellett és sóhajtozott. Fejront után még ott látták a romlott vizű kút körül, fakalapáccsal ütögette a kávát, néha a fülét is a betonhoz szorította, zárkózott volt, megközelíthetetlen. Valami ilyesmit motyogott: „Pedig eddig minden kutat megsüllyesztettem. Minden kutat.” „Sose búsuljon — kiáltotta feléje vigasztalóan Apó —, egyszer majd megsüllyed ez is.” — Na, haverkáim, láthattátok — mondta a borostás arcú férfi —, így kell bánni a maszekkal. Az ilyenek képesek arra, hogy agyonhajszolják az embert. Hát azért jöttünk mi az állami építőiparba? — És mi írunk a nagy építkezésről? — kérdezte később K., mikor a napi munkától felüdülve hazafelé indultak. — Ezt — felelte tömören Apó. (Folytatása következik.) 7