Magyar Nemzet, 1971. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-28 / 228. szám
Kedd, 1971. szeptember 28. A Magyar Nemzet vitafóruma A fehérvári emlékművita néhány tanulsága Somogyi József szobrászművész levele Somogyi József szobrászművész, a Képzőművészeti Szövetség elnöke, országgyűlési képviselő a következő levelet írta lapunk főszerkesztőjéhez: A szeptember 24-én megjelent Magyar Nemzet egyik rovata, a ,,T. Ház” foglalkozott a fehérvári emlékmű körüli vitával, illetőleg írt az ülés szünetében kialakult spontán beszélgetésről. Ebben idézett engem is. Mindig félek a beszélgetések önkényesen felhasznált részleteitől, annak ellenére, hogy elhangzott mondatokat közölnek. Majd minden esetben adósait maradnak a gondolattal, a beszélgetés igazi lényegével és minden pontatlanság csak a zavart fokozza. Ez történt most is. Nyilatkozatom kicsit dodonainak tűnik és félreérthető. Hiszen bizonyára emlékszel, hogy mondataimat megelőzték és követték súlyosabb értelműek és más természetűek is. Úgy a tanács magatartását illetően — jogai elismerése mellett —, mint az összes alkotót ért méltánytalanságot illetően. Korántsem ily egyszerű a kérdés, mint 39 és fél kurta sorból látszik. A vita már régen túl van azon, hogy csevegni lehessen róla. Meggyőződésem, hogy ezt — a fehérvári ügyet — nyilvános vita már egy lépéssel sem viszi előbbre. A zsűri döntéséhez nem szólhatok és nem is kívánok hozzászólni, hiszen a pályázat egyik részvevője is voltam. Legfeljebb az újabb félreérthetőség elkerülésére — hisz mégis csak az én nevem áll e sorok alatt — csak annyit, mindig el tudtam és ma is el tudom viselni, ha egy pályázaton jobb művek vannak az enyémnél. Amióta élek, ilyen döntést nem fellebbeztem meg és soha nem maradt tüske bennem. Becsülöm és szeretni is tudom barátaim műveit, akik akár stilárisan, akár gondolatilag másként fejezik ki önmagukat mint én. Mindig sokat tanulok tőlük. Mivel azonban a vita mögött sok nagyon lényeges kérdés is feszül, engedd meg, hogy néhány gondolatomnak ez ügy kapcsán mégis nyilvánosságot kérjek. Lehet, hogy másfajta vita elindítója lesz, örömmel veszek benne részt, hiszen mostani levelem éppen csak érinti a kérdés egyikét-másikát. Lehet, hogy egyik-másik szavam kemény, de szándéka tiszta. Többször hangoztattam már, hogy szellemi életünkben nagyon érdekes mozgás indult ameg, amit okosan, emberségesen kell segíteni mindenkinek, aki kulturális politikánk ügyeiben hatáskörrel bír. Természetes, hogy ez a mozgás problémákat vet fel, de ezt akarja is. Mindenfajta improvizált tevékenység, pillanatnyi kérdésekkel foglalkozás félő, hogy döntéseiben is ilyen lesz, pedig azorva, nem akarva precedenst teremthet, ami később nagyon megbosszulja magát és nem is tudom, miként tehető jóvá. Minden nép szellemi életének alakulását sajátos belső és egyetemes, tradicionális ás mai erők összessége — gazdasági, politikai, művelődési és nem utolsósorban pszichológiai, hogy csak néhányat említsek — szabja meg. Nem misztifikálni akarom a kérdést, de ezeket a tényezőket kell ismerni és kell érteni hozzá, különben nehéz eligazodni Egy megmerevedett ízlés — a művészet alapvető mai töréseivel is szemben állva — magát közízléssé emelve éppoly súlyos zavarokat okozhat, mint egy másik véglet, kizárólagossági kevélységében perifériális játékok múló divatjával kompromittálható a mai modern vagy jiV.-'-' ' ielentő,s c -t nénvait. Hirtelen, azt gondolhatná valaki, legyünk óvatosak tehát és maradjunk az „arany középúton”? A művészetben sok út van, de „arany középút" nincs. Minden útnak sajátos belső törvényei vannak és csak azokkal mérhető. Ez dönti el, jó-e a mű vagy sem, nem a stílus. Más és meszszemenő kérdés, hogy kisebb vagy nagyobb közösségek mikor, milyen utat választanak. Bonyolult és nehéz ez ilyen szinten is, mert homogén közösség nincs. Még több körültekintést igényel országos társadalmi szinten, mely hál’ istennek mamár egészségesen differenciált, szereti és igényli, hogy körülötte útrendszer legyen. Természetesen politikai és társadalmi elhatározás kérdése, hogy fő útjainkat merre vezetjük. Ebben nincs is vita, de szükségtelen az ezeket összekötő leágazásokat csak csapdákkal teli, sötét mezsgyéknek tekinteni. A főutak áramlásában élnek, egyik a másik nélkül elszintelenedik, talán el is sivárosodik. E kérdések megítélésében hálátlan dolog a szubjektív ízlés kizárólagos sugallatára hallgatni. A tanácsi törvény kihatásai ma még szinte felmérhetetlenek. Benne a társadalom, a közösség és azon belül a személyiség megbecsülésének humánumát érzem. Oly sok alkalommal hangoztatjuk, szinte közhely a jog és kötelesség viszonyának a kérdése.. Jogosnak és érthetőnek tartom, hogy a fejlődés folyamata úgy alakult, hogy a tanácsi szervek önállóbb felelősséggel alakítsák: közösségeik sorsát. Ha ez igaz, és úgy vélem igaz, akkor természetes, hogy ebbe a kulturális kérdések is sok vonatkozásban is beletartoznak. De azt is gondolom, mégis csak kissé másképpen, mint például gazdasági problémák. Mindenekelőtt jó, ha ezekben a kérdésekben a tanácsadó testületekre hallgatnak. országos jelentőségű ügyben nagyobb súlyú testületre, közszóval zsűrire. Hitelük semmivel nem lesz kisebb véleményem szerint. Jogosnak tartom azt is, hogy kulturális igényeiket — egyeztetve egyetemes kulturális szándékainkkal — közvetlen megbízással is megrendelhessék, de ugyanakkor bizonyos vagyok benne, hogy döntéseikhez még nagyon sok helyen kell az értő, tapintatos, pl-os szó. Erre egy ponton túl kötelesség is hallgatni. A sokszor hangoztatott „sajátos igény” sajnos néha a személyes ízlés társadalmivá nagyított póza. Az úgynevezett ,,sajátos igényű” művek egy idő után elegyednek szellemi életünk lombikjában a nem sajátos igényűekkel” és végül is egész művelődési arcunk formálói vagy szemölcsei lesznek. Vita esetén ebben a kérdésben közönségszavazattól hitelesítést várni az esetek nagy részében naiv dolog. Közvéleménykutatás — ami nem azonos az előbbivel — támpontot jelenthet, de a döntés felelősségét nem vállalja át, és nem ad felmentést a későbbiekben. Mint az előbb említettem, tehát jogosnak vélem, hogy például egy város művészi megbízást adjon ki és abban döntsön is. Nem tartom azonban fontosnak, hogy pályázatot írjon ki, ha kialakult elképzelése — akár alkotót illetően is — van, különösen nem, ha történetiS°n tervekkel is rendelkezik ma Egyrészt ma ven nehéz, főként emberileg és érzelmileg. e°v kialakult állásnontot feladni, másrészt méltánytalan ű°v a már felkért, mint később meahtvmetn nál rézóval gyomban A .Vipn’rMl” álláS nontnak azonban történ°imi. formai és gondolati kérdéseket is számba kell vennie, pontatlanul előkészített pályázat ötleteket eredményez, sokszor nstyán jelentős leliefít- változtatás nélív műveket ritkán. Nevesebb művészeink alkotó találékonysága, stílusa, formavilága nem valami különösképpen titokzatos kérdés. Tehát olyanokat tanácsos felkérni, ha még kialakulatlan „az elvárás” —nem jut eszembe e csúnya szó helyett jobb —, akikről reálisan is elképzelhető, hogy művük hajdan felállításra is kerülhet. Mert nincs szükség arra, hogy egyikükkel naponta a sajtó nyilvánossága előtt közöljék, hogy mive rossz, a másikat feszélyezzék, hogy most ő az ügyeletes zseni. Jelen esetben egy elhamarkodott helyzet sodorta őket e kényelmetlen vitába, mely tulajdonképpen nem róluk szól, annál sajnálatosabb ez, mert a másik fél Fehérvár, amely — úgy igaz, mint mondtam — elévülhetetlen érdemeket szerzett kulturális életünk legutóbbi periódusában. E kérdésben lehet, hogy nem volt elég bölcs, bízta volna meg pályázat nélkül — és ezért a lehetőségért harcolt volna — azt, akihez bizalma van, és művészeti tanácsadói segítségével készítette volna addig se terveket, amíg megnyugtatónak látszanak, mert ilyen ezredéves évforduló ritkán van, ez is a nemzeté, nem csak Fehérváré. Erről sem lehet megfeledkezni. Somogyi József Magyar Nemzet Utasítás és végrehajtás Azt hittük már, „ad acta” tehetjük a külső Kacsóh Pongrác úti hírhedt magasházak ügyét, kivéve az ez-szel kapcsolatos bűnper eseményeinek ismertetését. A legutóbb megírtuk, az építésügyi miniszter utasítására a minisztériumban keresik az utakat-módokat, hogyan lehetne 236 család megelégedésére rendet teremteni a hibásan épített, azóta is folyamatosan javítás alatt álló házakban. De ez az eset még arra is jó, hogy szemléltesse, mekkora különbség lehet utasítás, és végrehajtás között. Miközben a repedt falú házak miatt folyik a bűnper, az „áldozatok” e házakban élnek. E házakban gyakoriak a főfal cserék. Falak, amelyek rendes körülmények között családokat és lakóhelyiségeket választanak el egymástól, porrá omlott törmelék formájában díszítik a környéket. Az egyik ház főfalának első emeleti részén most is dolgoznak az építők, nád, „függöny” mögé rejtőzve, mégis, hetekkel ezelőtt az utcáról egyenesen a lefejtett falú, kiürített szobába láthatott a járókelő. Ez a nem mindennapi, de mindennapos látvány, valljuk be, egy kissé megrendítő volt. Nemrégen a minisztériumba hívták a négy ház képviselőit. E látogatás nyomán a házakban kifüggesztették az elhangzott tájékoztatás szövegét, azt, mit ajánl a minisztérium a lakóknak. Először is azt, hogy aki akar, elköltözhet majd az újpalotai, esetleg az óbudai lakótelepre. E lakók teendője: felbontani 1969-ben kötött lakásszerződésüket. Az új lakásokat 1971-es áron kaphatják meg, e célból kedvezményes kölcsönt kaphatnak az OTP-től. Aki maradni akar, a szokásosnál hosszabb garanciát élvezhet. A tájékoztató elolvasása után el kell árulnunk, nem fogta el a lakókat mélységes nyugalom. Egyrészt nem vált előttük világossá, hogyan bonthatnák fel szerződésüket, amikor nem tudják pontosan, hol, milyen lakást kapnak a mostani helyett és mennyit kell fizetniük érte. Hogyan is dönthettek volna hát, maradnak-e, vagy inkább mennének? A tájékoztató nem tért ki arra, vajon mostani lakásukat milyen áron veszik át tőlük? Ha idei áron, akkor miért kell fizetni az azonos vagy megközelítően hasonló alapterületű cserelakásokért? Vagy a régi áron vennék át e lakásokat? Ez nem felelne meg az eladás-vétel szabályainak, hiszen az eladás is, vétel is most történik. A hiányos tájékoztatás nyomán minden esetben elszaporodnak a rémhírek. Annyi azonban bizonyos volt mindenki előtt, hogy az ügyintézés nem a miniszteri utasításnak megfelelően, még csak nem is annak szellemében történik. A miniszter, tudomásunk szerint, kikötötte, hogy a lakókat nem érheti anyagi károsodás. Felhívtuk a minisztérium egyik illetékesét., — Tárgyalgatnak még az OTP-val — mondta az illetékes. A lakásárakról semmit sem tudott mondani. Pedig a 236 család hat képviselőjét éppen ő tájékoztatta a minisztérium ajánlatáról. — Mikorra várható a döntés ?,— kérdeztük az illetékestől. — Nem tudom — válaszolta, majd hozzátette: — Kint jártam a négy házban. Nagyon szépek a lakások. Különben is, a szakértők szerint biztonságosak az épületek. — Azt a szobát is látta, ahová az utcáról be lehetett nézni? — Csak ezen az egy lakáson dolgoznak. Ezek a házak műszakilag most még rendeződnek. Azóta bizonyára a minisztériumi illetékes tudomására jutott már, hogy újabb főfal repedt meg a 25-ös számú háznál. A „műszaki rendeződés” tehát tovább folyik. Vajon meddig? Hány lorrást kell kiüríteni, feldúlni, építgetni még? A lakók találgatják, vajon kire mikor kerül sor. Fellélegeznek, amikor a másik házban reped a fal és nép abban, amelyben ők laknak. Aki látta volna a gyerekszoba falát is, amelyet egy bírósági helyszíni szemlén bontani kezdtek a szakértők a legveszélyesebbnek látszó részen, megértené, miért is nyugtalanok ezek az emberek, akiknek nagy része sok éven át várakozott lakásra. Ezt a zűrzavart egyetlen gesztussal meg lehetne szüntetni. Végre kell hajtani a miniszteri utasítást. Remélhetőleg, ehhez nincs szükség újabb miniszteri utasításra. Tóth Erzsébet 5 Pedagóguspályázatok tanulságai Villany a tanyai iskoláknak Napokon át jártam a kecskeméti járás iskoláit, tapasztalataimban állandóan keveredett a jó, az eredményes a rosszal, a lehangolóval. A pályázati rendszer tanulságait kutattam, és az volt a járásban a leggyakoribb megfigyelés, hogy kevesen pályáztak, vagy ha igen, akkor rendszerint nem az olyan képesítésű pedagógusok, akikre az iskolának elsősorban szüksége lett volna. Arra a föltevésre, hogy a pályázatok elbírálásánál protekcionizmus érvényesül, nem találtam bizonyítékot. De hogyan lehet ott részrehajlásról beszélni, ahol jelentkező is alig alvad ? A pályázaton kívüli áthelyezések, kikérések ügye már más lapra tartozik; itt inkább elképzelhető, hogy a pályázati rendszer helyes elve időnként megsérülhet. Hiányzó tanszerek Fölkerestem Madarász Lászlót, a Bács-Kiskun megyei tanács végrehajtó bizottságának elnökhelyettesét, hogy utam végén elmondjam tapasztalataimat. Titokban féltem kissé ettől a találkozástól, mert attól tartottam: az elnökhelyettes talán sötétnek, pesszimistának ítéli meg beszámolómat. A több mintkétórás beszélgetésnek a legnagyobb nyíltság, őszinteség volt nem az egyetlen, de kétségkívül az egyik legkellemesebb élménye. Madarász László nemcsak átfogóan ismeri a megye művelődési helyzetét, hanem a legkisebb iskolák gondjait is. Alig említhettem olyan kisközséget, amelynél, ne nevezte volna meg a tanácselnökét, az iskola igazgatóját. És nem tudtam olyan kedvezőtlen benyomásokról szólni, hogy az elnökhelyettes ne toldotta volna meg saját személyes tapasztalataival. Tárgyilagosság a józanságról, de az országos helyzet alapos ismeretéről is tanúskodott. — Abból kell kiindulni, hogy megyénkben körülbelül ötezer olyan felsőtagozatos, diák tanul meg, akiket körzeti iskolában, megfelelő körülmények között kellene oktatnunk. Ehhez azonban még sok diákotthonra lenne szükségünk. A diákotthonok létesítése az egyik út, a másik a megfelelő pedagógusképzés és a körzeti székhelyek jobb fölszerelése. Egy statisztikát mutat az általános iskolai taneszközök szükségletéről és hiányáról. Kiderül belőle, hogy a megyében a kecskeméti járás van a legrosszabb helyzetben. Az oktatáshoz szükséges eszközök értéke több mint 34 millió, a hiány viszont csaknem 24 millió forint, vagyis a hiány a szükséglethez mérten 68,9 százalékos. Az egész megyében sem sokkal kedvezőbb a kép: a meglevő taneszközök az igényeknek átlagosan csak 40 százalékát fedezik. Ami a pályázatokat illeti, Madarász László véleménye szerint ez a rendszer apróbb fogyatékosságaival együtt is alkalmas arra, hogy megszüntesse a protekcionizmust. Jogsértés kellene ugyanis ahhoz, hogy bárki figyelmen kívül hagyja a befutó pályázatokat, és a jelentkezők helyett másvalakit, rokont, ismerőst nevezzen ki. A pályázat mindenképpen a demokratizmus útja — mondja Madarász László —, csakazon múlik, hogy legyen elegendő pályázó. Ez azonban már átvezet a megye más gondjaihoz is. Kétéves program — Érdemes megjegyezni — folytatja a beszélgetést —, hogy 1970-ig a diákotthonok számát tekintve Szolnok megyével holtversenyben az elsők voltunk. Csakhogy amíg Szolnok megye ezzel az erőfeszítéssel a körzetesítést 98 százalékban befejezte, mi csak 86 százaléknál tartottunk. A megye nehezebb helyzetét figyelembe véve, nálunk egy kétszázalékos előrelépés nagyobb feladatot, több költséget jelent, mint más, szerencsésebb megyéknél akár a százszázalékos eredmény. Igaz, hogy a külterületen élők aránya az ország összlakosságához képest csak 10 százalék, de Bács-Kiskun megyében már megközelíti a harminc százalékot, a kecskeméti járásban a hatvan, némely községben a nyolcvan százalékot is. Ezt is világosan kell látni, ha a megye helyzetéről teljes képet akarunk szerezni. Ismét a statisztika. 1949 és 1960 között 34 800-zal, 1960 és 1970 között további 46 ezerrel csökkent a megyében a tanyákon élők száma. A tanyákról a községekbe költözés tehát létező és feltartóztathatatlan folyamat. A riportsorozatban is szó esett arról, hogy a kecskeméti járásban több tanyai iskola elnéptelenedett, az épület üresen áll. De azért Bács-Kiskun megyében még több mint 160 ezer ember a tanyákon lakik, és 122 — egyedül a kecskeméti járásban negyvenöt — olyan tanyai iskola van, ahol nem ég a villany. És a vizsgálatok szerint közülük csaknem száz osztatlan vagy részben osztott iskola még évekig működni fog, mert egyelőre nincs más megoldás, a diákotthonok száma pedig — elegendő anyagi eszközök híján — lassan szaporodik. Villany kell ezekbe a tanyai iskolákba, hiszen nélküle az iskoláknak ajándékozott televízió is csak használatlan bútordarab marad a szekrény tetején, a legelemibb kísérletet sem lehet bemutatni. Arról nem beszélve, hogy az iskola a tanya művelődési központjának szerepét is betölti. A megyének nagyon komoly és tiszteletre méltó terve van a 122 tanyai iskola villamosítására. Két év alatt kell ezt a programot végrehajtani, különböző módon, hálózati áram bekötésével, illetve helyi áramforrás — robbanómotoros és szélkerekes inverter, japán gyártmányú aggregátor — segítségével. Nem csekély a költség: az egyik változat szerint körülbelül tizenhárom-, a másik szerint tizenhétmillió forint. A tervet egyébként július 15-i ülésén a megyei tanács végrehajtó bizottsága elfogadta, és máris jártam olyan iskolában, amelyben működött a helyi áramforrás. Más kérdés, hogy az aggregátor kezelésével és költségével kapcsolatosan is sok újabb probléma vetődik fel. Lakáshiány Abban teljesen egyetértünk Madarász Lászlóval, hogy az oktatás körülményei csak akkor javulhatnak meg számottevően, és a pályázati rendszernek is csak úgy lesz igazán értelme a falvakban, ha a pedagógusok helyzete is alapvetően megváltozik. Az elmúlt ötéves tervben ugyan 472 pedagóguslakás épült a megyében — és ez nem csekélység! —, de azért a pedagógusok 22 százaléka még mindig nem megfelelő lakáskörülmények, 5,5 százaléka pedig hozzájuk méltatlan, rossz viszonyok között él. Abban a jelentésben, amelyet a tanács művelődésügyi osztálya készítette a megye pedagógusainak élet- és munkakörülményeiről, olvasható ez a mondat: „A kellő számú és színvonalú lakás hiánya döntő szerepet játszik a nagy elvándorlásban és a képesítés nélküliek számának növekedésében.” Ez a nagyon higgadt jelentés tájékoztat arról is, hogy az üzemi étkeztetést a pedagógusoknak csak 59 százaléka veheti igénybe, és hogy az iskolák felében nincs tanári szoba, mosdó, ebédlő, könyvtárszoba. Márpedig nehezebben várható pedagógusok jelentkezése olyan iskolába, ahol nincs közétkeztetés, demég egy szoba sem, ahol a dolgozatokat ki lehet javítani, ahol az óra fáradalmait legalább tíz percre ki lehetne pihenni. Kétségtelen, hogy a megye vezetői nagyon őszintén én reálisan látják a pedagógushiány és az iskolák rossz állapota, az elvándorlás és a gyöngébb oktatási eredmények közti öszszefüggéseket. Madarász László elnökhelyettes minden szava arról győz meg, hogy a megyében nemcsak ismerik a gondokat, hanem sürgősen szeretnének segíteni is rajtuk. Néhány terv és határozat világosan mutatja az utat a megoldás felé. Erre az átfogó megoldásra azonban a megye, jelenlegi körülményei között, központi támogatás nélkül aligha képes. Ha megértjük, hogy a tanyai rendszerből fakadó mostoha iskolahelyzet nem egyedül Bács-Kiskun megye, hanem az egész ország gondja is, hogy az osztatlan iskolákból kikerülő sokgyerek helyzete az ország számára is káros, akkor nem alaptalan talán a kívánság: a lehetőségekhez képest kapjon központi anyagi segítséget a megye, hogy a legégetőbb problémáiból kiutat találjon. Tudunk ilyen kérésről. Örömmel hallanak a kedvező választás. Székely Bélára gondolok, aki — azt mondják — matematikai tehetség, de ezt a képességét csak a tiszakécskei kollégiumban tudta kibontakoztatni. Sági Erikára gondolok, aki a kunszentmiklósi diákotthontól jutott el a televíziós vetélkedőig. Ne hagyjuk társaikat villany nélkül, nehéz körülmények között az osztatlan iskolákban. Van a megyénél? bőségesen tennivalója, diákotthonok építésében például, de az országnak is támogatnia kellene a Bács-Kiskun megyei tanyák gyerekeit Gábor István