Magyar Nemzet, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-08 / 32. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT legnehezebb megbontható bás­tyája az a nagy múltú tévhit, mely a művészi alkotást a té­mával azonosítja. Amikor még szinte kizárólag a mítoszok zárt témaköréből merítettek a művészetek, nyilvánvaló volt, hogy a téma csupán ürügy a téma elmondásánál — illetve ismétlésénél — fontosabb és nemesebb művészi kommuni­kációra. A polgári fejlődés regény- és drámairodalmának realista bősége egyfelől rop­pant gazdagságot hozott a vi­lágábrázolásba, másfelől azon­ban létrehozta a témabálvá­nyozás csöke­vény­ét. Mindezt azért bocsátottam előre, mert mindig rendkívül hasznosnak érzem, ha e rossz beidegződés demonstrálására, ennek ellenében történik vala­mi. Akárcsak a Rádiószínház legutóbbi kettős vállalkozása esetében, mit jelent ugyanaz a téma több ezer éves távol­ságban alkotó drámaírók szá­mára? Két, egymást követő napon mutatták be — és ta­lán csak a jó ötletnek ezt a túl tetszetős és túl mohó kivitele­zését kifogásolnám, egyhetes pauzával is hatott volna az el­képzelés — Euripidész, majd Anouilh Médetóját. Aki e két drámát meghallgatta, az a művészi élményen kívül szinte idegdúcaiban raktározhatta el a fontos tanulságot, hogy ugyanaz a téma milyen más belső, , írói, és külső, világi közlést hordozhat. A párhu­zam bő elemzést érdemelne, ezúttal azonban csupán egyet­len rétegcsuszamlást hadd emeljek ki. Euripidész, aki szeretett volna megszabadulni a mítoszok barbár kegyetlen­ségétől, egy rendezett világ áhítatában, kritikával ugyan, de nem minden egyetértés nélkül festi le az árulás árán is megtelepedést választó Iaszont A két szereplő közötti szándékos bizonytalanságú egyensúlyt bontja fel brutáli­san Euripidész, amikor a mítoszhoz hozzákölti Médeia gyerekgyilkosságát. Anouilh viszont egy demitologizált, számító és kisszerű világban az esztelenül pusztító, de meg­alkuvásra alkalmatlan, a cse­lekvés szabadságát választó Médeiát mutatja fel, talán nem tévedek, ha azt mondom: némi nosztalgiával. Mindkét előadást Gáti Jó­zsef rendezte, számára is az lehetett, de a hallgató számá­ra is tanulmány, mit jelent egy rendezőnek ez a kettős tükröztetés. Az egész „Médeia­­komplexum” sűrűbbé vált ezekben az előadásokban, mintha a két anyag úgy hatott volna egymásra, hogy mind­egyik tisztító vegyi folyamatot indított el a másikban. Fontos rendezői törekvés, hogy erő­szakolt kontrasztok nélkül, de kiemelte a két dráma különb­ségeit, hiszen nyilván ez az ambíció vezette a vállalkozás­hoz. A rendezőn kívül természe­tesen elsősorban a két Médeia határozta meg az előadások karakterét. Almási Éva Euri­­pidész-Médeiája nem volt elég gazdag, szűk érzelmi-színészi skálán mozgott l a világiroda­lom egyik legfélelmetesebb és legmélyebb emberi szakadékot feltáró nőalakjának megszó­laltatásában. Ilosvay Katalin Anouilh-Médeiája egy össze­roppant, elsüllyedt világot hurcolt magában, ennek min­den riasztó szépségét, sötét ra­gyogása iszonyatát érzékeltet­ni tudta, a maga szenvedély­világította poklába vonta be a hallgatót, körüljáratta vele a „korszerűtlenné” vált lélek bugyrait. Rend és erő volt eb­­­ben az alakításban. Érdekes volt a két f­aszón­­felfogás: a paraszti okosko­dással ügyeskedő Kállai Fe­renc és Médeia meggyőzésére minden érvet felvonultató Kálmán György alakítása. Lukács Margit a megbomlott érzelmeket, Sulyok Mária a szorongás lélekcsuszamlásait emelte ki a dajka alakjában. Kerényi Grácia Euripidészé­ben az antik szöveg modern feszültségeit, Somlyó György Anouilh­iában a szenvedély esréteseiből feltörő mondatok erejét élveztük. Görgey Gábor Két Mai festő bemutatkozik Fiatalokat, pályakezdőket mutat be ezekben a napokban két budapesti kiállítóterem. Rutinos pályakezdőket, tehet­jük hozzá, hiszen mind a ket­ten , a Mednyánszky-terem­­ben bemutatkozó Zoltánfy Ist­ván, ugyanúgy, mint a Ferenc­városi Pincetárlat kiállításán szereplő Dobrovits Ferenc — tudnak „mindent”. Vannak tetszetős munkáik és vannak formai és gondolati játékaik. Sőt, ha hivatásukat majd ko­molyabban veszik, s kevésbé törnek a hatásra, mint ma, bi­zonnyal kitűnő munkákkal áll­nak majd elő. Pillanatnyilag azonban, habár különböző utakon, s látszatra éppenség­gel egymástól távoli megoldá­sokkal, de Zoltánfy és Dobro­vits szinte egyenlő távolságra van a feladatát tudó és hiva­tását hűséggel teljesítő festé­szettől. Zoltánfy István munkái ugyanis jelen állapo­tukban egy sajátos, külsőséges újklasszikus irányzatot való­sítanak meg, többé-kevésbé a quattrocento, de még inkább Szalay Ferenc , bűvöletében. Ami egyszersmind azt is je­lenti, hogy Zoltánfy körülbelül birtokában van mindazoknak az eszközöknek, amelyek lega­lább formálisan, a befestett fe­lületet képpé teszik, festmény­­nyé emelik. Csak még hasz­nálni nem tudja vagy alkal­mazni nem akarja őket, köny­­nyebbbnek, tetszetősebbnek s tán igazabbnak érezvén ná­luk a pillanatnyi hatásokat, a konkrét beszéd látszatait. Tagadhatatlan viszont, hogy Zoltánfy mindezt megfelelő mennyiségű iróniával teszi. Játékosan és fintorogva — az „Én és a quattrocento” jegyé­ben tréfálva meg a látható vi­lágot. S ez­ a játékra, csúfoló­dásra hajlamos keresés az, ami Zoltánfy István kiállítá­­sát, s szinte valamennyi ké­pét a néző szívesen idézett emlékévé emeli. Hiszen nem kell „komolyan venni” tréfá­jukat, fájdalommal átélni fin­toraikat. Élvezheti hát min­denki az önarckép „szőnyeg­­szerűségét”, a portrék száraz­ra kínzott figuráinak elvonat­koztatott, valóságfelettiségét, a csendéletek száraz ropogását. S figyelmen kívül hagyhatja a munkák egy­ részének minta­kép után induló szimbolitiká­­ját, Bosch halovány utánérzé­sének tűnő jelképrendszerét. Kivéve, akik Zoltánfy festé­szetét őszintén becsülik. Ne­kik ugyanis kötelességük ki­mondani az igazságot, s Zol­tánfy munkálkodását látva a problémákra figyelmeztetni őt. Eszközeinek a mostani szinten megvalósított „pazarlása” ugyanis ma már mindnyájunk kárát jelenti — elvégre olyan festő, mint Zoltánfy Ist­ván, nem maradhat meg ezen a — legjobb esetben is csak az első lépést jelentő — szin­ten. Kevesebb jóval, csekélyebb reményekkel biztat viszont Dobrovits Ferenc bemutatója, amelyet a Ferenc­városi Pincetárlat lát vendé­gül Az ő képei ugyanis túl­ságosan sok rossz rutint gyűj­töttek ahhoz, hogy termékeny kiindulópontul szolgálhatná­nak egy önálló, s társadalmi­lag is elkötelezett festői világ számára. Igaz ugyan­ ,hogy ez nem csupán az ő hibája, elvégre az „anya gyermekével”, s a ha­sonló „motívumok”, valamint a hozzájuk illő „félkubista” nyelv példáit valahol neki is látnia kellett, mielőtt ilyen szorgalommal alkalmazni kezdte volna. Ám ez nem menti őt é­s nem menti a többieket sem, akik hozzá hasonlóan meg­elégszenek a motívummal, ahelyett, hogy a mű tartalmá­ra ügyelnének, s elegendőnek érzik a modor elsajátítását, ahelyett, hogy a maguk gon­dolatait kifejező festői nyelv mondatait igyekeznének föl­építeni piktúrájukban. _____________h. gy. A díjnyertes amatőrfilmek nemzetközi fesztiválját rende­zik még idén november 23—23 között Győrött. A hétfői sajtó­tájékoztató szerint a fesztivál­ra valamennyi európai ország­ból, ezenkívül az Egyesült Ál­lamokból, Kanadából, Japán­ból, Tunéziából és Marokkóból érkeztek nevezések. - Magyar Nemzet . MOLIERE ÉS SHAW A FŐISKOLA SZÍNPADÁN Rendszerint meg tudja lep­ni nézőit valamivel a Színmű­vészeti Főiskola gyakorlótere, az Ódry Színpad. Új arcokkal, friss hangokkal mindig szol­gál, elvégre egy iskolaszínház­nak változik a leggyorsabban, a társulata­ minden évben szét­esik és minden évben újjá­szerveződik. Nemcsak ugyan­abba a folyamba nem, hanem ugyanabba az évfolyamba sem lehet kétszer lépni. De gyakran meg tudja lepni a nézőt a fő­iskola a darabválasztásaival is: ritkán, vagy soha nem játszott darabokban vizsgáztatja a nö­vendékeit. Meglepő színházat csinálni nem egy felnőtt szín­ház is visszaülhetne időnként biflázásra az iskola padjaiba. Ezúttal is egy-egy ritkán elő­adott Moliérre-t és Shaw-t vá­lasztottak vizsgaelőadásra a főiskolások, tanáruk, Marton Endre irányításával, A Ké­­nyeskedőket és A sors embe­rét. Mindkettőben a kulcssze­repet végzett, felnőtt színész játszotta meghívottként — az előbbiben Mascarib­e-t Márton András, az utóbbiban Napó­leont Sztankay István. S ha valakinek kételye támadna, helyes-e növendékelőadásba kész színészt iktatni, a gyakor­lat azt feleli rá, hogy igen. A játék, úgy tetszik, felszabadul­­tabb, ha részt vesz benne, olyan, aki a játéknak többé­­kevésbé mestere, a vizsga át­tekinthetőbb, ha jelen van egy hitelesítettnek vehető mérce, viszonyíthatják magukat hozzá a vizsgázók s viszonyíthatják hozzá a vizsgázókat a nézők. Meg aztán játszani is köny­­nyebb az ügyesebb játszótárs­sal. A IV. évfolyamos Meczner János rendezésében a Moliére­vígjáték, a Kényeskedők is voltaképp attól a perctől kezdve vidult fel, hogy a ven­­dég­ Mascarillo a­ színpadra lé­pett. S nem azért, mert a kész színész egy fejjel kinőtt a töb­biek közül, hanem mert a töb­biek lettek egyszerre egy fej-, jel magasabbik önmagukkal. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg az első jelenetben a La Grange-t és a Du Croisyt ját­szó két III. éves színinöven­dék, Horváth Péter és Szilárdy István a két amúgy sem köny­­nyei­ játszódó, száraz szerep­ben alig-alig tudott mit kezde­ni egymással, addig a Masca­­rille-szerep szikráitól később, az egyfelvonásos végére, az ő játékuk is kigyúlt és valódi Moliére-ragyogás kerekedett a színpadon. Ugyanígy támadt a vendég-Mascarille jelenlété­ben egyszerre igazi kényeske­­dő-affektáló kedve a Magdi- Polyxéniát játszó, III éves Egri Máriának és a Kati­ Amintiát játszó, IV. éves Bánsági Ildi­kónak. Holott a darab apasze­repét, a Gorgibust különben kedvesen játszó, IV­ éves Szeg­­váry Menyhért társaságában még mindketten inkább csak affektálták a kényeskedést — magyarán még csak­ mester­­kedtek-erőlk­ödtek azon, ho­gyan is lehetne amúgy isten­igazában kimódoltan viselked­ni és társalogni. Egy gyakor­lottabb, felnőttebb színész­­partner kellett ahhoz, hogy ki­derüljön, milyen jó humorú, játékos, színes karakteralakí­tásokat ígérő színésznő nevel­kedik, érik ebben a két növen­déklányban. Persze, hogy a játék ilyen nehézkesnek és ál-jókedvűnek indult, abban része van annak, hogy Mo­liére műveiben miná­­lunk felnőtt rendezők sem­­ mindig tájékozódnak könnyen, nemhogy rendezőnövendékek. A nevetést a mi színpadainkon ritkán tudják olyan diadalor­­dításra hangszerelni, amilyen­re Moliére az emberi nevetést szánta. Ez a vizsgarendezés is megmaradt a hazai átlagos Moliére-előadások iskolai szintjén, ami egy iskolai elő­adáshoz képest elvégre nem is gyönge színvonal. Nagyobb öröm kétségtelenül az lett vol­na, ha egy pályakezdő rende­­ző a képzeletével, a merészsé­gével, az újszerűségével rápi­rít a saját, önálló Moliére-fel­­fogásában a pályája delelőjére ért néhány rendezőre. Rendezői merészségen és új­szerűségen pedig nem is feltét­lenül az értendő, hogy mer és tud egy rendező elszakadni ha­gyományos megoldásoktól. A főiskolai vizsgaelőadás Show­­darabja, A sors embere nem kíván semmiféle rendezői elrugaszkodást, valamilyen rendhagyó mutatványt A kis, egyfelvonásos írói bravúr nem is tűrne el külön redezői bra­vúrt. Arnnál inkább megköve­teli, hogy a rendező éljen a színpadi helyzet természetes lehetőségei­vel egy fonák logi­kájú szituáció magától értető­dő kibontásával. Éljen a da­rabnak azzal az adottságával, hogy egy képtelen helyzethez természetes következtetések útján jut el, vagyis nyílegye­nesen követi a nyakatekertet A valóságnak az effajta meg­közelítéséhez kell csak igazán rendezői képzelet és fegyelem. Voltaképp ebből a kettőből vizsgázott a IV. éves rend­­­­hallgató, Karinthy Már­ ., és a Shaw-darab növendékegyütte­se. Vizsgázó rendező és vizsgá­zó színészek a Napóleon szere­pére meghívott, felnőtt színész körül olyan mulatságos, olyan szellemes összjátékot kerekí­tettek, amilyenben ennek a ré­gen nem játszott Shaw­ egyfel­­vonásosnak, a mai nézők em­lékezete szerint legalábbis, még nem volt része nálunk. A rendező sem ment el egyetlen fordulat mellett úgy, hogy va­lami mulatságosat, s ami en­nél fontosabb: valami jellem­zőt észre ne vett és fel ne hasz­nált volna, s nem hagytak ki egyetlen játéklehetőséget a szí­nészek sem. Felnőtt-előadás­nak is mintaszerű vizsga elő­adás­a született így a főiskola színpadán, elragadóan termé­szetes lejtésű, keresetlen Show­­interpretáció, tele apró megfi­gyeléssel­ és meglepetéssel, fi­nom leleményekkel rendezés­ben csakúgy, mint színészi já­tékban. Egy fölényes könnyedséggel társalgó, felszabadultan visel­kedő szminövendék­et láthatott a színpadon, min­t saját köze­gében, élni és játszani a kö­zönség a IV. éves Bencze Ilona személyében, egy olyan fiatal színésznőt lé­p­ost, amilyen a gyakorlott, felnőtt színésznők között is eléggé ritka. S egy olyan, igen jó megjelenésű szí­nészt a III. éves Kalocsay Miklósban, akiben a rendsze­rint­ teherként, hátrányként je­lentkező szerencsés külső elle­nére rengeteg a humor és az ízlésesen komikus vonás. Ez a két színinövendék, bátran ál­lítható, szellemben, kedvesség­ben, jellemző erőben, helyzet­ied., "érésben egyenrangú ját­szótársa volt az iskola színpa­dára meghívott, átűnő ven­dégjátékosnak. Az a III. éves Ivánka Csaba pedig, aki a Mo­liére-vígjáték egy epizódjában még halványnak bizonyult, itt rátalált a játék valódi, eleven színeire. A Színházművészeti Főisko­la vizsgájának két előadása ar­ra vall, hogy jó választék ne­velődik a mostani évfolyamo­kon is — a színházak igazga­tóinak, rendezőinek lelkiisme­retén és pillantásán múlik, hogy jól választanak-e, ha az évad végén új rendezőt s új színészt kell szerződtetniük a társulataikhoz. M. B. B. .Kedd, 1972. február 1. „Hangzó könyvtárat” a néma helyére! Hogyan lehet könnyíteni a zenei könyvtár gondjain? Századunk írásban rögzített tudásanyaga óriási. Világszer­te komoly problémát jelent a könyvek, folyóiratok, újsá­gok elhelyezése. Ugyanakkor könyvtárak nélkül egyetlen tudományág sem léphet elő­re, sőt a művészetek népsze­rűsítése is lehetetlenné válik. Ezen belül külön problémát jelent a zene. A gyakorló mu­zsikus és a zenetörténész egy­aránt mind nehezebben jut hozzá az egyre drágább kül­földi kottakiadványokhoz és szakirodalomhoz — ugyanak­kor a zenekedvelő-zeneszerető közönség nagyrészt még akkor is tehetetlenül áll bizonyos ritkán hallható, kevéssé is­mert zenefajtákkal szemben, ha szert tesz kottaanyagokra és a róluk szóló irodalomra. Csakis a muzsikus kezében­­fejében szólal meg az olva­sott kotta Ebből következik, hogy a zenei szakkönyvtárnak rend­kívül összetett feladatot kell vállalnia és teljesítenie, külö­nösen, ha szélesebb körű ha­tásra törekszik. — Majdnem tíz éve annak, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár megkezdte ennek a gyűjteménynek szervezését — mondja Szalai Ágnes, a Fe­hérhajó utca 5. szám alatti zenei könyvtár vezetője —, és ma már minden dicsekvés nél­kül elmondhatom: szeretik és sokan használják könyvtárun­kat. Kereken húszezer kot­tát és hatezer szakkönyvet gyűjtöttünk össze, , ezenkívül tizenhat külföldi és természe­tesen minden magyar zenei folyóirat megtalálható itt. Igen gazdag­* kézikönyvtárral ren­delkezünk, továbbá a nagy mesterek összkiadásainak je­lentős része folyamatosan ér­kezik be könyvtárunkhoz. Mi­vel azonban nincs olvasóter­münk, gyűjteményünk egyik legfontosabb hányada gyakor­latilag nem használható. Az olvasónak tudnia kell, hogy a folyóiratokat, lexiko­nokat,­­enciklopédiákat, egy- egy mester alkotásairól szóló műjegyzékeket, valamint az úgynevezett összkiadásokat egyetlen könyvtár sem kölcsö­nözheti ki, mi­vel egyrészt minden pillanatban szükség lehet rájuk, másrészt egy kö­­­­tet elvesztése miatt az egész — esetleg húsz—harmincezer forintot érő — sorozat értékét veszti. — Tudom, hogy a könyvtá­rak világszerte helyproblé­mákkal küzdenek, de a mi problémánk az utóbbi idők­ben különös súllyal merül fel. Gazdag és értékes kézikönyv­­tárunkat az érdeklődő csak állva használhatja, amire az enciklopédiák esetében csak kevesen vállalkoznak. Másfe­lől viszont nem tudjuk bizto­sítani a nyilvánosság számára a zeneművek lehallgatásának lehetőségét, márpedig ezt kez­dettől fogva egyik legfonto­sabb feladatunknak tartottuk. — Vidéken már nagy szám­ban’ működik nyilvános fonó­lé­­a. A megyei és járási könyvtárak zenei részlegei a gyűjtés munkáját hanglemez­tár összeállításával kezdték, a tervek szerint a hangzó ze­ne kottaanyagát majd később szerzik be. E könyvtárakban mindenki meghallgathatja az őt érdeklő muzsikát A fül­hallgatói rendszer látszik a leginkább célravezetőnek: egyetlen helyiségben egyszer­re sokan és kényelmesen hall­gathatnak, áthallás nincs. Hogy az ilyenfajta „hangzó könyvtárra" milyen nagy az igény, arfti sem mutatja job­ban, mint az, hogy a Könyv­tártudományi és Módszertani Központ a már képzett könyv­tárosok számára másfél évre tervezett tanfolyamot indított. A hallgatók itt a fomnotékák kezelését és működtetését sa­játíthatják es Sajnos, e te­kintetben a főváros messze elmaradt a vidék mögött. Pe­dig mi is már régen készü­lünk „hangzó könyvtárunk" megnyitására és már meg­kezdtük a hanglem­ezgyű­jtést Ásson felül, hogy biztosítanánk a lehallgatási lehetőséget, egyúttal bevezetnénk a hang­szalagkölcsönzést is. Utóbbit igen fontosnak tartom, hi­szen hanglemeztárral nem rendelkező általános és közép­iskoláknak segítséget nyújt­hatnánk nemcsak a zene, ha­nem az irodalom oktatásában is. Helyhiány miatt mindez lehetetlen. . Arra, hogyan lehetne meg­oldani a problémát, javaslata is rám a zenei könyvtár ve­zető­jéneke. — Közvetlen szomszédsá­gunkban egy kultúrterem mű­ködik. Amennyiben e kultúr­terem , számára sikerülne máshol helyet, biztosítani, úgy megoldhatnánk helyhiányun­kat. A másik lehetőség: a könyvtárnak tágasabb, korsze­rűbb új helyiséget szerezni és oda átköltöztetni. Kérjük az­ illetékes szerveket, gondol­kodjanak a dolgon és nyújt­sanak segítséget. NAPLÓ Február 8 Három külföldi vendégmű­vész lép fel ebben a hónapban az Állami Operaházisán. Ticho Parly dán tenorista február 26-án a Tannhauser címszere­pét, 24-én a Trisztán és Izolda Trisztán szerepét énekli. Izol­da szerepét Ludmila Dvoreko­­va csehszlovák énekesnő játsz­­sza. Február 12-én a Kolozs­vári Magyar Opera baritonis­tája, Kónya Lajos énekli a Carmenban Escamillo szere­pét Hazaérkezett a Szépművé­szeti Múzeum Öt festménye és tizenkét grafikája a drezdai „Dürer és korának művészete” című nemzetközi kiállításról. A művek ismét ott láthatók a múzeum állandó kiállításán. A Szépművészeti Múzeum már­ványtermében egyébként a jö­vő hónapban a Néprajzi Mú­zeum nemzetközi hírű afrikai gyűjteményeinek legszebb da­rabjait mutatják be. Május kö­zepén nyílik meg a Lucas Cra­­nach-emlékkiállítás, a művész születésének 500. évfordulóján. Dr. Kiss Kálmán, a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyet­tese hétfőn ünnepélyesen át­adta a Prix Japan-díjat dr. Szőke Péter tudományos kuta­tónak és Simonffy Géza szer­kesztőnek, az ismeretterjesztő műsorok 1971. évi tokiói nem­zetközi versenye­ltüntetettjei­­nek. A díjat a Magyar Rádió „A madárhang felfedezése” cí­mű műsoráért kapta. oo Hétfőn elutazott az olaszor­szági Agrigentóba a nemzetkö­zi folklór fesztiválra a Fáklya­­m­űvészegyüttes.­­ A krakkói nemzetközi gra­fikai biennálé díjazott mun­káiból kiállítás nyitik még feb­ruár közepén a Műcsarnok­ban. A Kulturális Kapcsola­tok Intézetében február­­18-án kanadai grafikusművészek tár­latát nyitják meg. A Nemzeti Galériában február 19-től te­kintheti meg a közönség a mai indiai képzőművészet kiállítá­sát Használt fényképezőgépet, mozigépet, diavetítőt, objektívet, fotócikket VÁSÁROL az OFOTÉRT Budapesten: V., Károlyi Mihály u. 3. V., Váci u. 2. V. , Szt. István krt. 3 VII., Rákóczi út 80 VI. , November 7. tér V­II., Bartók Béla út 47 Vidéken: a szegedi, miskolci, debreceni, pécsi, bajai, zalaegerszegi fotoszakbolt

Next