Magyar Nemzet, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-21 / 17. szám

m KÖNYVESPOLC­­ ......................................................................... .... .na,..­­.. ... mim Németország tanulságos története Legfőbb ideje volt, hogy a magyar könyvpiacon új könyv jelenjék meg a német történelemről. W. Goetz 1935- ben, és a Bódi—Krammer-féle 1955-ben, illetőleg 1958-ban megjelent munkák után most egy korszerű marxista mű (Tokody Gyula—Niederhauser Emil: Németország története, Akadémiai Kiadó) látott nap­világot, amely a német nép út­ját vetíti elénk a germán ős­kortól 1961-ig, a két német állam közötti fal felépüléséig. A kötet egyetlen értelemben mégis talán kissé korai; ha néhány héttel későbben jelent volna meg, talán már utalha­tott volna a két állam viszo­nyát rendező alapszerződésre. Ezzel pedig olyan mozzanattal zárulhatott volna, amely évti­zedek óta először enged derű­sebb kilátásokat Európának e borús múltú tájakra. Tokody Gyula és Niederrhau­­ser Emil Németország történe­te című könyve ugyanis igen komor hangulatú írás. Pedig a mű a német történelmet nem is alanyira a vele szom­szédos népek nézőpontjából, mint inkább a németek belső fejlődése alapján ábrázolta. A német történelem ugyanis nem csupán a szomszédok szá­mára volt rendkívül nehéz, de a legtöbbször maguknak a né­meteknek is. A „német nyo­morúság” a német nép számá­ra volt elsősorban az. Ebben is különbözött — többek kö­zött — azoknak a „nagy" nem­zeteknek történetétől, amelyek ugyan szintén nem kevés szen­vedést éltek át maguk is — mégis „együtt voltak” az év­századokban és a jelenben. A németek nemzeti-birodalmi együttélése mindössze hét és fél évtizedig tartott, de aligha állítható, hogy e­z az időszak, akárcsak magának a németség­nek osztatlanul gyarapodására szolgált. Nemzeti és állami együttlétének utolsó évtizede semmi esetre sem. A két szerző közötti mun­kamegosztás a történelmi ábrázolás egysége szempontjá­ból igazán eredményes. Első­sorban azért, mert a két törté­nész az ismeretterjesztést a tu­domány szintjén, tudta meg­valósítani, s megmutatná azt, hogyan lehet a történelmi élet különböző területeinek ábrázo­lásában — a politika, a gazda­ság, a tudomány, az irodalom és a különböző művészetek összefüggésében — az élet egy­ségét kifejezésre juttatná. Jó volt azonban ez a munkameg­osztás azért is, mert jól érzé­keltette azt a különbséget, amely e korszakok ismereté­ből a mai ember számára adó­dik. Niederhauser Emil fejezete ezt a könnyűnek nem mond­ható feladatot igen szelleme­sen oldotta meg, oly módon, hogy a germán őskortól a fel­világosodásig terjedő közel egy évezrednyi korszak egyes moz­zanatait olyan megjegyzések­kel színezi­, amelyeknek kissé ironikus haraggia korunk olva­­­­sója számára hozza közel azo­kat. Így válik például Barba­­rossa Frigyes legendája (amely szerint a császár egy hegy bel­sejébe vonult, s ha majd nagy baj éri a német népet, előjön, hogy megmentse) szinte aktuá­lis mozzanattá azzal a záróje­les megjegyzéssel, hogy „lett volna néhány alkalom erre a visszatérésre”. Nem kevésbé találó a jellemzés,­­ amelyet szerzőnk Hans Sachsról szólva a német polgárról ad. Hans Sachs még középkori városi polgár — írja Niederhauser Emil —, de az a városi polgár, aki nagy jövő elé néz. Mi most már tudjuk, hogy ez a nagy jövő ebből a polgárságból nem tudott, megszületni. Végül nem lehet elsiklani a történész e múltba néző „jóslata” fölött sem: nem Luther jámbor és őszinte­­családi melege, s nem is Hans Sachs polgári és városi derűje volt a tipikus, hanem a Faustok és Böhmék magá­nyossága, olyan embereké, akik egy kicsinyes és döbbe­netes valóságból menekültek. Hamarosan eljön az idő, ami­kor ez a valóság még kicsinye­sebb és döbbenetesebb lesz.” Niederhauser Emil szép és szo­morú fejezetének talán ez az teavalója a német történe­lem következő két évszázadá­hoz is. A harmincéves háború döb­benetes széthullását követi ugyan a lassú és nehéz fel­­emelkedés, az egymásratalálás azonban mégis előbb a német szellem világában megy vég­be, mint a valóság talaján. Ezt a valóságot, éppúgy, miint a szellemi egység útját — a ve­szélyek korán kibontakozó elő­jeleivel egy­ütt — Tokody Gyu­la tárja elénk. • Előadása ko­rántsem árasztja azt a kissé ironikusan elnéző hangulatot, amellyel a német történelem előző korszakait kísértük. A német történelem utolsó két évszázada komor és mosolyta­­lan. Ennek oka elsősorban, a né­met polgárság társadalmi és „jellemi” gyengeségére vezet­hető vissza. „A burzsoázia, ha kész is volt a hatalom meg­ragadására, arra is kész volt, hogy e hatalmat a tömegmoz­galmak leszerelésére használja fel, szükség esetén pedig ki­egyezzék az ellenséggel." Ezért „a tömegekkel szembekerülve, az abszolutizmus erőivel egyezkedve a frankfurti nem­zetgyűlés nem tölthette be a német forradalom konventjé­­nek szerepét, s hatása a német forradalom menetére egyre je­lentéktelenebb lett”. A bur­zsoázia így korán alkalmatlan­nak bizonyult életerős polgári társadalom megteremtésére Németországban, így a modern nemzet létrejötte más osztály kibontakozásának az eredmé­nye lett. „A német nemzet ki­alakulása együtt járhatott , s mint kiderült, együtt is járt a nemzetközi munkásmozga­lom súlypontj­ának Németor­szágba helyeződésével.­ál­lapítja meg Tokody Gyula helytálló felismeréssel. Néhány oldallal később pedig hozzáfű­zi azt is, hogy a német szociál­demokráciának a külpolitiká­ban is olyan önálló, az inter­nacionalizmusra épülő kon­cepciót kellett kialakítania, amelyben ezt az igazságos né­met nemzeti törekvéssel kellett összeegyeztetnie, „ami rendkí­vül nehéz ideológiai és politi­kai feladat volt. Az 1870—71-es évek bebizonyították, hogy a német szociáldemokraták alap­jában véve meg tudtak birkóz­ni ezzel a feladattal.” A német nemzetalakulásnak a munkásmozgalomra épü­lő folyamata nem volt zavar­talan. A munkásosztály hely­zetében is bekövetkeztek mi­nőségi változások. Ezek a mun­kásosztály felső rétegének ki­emelkedésével,­­ életviszonyai­nak általános javulásával jár­tak. Mindez­t az eredeti forra­dalmi céloktól való eltávolo­dáshoz vezetett, a kispolgár­sághoz való közelítéshez, ah­hoz a réteghez, amelytől a leg­kevésbé volt várható korábbi törekvéseinek megvalósítása. E közeledés először a folya­matosan erősödő szakszerveze­tek vezetői részéről történt meg, a politikai vezetés — így August Bebel — kezdetben el­lenállt ennek az irányzatnak. A későbbi fejlődés útja volt az, hogy a munkásság legfőbb harci eszköze a politikai tö­­megsztrájkból az általános vá­lasztójogért folytatott küzde­lemmé alakult át. Igaz, hogy ez az átalakulás a nyugati álla­mokban is lezajlott­, Németor­szágban e folyamatnak azon­ban veszélyes következményei voltak. Az a körülmény, hogy a német szociáldemokrata párt szembehelyezkedett a II. In­­ternacionálé 1910-es koragresz­­szusának határozatával a há­ború esetére tervezett általá­nos sztrájk kérdésében — a közeledő világháború előtti fegyverletétellel volt egyenlő. S ha ennek az álláspontnak — Tokody szerint — volt is reális alapja, az tudnillik, hogy­­ezt a követelést az angol és fran­cia pártok sem tudták volna teljesíteni — ma már tudjuk, hogy a határozat eleve történt megtagadása a német szociál­demokráciára hárítja a felelős­séget a II. Internacionálé bu­kásáért , ami az I. világhá­ború kitörésekor be is követ­kezett. E bukás a német szo­ciáldemokrácia eredeti forra-­ dalmiságát is maga alá temet­te. Legfeljebb a tömegekben élő illúziókat „menthette át” — a szociáldemokrata párt polgári politikájának leplezé­sére. Ez is elegendő volt azonban ahhoz, hogy elvonja a német munkásosztályt a porosz had­vezetés által kirobbantott és elvesztett háború utáni forra­dalmi átalakulás végrehajtásá­tól. Ez pedig a további német fejlődés meghatározójává lett mind munkásmozgalmi, mind pedig nemzeti értelemben, aminek egybefonódása itt tel­jesen nyilvánvaló. A szociál­demokrata mozgalom, s főleg annak úgynevezett többségi vezető csoportja nemcsak ki­sebbségbe szorította K. Lieb­­knecht és R. Luxemburg Spar­­takus mozgalmát és forradal­mi kísérleteit, de vezérkari se­gédlettel fegyveresen leverte azt. A szociáldemokrácia szem­befordulása a baloldali törek­vésekkel kezdettől fogva arra késztette a németországi kom­munista pártot, hogy a szociál­demokrata vezetés ellen for­duljon, ellene küzdjön, ahe­lyett, hogy a fenyegető fasisz­ta térhódítás ellen fordította volna fő erőit, amelyek 1933-ig ugyancsak növekvőben voltak. Így történt hogy a két mun­káspárt egymással folytatott harca a politikai gyakorlatban, de bizonyos vonatkozásban szemléletében is olyan torzu­lásokat hozott létre, amelyek megkönnyítették a nácizmus uralomra jutását. Ez pedig tör­vényszerűen vezetett a II. vi­lágháborúhoz. • Németország természetesen bekövetkező újabb széthullásához. A német­ség — az adott hatalmi viszo­nyok közötti egyetlen lehetsé­ges módon — két német ál­lam létrehozására kényszerült, amelyeknek viszonyában az is nagy eredmény, hogy a béke erőinek túlsúlya folytán békés együttélésük feltételei nap­­jainkban létrejöttek. Gonda Imre Gyulai Líviusz illusztrációja Végh György­­ kutya, 'A cica című könyvéből, amely a Móra Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Az oroszlánsimogató Zimre Péter regénye Első kötetének, a Napágyú­nak négy kisregényében társ­­talanul tébláboló, célt kereső és céljukat tévesztett fiatalok­ról rajzolt szuggesztív portrét Zimre Péter. Saját nemzedé­kéről is szólt tehát ebben az 1968-ban megjelent gyűjte­ményben. Újabb regénye, Az oroszlánsimogató címével gro­teszk képzeteket ébreszt, s mindennek ellentétéről, egy magányos öregember tétova útjairól, véget nem érő meséi­ről ad nem kevésbé érdekes, gondosan kimunkált képet. Ta­lán csak az teremti meg a foly­tonosságot Az oroszlánsimogató Lantos Andrása és a Napágyú fiatal hősei között, hogy ott is, itt is sűrűn néznek a pohár fenekére. Ez persze csak formai ha­sonlóság — ami néha sajnos modorossággá és nyugati köz­helyek utánzásává is fajul —, de lényegesebb az az egyezés, hogy Zimre Péter határozot­tan kér, követel megértést a társadalom peremére szorult vagy szorított emberek iránt. Ez a szerencsétlen, elhagyatott öregember tulajdonképpen nem is kíván többet környeze­tétől, csak annyit, hogy hall­gassák meg történeteit. Sze­rény nyugdíja terhére féldeci­­ket is hajlandó fizetni vak lot­tóárus fiúnak, ebédet, ellátást adni javító intézetből szökött fiatal lányoknak, pusztán, hogy embereket érezzen maga kö­rül. És mert Lantos András ösztönösen­­fölismeri hogy ko­runkban reneszánszát éli a ro­mantika, naphosszat regényes történetekkel szórakoztatja — vagy untatja — partnereit. A személyes élmények, tör­ténetek témája a munkásmoz­galom. „Pogány Jóska jobb ke­ze” — ahogyan a regény hőse önmagát aposztrofálja tanács­köztársasági kalandjairól szól­va — afféle verhetetlen, le­győzhetetlen népi hős a könyv­ben. De mert félő, hogy a munkásmozgalmi tettekre hi­vatkozás nem mindekire hat egyformán, Lantos András gondoskodik róla, hogy forra­dalmi cselekedeteit borsos sze­relmi kalandokkal, érzelmes mesékkel fűszerezze. Nehéz megállapítani, hogy a legendákból és az anekdoták­ból mi az igaz, és mi nem. Az író egyetlen epizódban érzé­kelteti a folytonosan úton levő és állandóan mesélő Lantos háryjánoskodásait: a Honvé­delmi Minisztériumban egy udvarias elvtársnő sajnálattal jelenti ki, hogy archívumuk­ban nem találtak Lantos And­rásra vonatkozó, 1919-es aktá­kat. De nem is ez a legfontosabb Az oroszlánsimogatóban. Tör­ténelmi hitelénél lényegesebb az a nemes gondolat, amely a tehetséges Zimre Péter regé­nyét Örkény Macskajátéká­val is rokonít­ja. Az öregkor iránt kér megértést az író. Számtalan epizódból — néha ugyan mellékesnek és esetle­gesnek tűnő epizódokból — álló regényét mindvégig az a tiszteletre méltó szándék hatja át, hogy síkraszálljon az öreg­ség jogaiért, becsületéért. Ez a borissza, szószátyár, de jó­szívű Lantos helyet kér magá­nak a nap alatt. Azt mondja Zimre Péter: nem élünk olyan szűkösen, hogy ezt a helyet ne kaphatná meg szánandóan ma­gára maradt hőse. (Szépirodal­mi Könyvkiadó) (g. i.) ) A HÉT KÖNYVEI KOSSUTH KIADÓ: Dr. Dimény Imre: Mezőgazdasá­gunk és a műszaki fejlesztés Erdei Ferenc válogatott írásai és beszédei Dr. Fodor L­ászló: Falvak a nagy­város árnyékában Kékesdi Gyula: A forradalom­ ka­tedráján V. I. Lenin összes Műved 38. MŰSZAKI KIADÓ: Bárczy Barnabás: Differenciálszá­mítás Dr. Flamisch Ottó: Gépjármű­diagnosztika Fürge ujjak könyve KRESZ 1972. F. L. Lzlvin: A fogaskeresk-f kap­csolás elmélete Az esztétika rövid története Zoltai Dénes könyve Annak, hogy a marxista esz­tétika iránti érdeklődés mos­tanában szemmel láthatóan megnövekedett nálunk, szá­mos oka van. Az egyik nyil­vánvalóan az, hogy Magyaror­szágon élt, s alkotott, szinte halála percéig, a marxista esz­tétika világszerte elismert nagysága, ’ Lukács György. Ugyanakkor — Lukács felis­meréseit hasznosítva —, vagy ak­ár e rendkívül sokrétű élet­mű egyes részleteivel való vi­tában edződve — fiatalabb marxista esztéták nemzedékei nevelődtek fel. Mind folyóira­tok tanulmányaiban, mind ki­­sebb-nagyobb monográfiáik­ban önálló kutatások eredmé­nyei reprezentálódnak néhány esztendeje. (E hasábokon nem­régen utaltunk rá,, hogy mi­lyen kitűnő munka az Esztéti­kai Kislexikon új, bővített ki­adása. Azóta ez az igen nagy példányszámban napvilágot lá­tott kötet teljesen elfogyott) Mind e dicséretes események és eredmények mellett (ame­lyeket itt éppen csak jelezhe­tünk) feltűnően hiányzott egy olyan könyv, amely viszonylag nép­szerű formában összefog­lalja az esztétika történetét. Zoltai Dénes most teljesítette a társadalmi megbízatást. Előszó helyett címet viselő, valójában inkább csak mottó­szerű bevezetőjében arra utal Zoltai, hogy több esztendős oktatómunkájának tanulságai segítették e — mint szerényen vallja — „nem új tudományos eredményeket közlő”, inkább „csak” összegező — könyv megírásához. Az egyetemen, s a különböző szemináriumokon végzett oktatás (és a diákok­kal való beszélgetések, viták sora) kétségkívül hasznára vált a szerzőnek, hogy minden rész­letében igényesen és mégis vé­gig érdekesen hozza elénk azt, hogy miként alakult ki a mű­vészetekről való tudás, és hogy az milyen változásokon ment és megy át. Tegyük hozzá azonban, hogy a szerző sok­éves önálló kutatómunkája (főleg a zeneesztétikában) fel­tétlenül hozzájárult ahhoz a könyv­ből,sugárzó „éthosz”-hoz, amely az olvasót arra ösztön­zi, hogy ne csak tárolja magá­ban mindazt az adatot és­ ösz­­szefüggést, amit számára Az esztétika rövid története nyújt. Arra is biztatja az olvasót e könyv, hogy amennyire erre nyelvtudásának, illetve sza­bad idejének lehetőségei módot adnak, maga is vesse rá magát az eredeti forrásokra. (Annak ellenére, hogy az érdeklődő olvasó nem adhat mindenben igazat Zoltainak, aki egy kissé túl „könnyedén” hidalja át például a marxizmus — nem utolsósorban a marxista eszté­tika — vulgarizálásának és dogmatizálásának azt a kor­szakát, amely sokat hivatko­zott ugyan Marx és Lenin ne­vére,­ de nem mindig alkal­mazta az objektív tudományos igazságokat, a gyakorlati cse­lekvéssel szintézisbe hozó mód­szereiket. És mintha a könyv utolsó fejezetében — ugyan­akkor, amikor helyesen, vagy­is „ü­gyészies” hangnem he­lyett érvekkel vitázik több, a későpolgári világképet rafi­náltan védelmező, „divatos” nézet ellen — nem venné elég­gé figyelembe az esztétikával oly szoros kapcsolatban álló marxista személyiségelmélet új eredményeit, vagy legalább­is hipotéziseit. Keveset utal itt olyan újabb kutatásokra, ame­lyek — híven Lenin tanításá­hoz — meg kritikusan elem­zett idealista elméleteket is igyekszenek hasznosítani egy haladottabb, korszerűbb mate­rializmus javára.) Az olvasó itt-ott úgy tett, hogy Zoltai túl szűkkeblű, vagy hogy megkerül bizonyos ,„kényes” témákat , talán azért is olyan érzékeny ezekre, mert ez az esztétikatörténet általában úgy hasznosítja He­gel, Marx, Engels, Lenin, Ple­­hanov, Lukács, Lifsic (és — persze — a Hegel előtti, Marx által oly nagyra becsült eszté­ták) gondolatait és felismeré­seit, hogy a könyvről elmond­ható: gondolatébresztő, lelke­sítő olvasmány az ember iga­zán emberré válásának törté­netéről, s az emberiség további lehetőségeiről.. (Mindezt egy sajátos és termékenyítő aspek­tusból nézve.) A legújabb kutatásokra való utalások bizonyos szűkössége (a szerző, túlzott szerénység­ből, keveset szól azokról az ér­dekes vitákról is, amelyeket éppen ő folytatott Adaméval és körével) ellentétben áll az­­­­zal a könyv egészéből kicsen­dülő­­gondolattal, hogy a mar­xista esztétika történelmi és dialektikus lényegénél fogva nyitott a jelen és a jövő min­den valódi művészeti, értékei­nek és tudományos felismeré­sének befogadására, elméleti asszimilációjára. Egy helyütt expressis verbis ki is mondja Zoltai: „A marxista esztétiká­nak van világnézetileg — gon­dolatilag értelmezendő törzs­anyaga.” Enék­kül elvesztené marxista — tehát az objektum és szubjektum kölcsönhatását, figyelembe vevő­, valóban kor­szerűen tudományos — jelle­gét.­­Mindemellett azonban „a marxista esztétika prekoncep­ciók nélkül, fogékonyan figyeli és támogatja azt az­ újat, ame­lyet az emberi nem humanizá­lását előmozdító művészi gya­korlat produkált és a jövőben produkálná fog”. Hiányosságokat is jeleztünk, amelyek azonban nem csök­kentik Zoltai Dénes munkájá­nak gazdag erudícióját, és azt hogy bizonyos értelemben út­törő jellegű könyvről van szó. (Kossuth Könyvkiadó.) A. GEORGIJ MARKOV Szibéria Tea helyett forró vízzel tud­ják csak megkínálni vendéglá­tói a regény egyik főszereplő­jét, Kátyát. Egy eldugott szi­bériai faluban Sztyenka Razin­­ról, a nagy parasztvezérről be­szél a tanulatlan parasztasz­­szony. Ivánt, a másik kulcs­­szereplőt egy szahalini kény­szermunkás bújtatja a cári ül­dözés elől. S a fiatal forradal­már tudományos természeti magyarázatát házigazdája egy­szerű, logikus megfigyeléseik­kel egészíti ki , rácáfolva ez­zel iskolázatlanságára. Ellentétekre építi Szibéria című regényét az író. A szá­zad eleji Szibéria természeti szépségeit lakóinak hihetetlen nyomorúságával állítja szem­be. A regény valóságfeltáró célzattal íródott. Georgij Mar­­kov művében a hiteles, miszti­kumoktól mentes Szibéria vi­lágát ábrázolja. A két fősze­replő útja során csaknem egész­ Szibériát megismeri. Kátya Kszenofontova és Iván Akimov forradalmár, mindketten rövid mozgalmi múltjukkal is felhív­ták már magukra a cári rend­őrség figyelmét. Ivánt, négy évre száműzik egy messzi szi­bériai településre, Narimba. Kátyának is ezen a vidéken kell bujkálnia. Kezdetben kö­zös útjaik szétválnak. Helyze­tükbe nem törődnek bele, Iván vállalja a szökést, hogy Péter­­várra, majd külföldre juthas­son, ahol biztonságban folytat­hatná tovább elméleti munká­ját, Kátya p pedig menekülés közben is folytatja az agitálást a háború és az egyre súlyosabb mérvű kizsákmányolás ellen. A cselekmény kezdeti len­dületét jelentősen befolyásolja, hogy a mű első felében az író inkább a folklórelemek bemu­tatására törekszik. A történe­tet nem élénkítik fordulatok, feszültebb helyzetek. Az új szereplők a második részben adnak színt az eseményeknek. A bolsevik agitátoriot forra­dalmi eszmékről még soha nem hallott, nélkülözésekben megedződött emberek bújtat­ják. Kezdeti idegenkedését fel­váltja az itt élő emberek tisz­telete. Érzi, gondolatai nem maradnak visszhangtalanok, megértésre találnak. Útja so­rán megismeri a hírhedt szto­­lipini földreform áldozatait, az első világháború következté­ben elszegényedett, jobbágyi sorban tengődő parasztokat. Történelmi dokumentumok és néprajzi elemek elegyednek Georgij Markov regényében. E két tényező között azonban gyakran megbomlik az össz­hang, hol a tájleírás, hol pe­dig a tények közlése kerül egy­oldalúan az előtérbe. (Európa). (írn)

Next