Magyar Nemzet, 1973. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-21 / 17. szám
m KÖNYVESPOLC ......................................................................... .... .na,.... ... mim Németország tanulságos története Legfőbb ideje volt, hogy a magyar könyvpiacon új könyv jelenjék meg a német történelemről. W. Goetz 1935- ben, és a Bódi—Krammer-féle 1955-ben, illetőleg 1958-ban megjelent munkák után most egy korszerű marxista mű (Tokody Gyula—Niederhauser Emil: Németország története, Akadémiai Kiadó) látott napvilágot, amely a német nép útját vetíti elénk a germán őskortól 1961-ig, a két német állam közötti fal felépüléséig. A kötet egyetlen értelemben mégis talán kissé korai; ha néhány héttel későbben jelent volna meg, talán már utalhatott volna a két állam viszonyát rendező alapszerződésre. Ezzel pedig olyan mozzanattal zárulhatott volna, amely évtizedek óta először enged derűsebb kilátásokat Európának e borús múltú tájakra. Tokody Gyula és Niederrhauser Emil Németország története című könyve ugyanis igen komor hangulatú írás. Pedig a mű a német történelmet nem is alanyira a vele szomszédos népek nézőpontjából, mint inkább a németek belső fejlődése alapján ábrázolta. A német történelem ugyanis nem csupán a szomszédok számára volt rendkívül nehéz, de a legtöbbször maguknak a németeknek is. A „német nyomorúság” a német nép számára volt elsősorban az. Ebben is különbözött — többek között — azoknak a „nagy" nemzeteknek történetétől, amelyek ugyan szintén nem kevés szenvedést éltek át maguk is — mégis „együtt voltak” az évszázadokban és a jelenben. A németek nemzeti-birodalmi együttélése mindössze hét és fél évtizedig tartott, de aligha állítható, hogy ez az időszak, akárcsak magának a németségnek osztatlanul gyarapodására szolgált. Nemzeti és állami együttlétének utolsó évtizede semmi esetre sem. A két szerző közötti munkamegosztás a történelmi ábrázolás egysége szempontjából igazán eredményes. Elsősorban azért, mert a két történész az ismeretterjesztést a tudomány szintjén, tudta megvalósítani, s megmutatná azt, hogyan lehet a történelmi élet különböző területeinek ábrázolásában — a politika, a gazdaság, a tudomány, az irodalom és a különböző művészetek összefüggésében — az élet egységét kifejezésre juttatná. Jó volt azonban ez a munkamegosztás azért is, mert jól érzékeltette azt a különbséget, amely e korszakok ismeretéből a mai ember számára adódik. Niederhauser Emil fejezete ezt a könnyűnek nem mondható feladatot igen szellemesen oldotta meg, oly módon, hogy a germán őskortól a felvilágosodásig terjedő közel egy évezrednyi korszak egyes mozzanatait olyan megjegyzésekkel színezi, amelyeknek kissé ironikus haraggia korunk olvasója számára hozza közel azokat. Így válik például Barbarossa Frigyes legendája (amely szerint a császár egy hegy belsejébe vonult, s ha majd nagy baj éri a német népet, előjön, hogy megmentse) szinte aktuális mozzanattá azzal a zárójeles megjegyzéssel, hogy „lett volna néhány alkalom erre a visszatérésre”. Nem kevésbé találó a jellemzés, amelyet szerzőnk Hans Sachsról szólva a német polgárról ad. Hans Sachs még középkori városi polgár — írja Niederhauser Emil —, de az a városi polgár, aki nagy jövő elé néz. Mi most már tudjuk, hogy ez a nagy jövő ebből a polgárságból nem tudott, megszületni. Végül nem lehet elsiklani a történész e múltba néző „jóslata” fölött sem: nem Luther jámbor és őszintecsaládi melege, s nem is Hans Sachs polgári és városi derűje volt a tipikus, hanem a Faustok és Böhmék magányossága, olyan embereké, akik egy kicsinyes és döbbenetes valóságból menekültek. Hamarosan eljön az idő, amikor ez a valóság még kicsinyesebb és döbbenetesebb lesz.” Niederhauser Emil szép és szomorú fejezetének talán ez az teavalója a német történelem következő két évszázadához is. A harmincéves háború döbbenetes széthullását követi ugyan a lassú és nehéz felemelkedés, az egymásratalálás azonban mégis előbb a német szellem világában megy végbe, mint a valóság talaján. Ezt a valóságot, éppúgy, miint a szellemi egység útját — a veszélyek korán kibontakozó előjeleivel együtt — Tokody Gyula tárja elénk. • Előadása korántsem árasztja azt a kissé ironikusan elnéző hangulatot, amellyel a német történelem előző korszakait kísértük. A német történelem utolsó két évszázada komor és mosolytalan. Ennek oka elsősorban, a német polgárság társadalmi és „jellemi” gyengeségére vezethető vissza. „A burzsoázia, ha kész is volt a hatalom megragadására, arra is kész volt, hogy e hatalmat a tömegmozgalmak leszerelésére használja fel, szükség esetén pedig kiegyezzék az ellenséggel." Ezért „a tömegekkel szembekerülve, az abszolutizmus erőivel egyezkedve a frankfurti nemzetgyűlés nem tölthette be a német forradalom konventjének szerepét, s hatása a német forradalom menetére egyre jelentéktelenebb lett”. A burzsoázia így korán alkalmatlannak bizonyult életerős polgári társadalom megteremtésére Németországban, így a modern nemzet létrejötte más osztály kibontakozásának az eredménye lett. „A német nemzet kialakulása együtt járhatott , s mint kiderült, együtt is járt a nemzetközi munkásmozgalom súlypontjának Németországba helyeződésével.állapítja meg Tokody Gyula helytálló felismeréssel. Néhány oldallal később pedig hozzáfűzi azt is, hogy a német szociáldemokráciának a külpolitikában is olyan önálló, az internacionalizmusra épülő koncepciót kellett kialakítania, amelyben ezt az igazságos német nemzeti törekvéssel kellett összeegyeztetnie, „ami rendkívül nehéz ideológiai és politikai feladat volt. Az 1870—71-es évek bebizonyították, hogy a német szociáldemokraták alapjában véve meg tudtak birkózni ezzel a feladattal.” A német nemzetalakulásnak a munkásmozgalomra épülő folyamata nem volt zavartalan. A munkásosztály helyzetében is bekövetkeztek minőségi változások. Ezek a munkásosztály felső rétegének kiemelkedésével, életviszonyainak általános javulásával jártak. Mindezt az eredeti forradalmi céloktól való eltávolodáshoz vezetett, a kispolgársághoz való közelítéshez, ahhoz a réteghez, amelytől a legkevésbé volt várható korábbi törekvéseinek megvalósítása. E közeledés először a folyamatosan erősödő szakszervezetek vezetői részéről történt meg, a politikai vezetés — így August Bebel — kezdetben ellenállt ennek az irányzatnak. A későbbi fejlődés útja volt az, hogy a munkásság legfőbb harci eszköze a politikai tömegsztrájkból az általános választójogért folytatott küzdelemmé alakult át. Igaz, hogy ez az átalakulás a nyugati államokban is lezajlott, Németországban e folyamatnak azonban veszélyes következményei voltak. Az a körülmény, hogy a német szociáldemokrata párt szembehelyezkedett a II. Internacionálé 1910-es koragreszszusának határozatával a háború esetére tervezett általános sztrájk kérdésében — a közeledő világháború előtti fegyverletétellel volt egyenlő. S ha ennek az álláspontnak — Tokody szerint — volt is reális alapja, az tudnillik, hogyezt a követelést az angol és francia pártok sem tudták volna teljesíteni — ma már tudjuk, hogy a határozat eleve történt megtagadása a német szociáldemokráciára hárítja a felelősséget a II. Internacionálé bukásáért , ami az I. világháború kitörésekor be is következett. E bukás a német szociáldemokrácia eredeti forra- dalmiságát is maga alá temette. Legfeljebb a tömegekben élő illúziókat „menthette át” — a szociáldemokrata párt polgári politikájának leplezésére. Ez is elegendő volt azonban ahhoz, hogy elvonja a német munkásosztályt a porosz hadvezetés által kirobbantott és elvesztett háború utáni forradalmi átalakulás végrehajtásától. Ez pedig a további német fejlődés meghatározójává lett mind munkásmozgalmi, mind pedig nemzeti értelemben, aminek egybefonódása itt teljesen nyilvánvaló. A szociáldemokrata mozgalom, s főleg annak úgynevezett többségi vezető csoportja nemcsak kisebbségbe szorította K. Liebknecht és R. Luxemburg Spartakus mozgalmát és forradalmi kísérleteit, de vezérkari segédlettel fegyveresen leverte azt. A szociáldemokrácia szembefordulása a baloldali törekvésekkel kezdettől fogva arra késztette a németországi kommunista pártot, hogy a szociáldemokrata vezetés ellen forduljon, ellene küzdjön, ahelyett, hogy a fenyegető fasiszta térhódítás ellen fordította volna fő erőit, amelyek 1933-ig ugyancsak növekvőben voltak. Így történt hogy a két munkáspárt egymással folytatott harca a politikai gyakorlatban, de bizonyos vonatkozásban szemléletében is olyan torzulásokat hozott létre, amelyek megkönnyítették a nácizmus uralomra jutását. Ez pedig törvényszerűen vezetett a II. világháborúhoz. • Németország természetesen bekövetkező újabb széthullásához. A németség — az adott hatalmi viszonyok közötti egyetlen lehetséges módon — két német állam létrehozására kényszerült, amelyeknek viszonyában az is nagy eredmény, hogy a béke erőinek túlsúlya folytán békés együttélésük feltételei napjainkban létrejöttek. Gonda Imre Gyulai Líviusz illusztrációja Végh György kutya, 'A cica című könyvéből, amely a Móra Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Az oroszlánsimogató Zimre Péter regénye Első kötetének, a Napágyúnak négy kisregényében társtalanul tébláboló, célt kereső és céljukat tévesztett fiatalokról rajzolt szuggesztív portrét Zimre Péter. Saját nemzedékéről is szólt tehát ebben az 1968-ban megjelent gyűjteményben. Újabb regénye, Az oroszlánsimogató címével groteszk képzeteket ébreszt, s mindennek ellentétéről, egy magányos öregember tétova útjairól, véget nem érő meséiről ad nem kevésbé érdekes, gondosan kimunkált képet. Talán csak az teremti meg a folytonosságot Az oroszlánsimogató Lantos Andrása és a Napágyú fiatal hősei között, hogy ott is, itt is sűrűn néznek a pohár fenekére. Ez persze csak formai hasonlóság — ami néha sajnos modorossággá és nyugati közhelyek utánzásává is fajul —, de lényegesebb az az egyezés, hogy Zimre Péter határozottan kér, követel megértést a társadalom peremére szorult vagy szorított emberek iránt. Ez a szerencsétlen, elhagyatott öregember tulajdonképpen nem is kíván többet környezetétől, csak annyit, hogy hallgassák meg történeteit. Szerény nyugdíja terhére féldeciket is hajlandó fizetni vak lottóárus fiúnak, ebédet, ellátást adni javító intézetből szökött fiatal lányoknak, pusztán, hogy embereket érezzen maga körül. És mert Lantos András ösztönösenfölismeri hogy korunkban reneszánszát éli a romantika, naphosszat regényes történetekkel szórakoztatja — vagy untatja — partnereit. A személyes élmények, történetek témája a munkásmozgalom. „Pogány Jóska jobb keze” — ahogyan a regény hőse önmagát aposztrofálja tanácsköztársasági kalandjairól szólva — afféle verhetetlen, legyőzhetetlen népi hős a könyvben. De mert félő, hogy a munkásmozgalmi tettekre hivatkozás nem mindekire hat egyformán, Lantos András gondoskodik róla, hogy forradalmi cselekedeteit borsos szerelmi kalandokkal, érzelmes mesékkel fűszerezze. Nehéz megállapítani, hogy a legendákból és az anekdotákból mi az igaz, és mi nem. Az író egyetlen epizódban érzékelteti a folytonosan úton levő és állandóan mesélő Lantos háryjánoskodásait: a Honvédelmi Minisztériumban egy udvarias elvtársnő sajnálattal jelenti ki, hogy archívumukban nem találtak Lantos Andrásra vonatkozó, 1919-es aktákat. De nem is ez a legfontosabb Az oroszlánsimogatóban. Történelmi hitelénél lényegesebb az a nemes gondolat, amely a tehetséges Zimre Péter regényét Örkény Macskajátékával is rokonítja. Az öregkor iránt kér megértést az író. Számtalan epizódból — néha ugyan mellékesnek és esetlegesnek tűnő epizódokból — álló regényét mindvégig az a tiszteletre méltó szándék hatja át, hogy síkraszálljon az öregség jogaiért, becsületéért. Ez a borissza, szószátyár, de jószívű Lantos helyet kér magának a nap alatt. Azt mondja Zimre Péter: nem élünk olyan szűkösen, hogy ezt a helyet ne kaphatná meg szánandóan magára maradt hőse. (Szépirodalmi Könyvkiadó) (g. i.) ) A HÉT KÖNYVEI KOSSUTH KIADÓ: Dr. Dimény Imre: Mezőgazdaságunk és a műszaki fejlesztés Erdei Ferenc válogatott írásai és beszédei Dr. Fodor László: Falvak a nagyváros árnyékában Kékesdi Gyula: A forradalom katedráján V. I. Lenin összes Műved 38. MŰSZAKI KIADÓ: Bárczy Barnabás: Differenciálszámítás Dr. Flamisch Ottó: Gépjárműdiagnosztika Fürge ujjak könyve KRESZ 1972. F. L. Lzlvin: A fogaskeresk-f kapcsolás elmélete Az esztétika rövid története Zoltai Dénes könyve Annak, hogy a marxista esztétika iránti érdeklődés mostanában szemmel láthatóan megnövekedett nálunk, számos oka van. Az egyik nyilvánvalóan az, hogy Magyarországon élt, s alkotott, szinte halála percéig, a marxista esztétika világszerte elismert nagysága, ’ Lukács György. Ugyanakkor — Lukács felismeréseit hasznosítva —, vagy akár e rendkívül sokrétű életmű egyes részleteivel való vitában edződve — fiatalabb marxista esztéták nemzedékei nevelődtek fel. Mind folyóiratok tanulmányaiban, mind kisebb-nagyobb monográfiáikban önálló kutatások eredményei reprezentálódnak néhány esztendeje. (E hasábokon nemrégen utaltunk rá,, hogy milyen kitűnő munka az Esztétikai Kislexikon új, bővített kiadása. Azóta ez az igen nagy példányszámban napvilágot látott kötet teljesen elfogyott) Mind e dicséretes események és eredmények mellett (amelyeket itt éppen csak jelezhetünk) feltűnően hiányzott egy olyan könyv, amely viszonylag népszerű formában összefoglalja az esztétika történetét. Zoltai Dénes most teljesítette a társadalmi megbízatást. Előszó helyett címet viselő, valójában inkább csak mottószerű bevezetőjében arra utal Zoltai, hogy több esztendős oktatómunkájának tanulságai segítették e — mint szerényen vallja — „nem új tudományos eredményeket közlő”, inkább „csak” összegező — könyv megírásához. Az egyetemen, s a különböző szemináriumokon végzett oktatás (és a diákokkal való beszélgetések, viták sora) kétségkívül hasznára vált a szerzőnek, hogy minden részletében igényesen és mégis végig érdekesen hozza elénk azt, hogy miként alakult ki a művészetekről való tudás, és hogy az milyen változásokon ment és megy át. Tegyük hozzá azonban, hogy a szerző sokéves önálló kutatómunkája (főleg a zeneesztétikában) feltétlenül hozzájárult ahhoz a könyvből,sugárzó „éthosz”-hoz, amely az olvasót arra ösztönzi, hogy ne csak tárolja magában mindazt az adatot és öszszefüggést, amit számára Az esztétika rövid története nyújt. Arra is biztatja az olvasót e könyv, hogy amennyire erre nyelvtudásának, illetve szabad idejének lehetőségei módot adnak, maga is vesse rá magát az eredeti forrásokra. (Annak ellenére, hogy az érdeklődő olvasó nem adhat mindenben igazat Zoltainak, aki egy kissé túl „könnyedén” hidalja át például a marxizmus — nem utolsósorban a marxista esztétika — vulgarizálásának és dogmatizálásának azt a korszakát, amely sokat hivatkozott ugyan Marx és Lenin nevére, de nem mindig alkalmazta az objektív tudományos igazságokat, a gyakorlati cselekvéssel szintézisbe hozó módszereiket. És mintha a könyv utolsó fejezetében — ugyanakkor, amikor helyesen, vagyis „ügyészies” hangnem helyett érvekkel vitázik több, a későpolgári világképet rafináltan védelmező, „divatos” nézet ellen — nem venné eléggé figyelembe az esztétikával oly szoros kapcsolatban álló marxista személyiségelmélet új eredményeit, vagy legalábbis hipotéziseit. Keveset utal itt olyan újabb kutatásokra, amelyek — híven Lenin tanításához — meg kritikusan elemzett idealista elméleteket is igyekszenek hasznosítani egy haladottabb, korszerűbb materializmus javára.) Az olvasó itt-ott úgy tett, hogy Zoltai túl szűkkeblű, vagy hogy megkerül bizonyos ,„kényes” témákat , talán azért is olyan érzékeny ezekre, mert ez az esztétikatörténet általában úgy hasznosítja Hegel, Marx, Engels, Lenin, Plehanov, Lukács, Lifsic (és — persze — a Hegel előtti, Marx által oly nagyra becsült esztéták) gondolatait és felismeréseit, hogy a könyvről elmondható: gondolatébresztő, lelkesítő olvasmány az ember igazán emberré válásának történetéről, s az emberiség további lehetőségeiről.. (Mindezt egy sajátos és termékenyítő aspektusból nézve.) A legújabb kutatásokra való utalások bizonyos szűkössége (a szerző, túlzott szerénységből, keveset szól azokról az érdekes vitákról is, amelyeket éppen ő folytatott Adaméval és körével) ellentétben áll azzal a könyv egészéből kicsendülőgondolattal, hogy a marxista esztétika történelmi és dialektikus lényegénél fogva nyitott a jelen és a jövő minden valódi művészeti, értékeinek és tudományos felismerésének befogadására, elméleti asszimilációjára. Egy helyütt expressis verbis ki is mondja Zoltai: „A marxista esztétikának van világnézetileg — gondolatilag értelmezendő törzsanyaga.” Enékkül elvesztené marxista — tehát az objektum és szubjektum kölcsönhatását, figyelembe vevő, valóban korszerűen tudományos — jellegét.Mindemellett azonban „a marxista esztétika prekoncepciók nélkül, fogékonyan figyeli és támogatja azt az újat, amelyet az emberi nem humanizálását előmozdító művészi gyakorlat produkált és a jövőben produkálná fog”. Hiányosságokat is jeleztünk, amelyek azonban nem csökkentik Zoltai Dénes munkájának gazdag erudícióját, és azt hogy bizonyos értelemben úttörő jellegű könyvről van szó. (Kossuth Könyvkiadó.) A. GEORGIJ MARKOV Szibéria Tea helyett forró vízzel tudják csak megkínálni vendéglátói a regény egyik főszereplőjét, Kátyát. Egy eldugott szibériai faluban Sztyenka Razinról, a nagy parasztvezérről beszél a tanulatlan parasztaszszony. Ivánt, a másik kulcsszereplőt egy szahalini kényszermunkás bújtatja a cári üldözés elől. S a fiatal forradalmár tudományos természeti magyarázatát házigazdája egyszerű, logikus megfigyeléseikkel egészíti ki , rácáfolva ezzel iskolázatlanságára. Ellentétekre építi Szibéria című regényét az író. A század eleji Szibéria természeti szépségeit lakóinak hihetetlen nyomorúságával állítja szembe. A regény valóságfeltáró célzattal íródott. Georgij Markov művében a hiteles, misztikumoktól mentes Szibéria világát ábrázolja. A két főszereplő útja során csaknem egész Szibériát megismeri. Kátya Kszenofontova és Iván Akimov forradalmár, mindketten rövid mozgalmi múltjukkal is felhívták már magukra a cári rendőrség figyelmét. Ivánt, négy évre száműzik egy messzi szibériai településre, Narimba. Kátyának is ezen a vidéken kell bujkálnia. Kezdetben közös útjaik szétválnak. Helyzetükbe nem törődnek bele, Iván vállalja a szökést, hogy Pétervárra, majd külföldre juthasson, ahol biztonságban folytathatná tovább elméleti munkáját, Kátya p pedig menekülés közben is folytatja az agitálást a háború és az egyre súlyosabb mérvű kizsákmányolás ellen. A cselekmény kezdeti lendületét jelentősen befolyásolja, hogy a mű első felében az író inkább a folklórelemek bemutatására törekszik. A történetet nem élénkítik fordulatok, feszültebb helyzetek. Az új szereplők a második részben adnak színt az eseményeknek. A bolsevik agitátoriot forradalmi eszmékről még soha nem hallott, nélkülözésekben megedződött emberek bújtatják. Kezdeti idegenkedését felváltja az itt élő emberek tisztelete. Érzi, gondolatai nem maradnak visszhangtalanok, megértésre találnak. Útja során megismeri a hírhedt sztolipini földreform áldozatait, az első világháború következtében elszegényedett, jobbágyi sorban tengődő parasztokat. Történelmi dokumentumok és néprajzi elemek elegyednek Georgij Markov regényében. E két tényező között azonban gyakran megbomlik az összhang, hol a tájleírás, hol pedig a tények közlése kerül egyoldalúan az előtérbe. (Európa). (írn)