Magyar Nemzet, 1975. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-01 / 101. szám
10 * Harangkongatók Jegyzet egy irodalmi gyűjteményhez A MARGIT-HÍD pesti hídfőjénél levő „Ilkovics” cukrászdáról — a „kis i-ről, ahogyan azt a törzsvendégek a negyvenes évek elején hívták — meg-megemlékeztek az elmúlt esztendőikben. Nem lehet azonban nem szólni újra erről a vendéglátóipari helyiségről, pontosabban annak szerény „mélyvize”-ről, amelynek bejáratánál ott állott egy kis, gömböc ruhatárosnő — „Guriguri, az elegáns világ ruhafogasa” —, hogy szombatonként lehetőleg eltorlaszolja az illetéktelenek útját. Az . Amíg szívük dobog ..címmel a Magvetőnél most megjelent vére- és novellagyűjtemény óhatatlanul a kortárs — és krónikás — emlékezetébe idézi „Guri-guri”-t, aki különösen melegen üdvözölte (ruhatárosnő létére?) azokat a vendégeket, akik fagyos télidőben sem hordtak felsőkabátot. A cukrászda ma is megvan, még a „mélyvíz” is. Elpárolgott azonban — mint a tenger, amelybe különösen Lukács László szeretett burkolózni — „Guri-guri”, el Lukács László és el a „mélyvíz”-et annak idején, szombat délutánonként és esténként benépesítő költő- és írótársaság. Még azoknak is, akik élnek közülük — a többség már nem él! — elpárolgott az ifjúsága. Nemcsak kabáttalanok, nemcsak szegények, hanem üldözöttek is voltak „Guri-guri” egykori védencei. És nemcsak azért, mert a hatóságoknak egyszerűen kedvük volt üldözni őket — sok ilyen üldözött is élt a városban, amíg csak meg nem haltak —, hanem mert volt ok is üldöztetésükre. Ám ha az ügyészek, a rendőrök rendje, meg a katonai, meg büntetőtábori behívók, mind sűrűbben nyúltak is bele e többségükben nappal munkások, este papír elé ülő fiatalok és kevésbé fiatalok közé, akik még éltek és eljöhettek, azok el is jöttek, vitatkozni, kávét, teát (néha csak „sima” vizet) fogyasztani, egymás látásából is erőt meríteni a „kis Il”-be. Aztán jött a Nagy Zivatar , amelyről Vészi Endre szólt, a vésnök és költő, két büntetőtábor között, az egyik „M”-betűs antológiában. Most már nemcsak megtizedelődött, de meg is feleződött a sereg. Sokan elpusztultak, egy részüknek még a nevét is feledték. Egy olyan világban, amelyről pedig annyit álmodoztak, és amelyekért verseikben — és nemcsak azokban! — küzdöttek is. A FELEDÉS ELLEN, az egy ideje megindult „felfedezői” folyamat gazdagítása érdekében kongatja a harangot az a majd hatszáz oldalas gyűjtemény, amelynek címlapján Dési-Huber István töprengő munkást ábrázoló, megragadó egyszerűségű rajza látható. Az egyik szerkesztő, Benjámin László — szintén a cukrászda volt vendége — azt írja Bevezetőjében, hogy a több mint kétszáz verset, rövid elbeszélést tartalmazó kötet „a felszabadulást megelőző évtized antifasiszta korszakáról” kíván — a maga módján — képet adni. Éppen ezért is ejt, tudatosan, bizonyos aránytalanságokat. „A szándék az, hogy ebben a könyvben az ismeretlen arcok kerüljenek előre, azok kapjanak erősebb megvilágítást”. Egyrészt azért, hogy jobban lássák a mai olvasók: sokan voltak, akik — az irodalom fegyverzetében — vállalták a harcot a rossz ellen, a jó ügyért. Másrészt, mert nem kevesen a kötet hetven költőjéből, írójából (többen azok közül is, kiket elpusztított a fasizmus) ma már a köztudat „szereplői”, ismert és elismert részesei a magyar irodalomnak, akiket nem kell külön bemutatni. Vannak azonban köztük, Benjámin Lászlóval szólva, „torzóban maradt pályájú művű fiatal írók”, akiknek alkotásait felidézve, jobban értjük meg nemzeti irodalmunk egyik erős ága a szocialista irodalom kiérlelt művű kiválóságait is. Hiszen a nagyok sem a semmiből nőttek naggyá, őket is segítette — a magyar irodalom és világirodalom éltető hagyományai mellett — az értő társak tágabb közössége. És amikor a kötet szerkesztésében való részvételével nem pusztán ifjúsága társait, hanem egy korszak (egyes részleteiben rejtve maradt) törekvéseit kutató Benjámin a fiatalon megölt munkásköltőt, Salamon Ferencet idézi, akkor is azt a szellemi talajt mutatja fel, amely nélkül még József Attila és Radnóti Miklós sem érthető meg igazán. Hiszen az alig ismert nevű és művű költő, a „kis II” kedvelt „Frenci”-je, halálba vezető útján írta meg egyik legszebb, legnagyobb versét, amelyben — megint csak Benjáminnal szólva, mint „önmaga sorsa fölé nőtt közösségi ember” — egy közösség reményeit és lehetőségeit rögzítette a véletlenül megmaradt papírdarabra. MÁR EZÉRT IS meg kellett újra szólaltatni a régi Népszavában, kis példányszámú, a közkönyvtárakból is eltűnt füzetekben megjelent verseket, novellákat, amelyek egy része úgy kifoszlott a köztudatból, mintha meg sem írták volna azokat. A kötet szerkesztői — Benjámin mellett Illés László és Markovits Györgyi — szinte a Salamon Ferenc elkallódásra ítélt versét megmentő (ám ez esetben tudatos) véletlen szerepét töltik be. Hogy — homályba vesző arcélek megvilágításával is — mozgásában láttassanak egy zivataros, majd vérzivataros évtizedet. Hogy jobban értsük, hogy megértsük egyáltalán mit mondott erről a korról például Pásztor Béla, aki nem a szétömlő látomások menekülő, nosztalgikus poétája volt, aminek e mártírhalált halt nagyszerű költőt egyidőben még barátai is vélték. (S amely hiedelem nyilván hozzájárult ahhoz, hogy annyi éven hallgattunk róla.) A Harangkongatás, de a kötetben szereplő többi Pásztorvers is azt mutatja, hogy allegorikus képeivel, a költészet áttételes eszközeivel a barbár erők ellen mozgósított Pásztor Béla. Hogy nemcsak nagyszerű, hanem nagy költő volt. És nem csupán harcra kongatott — ahogyan azok is vélték, akik egyáltalán megőrizték emlékezetükben nevét és alakját — Berkó Sándor. Erről a fizikai munkája mellett verseket író, fiatal férfiről — akit 1940 őszén munkatáborba hívtak be, és 1943 végén, vagy 1944 végén, azt sem tudni pontosan, mikor, megöltek — még kevesebb szó esik, mint Pásztor Béláról, vagy — mondjuk — Zsigmond Edéről vagy Vető Miklósról. Berkó egy kis füzetet adott ki, mielőtt behívták, Az ördög köpenyében címmel: a táborból még néhány verset küldött a Népszavának- azóta hallgat e költő, azóta hallgatunk erről a költőről. Az .. Amíg szívünk dobog ..szerkesztői most versei közlésével egy igaz költőt emelnek, reméljük, az olvasók szívéig. SOKAKNAK AD HANGOT ez a kötet: elpusztultaknak, elfeledetteknek, alig felfedezetteknek. Közöttük Berényi Istvánnak is, akiről ugyan Benjámin László már régebben is szólt, de akiről újra szólni kell, amíg csak közkinccsé nem válik az a néhány fennmaradt Berényi-vers. A mindig lompos, sőt toprongyos, gyűrött arcú költő egy időben profi futballista volt, majd elhurcolásáig profi kocsis, és a „kis Is” legszenvedélyesebb vitázója. Szíve szerint aláírás nélkül közöltette volna verseit Azt vallotta ugyanis, amit Salamon Ernő: „Ne ismerjenek, amíg a dolgozók ismeretlenségben tengődnek; ne érjen be az én munkám, amíg az ő munkájuk be nem érik...” Úgy tűnik fel, kezd beérni Berényi István munkája is. Szerepel a kötetben, többek között, egy József Attilát sirató, szép veresei (Te nyitott szemmel ügyeltél a tűzre, — most a tűz kérdő szemmel néz miránk) például egy bizonyos Gál György András is. Egy versesfüzetből másolták ki a kötetben közölt verseit: a róla szóló életrajz úgy kezdődik, mint egy tömör, fanyar, modern vers: „A kortársak nem emlékeznek rá, ki volt.” Mi azonban már tudjuk — a korfeladatokat kikalapált, finom formákban vállaló verseiből — hogy ki volt ő: költő és szocialista. Nemcsak a köztudatot, hanem az irodalomtudomány „protokoll”-ját is korrigálhatja e nagy gonddal összeállított gyűjtemény — például — Fodor József esetében. Az ő verseit, legalábbis a felszabadulás előtt írottakat, kézikönyvek, tanulmányok a „polgári humanizmus” kissé sejtelmes kategóriájába helyezik. A gyűjteményben közölt versei — amelyek figyelembe veszik és vétetik azt is, hogy mikor írta a közölt verseket, s hol jelentette meg azokat, milyen szellemi és politikai „közeg”ben — félreérthetetlenné teszik, hogy ha van értelme a szocialista költő kifejezésnek, akkor Fodor József (minden „egyénieskedő”, szuverenitását néha görcsösen őrző vonásával együtt is) az volt. A KRITIKA nyilván vitázik majd — e gyűjtemény alkalmából is — a felszabadulás előtti szocialista költészet csoportulásairól és olyan elvi kérdésekről, hogy miképpen kapcsolódik az esztétikai érték a világnézeti elkötelezettséghez, a nép életét kifejező, plebejus lendülethez. Arról is lehetnek viták, hogy vajon mindig a legjellemzőbb versek, elbeszélések olvashatók-e a gyűjteményben, és arról is, hogy — bár a kötet nyilvánvalóan nem törekedhetett teljességre — nem maradt-e ki néhány alkotó (és mű), amely pedig idekívánkozott volna. (Jegyzet ez az írás, nem kritika, így hát nem bonyolódik bele disputákba. Egyetlen nevet azért meg kell említeni: Havas Györgyét. Az oly ifjan mártírhalált halt Havas egykét versének helyet kellett volna kapnia. És mert jegyzet ez csupán, nem érinti a kötet szépprózai anyagát. Amely különben — a maga nemében — szintén költészet.) Ha még nem bukkant is fel minden érték, az már bizonyos, hogy mégsem párolgott el a lobogó szemű költő (és kopasz hivatalnok) — Lukács László — asztalán levő tea gőzével együtt a démonok ellen küzdő tábor, amelynek voltak nagyobb és kisebb, viszonylag szerencsésebb és végig balsors (és hatóság) üldözte katonái. Nem ők — a forradalmárok, vagy azokhoz közelállók — képviselték egyedül a kor magyar irodalmát, de szintén azt képviselték, a hagyományból kitudni őket már nem lehet. Ki-ki közülük képessége (és lehetősége) szerint azt igyekezett kifejezni, amit a földön látott, s amit a föld alatt megérzett, de arra is volt szemük, szívük, fantáziájuk, hogy beleérezzék magukat a levegőégben repülők helyzetébe. Például Berkó Sándor 1941 szeptemberében verset küldött a Népszavának, amely ott meg is jelent. Utolsó verse ez a költőnek, aki a havas Beszédekből — ahol táborban, megalázva élt — egy berregő madarat látott a feje fölött. És úgy gondolta, hogy ő — aki itt lent a völgyben szenved és reménykedik — nem tud olyan lenni, mint a pilóta, aki csak azt lesi: ez hogy itt, ez lapály: e csík, folyó, ezüsttel csillanó. Hiszen Innen lentről, jaj, félelmetesek a völgy, a hó, a pásztor, a hegyek — minden mi élő, s minden, ami holt, mi fentről néma, lentről felsikolt. A felülről lenéző némaságot megtörő sikoltást erősíti fel a büntetőtáborba hurcolt (és onnan többé már haza nem térő) Berkó Sándor verse is. Hogy a halottaikból feltámasztott, más írásművekkel együtt ez a vers is áthatoljon az évtizedek vastag falán, hogy hazataláljon a távoli völgyből. Antal Gábor et Nehéz boldogság Magnófelvétel (Az élet értelméről, a munka öröméről beszélek. Van ilyen? Özvegy Gyurosovits Jánosné 80 éve született – mondta magnetofonszalagra az alábbi szöveget.) „Születtem Szolnok megyében 1895. július 30-án. Apám cipész volt, tíz gyerek apja. Korán meghalt, én tizenkétéves voltam akkor, és anyám alig várta, hogy felnőjek, férjhez mehessek. Tizenhét éves koromban mentem férjhez a szomszéd fiúhoz. 22 éves volt, raktáros a MÁV- nál, nyugdíjas állásban. Ahogy visszagondolok, nem voltam szerelmes, de tisztességgel elláttam, és szültem neki egy gyereket. Úgy nézett ki, így élem végig az életemet, főzök, haza várom, a gyereket felnevelem, és akarata szerint szeretem. De évek múlva minden megváltozott. Az uram inni kezdett mérték nélkül. A gyerek nőtt, látta. Nem élet volt már, csak létezés. Az egyik napon nem bírtam már tovább, amikor lefeküdt a gyereket felébresztettem, felöltöztem, kis holminkat egy táskába raktam, nem tudtam még, mihez kezdek, de elindultam az anyámhoz, Pest megyébe, már ott lakott. Néhány nap után hallottam, hogy ott a kisvárosban most kezdik szervezni az első egészségügyi védőnő hálózatot. Sohasem gondoltam arra, hogy védőnő legyek, de ez munkaalkalom volt, bementem a városházára és jelentkeztem. 1925 volt ekkor. Egy évig gyakornok voltam, egy körzet tartozott hozzám, sorra látogattam a kisgyermekes anyákat, hároméves korukig gondoztam a csecsemőket, az volt a dolgom, hogy más gyerekeit ápoljam, az enyémet meg anyám gondozta. Nagy körzetem volt, kilométereket gyalogoltam, reggel héttől, este hétig. Tanácsokat adtam, anyatejet hordtam, szülőkkel vitatkoztam, s arra gondoltam, ha felnő a fiam, taníttatom, orvos lesz belőle. Ezért éltem, ezért dolgoztam, ezért indultam minden reggel hét órakor gyalog utamra. Nagyon fájt a lábam, de mentem, a gyerekemre gondoltam...” „... A munkám nem változott, a napok ismétlődtek, a kisgyerekek, akikhez jártam, nőttek, és felnőtt a fiam is. A védőnő-fizetésem kevés volt, anyám már idős volt, nem dolgozott egy fizetésből éltünk hárman. Jártam az utakat és arra gondoltam, miből taníttatom majd a fiamat. Két szobánk volt, az egyikbe költöztünk mind a hárman, a másikat kiadtam négy kosztos diáknak, így lett pénzünk, anyám rájuk is főzött, takarított, és a fiamat beírattam a gimnáziumba, és amikor leérettségizett, az orvosegyetemre, Budapestre ment kollégiumba, sokba került, az egyik nővérem, aki tanítónő volt, ő is segített, azt akartuk, hogy a családból a fiam tanult ember legyen. Jártam az utakat tovább, és vártam a leveleket Budapestről, a fiamtól. Fáradtam már, öregedtem, nehéz volt minden nap az utat megtennem, de ilyenkor mindig a levelekre gondoltam, a fiam leveleire, és a dátumokra, már harmadéves az egyetemen. Emlékszem tél volt, hó, az egyik kültelki körzet is hozzám tartozott, kiálltam a város szélére, vártam, amíg jön egy szánkó, azzal mentem a távoli tanyákra, visszafelé is felkéredztem egy-egy járműre, volt, amikor a domboldalakon deszkákon csúsztam le egy-egy házhoz, és gyerekek húztak fel az országútig. Fáradtam már, a lábam csak, de már arra gondoltam, számoltam, mikor leszek nyugdíjas, hogy megpihenjek, és nyugtattam magam, ha a fiam orvos lesz, bevégeztem a munkámat, amit tennem kellett, akkor megpihenek. De egyszer ... nekem az életben csak a nehéz jutott... értesítést kaptam Budapestről, hogy a fiam, aki már cselédkönyves orvos volt, a barátaival elment inni az Apostolok vendéglőbe, és miután hazament, kiállt a lakása második emeleti ablakába, lezuhant és meghalt. Minden, amiért addig dolgoztam, úgy éreztem, hiába volt. Elájultam, otthon heverőn feküdtem, és amikor magamhoz tértem, mellettem volt az öcsém kislánya, ötéves volt, szorította a kezemet, és azt mondta, ne sírjak, ő nagyon szeret engemet. Néhány óráig úgy éreztem, nem érdemes tovább élni. De aztán néztem a kislányt, az öcsém lányát, akinek az anyja nem élt velük, és arra gondoltam, őt nevelem fel, hogy értelme legyen az életemnek ...” ......Az öcsémet megkértem, hogy a kislányt én nevelhessem, velem élhessen Az öcsém beleegyezett, és ettől a naptól kezdve megint értelme volt az életemnek. Akkor, abban az évben, 1951-ben én már nyugdíjba mehettem volna, de nem mentem, bementem a főorvoshoz, és megmondtam, én addig akarok dolgozni, amíg ezt a kislányt felnevelem. Megint indultam reggeltől késő estig gyalog, vittem az anyatejet, végiglátogattam a körzetemhez tartozó több mint négyszáz gyereket. Így ment egy éven át. De egy év után, amikor 56 éves lettem, már nagyon fájt a lábam, úgy éreztem, az utakat gyalog nem bírom tovább. Akkor vettem egy kerékpárt. És a kerékpárt kitoltam az utcánkba, 56 éves koromban itt az utcán le-fel pedáloztam, és megtanultam biciklizni. Ezután tizennégy éven át, 70 éves koromig kerékpáron jártam az utakat. Ez idő alatt felneveltem a lányt, a lányom lett, amikor elvégezte a nyolc általánost, gimnáziumba írattam, leérettségizett, és két év után férjhez adtam. Nem lett gazdag, szerényen ment férjhez, de a keresetem elég volt arra, hogy 70 éves koromig összegyűjtsek 35 ezer forintot, szépen kistafírozzam, és tisztességgel elbocsássam. Ez volt az én életem célja, bevégeztetett 70 éves koromra, marad valami utánam, értelme volt az életemnek, és jó, hogy értelme volt ezután is, ennek a lányomnak is lárva született, és mit tesz a véletlen, pont ott laknak, abban a körzetben, ahol én vagyok ... voltam ... a védőnő. Énutánam egy fiatal védőnő ment a körzetembe, huszonnégy éves. Éppen itt járt ma, bekopogtatott. Családok után érdeklődött, olyanok után, ahol még a nagyapát is én ápoltam egykor, mint kicsi gyereket. Az egyik orvos lett.” H. Barta Lajos Magyar Nemzet i Csütörtök, 1975. május . NAPLÓ Május 1 Phenjani bemutatkozó előadásai után a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban vendégszereplő Állami Népi Együttes a hét elején a namphoi új operaházban két nagy sikerű hangversenyt adott. Az együttes szerdán visszatért Phenjanba, és aznap díszelőadáson búcsúzott a KNDK közönségétől. A koreai sajtó meleg hangú tudósításokban számolt be az Állami Népi Együttes turnéjáról; a televízió egyenes adásban közvetítette az együttes második phenjani fellépését, és a nagy érdeklődés miatt kedd este szalagról megismételte, glu -i :ca: :i dsing bignbsns Budapestre érkezett szerdán Margarita Radulova, a szófiai nemzeti operaház magánénekesnője. Május 2-án, pénteken a Nabucco Abigél szerepét énekli az Erkel Színházban. A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház május 7-én és 9-én a veszprémi Petőfi Színházban vendégszerepel. A romániai magyar színtársulat Illyés Gyula Dupla vagy semmi című drámáját és Paul Everac A számlát egyszer benyújtják című tragikus komédiáját mutatja be. De Budai Lívia ének- és Rohmann Imre zongoraművész részt vesz a párizsi nemzetközi zenei versenyen. Indulása előtt a két fiatal művész hangversenyt ad május 2-án, péntek este 8 órakor a Fészek Művészklubban. Zongorán kísér Váradi Katalin. ♦ A berlini VII. Interpress fotókiállításon 45 ország 1118 fotóriportere indult. A színes kategóriában Ruzsonyi Gábor, az MTI munkatársa aranyérmet, a képsorozat kategóriában Friedmann Endre (MTI) ezüstérmet, Szlukovényi Tamás (Intertoto, MTI) és Ruzsonyi Gábor bronzérmet nyert. 4* Az idei Goethe-díjat Carlo Schmid nyugatnémet profeszszornak ítélték oda. A díjat, amelyet kedden Hamburgban adtak át, korábban Lukács György, T. S. Eliot és Benjámin Britten is elnyerte. Díszlet- és jelmeztervekből rendez kiállítást a színházművészeti szövetség a Madách Színházban. A tárlatot május 5-én délután 3 órakor Ádám Ottó nyitja meg.