Magyar Nemzet, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)
1976-11-28 / 282. szám
Vasárnap, 1916. november 28.. Nyomdászok és kéziratok Egyszer volt, hol nem volt nevű községében. Szilágy-Somlyón és Sátoraljaújhelyen jártam a dedóba, ahol nagyon sok szép verset tanultam; satéves koromtól kezdve budapesti iskolákat látogattam, többek közt elemit és reált, mikor aztán filológus szerettem volna lenni, kiderült, hogy ez a kvalifikáció kevés. Képtelen voltam még egy gimnáziumi érettségit is letenni. A két érettségi bizonyítvánnyal zsebemben újságíró lettem és azonnal láttam, hogy ehhez viszont még az egy érettségi is túlzottan sok. Időközben sok mindenfélét fordítottam.” Kalendáriumban, vagy újságban, egy tárca „kópiájaként jelent volna meg Biró Lajos néhány soros életrajza? „1880. augusztus 22-én születtem és 1898-ban lettem újságíró. Ma is az vagyok. Írtam három színdarabot, két regényt és nagyon sok novellát. Megházasodtam és négy évvvel ezelőtt született egy kislányom. Más említésre méltó dolog nincs az életemben. Biró Lajos.” Azt talán csak Hegedűs Géza, „A Molitor-ház” című nagyváradi Biró-regény utószavának az írója tudná elbeszélni, hogy milyen „említésre méltó dolog” volt még Bíró Lajos pályáján és további életében. Az „anyaegyesület”, vagy „torony”, ahogyan ezt az épületet néhány régi nyomdász nevezi, megőrizte ezeket a nyomdai kéziratokat, amelyeknek többségéről nehéz lesz megállapítani, hol, mikor jelentek meg, s megjelentek-e?Például a Stromfeld Aurélé, amely ceruzával íródott, néhány részletét idézni fogom: „A románok bevonulása Budapestre 1919. aug. 4-én. Aug. 4-én a kora délelőtti órákban világossá vált, hogy a párizsi nagykövetek tanácsa messze van, a románok csapatai azonban közel vannak Budapesthez is, hogy a diplomácia a főváros megszállását nem tudja megakadályozni.” Majd tovább: „Délután 4-kor át kell adni a várost.” „Engem Haubrich hadügyminiszter felkért, hogy kísérjem el erre a nehéz útra. Délután 4-kor mi ketten egy tolmács kíséretében és a főváros akkori polgármestere a kijelölt helyen megjelentünk. A műúton számos tiszt fogadott .. Megjelent-e ez, s hol? Ezen tűnődtem, mikor egy másik tárló mellett Bartalis János kéziratára tévedt a szemem. Az erdélyi költő verskézirata mellett a jelzés: bodoni. Nincsenek már írói kéziratok, halványul a gyűjtői szenvedély, elszállt a szerzői kézsorok felett támadó áhítat is, s különben is, hova lettek már Krúdy Gyula klatintás betűi, Móricz Zsigmond apró sorai, Tamási Áronnak már-már faragott betűkhöz hasonlatos, feszes kézvonása? Ha visszagondolok az alig látogatott, azóta már be is zárt szakszervezeti kiállításra, a régi meceskezdet jut eszembe: egyszer volt, hol nem volt. Valaha volt ilyen. Már nincs. Olyan ez, mint Justh Zsigmond híres regényeimé: a Faimus. Voltunk. Valaha ilyenek voltunk. Illyés Gyula, Déry Tibor még kézzel, s még „plajbásszal” ír ugyan, egyszer-egyszer szerencsém volt látni a papírszeletkéket, amelyeknek lapjairól a grafit vonása nyomán szikrák lobbannak föl. De a gépszedő már nem e szeletkékről, hanem gépelt szabványoldalakról szedi az Illyés-verseket vagy az Egy nap hordalékait A nyomdászszakszervezet Gutenbergről elnevezett művelődési otthonában néhány hete talán utoljára mutatkozott meg ez a Farmus, ez az ilyenek voltunk, e régi áhítat, szerzők, nyomdászok, újságírók és korrektorok, írók és gépszedők régi ... de minek is nevezzem? Régi, megilletődött barátsága. De hogyan, is keletkezett e régi nyomdai kéziratgyűjtemény, amelyet a Gutenberg Művelődési Otthon alapításának huszonötödik évfordulóján állítottak ki a Kölcsey utcai házban? Talán így: EMBERI HITVALLÁS. Irta Juhász Gyula. Népszava, karácsonyra. Kézirat vissza Willheimnak. Hiszem, hogy járt a földön... „Kézirat vissza Wülheimnak" Mert „Willheim” tisztelte, szerette az írást, meg akarta őrizni a költői sorokat, néha talán még évek múlva is előr vette, rátapadt a tekintetet nézte, olvasta, tűnődött fölötte. A keresztnevek is elfelejtődtek az elillant évtizedei során, alig-alig lehet már tudni, mi volt a teljes neve — „Sebők”, „Mágner”, „Willheim”, „Grünfeld” — azoknak, akik úgy kedvelték Adyt és Babitsot, Biró Lajost és Bródy Sándort, Füst Milánt és Hatvany Lajost, Heltait és Herczeget, Jókait és Juhász Gyulát, Kosztolányit és Krúdyt, Mikszáthot és Móra Ferencet, Móriczot és Somlyó Zoltánt, Szabó Dezsőt és Szomoryt, Török Gyulát és Zilahy Lajost, hogy egy-egy prózát vagy verset, néha a kéziratnak csak egyetlen csonka oldalit visszavették, haza vitték és etették. Kiszedték, betördelték, a „hajókat” munka után szépen letisztogatták, az újságot kinyomtatták, s a kéziratot aznap?, másnap?, egy hét?, egy hónap után?, elkérték, eltették, hazavitték, megőrizték. Hogy egyszer majd eladják? Ugyan! Azt soha senki sem adta el. Talán azért őrizték meg, mert mágikus erőt tulajdonítottak e lila-, zöld- vagy feketetintás soroknak, Móricz ceruzavonásainak, Molnár Ferenc újévi köszöntőjének? Dehogy, dehogy is! Csak tudták, hogy Weinbaub Simon, a gépszedő is gyűjt, meg Vértes Jenő, a fia, egy idő után nekik adták. Vértes pedig besorolta a gyűjteményt — a magyar irodalom, a magyar újságírás egyik csonka fejezetét — a Kölcsey utcai nyomdászkönyvtárba, s ott őrizték, ott mentették meg százhetvennyolc magyar író, költő, színpadi szerző, újságíró, társadalomtudós, politikus cikkeit, verseit, kéziratait, sajnos, évszám és a meg-Menés helyének, lapjának a tüntetése nélkül. Majd jön egy fiatalember, új irodalomtörténész, egy szenvedélyes ifjú, aki úgy szereti íróik kezevonását, amilyen szenvedéllyel ezeket a kéziratokat „Sebők”, „Mágner”, „Willheim”, „Grünfeld” összegyűjtötte, és kikutatja majd, mikor írta ezt a kurta életrajzot Gábor Andor, meg Biró Lajos? ” Gábor Andor kézírása: „1884-ben születtem, január 24-én, Somogy megye Új-Nép felmerült csillagjaival az őszi, erdélyi és.. . Szeretem a kéziratokat. Én még olyan világban nőttem fel, amelyben a nyomdász kéziratokból szedett. Én még olyan időben éltem, mikor — például a Brassói Lapoknál — nyomdász és újságíró lapzárta után együtt ült, s együtt fröccsözött a brassói Székely Társaságban. Minden nagy kéziratot megnéztem, ami csak módomban állt. Jó fölnézni ezekre a sorokra, úgy és akkor is, ha ezek a kéziratok — például a Nemzeti dal, a Szózat, a Tragédia vagy Arany Kapcsos könyve — riporterkedésem egy-egy jó pillanatában, véletlen szerencseként előttem hevertek egyegy múzeumi, vagy könyvtári asztalon. Ilyen búvárkodások során jegyeztem föl a Petőfi Irodalmi múzeumban A fekete város nyomdai kéziratának a történetét. Az utolsó Mikszáth-regény nyomdai kézirata eltűnt. A legutóbbi nagy akadémiai Mikszáth-kiadás szerkesztői nem tudtak róla. Négy évvel ezelőtt azután, unokaöccsétől támogatva, kezében spárgával átkötött papírcsomagot szorongatva, szegény külvárosi öregasszony jelent meg a Petőfi irodalmi múzeumban. Férje kéziratkézbesítő volt a Franklin Nyomdában, s már negyven éve élt özvegyi sorban. A papírcsomagot az ura azzal hagyta rá, hogy csak akkor bontsa ki és adja el, ha pénzre nagy szüksége lenne. A papírcsomagban pihent... igen, a teljes kézirat Ez nem munka. Ez öröm; játék; szórakozás; önfeledt bolyongás költői, égi mezőkön. A kiállításon Ady-kéziratot nézek. Hogy ő mit, s hol javított, s melyik bíró helyett mit írt be, mit helyesbített, s mit cserélt föl? ITT A NAGY HARC « Tavasz van és a lázadókat imádta mindig az élet, a láz. Jaj annak a magyar hajónak, Mely olcsón és mindent elmagyaráz: Jaj százszor a megbocsátónak. Engesztelhetetlenül úgy fusson Minden bilincselt, bántott, bús magyar Hajója, hogy büszkén eljusson Víg partra, melyet tört szíve javall Perlőinket perlő nagy jusson. Gyorsan haza, hol jelent meg? Mikor? Nem ismertem, s régi Ady-kötetekben nem találom. A kiállításon bemutatott kéziraton is csak ennyi áll: „Keretes vers”. Telefonok. Végül fiatal szerkesztőségi pályatárs közli: a vers az Ady-összesben jelent meg hatvankettőben, a Szépirodalminál, a második kötet 343—349. oldalain. Közölte a Népszava melléklete 1911. május elsején. A kéziratot másnap?, egy hét múlva?, „Willheim” tette vagy kérte el? Vagy más talán? Ismertek, s névtelenek őrzik hatvanöt éve már. Ruffy Péter „őszi éjszaka Erdélyben. . Bartalis János (Alsókosály). Az utolsó két sor: Maon Npmzet _______ Ebek harmincadán? Szobrok a szemétben Most már tudom, sokan vannak. Elég volt csak némelyiküket fölemlíteni a sokból, s hozzám szegődött valahány. Nemcsak a nevesebbekről készültek, amelyek noha eltűntek valamiképp, de emlékük megőrződött a köztudatban. Némelyik sebzetten, vagy épségben szobor-nyugovóra tért. De ők jelt adtak magukról, kéretlenül is, mert olyan is akadt közöttük, amelyet senki nem keresett. Prominens és hírhedett személyiségek bronz és márvány másai ők, olyanoké, akiknek tevékenységét nem a szobraik ürügyén kell megítélni. Persze azt is tudom, hogy ifj. Vastagh György ismeretlen helyen levő Csikósa zúdította rám a bajt, ezt a szoborinváziót, pontosabban Vitray Tamás, aki modern televíziósmeséi közé illesztette a műalkotás fura históriáját Jó szándékú figyelem Végül is mindketten törököt fogtunk a szobrokkal, noha a dérütött réz Csikós egyelőre a budai villakertben fékezi ágaskodó lovát, miközben jönnek a levelek, csörög a telefon, nemcsak a Magyar Nemzet szerkesztőségében, hanem a Televízióban is. A telefonálók némelyike lakásomon is megtalál. Különböző márvány- és bronzszobrok ügyében ragadnak tollat, emelik fel a telefonkagylót ismeretlen ismerőseink. S ama szobrok érdekében vesznek fáradságot — még vidéken is —, amelyek valaha Budapest szépítésére születtek, s már nincsenek. Mert egyszerűen eltűntek. Megindító ez a jószándékú figyelem. A türelmes ragaszkodás. De, mihez? A városhoz, s múltjához, amely nemzeti történelmünk karéja, és amelyen egy-egy szobor létezése vagy eltűnése — valljuk be — mit sem változtat. Erzsébet királyné szobrának újrafölállításáról nemrégen nyilatkozott a Magyar Nemzetben a Fővárosi Emlékmű Felügyelőség szándékát nyilván, hamarosan beváltja. Ennyit az említésre érdemes, prominens történelmi személyek szobrairól Hűlt helyek Az eltűnt budapesti szobrok ügyében Vándor András két levéllel is megtisztelt. Egyikben félreérthető megfogalmazásomra figyelmeztetett (a Pázmány-szobor elhelyezéséről). Másik levelében egy szobortemetőről közölt pontos adatokat, ő úgy véli, ott áll a Vitray Tamás által is keresett Nagy Szent Kristóf-szobor torzója. Feltételezése helyesnek látszik, de még a pontos szobor-agnoszkálás hátra van. Jártam azon a helyen, ahol Vándor András leírása szerint ___áll egy, a tévében bemutatott szoborhoz hasonló alkotás". S az is megfelel a valóságnak, amit írt: „... kisebb szobortemető van a jelzett helyen.” Barkóczi Péter levele nyomán érdemes volt útra kelni, hiszen az ő korábbi kutatásai olyan hajdanvolt pesti szobrok sorsára vetettek fényt, amelyekről keveset vagy éppenséggel semmit nem tudunk. Mert még az ötvenes években földerítette, hová kerültek a Városházát díszítő egykori szobrok. Ama darabokról, amelyek a Kasselik-Hild tervezte lebontott, hajdani városházát díszítették, négy szobrot a mostani városháza Bárczy István utcai homlokzati attikáján helyeztek el. Ezek az ostrom idején leomlottak és — viszonylag ép állapotban — az építési törmelékkel együtt ismeretlen helyre kerültek. — Legértékesebbbek voltak a Városház utcai főhomlokzatot díszítő szobrok — mondta találkozásunkkor. — Ezt a tizenöt homokkőfaragványt még 1736-ban Martinéni elképzelése szerint helyezték el az oromzatokra. A három attikán négy-négy, a templom bejárata fölött pedig három szobor állt. Életveszélyes omlásuk miatt 1938-ban lebontották és ideiglenesen a Bazilika pincéjében helyezték el a barokk szobrokat. Ugyanakkor újbóli megfaragásukra pályázatot hirdettek. Csak 1944 elején kerültek kőfaragó műhelyekbe, de megmunkálásukra már nem kerülhetett sor. Tehát a városházát díszítő barokk szobrok is elbitangoltak, előtalálásuk krimibe illő nyomozómunka eredménye. Barkóczi Péter nyomukba eredt és 1954-ben hármat a zuglói Czobor utcában megtalált. Kőfaragó műhely udvarán hevert a kiszolgált invalidus harcos, ifjú katonatársa, valamint egy nemző. Ezeket Zsákodi Csiszár János szobrászművésznek kellett volna újrafaragnia. A Százados úti művésztelep kőfaragó műhelye előtt feküdt további öt szobor, már igen rossz állapotban. Négy másik, amely Vesnyovszki szobrász újrafaragására várt, még 1954- ben Óbudán, a Bécsi úton hevert, az út porában. Transzformált művek Immár Barkóczi Péter nyomán én is útra keltem, hogy megtaláljam a hajdani városháza barokk ékességeit. A Czobor utcai kőfaragó műhely udvaráról már régen elvitték valakik az oda került három szobrot. A Százados út egykori kőfaragó műhelyéhez szállított szobrok közül csak egyet leltem meg. Ott fekszik darabokra törve, ahová annak idején lerakták. Másokat a metró transzformátorállomása építésekor úsztatott betonnak az épület alapjába dobták. De más is elpusztult ott. Egyebek között Medgyessy Ferenc Győr városa részére mintázott nagyvonalú, szép Szent István lovasszobrának eredeti gipszmintáját is összetörték bronzba öntés előtt Ezért nem állíthatták föl később eredeti nagyságában. A Bécsi út szélén heverő szobrokra már senki nem emlékszik, sem Óbudán, sem másutt Egyelőre ennyit a Barkóczi Péter által meglelt és újra — talán örökre — elveszett barokk szobrokról. Megkeresett Óbudáról Fekete Lajos munkás is, hogy négy szobor előtalálásában segítsen. Ezek a műalkotások jelenleg egy szemétlerakodó helyen hevernek Óbudán. Nem odavalósiak, hiszen az ottani műemlékek sorsát szemmel tartják az óbudaiak. Művészettörténész barátomat kértem meg, segítsen megállapítani, miféle műalkotások lehetnek, amelyek az óbudai szemétdombra kerültek. — Kitűnő szobrok ezek, köztéren lenne a helyük —hangzott barátom megállapítása. Meglehet, Fekete Lajos már 1974-ben jelentette a Budapesti Történeti Múzeumnak, hogy mit talált. Többszöri sürgetésére el is ment a színhelyre egy római-koros régész. — A szobrokat szemrevételezve — mondta Fekete —, látta, hogy nem rómaiak, el is távozott. Azóta is ott hevernek eső- ben, sárban és várják, hátha kerül majd valami hivatal, ahol úgy gondolják, érdemes lenne megnézni, mit talált Fekete Lajos. Nemcsak a Magyar Nemzeti de a Magyar Televízió is szívesen fogadja a közvélemény további érdeklődő segítségét És nemcsak a budapesti, de minden elveszett magyar szobor érdekében. Angol lapok az Állami Hangversenyzenekar londoni koncertjéről A londoni Royal Festival Hallban nagy sikerű koncertet adott az Állami Hangversenyzenekar Ferencsik János vezényletével. Az est szólistája Ránki Dezső volt. A vezető londoni napilapokban már másnap reggel megjelentek az első kritikák. A Financial Times zenekritikusa, Nicholas Kenyon írásában kiemeli, hogy az utóbbi időben egyre több fiatal magyar muzsikus aratott megérdemelt sikert a szigetországban: „Schiff András,s a legutóbbi leedsi zenei verseny döntősei közül a legmuzikálisabb zongorista, Csengery Adrienné, Glyndebourne csodálatos Zsuzsannája és Fischer Iván, a Rupert karmesterverseny győztese. Jó érzés volt most a Magyar Állami Hangversenyzenekart a Királyi Filharmonikus Társaság koncertjén üdvözölni és felfedezni játékukban a fiatal szólistákéhoz hasonlatos gondoz előadásmódot és széles skálájú kifejezőeszközöket.” A kritikus mindazonáltal hiányolja a zenekari játék mélységi és indulatait, különösképpen Bartók Táncszvitjének előadásából. A szólistáról írva megállapítja: „az est legfigyelemreméltóbb része Ránki Dezső játéka volt. Ravel G-dúr zongoraversenyét adta elő, csillogóan és acélosan a kezdő tétel apreggióiban, visszafogottan és borongásán a lassú tételben." A Times kritikusa, William Mann különösen a koncert második részét emeli ki, ezen belül is Bartók Táncszvitjének, és Kodály Páva-variációinak előadását. A Daily Telegraph így ír a Ravel C-dtíz zongoraversenyét előadó Ránki Dezső játékáról: „A gyors, virtuóz részekben és a nosztalgikus, lírai tételekben a finoman kiegyensúlyozott hangszínek vitathatatlan mesterének mutatkozott.” A Ferencsik János vezényelte zenekar Kodály- és Bartók-interpretációjáról írva megállapítja: „A zengő rézfúvósok, a hajlékony, tiszta fafúvósok, a felfűtött, széles ívű vonósok együttese egyszerre volt lenyűgözően egységes, részleteiben mozgalmas, és mindig emberi." (v. p.) ■= p— a ■ ^eaa» Kiss Károly NAPLÓ. November 28 Tisztújító közgyűlését a Liszt Ferenc Társaság november 30-án, kedd délután fél hat órakor tartja a Zeneművészeti Főiskola kistermében. Forrai Miklósnak, a társaság főtitkárának beszámolója, valamint a csoportok működésének ismertetése után kihirdetik a fővárosi tanács és a Liszt Ferenc Társaság Liszttanulmányok írására meghirdetett pályázatának eredményét. A Liszt Ferenc-kultusz ápolásában kiemelkedő személyiségeknek emlékplakettet nyújtanak át.A Szombaton az oroszlányi művelődési központban rendezték meg a német nemzetiségi együttesek országos vetélkedőjét. A „Reicht bruderlich die Hand” című vetélkedőt a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége hirdette meg. X . , Borisz Zahava neves szovjet rendező, színész, pedagógus, a művészettudományok doktora 81 esztendős korában Moszkvában elhunyt. Zahava a moszkvai Vahtangov Színház egyik alapító tagja volt. Szovjet—mexikói koprodukcióban dokumentumdrárt,a készült Allende meggyilkolásáról. Az Antarktisz feltárásáról forgat filmet „Hetvenkét fok nulla alatt” címmel Szergej Damim és Jevgenyij Tatarszkij szovjet rendező. A varsói Jiddis Színház fennállásának századik évfordulóját ünnepli előadásokkal és szimpozionnal. Az államilag támogatott színház rendezvényeire sok ismert rendezőt és színészt hívtak meg. is Kitüntették az NDK legszebb könyvborítóit. A beérkezett 141 könyvborító közül a zsűri 36-ot díjazott. A legtöbb kitüntetést az Aufbau Verlag és a Verlag der Nation kapta. Az utóbbi egyik díjnyertes könyve, Tereánszky Józsi Jenő: „Kakukk Marci” című regényének német fordítása, a Kner nyomdában készült. Borítóját Volker Pfüller tervezte. Arthur Kopit Indiánok című darabját próbálják a Huszonötödik Színház művészei. A drámát Szigeti Károly állítja színpadra. December 3-ától a Huszonötödik Színházban lép fel, stúdióprogramon, az újonnan alakult Kormorán együttes. Műsorukon a magyar és nemzetközi népzene szellemében komponált darabok szerepelnek. Onczay Csaba magyar csellóművész nyerte a Rio de Janeiró-i Villa Lobos nemzetközi csellóversenyt. A második helyezett brazil, a harmadik amerikai művész lett. A most megkötött magyar— román művészcsere-egyezmény alapján az 1977—78-as évadban többek között hazánkban vendégszerepel Stefan Ruha hegedűművész, Ludovic Spiess, Dan Iordachescu és David Ohanesian operaénekesek. A magyar zeneművészeket mások társaságában Ferencsik János, Gabos Gábor, Onczay Csaba, Lehotka Gábor, Schiff András, Perényi Miklós és Sass Sylvia képviseli Romániában. ♦ „Föld szülte fáját...” címmel Polner Zoltán szegedi költő mutatkozik be december 1-én, szerdán este 7-kor az Angelika cukrászdában, a Radnóti Színpad által rendezett „Sarokasztal’’-sorozatban. A műsorban, amelyben a költő által gyűjtött népi babonák és imák is elhangzanak, Lelkes Dalma és Geréb Attila működik közre. Polner Zoltán munkásságát Kovács Sándor Iván méltatja, a költővel Bota László beszélget. A sorozat szerkesztői: Jancsó Adrienné és Szentpál Mónika. A Kétszáz színész közreműködésével készít filmet Puskinról Marlen Huzijev szovjet rendező. A kétrészes film az első költői próbálkozásoktól halálos párbajáig követi végig Puskin életét. • • XVI—XVII. századi erdélyi zenét mutat be a bukaresti Electrecord egyik hanglemezújdonsága. A műveket az Ars Rediviva nevű együttes mutatja be. Emlékszertartás Malraux tiszteletére A Louvre udvarán Raymond Barre miniszterelnök búcsúztatta szombat délután a kormány által rendezett emlékszertartáson a kedden elhunyt Andre Malraux-t, az írót és az államférfit. Családja, az elhunyt akaratának megfelelően, szerdán egyszerű szertartással búcsúzott: a verrieres-i temetőben csak a családtagok és a barátok vettek részt a temetésen, a megjelentek egy-egy szál virágot helyeztek a sírra. A szombat esti hivatalos tiszteletadáson jelen volt Giscard d’Estaing köztársasági elnök és a francia szellemi és politikai élet minden jeles képviselője.