Magyar Nemzet, 1976. november (32. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-28 / 282. szám

Vasárnap, 1916. november 28.. Nyomdászok és kéziratok Egyszer volt, hol nem volt­ nevű községében. Szilágy-Som­­lyón és Sátoraljaújhelyen jár­tam a dedóba, ahol nagyon sok szép verset tanultam; s­atéves koromtól kezdve budapesti is­kolákat látogattam, többek közt elemit és reált, mikor az­tán filológus szerettem volna lenni, kiderült, hogy ez a kva­lifikáció kevés. Képtelen vol­tam még egy gimnáziumi érett­ségit is letenni. A két érettségi bizonyítvánnyal zsebemben új­ságíró lettem és azonnal lát­tam, hogy ehhez viszont még az egy érettségi is túlzottan sok. Időközben sok mindenfélét fordítottam.” Kalendáriumban, vagy új­ságban, egy tárca „kópiája­ként jelent volna meg Biró La­jos néhány soros életrajza? „1880. augusztus 22-én szü­lettem és 1898-ban lettem új­ságíró. Ma is az vagyok. Ír­tam három színdarabot, két regényt és nagyon sok novel­lát. Megházasodtam és négy évvvel ezelőtt született egy kis­lányom. Más említésre méltó dolog nincs az életemben. Biró Lajos.” Azt talán csak Hegedűs Géza, „A Molitor-ház” című nagyvá­radi Biró-regény utószavának az írója tudná elbeszélni, hogy milyen „említésre méltó dolog” volt még Bíró Lajos pályáján és további életében. Az „anyaegyesület”, vagy „torony”, ahogyan ezt az épü­letet néhány régi nyomdász nevezi, megőrizte ezeket a nyomdai kéziratokat, amelyek­nek többségéről nehéz lesz megállapítani, hol, mikor je­lentek meg, s megjelen­tek-e?­­Például a Stromfeld Aurélé, amely ceruzával íródott, né­hány­ részletét idézni fogom: „A románok bevonulása Bu­dapestre 1919. aug. 4-én. Aug. 4-én a kora délelőtti órákban világossá vált, hogy a párizsi nagykövetek tanácsa messze van, a románok csapa­tai azonban közel vannak Bu­dapesthez is, hogy a diplomá­cia a főváros megszállását nem tudja megakadályozni.” Majd tovább: „Délután 4-kor át kell adni a várost.” „Engem Haubrich hadügy­miniszter felkért, hogy kísér­jem el erre a nehéz útra. Dél­után 4­­-kor mi ketten egy tol­mács kíséretében és a főváros akkori polgármestere a kije­lölt helyen megjelentünk. A műúton számos tiszt foga­dott .. Megjelent-e ez, s hol? Ezen tűnődtem, mikor egy másik tárló mellett Bartalis János kéziratára tévedt a szemem. Az erdélyi költő verskézirata mel­lett a jelzés: bodoni. Nincsenek már írói kéz­iratok, halványul a gyűjtői szenvedély, elszállt a szerzői kézsorok felett támadó áhítat is, s különben is, hova lettek már Krúdy Gyula k­la­­tintás betűi, Móricz Zsigmond apró sorai, Tamási Áronnak már-már faragott betűkhöz hasonlatos, feszes kézvonása? Ha visszagondolok az alig látogatott, azóta már be is zárt szakszervezeti kiállításra, a ré­gi meceskezdet jut eszembe: egyszer volt, hol nem volt. Valaha volt ilyen. Már nincs. Olyan ez, mint Justh Zsi­gmond híres regényeimé: a Faimus. Voltunk. Valaha ilyenek vol­tunk. Illyés Gyula, Déry Tibor még kézzel, s még „plajbásszal” ír ugyan, egyszer-egyszer szeren­csém volt látni a papírszelet­­kéket, amelyeknek lapjairól a grafit vonása nyomán szikrák lobbannak föl. De a gépszedő már nem e szeletkékről, hanem gépelt szabványoldalakról sze­di az Illyés-verseket vagy az Egy nap hordaléka­it A nyomdászszakszervezet Gutenbergről elnevezett műve­lődési otthonában néhány hete talán utoljára mutatkozott meg ez a Farmus, ez az ilyenek vol­tunk, e régi áhítat, szerzők, nyomdászok, újságírók és kor­rektorok, írók és gépszedők ré­gi ... de minek is nevezzem? Régi, megilletődött barátsá­ga.­­ De hogyan, is keletke­zett e régi nyomdai kéz­iratgyűjtemény, amelyet a Gu­­tenberg Művelődési Otthon alapításának huszonötödik év­fordulóján állítottak ki a Köl­csey utcai házban? Talán így: EMBERI HITVALLÁS. Irta Juhász Gyula. Népszava, karácsonyra. Kézirat vissza Willheim­nak. Hiszem, hogy járt a földön... „Kézirat vissza Wülheim­­nak" Mert „Willheim” tisztel­te, szerette az írást, meg akar­ta őrizni a költői sorokat, néha talán még évek múlva is elő­r vette, rátapadt a tekintetet nézte, olvasta, tűnődött fölötte. A keresztnevek is elfelejtőd­tek az elillant évtizedei­ során, alig-alig lehet már tudni, mi volt a teljes neve — „Sebők”, „Mágner”, „Willheim”, „Grün­­feld” — azoknak, akik úgy kedvelték Adyt és Babitsot, Biró Lajost és Bródy Sándort, Füst Milánt és Hatvany Lajost, Heltait és Herczeget, Jókait és Juhász Gyulát, Kosztolányit és Krúdyt, Mikszáthot és Móra Ferencet, Móriczot és Som­lyó Zoltánt, Szabó Dezsőt és Szo­­moryt, Török Gyulát és Zilahy Lajost, hogy egy-egy prózát vagy verset, néha­ a kézirat­nak csak egyetlen csonka olda­lit visszavették, haza vitték és etették. Kiszedték, betördelték, a „hajókat” munka után szépen letisztogatták, az újságot ki­nyomtatták, s a kéziratot az­nap?, másnap?, egy hét?, egy hónap után?, elkérték, el­tették, hazavitték, megőrizték.­­ Hogy egyszer majd eladják? Ugyan! Azt soha senki sem adta el. Talán azért őrizték meg, mert mágikus erőt tulajdoní­tottak e lila-, zöld- vagy fe­­ketetintás soroknak, Móricz ceruzavonásainak, Molnár Fe­renc újévi köszöntőjének? Dehogy, dehogy is! Csak tud­ták, hogy Weinb­aub Simon, a gépszedő is gyűjt, meg Vértes Jenő, a fia, egy idő után nekik adták. Vértes pedig besorolta a gyűjteményt — a magyar iro­dalom, a­ magyar újságírás egyik csonka fejezetét — a Kölcsey utcai nyomdászkönyv­tárba, s ott őrizték, ott mentet­ték meg százhetvennyolc ma­gyar író, költő, színpadi szerző, újságíró, társadalomtudós, po­litikus cikkeit, verseit, kézira­tait, sajnos, évszám és a meg-M­enés helyének, lapjának a tüntetése nélkül. Majd jön egy fiatalember, új irodalomtörténész, egy szen­vedélyes ifjú, aki úgy szereti íróik kezevonását, amilyen szenvedéllyel ezeket a kézira­tokat „Sebők”, „Mágner”, „Willheim”, „Grünfeld” össze­gyűjtötte, és kikutatja majd, mikor írta ezt a kurta életraj­zot Gábor Andor, meg Biró Lajos? ” Gábor Andor kézírá­sa: „1884-ben születtem, január 24-én, Somogy megye Új-Nép felmerült csillagjaival az őszi, erdélyi és.. . Szeretem a kéziratokat. Én még olyan világban nőttem fel, amelyben a nyom­dász kéziratokból szedett. Én még olyan időben éltem, mikor — például a Brassói Lapoknál — nyomdász és újságíró lap­zárta után együtt ült, s együtt fröccsözött a brassói Székely Társaságban. Minden nagy kéziratot meg­néztem, ami csak módomban állt. Jó fölnézni ezekre a so­rokra, úgy és akkor is, ha ezek a kéziratok — például a Nem­zeti dal, a Szózat, a Tragédia vagy Arany Kapcsos könyve — riporterkedésem egy-egy jó pillanatában, véletlen szeren­cseként előttem hevertek egy­­egy múzeumi, vagy könyvtári asztalon. Ilyen búvárkodások során je­gyeztem föl a Petőfi Irodalmi múzeumban A fekete város nyomdai kéziratának a törté­netét. Az­­ utolsó Mikszáth-regény nyomdai kézirata eltűnt. A leg­utóbbi nagy akadémiai Mik­­száth-kiadás szerkesztői nem tudtak róla. Négy évvel ezelőtt azután, unokaöccsétől támo­gatva, kezében spárgával átkö­tött papírcsomagot szorongat­va, szegény külvárosi öregas­szony jelent meg a Petőfi iro­dalmi múzeumban. Férje kéz­iratkézbesítő volt a Franklin Nyomdában, s­­ már negyven éve élt özvegyi sorban. A pa­pírcsomagot az ura azzal hagy­ta rá, hogy csak akkor bontsa ki és adja el, ha pénzre nagy szüksége lenne. A papírcso­magban pihent... igen, a tel­jes kézirat Ez nem munka. Ez öröm; játék; szórako­zás; önfeledt bolyongás költői, égi mezőkön. A kiállításon Ady-kéziratot nézek. Hogy ő mit, s hol javí­tott, s melyik bíró helyett mit írt be, mit helyesbített, s mit cserélt föl? ITT A NAGY HARC « Tavasz van és a lázadókat imádta mindig az élet, a láz. Jaj annak a magyar hajónak, Mely olcsón és mindent elmagyaráz: Jaj százszor a megbocsátónak. Engesztelhetetlenül úgy fusson Minden bilincselt, bántott, bús magyar Hajója, hogy büszkén eljusson Víg partra, melyet tört szíve javall Perlőinket perlő nagy jusson. Gyorsan haza, hol jelent meg? Mikor? Nem ismertem, s régi Ady-kötetekben nem ta­lálom. A kiállításon bemutatott kéziraton is csak ennyi áll: „Keretes vers”. Telefonok. Végül fiatal szer­kesztőségi pályatárs közli: a vers az Ady-összesben jelent meg hatvankettőben, a Szép­irodalminál, a második kötet 343—349. oldalain. Közölte a Népszava melléklete 1911. má­jus elsején. A kéziratot másnap?, egy hét múlva?, „Willheim” tette vagy kérte el? Vagy más talán? Is­mertek, s névtelenek őrzik hat­vanöt éve már. Ruffy Péter „őszi éjszaka Erdélyben. . Bartalis János (Alsókosály).­­ Az utolsó két sor:­­ Maon Npmzet _______ Ebek harmincad­­án? Szobrok a szemétben Most már tudom, sokan van­nak. Elég volt csak némelyikü­ket fölemlíteni a sokból, s hozzám szegődött valahány. Nemcsak a nevesebbekről ké­szültek, amelyek noha eltűn­tek valamiképp, de emlékük megőrződött a köztudatban. Némelyik sebzetten, vagy ép­ségben szobor-nyugovóra tért. De ők jelt adtak magukról, kéretlenül is, mert olyan is akadt közöttük, amelyet senki nem keresett. Prominens és hírhedett személyiségek bronz és márvány másai ők, olyano­ké, akiknek tevékenységét nem a szobraik ürügyén kell megítélni. Persze azt is tudom, hogy ifj. Vastagh György ismeret­len helyen levő Csikósa zúdí­totta rám a bajt, ezt a szobor­inváziót, pontosabban Vitray Tamás, aki modern televíziós­meséi közé illesztette a mű­alkotás fura históriáját Jó szándékú figyelem Végül is mindketten törököt fogtunk a szobrokkal, noha a dérütött­ réz Csikós egyelőre a budai villakertben fékezi ágaskodó lovát, miközben jön­nek a levelek, csörög a tele­fon, nemcsak a Magyar Nem­zet szerkesztőségében, hanem a Televízióban is. A telefoná­lók némelyike lakásomon is megtalál. Különböző már­vány- és bronzszobrok ügyében ragadnak tollat, emelik fel a telefonkagylót ismeretlen is­merőseink. S ama szobrok ér­d­ekében vesznek fáradságot — még vidéken is —, amelyek valaha Budapest szépítésére születtek, s már nincsenek. Mert egyszerűen eltűntek. Megindító ez a jószándékú figyelem. A türelmes ragasz­kodás. De, mihez? A városhoz, s múltjához, amely nemzeti történelmünk karéja, és ame­lyen egy-egy szobor létezése vagy eltűnése — valljuk be — mit sem változtat. Erzsébet királyné szobrának újrafölállításáról nemrégen nyilatkozott a Magyar Nem­zetben a Fővárosi Emlékmű Felügyelőség­ szándékát nyil­ván, hamarosan beváltja. Ennyit az említésre érde­mes, prominens történelmi személyek szobrairól Hűlt helyek Az eltűnt budapesti szob­rok ügyében Vándor András két levéllel is megtisztelt. Egyikben félreérthető megfo­galmazásomra figyelmeztetett (a Pázmány-szobor elhelyezé­séről). Másik levelében­­ egy szobortemetőről közölt pontos adatokat, ő úgy véli, ott áll a Vitray Tamás által is kere­sett Nagy Szent Kristóf-szobor torzója. Feltételezése helyes­nek látszik, de még a pontos szobor-agnoszkálás hátra van. Jártam azon a helyen, ahol Vándor András leírása szerint ___áll egy, a tévében bemu­tatott szoborhoz hasonló alko­tás". S az is megfelel a való­ságnak, amit írt: „... kisebb szobortemető van a jelzett he­lyen.” Barkóczi Péter levele nyo­mán érdemes volt útra kelni, hiszen az ő korábbi kutatásai olyan hajdanvolt pesti szob­rok sorsára vetettek fényt, amelyekről keveset vagy ép­penséggel semmit nem tu­dunk. Mert még az ötvenes években földerítette, hová ke­rültek a Városházát díszítő egykori szobrok. Ama darabokról, amelyek a Kasselik-Hild tervezte lebon­tott, hajdani városházát díszí­tették, négy szobrot a mosta­ni városháza Bárczy István utcai homlokzati attikáján he­lyeztek el. Ezek az ostrom ide­jén leomlottak és — viszony­lag ép állapotban — az építési törmelékkel együtt ismeretlen helyre kerültek. — Legértékesebbbek voltak a Városház utcai főhomlokza­tot díszítő szobrok — mondta találkozásunkkor. — Ezt a ti­zenöt homokkőfaragványt még 1736-ban Martinéni elképze­lése szerint helyezték el az oromzatokra. A három atti­kán négy-négy, a templom be­járata fölött pedig három szo­bor állt. Életveszélyes omlásuk miatt 1938-ban lebontották és ideiglenesen a Bazilika pincé­jében helyezték el a barokk szobrokat. Ugyanakkor újbóli megfaragásukra pályázatot hirdettek. Csak 1944 elején kerültek kőfaragó műhelyek­be, de megmunkálásukra már nem kerülhetett sor. Tehát a városházát díszítő barokk szobrok is elbitangol­­tak, előtalálásuk krimibe illő nyomozómunka eredménye. Barkóczi Péter nyomukba eredt és 1954-ben hármat a zuglói Czobor utcában megta­lált. Kőfaragó műhely udva­rán hevert a kiszolgált invali­dus harcos, ifjú katonatársa, valamint egy nemző. Ezeket Zsákodi Csiszár János szob­rászművésznek kellett volna újrafaragnia. A Százados úti művésztelep kőfaragó műhelye előtt feküdt további öt szobor, már igen rossz állapotban. Négy másik, amely Vesnyovszki szobrász újrafaragására várt, még 1954- ben Óbudán, a Bécsi úton he­vert, az út porában. Transzformált művek Immár Barkóczi Péter nyo­mán én is útra keltem, hogy megtaláljam a hajdani város­háza barokk ékességeit. A Czo­bor utcai kőfaragó műhely udvaráról már régen elvitték valakik az oda került három szobrot. A Százados út egykori kő­faragó műhelyéhez szállított szobrok közül csak egyet lel­tem meg. Ott fekszik darabok­ra törve, ahová annak idején lerakták. Mások­at a metró transzformátorállomása építé­sekor úsztatott betonnak az épület alapjába dobták. De más is elpusztult ott. Egyebek között Medgyessy Ferenc Győr városa részére mintázott nagy­vonalú, szép Szent István lovasszobrának eredeti gipsz­mintáját is összetörték bronz­ba öntés előtt Ezért nem állít­hatták föl később eredeti nagy­ságában. A Bécsi út szélén heverő szobrokra már senki nem em­lékszik, sem Óbudán, sem má­sutt Egyelőre ennyit a Barkóczi Péter által meglelt és újra — talán örökre — elveszett ba­rokk szobrokról. Megkeresett Óbudáról Feke­te Lajos munkás is, hogy négy szobor előtalálásában segítsen. Ezek a műalkotások jelenleg egy szemétlerakodó helyen he­vernek Óbudán. Nem oda­­valósiak, hiszen az ottani mű­emlékek sorsát szemmel tart­­­ják az óbudaiak. Művészettörténész baráto­mat kértem meg, segítsen megállapítani, miféle műalko­tások lehetnek, amelyek az óbudai szemétdombra kerül­tek. — Kitűnő szobrok ezek, köztéren lenne a helyük —­­hangzott barátom megállapí­tása. Meglehet, Fekete Lajos már 1974-ben jelentette a Buda­pesti Történeti Múzeumnak, hogy mit talált. Többszöri sürgetésére el is ment a szín­helyre egy római-koros régész. — A szobrokat szemrevéte­lezve — mondta Fekete —­, látta, hogy nem rómaiak, el is távozott. Azóta is ott hevernek eső-­ ben, sárban és várják, hátha kerül majd valami hivatal, ahol úgy gondolják, érdemes lenne megnézni, mit talált Fekete Lajos. Nemcsak a Magyar Nemzeti de a Magyar Televízió is szí­vesen fogadja a közvélemény további érdeklődő segítségét És nemcsak a budapesti, de minden elveszett magyar szo­­­bor érdekében. Angol lapok az Állami Hangversenyzenekar londoni koncertjéről A londoni Royal Festival Hallban nagy sikerű koncertet adott az Állami Hangverseny­­zenekar Ferencsik János ve­zényletével. Az est szólistája Ránki Dezső volt. A vezető londoni napilapok­ban már másnap reggel meg­jelentek az első kritikák. A Financial Times zenekritikusa, Nicholas Kenyon írásában ki­emeli, hogy az utóbbi időben egyre több fiatal magyar mu­zsikus aratott megérdemelt si­kert a szigetországban: „Schiff András,s a legutóbbi leedsi ze­nei verseny döntősei közül a legmuzikálisabb zongorista, Csengery Adrienné, Glynde­­bourne csodálatos Zsuzsannája és Fischer Iván, a Rupert kar­mesterverseny győztese. Jó ér­zés volt most a Magyar Álla­mi Hangversenyzenekart a Ki­rályi Filharmonikus Társaság koncertjén üdvözölni és felfe­dezni játékukban a fiatal szó­listákéhoz hasonlatos gondoz előadásmódot és széles skálájú kifejezőeszközöket.” A kritikus mindazonáltal hiányolja a ze­nekari játék mélységi és in­dulatait, különösképpen Bartók Táncszvitjének előadásából. A szólistáról írva megállapítja: „az est legfigyelemreméltóbb része Ránki Dezső játéka volt. Ravel G-dúr zongoraversenyét adta elő, csillogóan és acélosan a kezdő tétel apreggióiban, visszafogottan és borongásán a lassú tételben." A Times kritikusa, William Mann különösen a koncert má­sodik részét emeli ki, ezen be­lül is Bartók Táncszvitjének, és Kodály Páva-variációinak előadását. A Daily Telegraph így­ ír a Ravel C-dtíz zongora­versenyét előadó Ránki Dezső játékáról: „A gyors, virtuóz részekben és a nosztalgikus, lí­rai tételekben a finoman ki­egyensúlyozott hangszínek vi­tathatatlan mesterének mutat­kozott.” A Ferencsik János ve­zényelte zenekar Kodály- és Bartók-interpretációjáról írva megállapítja: „A zengő rézfú­vósok, a hajlékony, tiszta fafú­vósok, a felfűtött, széles ívű vonósok együttese egyszerre volt lenyűgözően egységes, részleteiben mozgalmas, és mindig emberi." (v. p.) ■= p— a ■ ^eaa» Kiss Károly NAPLÓ­­. November 28 Tisztújító közgyűlését a Liszt Ferenc Társaság november 30-án, kedd délután fél hat órakor tartja a Zeneművé­szeti Főiskola kistermében. Forrai Miklósnak, a társaság főtitkárának beszámolója, va­lamint a csoportok működésé­nek ismertetése után kihirde­tik a fővárosi tanács és a Liszt Ferenc Társaság Liszt­tanulmányok írására meghir­detett pályázatának eredmé­nyét. A Liszt Ferenc-kultusz ápolásában kiemelkedő szemé­lyiségeknek emlékplakettet nyújtanak át.A Szombaton az oroszlányi mű­velődési központban rendezték meg a német nemzetiségi együttesek országos vetélkedő­jét. A „Reicht bruderlich die Hand” című vetélkedőt a Magyarországi Németek De­mokratikus Szövetsége hirdette meg. X . , Borisz Zahava neves szovjet rendező, színész, pedagógus, a művészettudományok doktora 81 esztendős korában Moszk­vában elhunyt. Zahava a moszkvai Vahtangov Színház egyik alapító tagja volt. Szovjet—mexikói koproduk­cióban dokumentumdrárt,a ké­szült Allende meggyilkolásá­ról.­ Az Antarktisz feltárásáról forgat filmet „Hetvenkét fok nulla alatt” címmel Szergej Dam­im és Jevgenyij Tatarszkij szovjet rendező.­­ A varsói Jiddis Színház fenn­állásának századik évforduló­ját ünnepli előadásokkal és szimpozionnal. Az államilag tá­mogatott színház rendezvényei­re sok ismert rendezőt és szí­nészt hívtak meg. is­ Kitüntették az NDK leg­szebb könyvborítóit. A beérke­zett 141 könyvborító közül a zsűri 36-ot díjazott. A legtöbb kitüntetést az Aufbau Verlag és a Verlag der Nation kapta. Az utóbbi egyik díjnyertes könyve, Tereánszky Józsi Je­nő: „Kakukk Marci” című re­gényének német fordítása, a Kner nyomdában készült. Bo­rítóját Volker Pfüller tervez­te.­ Arthur Kopit Indiánok című darabját próbálják a Huszon­ötödik Színház m­űvészei. A drámát Szigeti Károly állítja színpadra. December 3-ától a Huszonötödik Színházban lép fel, stúdióprogramon, az újon­nan alakult Kormorán együt­tes. Műsorukon a magyar és nemzetközi népzene szellemé­ben komponált darabok szere­pelnek. Onczay Csaba magyar csel­lóművész nyerte a Rio de Ja­­neiró-i Villa Lobos nemzetközi csellóversenyt. A második he­lyezett brazil, a harmadik amerikai művész lett.­­ A most megkötött magyar— román művészcsere-egyezmény alapján az 1977—78-as évadban többek között hazánkban ven­dégszerepel Stefan Ruha hege­dűművész, Ludovic Spiess, Dan Iordachescu és David Ohanesian operaénekesek. A magyar zeneművészeket mások társaságában Ferencsik János, Gabos Gábor, Onczay Csaba, Lehotka Gábor, Schiff András, Perényi Miklós és Sass Sylvia képviseli Romániában. ♦ „Föld szülte­ fáját...” cím­mel Polner Zoltán szegedi költő mutatkozik be december 1-én, szerdán este 7-kor az Angelika cukrászdában, a Rad­nóti Színpad által rendezett „Sarokasztal’’-sorozatban. A műsorban, amelyben a költő által gyűjtött népi babonák és imák is elhangzanak, Lelkes Dalma és Geréb Attila mű­ködik közre. Polner Zoltán munkásságát Kovács Sándor Iván méltatja, a költővel Bota László beszélget. A sorozat szerkesztői: Jancsó Adrienné és Szentpál Mónika. A Kétszáz színész közreműkö­désével készít filmet Puskinról Marlen Huzijev szovjet rende­ző. A kétrészes film az első költői próbálkozásoktól halálos párbajáig követi végig Puskin életét. • • XVI—XVII. századi erdélyi zenét mutat be a bukaresti Electrecord egyik hanglemez­­újdonsága. A műveket az Ars Rediviva nevű együttes mu­tatja be. Emlékszertartás Malraux tiszteletére A Louvre udvarán Raymond Barre miniszterelnök búcsúz­tatta szombat délután a kor­mány által rendezett emlék­szertartáson a kedden elhunyt Andre Malraux-t, az írót és az államférfit. Családja, az el­hunyt akaratának megfelelően, szerdán egyszerű szertartással búcsúzott: a verrieres-i teme­tőben csak a családtagok és a barátok vettek részt a temeté­sen, a megjelentek egy-egy szál virágot helyeztek a sírra. A szombat esti hivatalos tiszteletadáson jelen volt Gis­­card d’Estaing köztársasági el­nök és a francia szellemi és politikai élet minden jeles kép­viselője.

Next