Magyar Nemzet, 1978. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-20 / 17. szám

8 Magyar Nemzet Péntek, 1978. január 20. Bercsényi László, Franciaország marsalljaEdd magad soványra 1740 novemberében szokatlan hangú levelet olvashattak a bécsi kancellária tisztviselői: „Már régen hazámból kirekesztettem, majd már harmincz esztendeje, hogy bujdosóvá lettem. Ha hogy ezen szerencsétlenségben lehetne találni valamely vigasztalást, talán az többi közöt én panaszolkodhatnám kevesebet. Generális lévén Frantzia országban, egy magam nemzetem regementjének feő kapitánya, alkalmas pensiom van az itt való udvarnul, ’s az Lotaringus tartománynak feő Lovász Mestere vagyok. De az Szivem ’s Vérem magyar, ’s holtig vonszon édes hazám felé, szentelen azt óhajtom mind addig, még az Isten viszsza nem vezérel, mert haza fia vagyok.” A levél címzettje Pálffy János császári tábornagy, magyar országbíró, aki azt felbontatlanul azonnal Bécsbe továbbította. Feladó pedig Bercsényi László, a Rákóczi-szabadságharc egykori kapitánya, aki eddigre Franciaországban fényes katonai kantért futott be. Mégis mindent otthagyva hazatérni készült az esetleges magyar függetlenségre tekintettel, és III. Károly halálának hírére azonnal tájékozódni kívánt hazája helyzetéről. A gyermekkor Levele megválaszolatlan maradt. Mária Teréziát a magyar rendek a trónra emelték, a Habsburg-párti történetírás pedig agyonhallgatta a későbbiekben a legmagasabbra ívelő katonai pályát magáénak vallható Bercsényi László személyét. Még a mai magyar közvélemény is keveset tud erről a külföldre szakadt kardforgatóról, aki nevét kandiáival beírta az egyetemes hadtörténelem aranykönyvébe, és élete során francia szolgálatban a császári seregek ellen harcolva nemcsak ihagának és választott hazájának, hánem szülőföldjének is dicsőségeos szerveit. Halála kétszáz évfordulóba módot nyújt arra hogy életútjának legfontosabb állomásait felidézzük. Bercsényi László 1689 augusztus 3-án Eperjesen született Bercsényi Miklós és Drugeth Krisztina első gyermekeként. Miután apja, aki a bécsi elnyomó intézkedésekkel elégedetlen nemesek egyik vezetőjévé vált, 1701-ben az elfogatóparancs elől Lengyelországba kényszerült menekülni, neveltetését az udvar vette kezébe. 1703-ban a Rákóczi-szabadságharc kitörését követően szökést kísérelt meg Kassáról a kuruc seregekhez, de a császáriak elfogták. A következő egy évben hadifogolyként kezelték a gyermeket, és csak Kassa kuruc kézre kerülésekor hadifogolycserével vált szabaddá. Ezt követően apja — a szabadságharc fővezére — táborában, Rákóczi udvarában és a nagyszombati egyetemen gyarapította ismereteit. Az 1707-es ónodi országgyűlésen apja kíséretében jelen volt, és Rákóczi elkeseredett beszédének hatására maga is kardot rántott, részt vett az árulással vádolt turóci követek lekaszabolásában. A Nemesi Kompániában A Rákóczi-szabadságharc sikerre vivése érdekében hoszszú sürgetés után, 19 évesen, 1708. július 25-én fegyvert foghatott. Ekkor a Vágón túli szemle során a verbói táborban Rákóczi felvette a katonai és politikai vezetés utánpótlásának biztosítására előző évben létrehozott Nemesi Kompániába. Az ifjú vicehadnagy július 28-án a morvaországi Sztrazsinicánál esett át a tűzkeresztségen. Augusztus 3-án a szerencsétlen, trencséni csatában a sebesült Rákóczit kimentők között volt Vitézsége szeptemberben főhadnagyi előléptetését eredményezte. Ezután alakulatával a legbelsőbb udvari őrszolgálatot látta el. Helytállásáért 1709. január 6-án Rá kétszáz éve halt meg kóczi kapitánnyá léptette elő. A Nemesi Kompániával apja alárendeltségében részt vett az 1709-es hadjáratban. Itt tanúsított hősiességéért kapitányi rangjában a Nemesi Kompánia zászlótartójává nevezte ki Rákóczi. 1710. január 22-én részt vett a romihányi (vadkerti) csatában, majd késő őszig Rákóczival táborozott. 1711 elején Ungvár megerősítési munkálatait irányította, majd visszatért a fejedelem mellé. 1711. február 21-én Rákóczi kíséretében volt, aki ekkor falunkról a szövetséges Nagy Péter cárral megkezdett tárgyalások lezárására Lengyelországba indult. Április közepéig Rákóczi és a császáriakkal egyezkedő Károlyi Sándor között látott el futárszolgálatot Bercsényi László. A szatmári egyezség híre a fejedelem mellett érte. Mellette maradt a cárral folytatott sikertelen tárgyalások után is. Rákóczi megbízásából szeptemberben Danckából a porosz udvarhoz utazott, hogy tájékozódjon a fejedelem odautazásának lehetőségeiről. Az útiterv kudarca után 1712. június 12-én Rákóczi mintegy szálláscsinálójaként többekkel m-'-a előtt az egyetlen reményét jelentő Franciaországba indította útba. XIV. Lajos személyesen fogadta a II. Rákóczi Ferenc ajánlólevelével Versailles-ba érkezett ifjút, és kapitányi rangját elismerve egyik udvari lovas-muskétás századába vette fel. Bercsényi László azonban tudomást szerzett arról, hogy a spanyol örökösödési háborúban francia szolgálatban még ekkor is harcolt a császáriak ellen Ráttky György huszárezrede. Azonnal kérte áthelyezését. Ezt az uralkodó 1712. december 31-i hatállyal alezredesi előléptetésével egy időben engedélyezte. Hősiesen küzdött a rajnai hadszíntéren az 1718-as hadjáratban. Az 1714-es békekötés után is ebben az ezredben szolgált, és 1718- ban helyettes ezredes, az 1719- es francia—spanyol háborúban vezénylő ezredes lett. Újabb helytállásáért 1720-ban a Szent Lajos-rend lovagkeresztjével tüntették ki, ugyanekkor kérelmére engedélyezték önálló huszárezred alapítását, ezredtulajdonossá nevezték ki. Lovassági tábornok Ezrede tisztikarának és legénységének zömét Bercsényi László a Rákóczi-emigráció erőteljes támogatásával 1720— 21-ben Törökországban, a magyar határvidéken toborozta, így szinte a teljes korabeli ezredlétszámot át tudta hajózni Franciaországba. A magyar öltözet, felszerelés, a magyar vezénylési nyelv és a magyarok döntő túlsúlya, továbbá a fegyelmezett harcközösséggé formálás igazi huszárezreddé tette a francia szolgálatban álló harcosokat. A Bercsényi-ezred 1733-ban a lengyel örökösödési háborúban lépett első ízben hadba a császáriak ellen. A harci sikerek már 1734-ben a tulajdonosezredes brigadérosi kinevezését eredményezték. További haditettei és a francia könnyűlovasság fejlesztésében szerzett érdemei alapján 1738-ban Bercsényi Lászlót lovassági tábornokká nevezte ki XV. Lajos. Az osztrák örökösödési háborúban önként kérte beosztását a császáriak ellen induló francia hadseregbe a mindegyre hazájának sorsáért aggódó Bercsényi László. Különösen a csehországi harcokban tűnt ki hadvezéri képességeivel és személyes bátorságával. Érdemeiért 1743-ban a francia uralkodó a Szent Lajos-rend parancsnoki keresztjével tüntette ki. Ugyanebben az évben létrehozta a huszárság főfelügyelője új tisztséget, és ebbe a köznyűlovasság elsőszámú szakértőjének számító magyar tábornokot nevezte ki. A továbbiakban a flandriai és a rajnai hadszíntéren állt helyt vitézül az 1744-ben már altá- ibornaggyá kinevezett Bercsényi László. Szíve szerint hazájában harcolt volna a császáriak ellen, ezért 1747-ben kérvénnyel fordult a francia hadügyminiszterhez egy magyarországi diverzió engedélyezése érdekében. Mikes Kelemenhez írt levele szerint francia szolgálatát úgy tekintette, „jó iskola, hogy hasznosan szolgáljam a hazát”. A hétéves háború kiemelkedő hadvezért tettett a francia udvar a békekötés után 1748-ban Commercy kormányzói székével, 1753-ban a Szent Lajos-rend nagykeresztjével jutalmazta. Befolyását a franciaországi magyar emigráció támogatására használta, és eleven érdeklődéssel figyelte Magyarország sorsának alakulását Utoljára 1757-ben a hétéves háborúban a Habsburgok megsegítésére hadba szállt francia hadseregben vállalt szolgálatot. A hadtestnyi erő élén végigküzdött tizenharmadik hadjárat hozta meg számára a még hiányzó egyetlen francia elismerést. 1758. március 15-én XV. Lajos egyetlen huszárként és egyetlen magyarként nevezte ki Franciaország marsalljává. Miután most már csak ez a cél vezette, biztosította tisztségeit idősebb fia számára, és 1759-ben nyugállományba vonult. Élete hátralevő éveiben csendesen visszavonulva élt Luzancy-bedi szerény kisbirtokán, bár a francia udvar közbenjárására Mária Terézia visszahelyezte magyar, nemesi kiváltságaiba. Soha nem gondolt arra, hogy hazatérjen Habsburguralom alatt nyögő hazájába. Továbbra is bujdosótársait támogatta, és nagy örömmel fogadta a nyugat-európai utazást tevő magyar nemesifjakat, akik nem mulasztották el felkeresni. Szeretett szülőföldjéről állandóan friss információkat kívánt szerezni, és magyarságát állandóan hangsúlyozta. Anyanyelvén több évtizedes kényszerű távolléte után is hibátlanul beszélt. A franciaországi huszárság iránt is mindig érdeklődéssel viseltetett, és nagy örömet szerzett neki, hogy a hadsereg 1776-os átszervezésekor a Bercsényi-ezred az 1. hadrendi számot kapta. 1778. január 9-én 67 évi önkéntes száműzetés után hunyt el Bercsényi László Luzancyban. Ma is háborítatlanul ott nyugszanak hamvai. A francia közvélemény az elmúlt két évszázad során emlékét mindig ápolta, büszkén vallja a huszárság meghonosítójának, a könnyűlovasság legjelentősebb XVIII. századbeli fejlesztőjének, az 1. huszárezred névadójának, az egyik legjelentősebb hadvezérnek. A magyar nép legjobbjai sem feledték. Az egész XVIII. században hazavárták a Habsburg-ellenes erők, és emléke a XIX. században is mozgósító erejű volt. Még századunkban is elődjüknek tartották az ellenforradalmi terror elöl Franciaországba emigrált baloldaliak. Fiaihoz intézett szellemi útravalója máig ható érvényű: „Légy mindig igaz magyar és vitéz katona!” Bercsényi László egész életútja alapján jogosan csatlakozhatunk a Franciaországban a hadvezér és a hadseregszervező iránt megnyilvánuló tisztelethez. Ehhez azonban még hozzátehetjük főhajtásunkat a Rákóczi-szabadságharcban való részvételt és annak következményeit vállaló harcos, a hazája függetlenségét mindenek fölé helyező és a császáriak ellen minden lehetséges alkalommal fegyvert fogó bujdosó, a honfitársait katonai pályája során állandóan segítő bajtárs előtt. Bercsényi László Franciaország marsalljaként is magyar maradt, személyéről nem feledkezhet el a magyar közvélemény. Dr. Zachar József, a történelemtudományok kandidátusa, a Hadtörténelmi Intézet „A legrövidebb beszédek a vegetáriánusok bankettjein hangzanak el. Mindenki attól tart ugyanis, hogy az étel elfonnyad.” (George Bernard Shaw) Nálunk is, a világ más tájain ugyanígy, mozgalom folyik hosszabb idő óta az egészségtelen táplálkozás ellen. A kalória-félelem korában élünk, miközben a Föld lakosságának kétharmada éhezik. Segíteni ezen persze nem azzal lehet, hogy kezdjünk el koplalni valamennyien — ez politikai, gazdasági és társadalmi kérdés —, de mi magunkért legalább tehetünk valamit. „Kevesebb zsír, több olaj”, ez sarkalatos jelszó immár hazánkban is, mert kezdünk rájönni, hogy a gabona nem éppen disznóhús formájában a leghasznosabb táplálék. Amerikai orvostudósok megállapították, hogy minden fölösleges kiló az emberen nyolc hónappal rövidíti meg az életet. A francia Jean Trémoliéres tömören így foglalta össze véleményét: „Az értelmes ember nem kalóriát eszik, hanem egészségét táplálja.” Az a veszély fenyeget tehát, hogy önnön zsírjába fullad az ember? Ennek ellene mond az a tény, hogy életkora meghosszabbodott, ami a fejlődő országok többségének lakosságára is vonatkozik. De miért ne éljünk még tovább, ha ez — egyebeken kívül — főként a táplálkozástól függ? Ez a bele nem nyugvás a „sorsba” az új üzlet Nyugaton. Több százezres és milliós példányszámban jelennek meg könyvek az egészséges táplálkozás szabályairól. Kalóriakalendáriumokat adnak ki. Diétás klinikákat rendeznek be, hogy sok pénzért koplalhassanak a kövérek. A nagy reklám az élelmiszeripari cégeknek külön kamatozik, elvégre a „sovány koszt” és a gyártóit táplálja. A gyógyszeripar sem marad ki a nyerészkedésből. Egyre-másra hozzák forgalomba az étvágytalanító és a fogyást elősegítő labdacsokat, kotyvalékokat, amelyek utóhatásával még senki sem lehet tisztában. (A „Menocil” például több száz halálos áldozatot követelt, míg be nem tiltották.) A kövérség elleni küzdelem tulajdonképpen már az ötvenes években kezdődött, de igazából az utóbbi évtizedben bontakozott ki Nyugaton világméretűvé. A „Psychology Today”, a „Medical Tribüne” és több más tudomány-népszerűsítő szaklap időről időre ellátja olvasóit a legkülönfélébb jó tanácsokkal. Ilyenekkel például, ha valaki fogyni akar, egész életét diétás koszton kell leélnie; hónapokig csak folyadékot és néhány vitamintablettát fogyasszon; szoktassa magát hozzá, hogy ételének fele a tányéron maradjon; folytasson levelező-soványítókúrát; egy kiló friss gyümölcs naponta és másfél liter tej vagy joghurt; tartsa magát kalória-táblázatunk előírásaihoz; étkezés közben nézze a tévét, mert ez elvonja figyelmét a gyomrától; sör helyett diétás sört igyon stb. Több mint egymillió példányszámban fogyott el az amerikai Robert C. Atkins „Diéta-forradalom” című könyve csupán az Egyesült Államokban. Ulrich Klever nyugatnémet tévészakács „Kalória-iránytű”, „Mindaz, ami soványít” és „Fehérje-pluszdiéta” címen adott ki könyveket. A legeslegnagyobb sikere mindezideig — tudomásunk szerint — a „Friss dich schlank mit Sahne” (Zabáld magad karcsúra tejszínnel) című jelszónak és kötetnek volt, főként Svájcban és Nyugat- Németországban, ahol a habos sütemény és kávé különösen közkedvelt. Egy kimutatás szerint (a „Der Spiegel” idézte) a svájci és a nyugatnémet lakosság a „kövérek népe”. Az NSZK-ban a lakosság 78 százaléka — körülbelül 47 millió ember, — a kelleténél több súllyal rendelkezik. (1947-ben ez még csupán két százalékra vonatkozott, érthető okból). Ráadásul minden hatodik nyugatnémet polgár 16 kilóval nehezebb, mint normális testsúlya. Mi a természetes testsúly? Jean Mayer Harvard professzor ezt a „testmagasság mínusz 100 és a súly mínusz 10 százalékában” állapította meg. Világosabban: egy 187 cm magas férfi normális súlya például — 8,7 kilogrammot levonva — 78 kiló. (A nőknél mínusz 18 százalék a testsúly). A túlsúly elleni harc azonban nemcsak egészségügyi szempontból figyelemreméltó a nyugati világban. A politikusoknál még csak elnézik, sőt egyes esetekben népszerű is a kövér ember. Bizalmat kelt, jólétet, biztonságot sugároz, noha itt ugyancsak a karcsúság a trend, az irányadó áramlat. Az üzleti életben azonban ma már szinte követelmény az arányos alkat, a frisseséget, gyors cselekvést kifejező megjelenés. Elmúlt az az idő, amikor a kapitalistákat általában kövéren, nagyhassal, szivarral a szájukban ábrázolták a plakátok. A modern tőkés kisportolt, megnyerő külsejű. Inkább menedzser, mint pénzeszsák. Elsődlegesen üzleti érdekek is fűződnek tehát ahhoz, hogy ilyen nagyméretű tanács-szakirodalom bontakozott ki a felesleges testsúly ellen. Ebben nem az a fontos, hogy kinek használ a jó tanács — mert bizonyára sok minden megszívlelendő —, hanem maga az egészség-lélektani hadviselés. Minél több ugyanis a javaslat, annál jobban megzavarodik a hízásra hajlamos ember. Ide-oda kapkod, mindent igyekszik kipróbálni, nem sejtvén, hogy gyakran maguk a tanácsadók is ellentétes nézeteket vallanak. És azzal sincs tisztában, hogy az erőltetett soványító kúra éppen az ellenkező hatást váltja ki. Olyan betegségeket idézhet elő, amelyektől egyébként megkíméltetett volna. (Anyagcserezavar, szív- és vérkeringési rendellenesség, túlérzékenység, esetleg búskomorság, minderre akad elég példa.) Az igazság valószínűleg az, amit Albert Stankard, a Stanford University professzora állít. Szerinte korunkban még senki sem fejtette meg az egészséges életmód titkát Mindenkinek a maga — öröklött vagy kialakított — természete szerint kell élnie, óvakodván minden túlzástól. A görög „diaita” szó ugyanis elsődlegesen nem diétát vagy koplalást jelent. Hanem azt, hogy „tudni kell élni”. Híres nagyevők „Egy szelet fekete kenyér és egy kancsó víz csillapítja minden ember éhségét, kultúránk azonban megteremtette a gasztronómiát.” (Balzac) Évszázadokig, sőt ezredekig, az emberi kultúra kialakulásának a kezdetéig vissza lehetne pillantani: a társadalom „krémje” többnyire el volt hízva. (Jean Cau megállapítása.) Ez a művészekre ugyanúgy vonatkozik, mint a politikusokra. Különösen helytálló ez az új korra, amikor hosszú ideig a hústorony volt a szépségideál. Még a művészetekben is. Gondoljunk Rubens festményeire, de a francia Boucher, Ingres, sőt Renoir sem hajlott, a karcsú termetek felé. Afféle státusszimbólum volt ez, mint manapság a gépkocsi. Aki kövér, az feltehetően gazdag. Aki karcsú, annak korog a gyomra. Menynyit változott azóta e téren is a világ. A maga természetét senki sem tudta megtagadni. Mármint a múltban. Frigyes Vilmos, a porosz katonakirály napi kétórás lovaglással igyekezett könnyíteni a súlyán. Egy estélyen, tánc közben mégis szétrepedt rajta a nadrág. Több mint két méter volt a csípője körül. Jean Paul nemhiába vallatta műveiben, hogy a humor nem más, mint a valóság és az eszmény közötti ellentmondás — mert amikor 33 éves korában (1796- ban) meglátogatta Goethét, valósággal összeomlott. A példakép költőzseni nehéz járással fogadta; a sok libasült és a pisztráng — tízet is elfogyasztott reggelire — megtette a hatását. No meg persze a bolital. Bismarck kancellár, aki a politikában nem ismert kíméletet, saját étvágyának nem tudott parancsolni. Több mint 120 kilót nyomott, amikor kényszerű nyugalomba vonult. Orvosa tanácsára leadott ugyan valamit, de emlékiratait nem tudta volna befejezni Friedrichsruhban, ha reggelire nem fogyaszt el egy kiló húrt, különféle pástétomokat, kaviárt, sült halat. Hozzá ásványvizet ivott, amit „kísérőként” konyakkal kevert. A híres nagyevők mindegyike azt vallotta, amit Szabó Dezső: „Üres gyomorral nem lehet himnuszt énekelni.” Ennek az ellenkezője ugyancsak igaz. Hiába állítja korunk festődivatjának egyik hírbe- ■dett fenegyereke, Salvador Dali : „Én vagyok az egyetlen, akit a természet utánoz.” Mert amikor a terített asztal mellé ül és összefut szájában a nyál, vallomása szerint mindig a temetőre gondol. A teremtés vészfékje „Az ember az egyetlen élőlény, aki üzletel. A kutya sohasem cserél csontot a társával.” (Tolsztoj) A Föld élővilága ősidők óta foglalkoztatja az embert. A származás és a fejlődés terén ugyanúgy, mint a létfenntartás törvényszerűségeinek kutatásában. Darwin és elődeinek fejlődéstanát továbbfejlesztették ugyan, sok kérdés maradt mégis mindmáig megválaszolatlanul. Mi az oka például annak, hogy az alacsonyabbrendű lények, mondjuk az állatok, sokkal gazdaságosabban élnek, mint az emberek? Hasonlatként néhány korábbi megfigyelésre hivatkozunk. Kutatók megállapították, hogy ha egy óriáskígyónak adott esetben választania kell, patkányt avagy vaddisznót fogyasszon-e el táplálékul, minden esetben az előbbit választja. Ellentétben az emberrel, megelégszik a kisebb zsákmánnyal. Miért? Nem csupán emésztési okok miatt, hanem önvédelemből. A vaddisznó napokig nyomná a gyomrát, alakja deformálódna, tunyaság venne erőt rajta, tehát harcképtelenségében kiszolgáltatná magát ellen, igennek. Egy óriásban persze ezt nem fogja fel tudatosan csupán természete vagy az őstermészet törvényeihez alkalmazkodik. Ugyanígy, egy csapdába került éhes tigris sem nyúl az eléje dobott csali eledelhez, míg biztonságban nem érzi magát. A medve ösztöntudatosan gyűjti a zsiradékot magára, hogy biztonságosan aludhassa téli álmát. Egy angol , kutató — Richard M. Fox — megfigyelte a piranha nevű rablóhalak életét. Ezek képesek rövid idő alatt akár egy ökröt is csontig lerágni, ha az Amazonas vizébe merül felüdülni. Olyan mohók lennének? Nem. Egy akváriumban érdekes kísérlettel éppen az ellenkezőjéről győződött meg. Két ilyen kis szörnyeteg közé 25 aranyhalat dobott. Mind a két rabló naponta csak egyet fogyasztott el. Azt is megfelezték. A többinek leharapták az uszonyát, hogy ne menekülhessenek. Gazdaságosan beosztották napról napra a zsákmányt. A nyugatnémet Vitus B. Drescher még számos hasonló példát említ. A mókus, a hörcsög, a szajkó, vagy a még alacsonyabb rendű méhecske, darázs, hangya ugyanilyen gyűjtögető — és beosztó — ökonomikus életmódot folytat. Beéri azzal, ami létfenntartásához szükséges, és szorgosan gondoskodik a tartalékról. Ezek az állatok sohasem fulladnak a maguk zsírjába. (Rengeteg hasonló esetre és megfigyelésre hivatkozhatnánk.) Gyomruk és ösztönük alkalmazkodik a természet törvényszerűségeihez. A történet előtti korban nyilván az ember is e szabály szerint élt. Amelyet Dröscher „a teremtés vészfékjének” nevezett Vámos Imre