Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-01 / 152. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Ötödik sebesség Kinőtte már kamaszkori su­­taságait az Ifjúsági Rádiónak tán legnépszerűbb műsora, az Ötödik sebesség. A kezdet kez­detén, az adások formálódásá­nak korában elő-előfordultak még benne akadozó beszélge­tések, érdektelen témák, váll­veregető hangsúlyok. Ma már gördülékenyebb, „felnőttebb” ez a műsor, de a felnőttség egyben dinamizmusi felelős­ségérzetet, sokoldalúságot je­lent. Az Ötödik sebesség az egyike azon — szerencsére mind gyakoribb — rádióműso­roknak, amelyek bátran építe­nek a hallgatók ötleteire, fel­nőttszámba véve őket, beavat­va a műsorkészítés titkaiba, s az állandóan élő telefonvona­lak segítségével olyasvalamire is tanítva a fiatal hallgatókat, amire oly sokan — s kevésbé fiatalok is — rászorulnak: egészséges, felelősségérzettel áthatott demokratizmusra. A műsor oldott, sok zenével elegyített formája őrzi meg azt a fiatalos hangnemet, amelyet joggal elvárhatunk egy, a ti­zen- és huszonéves korosztály­hoz szóló adássorozattól. A magazinjelleg is a rugalmassá­got szolgálja, azt, hogy az ak­tuális témák — ha egy-egy műsorban csak pár percre is — mindenképpen megtalálják a helyüket, s így a könnyedebb és a súlyosabb mondani­valói­ú vagy egyszerűen csak szóra­koztató műsorelemek váltako­zása igazán fiatalos ritmust, lüktetést keltsen. Az elmúlt héten, szerdán sugárzott adás mindennek tán mintája is le­hetett volna: a bútorértékesí­­tést felelős gonddal bemutató riporttól az anekdotikusan extrém történetig — egy ,,megrendelésre” világrahozott gyermek esetének bemutatá­sáig — sok műfaj kellemes elegyét hallhattuk, tett elkövetőivel szemben, mi több, a büntetés végrehajtását is, a mardosó fúriák alakjá­ban, magukra vállalják. Már Euripidésznél a bűn, ha még­oly szörnyű is, emberi bűn, s ha motivációja visszautal is az istenek sugallatára vagy va­lamiféle végzetre, éppannyira találja meg indítékát egy fé­lelmetes lelki indulatban, a csillapíthatatlan, égő bosszú érzésében. Oresztész még gyermeki fejjel látta meggyil­kolt apját, s anyja bárdot tar­tó véres kezét, azóta ég ben­ne a sötét indulat, s formá­lódik ki lelkében elkerülhetet­len végzetté. De valóban végzet-e, akár­csak a lelki determináció mód­ján, megrögződhet-e a bosszú gondolata Oresztészben, hogy évekkel később végrehajthassa azt új indítékok nélkül? Így teszi fel a kérdést Jovan Hris­­tic jugoszláv író, akinek Oresztész című hangjátékát vasárnap délután hallhattuk a magyar rádióban. Hrisztic ez­zel kétségbe von egy tényt, amelyet minden eddigi Oresz­tész- és Elektra-szerző elfoga­dott, s a maga álláspontján bizonyított: Agamemnón ha­lálát megbosszulták gyerme­kei. És ha nem? Ha Elektrát megszelídítette a sok-sok éven át tartó, megalázó sors, szen­vedés, mely anyja részéről ér­te a királyi palotában, ha min­denre, a legapróbb részletekig, élesen emlékszik, ami apja borzalmas halálára vonatko­zik, de már indulatok, szenve­délyek, felkavaró érzelmek nélkül; ha csak közönyt érez Klütaimnésztia iránt gyűlö­letet már nem, ami tettre, Oresztész felbújtására késztet- Nem mondhatom el ■ senkinek...­­ --------------------------------------------------| Amióta az ember társada-­­ lomban él, talán a legnagyobb , , fiatalkori traumák egyike az,­­ amikor az ember ráébred ,­­ ra, hogy alkalmazkodni­ se k­ell ,,J embertársaihoz. Az alkalmaz- 1 kodás később is nehéz erőfe­­­­szítésekkel jár, de a felnőtt ta- 1 tán már jobban felvértezett e­­ harcokra. A Nem mondhatom­­ el senkinek1... pénteki adása erről, a társadalmi és társasági beilleszkedésről nyitott vitát H. Sas Judit és Varga Zoltán­­ részvételével, ugyanakkor nem feledkezve meg arról sem, hogy­­ mit sem ér az olyan műsor, amely csupán néhány, a stú­­­­dióban ülő szakember vélemé­nyét kívánja a hallgatóra tuk­málni. Két­ részből állt épp ezért az egyórás adás, amely­nek második részében az első, vitaindítónak is fölfogható ri­portokra és beszélgetésekre telefonon érkezett megjegyzé­sek is elhangzottak, így kere­kedett igazi vitaműsor arról, hogy milyen határokig marad­hat az egyén toleráns a kör­nyezetével szemben, s arról, hogy tanácsos-e „kilógni” a sorból, különbözni az átlagtól. V. P. Oresztész Agamemnón balsorsú gyer­mekei közül csak a legidő­sebbik, Iphigénia őrizte meg — Goethe tolla nyomán —, ha nem is klasszikus, de klasz­­szicista méltóságát; a másik kettőt, Elektrát és Oresztészt, drámai pályafutásuk során, időről időre átgyúrták a szel­lemi divatok, kezdve a nem­zeti romantikán, folytatva a mélylélektanon, egzisztencia­lizmuson, klinikai realizmu­son. A különböző szerzők hol Elektrát helyezték előtérbe, mint a bosszú sötét angyalát, vagy egy meghurcolt, vesztes­nek látszó eszme titkos őrző­jét, várva messzi idegenből Oresztészt, hogy a végzet be­teljesedjék, hol Oresztész lel­két boncolták fel, kutatva azokat a sötét motívumokat, melyek az anyagyilkosság iszonyatára képessé tették. Az igazat megvallva, ez a folya­mat, a tett emberi indítékai­nak keresése, bár még ingatag lélektani ismeretekkel, már az ősforrásnál, a görög drámában megkezdődött. Aiszkhülosznál még jelen vannak az istenek, ők határoznak a cselekvésről, majd eléggé következetlenül, ők szabják ki a büntetést is a né­­ha Oresztész bosszúvágya is illúziónak bizonyul, s az évek során ezerszer elképzelt tettről kiderül, hogy indíték nélkül maradt, eltűnt mögüle a viharzó indulat; mi lesz ak­kor a tragédiából, melyben a tragikus tettet nem hajtják végre? Egy okos, szórakoztató, na­gyon kulturáltan előadott, he­lyenként elgondolkoztató pár­beszéd, mely még arra is me­részkedik, hogy finom öniró­niával a komikumot súrolja, amikor Aigisztosz, a zsarnok­ból papucshőssé lett élettárs és egykori cinkos, reggelihez in­vitálja a bosszúra készülő Oresztészt, s az idő különös munkáján elmélkedve, eltűnő­dik azon, hogy az emlékezet minden mást megőrizhet, csak az érzelmek elevenségét, az indulatok tettrekészségét nem; hogy Klütaimnésztra ráncos, májfoltos keze már nem az a kéz, amely a véres bárdot emelte egykor. Oresztész vég­rehajthatja a mítosz világá­ban megszületett tettét, de már indulati motívumok, ér­zelmek nélkül, hideg fejjel. Amit mindig megvetettek az istenek. Így ér véget kellemes társalgás és borivászat közben Aigisztoszéknál a reggeli, és Jovan Hristicnél az Oresztész című hangjáték, melyet egy belgrádi rádiós munkatárs, Boda Markovics rendezett Varga Géza segédletével. Klü­­taimnésztiát Ruttkai Éva ját­szotta sokszínűen, a sztoikus­sá lett Aigisztoszt Garas De­zső, Oresztészt Hegedűs D. Gé­za, Elektrát Császár Angéla. Ha volt a hangjátéknak szimbo­likus jelentése is, az valami­lyen okból homályban maradt előttünk. Hegedűs Zoltán 0 _____________________ sá?\Á)­I * A magyar és a szovjet rá­dió közös emlékműsort rendez József Attiláról. Magyarul és oroszul hangzanak el a versek , így mindkét országbeli hall­gatóság élvezheti a költemé­nyek nyelvének eredeti zené­jét és a műfordítás hangzá­sát. A verseket magyarul Avar István, oroszul V. Lanovoj és A. Konszovszkij mondta el a hétfői rádiós felvételen, ame­lyen megjelent dr. Kiss Kál­mán, a Magyar Rádió elnök­­helyettese, valamint J. Orlov, a szovjet rádió- és televízió­bizottság elnökhelyettese. »*• Pop és hard-edge címmel kiállítás nyílik meg július 4-én a józsefvárosi kiállítóterem­­ben. A tárlatot, amelyet Jer­­ger Krisztina rendezett, Fá­bián László nyitja meg. * A magyar—francia kulturá­lis vegyes bizottság hetedik üléséről hétfőn hazaérkezett Párizsból a magyar kulturális küldöttség. Meruk Vilmos, a KKI elnökhelyettese és Jean Barbedat, a francia külügymi­nisztérium kulturális főigazga­tója megállapodást írt alá az 1981 és 1983 közötti időszak magyar és francia kulturális, oktatási és tudományos együtt­működéséről.A Halápy János festőművész tárlatát az egervári várkas­télyban július 7-én nyitja meg Pogány Ö. Gábor. * Hazaérkezett a Magyar Nép­hadsereg Központi Zenekara Bernből, ahol nemzetközi ka­tonazenekari fesztiválon vett részt. A Magyar Játékszín másfél évszázaddal ezelőtti alapításá­ra emlékeztek vasárnap Bala­­tonfüreden. Kisfaludy Sándor szobrának megkoszorúzása után Gubicza László városi ta­nácselnök-helyettes és Czine Mihály irodalomtörténész mon­dott beszédet. Az emlékesten Rá­cz István, a városi tanács elnöke szólt a Magyar Játék­szín jelentőségéről. Az idén is megrendezi a Fővárosi Operettszínházban a Magyarok Világszövetsége — július 1. és 9. között — az Egy kis hazai című előadás­­sorozatot. Man Nemzet Hazaérkezett Latin Am­rikából az Állami Népi Együttes Kéthónapos latin-amerikai vendégszerepléséből vasárnap éjszaka hazaérkezett az Ál­lami Népi Együttes. A százegy tagú társulat részt vett a cer­­vantinói fesztiválon, majd negyvenhat előadást tartott Közép- és Dél-Amerika legkü­lönbözőbb pontjain. Vasárnap Pécsett megnyílik az országos kerámia biennále A pécsi Janus Pannonius Múzeum rendezésében július hatodikén vasárnap délelőtt tizenegy órakor nyílik meg a VI. országos kerámia biennále a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében. A biennálét dr. Tóth Dezső kulturális mi­niszterhelyettes nyitja meg. i­ i ENGEDMÉNYES N­­ TÁNYÉR VÁSÁR Íj EJ július 12-ig ! 4 krf keresse fel boltjainkat! E3 Néhány cím: frwj VII., Lenin krt. 56. Pjl E Vn., Rákóczi út 30. pj P] IX. Tolbuhin krt. 5. fej H V., Szent István krt. 15. Q %r­­­lii­ 1141230 . ' Kedd, 1­9­80. ", i­i­u­s 1. KÖNYVESPOLC ■MffilllllliillilillMMKIftliiMllíiaiTM* A nemzetiségi kérdés a 48-as forradalom Magyarországán Spira György kötete A nemzetiségekről források, tények, adatok alapos is­meretében, objektíven, érzel­mektől mentes hangon szólók­nak Magyarországon,’ s általá­ban Középkelet-Európában, nincsenek nagy hagyományaik. Még tudományos igényű tör­ténelmi munkák sem mentesek — bármely nemzetről legyen is szó — bizonyos mértékű nemzeti gőgtől. Kivételek ter­mészetesen voltak, ám a va­lóban elfogulatlan kutatások és publikációk csak az utóbbi esztendőkben növekedtek szá­mottevően. Pedig ebben a kér­désben ezen az európai tájon bőven van tisztáznivaló. Valószínűnek tetszik,­­ hogy alapvető, egész történeti időket átfogó történelmi problémák , így a nemzetiségi megraga­dása is, kevésbé nehéz a ku­tató számára, ha az adott kér­dést előtérbe helyező történel­mi szituációban vizsgálja meg azt. Ugyanakkor egy nép tár­sadalomtudományának köteles­sége, hogy nemzetének sors­fordulóit képessége szerint fel­dolgozza, s tanulságaival együtt világossá­ tegye az utó­kor számára. Hiába tetszik „le­rágott csontnak” a nemzetisé­gi kutatások történetében a nem-magyarok 1848—49-es szerepe, ha még mindig nem látjuk a valós helyzetet, s hiá­ba van már könyvtárnyi iro­dalma a szabadságharcnak, ha lényeges pontjait még homály, avagy téves magyarázatok, le­gendák fedik. Ezért fontos könyv Spira György: A nem­zetiségi kérdés a negyvennyol­cas forradalom Magyarorszá­gán című kötete. Mert látha­tóan az igazság felderítésének vágya vezette szerzőjét, s a té­nyekből levont következteté­seit nemcsak történeti, de a jegyzetekből kitűnő maximá­lis historiográfiai felkészültsége révén is meggyőzően bizonyít­ja. Spira évek óta­ foglalkozik ezzel a témával. Könyve ér­ett összefoglalása kutatási ered­ményeinek. Tizenöt oldalas jegyzéke a bibliográfiával és a magyarázatokkal a tudomá­nyos publikációk oly sokszor felületes jegyzeteihez szokott olvasó számára valóságos fel­üdülés. Főként, ha végig is olvassa és rájön, hogy milyen okos szerzői elv alapján jött létre a tanulmány és jegyzet­anyag kétféle stílusa. Maga az értekezés tömörsége­­miatt nem könnyű olvasmány, bár nyel­ve szerencsésen nélkülözi a szakmai zsargont, s így min­denki számára teljességgel, érthető. Az első mondatot az utolsóval szoros logikai lánc fűzi össze, igazolva a kiinduló tételt, miszerint „a forradalom irányítását "azután apránként teljesen a maguk kezébe vevő liberális nemesi politikusok . .. a magyar nemesség hatalmi érdekeit mindeneknél előbbre­ valóaknak tekintették", s ezért vallották — szívük mélyén még a végveszély árnyékában tett, ám céljukat már el nem érő engedmények kimondása­kor is — Kossuth szavaival, hogy „én soha, de soha a ma­gyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fo­gok. Tudom, hogy vannak em­berek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nem­zetnél több itten nincsen”. Spira részletesen mutatja be a folyamatot, ahogyan újabb és újabb próbálkozások után az ország nemzetiségei eljutnak arra a következtetésre, „hogy nemzeti törekvéseiknek a mai,­gyar forradalom táborán belül nem, csak a magyar forrada­lom ellenében szerezhetnek ér­vényt”. Mert a nemzetiségek vezetői, s az általuk vezetett tömegek helyzetüknél fogva a polgári berendezkedés kiépíté­sénél is előbbre valónak tekin­tették a nemzeti egyenjogúság megteremtését. S nincs tovább. Spira miközben végigvizsgálja az 1848 márciusától 1849 augusztusáig eltelt időt, és ap­rólékosan felderíti a szerbek­nek, horvátoknak, szlovákok­nak és románoknak a szabad­ságharc eseményeire reagáló aktuális lépéseit, megint csak ide lyukad ki — a magyar kor­mány és vezetés szűkkeblűsé­­gére és ennek visszakozása­ként, a nemzetiségek türelmet­lenségére. A tudomány elveti a „mi lett volna ha ..szemléletet de történelmi távlatból te­kintve a szabadságharcra fá­jó szívvel olvashatjuk azokat a már csírájukban elfojtott megoldási kísérleteket, ame­lyek — ma úgy látjuk — ta­lán eredményre vezethettek volna. Teleki László, Vasvári Pál, Perczel Mór próbálkozásí n­apjainkban különösen nagy i­ó érdeklődés mutatkozik a memoárirodalom iránt. Jelzi ezt a Szépirodalmi Könyvki­adó Magyar Századok-jának sikere. Az előbbi sorozatban mintegy másfél éve jelent meg két szép kötet, Küzdelem, bukás, megtorlás (Emlékira­tok, naplók az 1848—49-es for­radalom és szabadságharc végnapjairól) címmel. A kor­szakra vonatkozó memoárok és naplók hatalmas tömegé­ből, melyek nagy része könyv­tárak és kézirattárak polcain porosodik elfeledve, harminc­­nyolcat gyűjtött össze Tóth Gyula a szabadságharc utolsó napjairól, a temesvári csatá­ról, a világosi fegyverletétel­ről, Komárom védelméről, a börtönről és a bujdosásról, az emigráció kezdeteiről." A két kötetben szereplő írások szer­zői természetesen a maguk szubjektív módján keresik a választ e néhány sorsdöntő hónap égető kérdéseire, s pártállásuk, szerepük és az emlékek lejegyzésének idő­pontja szerint magától értető­dően a legkülönbözőbb ma­gyarázatokat adják. A sokféle vélem­ény, szemléletmód és szempont azonban jól kiegé­szítette egymást, s a gyűjte­mény így hozzájárulhatott a korszakról kialakult — vagy még mindig kialakulatlan? — képünk árnyaltabbá tételé­hez. Jókai Mór is megírta visz­­szaemlékezéseit a szabadság­harcról, néhány hónappal an­nak bukása után, amint arra többször utalt is, ám e föl­­jegyzéssorozatot azóta sem ta­lálták, amiért is létét a kuta­tás megkérdőjelezte. Nemré­giben azonban megkerültek az Emléksorok, amelyeket — több más saját kezű kézirat­tal együtt — a Vladár család őrzött ereklyeként, s most Ca­­racasból Vladár Ervin jutta­tott haza. Az Emléksorok­at sajtó alá rendező Nemeskéri Erika beszámol utószavában a följegyzések kalandos törté­netéről, a hozzájuk kapcsoló­dó legendákról és tényekről. Nem naplót írt Jókai, ért­hetetlen hát, hogy miért sze­repel a Tények és tanúk so­rozatban megjelent kötet cí­mében a „napló” szó. Hecke­­nast Gusztáv 1851-ben ugyan bemutatott tizenöt nyomtatott ívet az Emléksorokból Prött­­m­ann rendőrfőnöknek („aki lefoglalta az egészet, s beta­­postatta papírmachénak”, írta erről majd félszáz év múlva Jókai), s a hivatal iktató­könyvéből az derült ki, hogy a szóban forgó mű címe: Em­léksorok. Napló. 1848—49-ből, 1-ső kötet, de hát egy cs. kir. fogalmazó bejegyzését igazán nem kellett volna forrás érté­kűnek tekinteni. Az Emléksorok a büikkbeli Tardonán bujdosó Jókai föl­jegyzései. Még friss az él­mény, még kavarognak az emlékek, még nem kristályo­sodott ki teljesen­ az író véle­ménye, megítélése a nemzeti tragédiáról. Ennek tudható be, hogy egyenetlen a stílus, Jókai néha nem tud ellenáll­ni „mesemondói” hajlamas­sal az utókor tiszteletét kivív­ják, ámde a XIX. századi ma­gyarság neveltetése, történel­mi hagyományai és a birodal­mon belüli pozíciója okából azok érvényre jutni nem tud­tak. A tanulmány tárgyilagos hangja után a jegyzetek sorai között megszólal a vitázó ku­tató. Spira György forrás­anyagnak tekinti a régebbi szakirodalmat, azok esetleges hibáival együtt, ám vitára száll két, a saját kutatásaik alapján helyenként más követ­keztetésre jutó kortárs törté­nésszel Kovács Endrével és Szabad Györggyel. A kesztyű­­hát könyv formában itt hever, a polémia látszólag elkerülhe­tetlen. Szerencsére. Mert ilyen felkészültségű tudósok vitájá­ból csak nyerhet a tudomány és a nemzetiségi kérdésre min­dig érzékenyen reagáló közvé­lemény is. (Kossuth) Hajdú Évá­ na­k, a tárgyilagosnak szánt visszaemlékezéseket mindun­talan megtörik az anekdotikus elemek. Ugyanakkor az író kezét megkötötte az időpont is, a cenzúrától való félelem, ezért rejti saját magát és ba­rátait gyakran a névtelenség homályába. Egyenetlen írás az Emlék­sorok, helyenként kapkodó és szinte érthetetlen, hogyan szánhatta Jókai e művét ki­adásra. Írói erényei leginkább a jellemzésekben mutatkoz­nak meg, amikor rendkívüli ábrázoló erővel rajzol meg egy-egy portrét, például Kos­­suthét: „Kossuth nem volt az az ember, amivé­lt környezete tévé. Természeténél fogva igénytelen, lemondó; környe­zete által jön nagyravágyó, követelő. Természeténél fog­va bizalmas, nyílt szívű; kör­nyezete által gyanakodó, félté­keny. • Természeténél fogva egyszerű polgár, környezet ál­tal udvari nimbuszba zárt Láma. Természeténél fogva határozott karakter, környeze­te miatt ingatag, következet­len s végre környezete által, személyes báto­rsága dacára, annyiszor kislelkű.” Megraga­dó a XXI. fejezet drámai fe­szültsége is, Görgey és Kos­suth találkozása az érdemren­dek kiosztása alkalmából. S persze Jókai is elfogult, mint minden naplóíró, hiába ipar­kodik, hogy a tárgyilagosság látszatát megőrizze. Ha a „vö­rös flamingókról”,­ Madarász híveiről ír, nemigen tudja leplezni gyűlöletét, s n­em is akarja, maró gúnnyal beszél róluk, de már saját elvbará­tairól, a Békepárt vezetőiről, Nyáryékról csak a legnagyobb elragadtatás hangján tud szó­lani. Mindazonáltal kiviláglik az Emléksorokból a szabad­ságharc ellentmondásaival való szembenézés is, a hibá­kat, a széthúzást keserű sza­vakkal rója föl Jókai a bukás után.­­ Izgalmas olvasmány az Em­léksorok, de igen nehéz is. Visszavezethető ez nemcsak a nehézkes — bár gyakran sod­ró erejű — stílusra, hanem arra is, hogy aki nem ismeri a kort, az eseményeket és a szereplő személyeket, bizony nehezen igazodik el Jókai fel­jegyzéseiben.. Az azóta meg­változott jelentésű idegen sza­vak magyarázatát a szerkesz­tő a kötet végén összegyűjtöt­­te, de már a jegyzetek nagyon nehezen használhatók, hossza­san lapozgathat az az olvasó, aki történetesen elfelejtette valakiről, hogy kicsoda. Név pedig akad bőven, az olvasó viszont nem föltétlenül a kor­szak szakértője, aki minden­kiről mindent tud. Örvendetes, hogy az Emlék­sorok kézirata megkerült, mi­ként az is, hogy ilyen hamar olvashatja a nagyközönség. Ám az már ugyancsak kérdé­ses, hogy a mű így önmagá­ban és épp a Tények és tanúk sorozatban a „helyén van”-e. Jókai följegyzéseinek a sza­badságharc irodalmában a he­lyük s a szakmai és olvasói közvélemény Jókai-képét te­szik mindenképpen teljeseb­bé. (Magvető) (Józsa) Emléksorok 1848—49-ből Jókai Mór följegyzései

Next