Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-01 / 152. szám
4 A RÁDIÓ MELLETT Ötödik sebesség Kinőtte már kamaszkori sutaságait az Ifjúsági Rádiónak tán legnépszerűbb műsora, az Ötödik sebesség. A kezdet kezdetén, az adások formálódásának korában elő-előfordultak még benne akadozó beszélgetések, érdektelen témák, vállveregető hangsúlyok. Ma már gördülékenyebb, „felnőttebb” ez a műsor, de a felnőttség egyben dinamizmusi felelősségérzetet, sokoldalúságot jelent. Az Ötödik sebesség az egyike azon — szerencsére mind gyakoribb — rádióműsoroknak, amelyek bátran építenek a hallgatók ötleteire, felnőttszámba véve őket, beavatva a műsorkészítés titkaiba, s az állandóan élő telefonvonalak segítségével olyasvalamire is tanítva a fiatal hallgatókat, amire oly sokan — s kevésbé fiatalok is — rászorulnak: egészséges, felelősségérzettel áthatott demokratizmusra. A műsor oldott, sok zenével elegyített formája őrzi meg azt a fiatalos hangnemet, amelyet joggal elvárhatunk egy, a tizen- és huszonéves korosztályhoz szóló adássorozattól. A magazinjelleg is a rugalmasságot szolgálja, azt, hogy az aktuális témák — ha egy-egy műsorban csak pár percre is — mindenképpen megtalálják a helyüket, s így a könnyedebb és a súlyosabb mondanivalóiú vagy egyszerűen csak szórakoztató műsorelemek váltakozása igazán fiatalos ritmust, lüktetést keltsen. Az elmúlt héten, szerdán sugárzott adás mindennek tán mintája is lehetett volna: a bútorértékesítést felelős gonddal bemutató riporttól az anekdotikusan extrém történetig — egy ,,megrendelésre” világrahozott gyermek esetének bemutatásáig — sok műfaj kellemes elegyét hallhattuk, tett elkövetőivel szemben, mi több, a büntetés végrehajtását is, a mardosó fúriák alakjában, magukra vállalják. Már Euripidésznél a bűn, ha mégoly szörnyű is, emberi bűn, s ha motivációja visszautal is az istenek sugallatára vagy valamiféle végzetre, éppannyira találja meg indítékát egy félelmetes lelki indulatban, a csillapíthatatlan, égő bosszú érzésében. Oresztész még gyermeki fejjel látta meggyilkolt apját, s anyja bárdot tartó véres kezét, azóta ég benne a sötét indulat, s formálódik ki lelkében elkerülhetetlen végzetté. De valóban végzet-e, akárcsak a lelki determináció módján, megrögződhet-e a bosszú gondolata Oresztészben, hogy évekkel később végrehajthassa azt új indítékok nélkül? Így teszi fel a kérdést Jovan Hristic jugoszláv író, akinek Oresztész című hangjátékát vasárnap délután hallhattuk a magyar rádióban. Hrisztic ezzel kétségbe von egy tényt, amelyet minden eddigi Oresztész- és Elektra-szerző elfogadott, s a maga álláspontján bizonyított: Agamemnón halálát megbosszulták gyermekei. És ha nem? Ha Elektrát megszelídítette a sok-sok éven át tartó, megalázó sors, szenvedés, mely anyja részéről érte a királyi palotában, ha mindenre, a legapróbb részletekig, élesen emlékszik, ami apja borzalmas halálára vonatkozik, de már indulatok, szenvedélyek, felkavaró érzelmek nélkül; ha csak közönyt érez Klütaimnésztia iránt gyűlöletet már nem, ami tettre, Oresztész felbújtására késztet- Nem mondhatom el ■ senkinek... --------------------------------------------------| Amióta az ember társada- lomban él, talán a legnagyobb , , fiatalkori traumák egyike az, amikor az ember ráébred , ra, hogy alkalmazkodni se kell ,,J embertársaihoz. Az alkalmaz- 1 kodás később is nehéz erőfeszítésekkel jár, de a felnőtt ta- 1 tán már jobban felvértezett e harcokra. A Nem mondhatom el senkinek1... pénteki adása erről, a társadalmi és társasági beilleszkedésről nyitott vitát H. Sas Judit és Varga Zoltán részvételével, ugyanakkor nem feledkezve meg arról sem, hogy mit sem ér az olyan műsor, amely csupán néhány, a stúdióban ülő szakember véleményét kívánja a hallgatóra tukmálni. Két részből állt épp ezért az egyórás adás, amelynek második részében az első, vitaindítónak is fölfogható riportokra és beszélgetésekre telefonon érkezett megjegyzések is elhangzottak, így kerekedett igazi vitaműsor arról, hogy milyen határokig maradhat az egyén toleráns a környezetével szemben, s arról, hogy tanácsos-e „kilógni” a sorból, különbözni az átlagtól. V. P. Oresztész Agamemnón balsorsú gyermekei közül csak a legidősebbik, Iphigénia őrizte meg — Goethe tolla nyomán —, ha nem is klasszikus, de klaszszicista méltóságát; a másik kettőt, Elektrát és Oresztészt, drámai pályafutásuk során, időről időre átgyúrták a szellemi divatok, kezdve a nemzeti romantikán, folytatva a mélylélektanon, egzisztencializmuson, klinikai realizmuson. A különböző szerzők hol Elektrát helyezték előtérbe, mint a bosszú sötét angyalát, vagy egy meghurcolt, vesztesnek látszó eszme titkos őrzőjét, várva messzi idegenből Oresztészt, hogy a végzet beteljesedjék, hol Oresztész lelkét boncolták fel, kutatva azokat a sötét motívumokat, melyek az anyagyilkosság iszonyatára képessé tették. Az igazat megvallva, ez a folyamat, a tett emberi indítékainak keresése, bár még ingatag lélektani ismeretekkel, már az ősforrásnál, a görög drámában megkezdődött. Aiszkhülosznál még jelen vannak az istenek, ők határoznak a cselekvésről, majd eléggé következetlenül, ők szabják ki a büntetést is a néha Oresztész bosszúvágya is illúziónak bizonyul, s az évek során ezerszer elképzelt tettről kiderül, hogy indíték nélkül maradt, eltűnt mögüle a viharzó indulat; mi lesz akkor a tragédiából, melyben a tragikus tettet nem hajtják végre? Egy okos, szórakoztató, nagyon kulturáltan előadott, helyenként elgondolkoztató párbeszéd, mely még arra is merészkedik, hogy finom öniróniával a komikumot súrolja, amikor Aigisztosz, a zsarnokból papucshőssé lett élettárs és egykori cinkos, reggelihez invitálja a bosszúra készülő Oresztészt, s az idő különös munkáján elmélkedve, eltűnődik azon, hogy az emlékezet minden mást megőrizhet, csak az érzelmek elevenségét, az indulatok tettrekészségét nem; hogy Klütaimnésztra ráncos, májfoltos keze már nem az a kéz, amely a véres bárdot emelte egykor. Oresztész végrehajthatja a mítosz világában megszületett tettét, de már indulati motívumok, érzelmek nélkül, hideg fejjel. Amit mindig megvetettek az istenek. Így ér véget kellemes társalgás és borivászat közben Aigisztoszéknál a reggeli, és Jovan Hristicnél az Oresztész című hangjáték, melyet egy belgrádi rádiós munkatárs, Boda Markovics rendezett Varga Géza segédletével. Klütaimnésztiát Ruttkai Éva játszotta sokszínűen, a sztoikussá lett Aigisztoszt Garas Dezső, Oresztészt Hegedűs D. Géza, Elektrát Császár Angéla. Ha volt a hangjátéknak szimbolikus jelentése is, az valamilyen okból homályban maradt előttünk. Hegedűs Zoltán 0 _____________________ sá?\Á)I * A magyar és a szovjet rádió közös emlékműsort rendez József Attiláról. Magyarul és oroszul hangzanak el a versek , így mindkét országbeli hallgatóság élvezheti a költemények nyelvének eredeti zenéjét és a műfordítás hangzását. A verseket magyarul Avar István, oroszul V. Lanovoj és A. Konszovszkij mondta el a hétfői rádiós felvételen, amelyen megjelent dr. Kiss Kálmán, a Magyar Rádió elnökhelyettese, valamint J. Orlov, a szovjet rádió- és televízióbizottság elnökhelyettese. »*• Pop és hard-edge címmel kiállítás nyílik meg július 4-én a józsefvárosi kiállítóteremben. A tárlatot, amelyet Jerger Krisztina rendezett, Fábián László nyitja meg. * A magyar—francia kulturális vegyes bizottság hetedik üléséről hétfőn hazaérkezett Párizsból a magyar kulturális küldöttség. Meruk Vilmos, a KKI elnökhelyettese és Jean Barbedat, a francia külügyminisztérium kulturális főigazgatója megállapodást írt alá az 1981 és 1983 közötti időszak magyar és francia kulturális, oktatási és tudományos együttműködéséről.A Halápy János festőművész tárlatát az egervári várkastélyban július 7-én nyitja meg Pogány Ö. Gábor. * Hazaérkezett a Magyar Néphadsereg Központi Zenekara Bernből, ahol nemzetközi katonazenekari fesztiválon vett részt. A Magyar Játékszín másfél évszázaddal ezelőtti alapítására emlékeztek vasárnap Balatonfüreden. Kisfaludy Sándor szobrának megkoszorúzása után Gubicza László városi tanácselnök-helyettes és Czine Mihály irodalomtörténész mondott beszédet. Az emlékesten Rácz István, a városi tanács elnöke szólt a Magyar Játékszín jelentőségéről. Az idén is megrendezi a Fővárosi Operettszínházban a Magyarok Világszövetsége — július 1. és 9. között — az Egy kis hazai című előadássorozatot. Man Nemzet Hazaérkezett Latin Amrikából az Állami Népi Együttes Kéthónapos latin-amerikai vendégszerepléséből vasárnap éjszaka hazaérkezett az Állami Népi Együttes. A százegy tagú társulat részt vett a cervantinói fesztiválon, majd negyvenhat előadást tartott Közép- és Dél-Amerika legkülönbözőbb pontjain. Vasárnap Pécsett megnyílik az országos kerámia biennále A pécsi Janus Pannonius Múzeum rendezésében július hatodikén vasárnap délelőtt tizenegy órakor nyílik meg a VI. országos kerámia biennále a Pécsi Galéria Széchenyi téri kiállítótermében. A biennálét dr. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes nyitja meg. i i ENGEDMÉNYES N TÁNYÉR VÁSÁR Íj EJ július 12-ig ! 4 krf keresse fel boltjainkat! E3 Néhány cím: frwj VII., Lenin krt. 56. Pjl E Vn., Rákóczi út 30. pj P] IX. Tolbuhin krt. 5. fej H V., Szent István krt. 15. Q %rlii 1141230 . ' Kedd, 1980. ", iius 1. KÖNYVESPOLC ■MffilllllliillilillMMKIftliiMllíiaiTM* A nemzetiségi kérdés a 48-as forradalom Magyarországán Spira György kötete A nemzetiségekről források, tények, adatok alapos ismeretében, objektíven, érzelmektől mentes hangon szólóknak Magyarországon,’ s általában Középkelet-Európában, nincsenek nagy hagyományaik. Még tudományos igényű történelmi munkák sem mentesek — bármely nemzetről legyen is szó — bizonyos mértékű nemzeti gőgtől. Kivételek természetesen voltak, ám a valóban elfogulatlan kutatások és publikációk csak az utóbbi esztendőkben növekedtek számottevően. Pedig ebben a kérdésben ezen az európai tájon bőven van tisztáznivaló. Valószínűnek tetszik, hogy alapvető, egész történeti időket átfogó történelmi problémák , így a nemzetiségi megragadása is, kevésbé nehéz a kutató számára, ha az adott kérdést előtérbe helyező történelmi szituációban vizsgálja meg azt. Ugyanakkor egy nép társadalomtudományának kötelessége, hogy nemzetének sorsfordulóit képessége szerint feldolgozza, s tanulságaival együtt világossá tegye az utókor számára. Hiába tetszik „lerágott csontnak” a nemzetiségi kutatások történetében a nem-magyarok 1848—49-es szerepe, ha még mindig nem látjuk a valós helyzetet, s hiába van már könyvtárnyi irodalma a szabadságharcnak, ha lényeges pontjait még homály, avagy téves magyarázatok, legendák fedik. Ezért fontos könyv Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán című kötete. Mert láthatóan az igazság felderítésének vágya vezette szerzőjét, s a tényekből levont következtetéseit nemcsak történeti, de a jegyzetekből kitűnő maximális historiográfiai felkészültsége révén is meggyőzően bizonyítja. Spira évek óta foglalkozik ezzel a témával. Könyve érett összefoglalása kutatási eredményeinek. Tizenöt oldalas jegyzéke a bibliográfiával és a magyarázatokkal a tudományos publikációk oly sokszor felületes jegyzeteihez szokott olvasó számára valóságos felüdülés. Főként, ha végig is olvassa és rájön, hogy milyen okos szerzői elv alapján jött létre a tanulmány és jegyzetanyag kétféle stílusa. Maga az értekezés tömörségemiatt nem könnyű olvasmány, bár nyelve szerencsésen nélkülözi a szakmai zsargont, s így mindenki számára teljességgel, érthető. Az első mondatot az utolsóval szoros logikai lánc fűzi össze, igazolva a kiinduló tételt, miszerint „a forradalom irányítását "azután apránként teljesen a maguk kezébe vevő liberális nemesi politikusok . .. a magyar nemesség hatalmi érdekeit mindeneknél előbbre valóaknak tekintették", s ezért vallották — szívük mélyén még a végveszély árnyékában tett, ám céljukat már el nem érő engedmények kimondásakor is — Kossuth szavaival, hogy „én soha, de soha a magyar szent korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart, elismerni nem fogok. Tudom, hogy vannak emberek és népfajok, kik más nyelvet beszélnek, de egy nemzetnél több itten nincsen”. Spira részletesen mutatja be a folyamatot, ahogyan újabb és újabb próbálkozások után az ország nemzetiségei eljutnak arra a következtetésre, „hogy nemzeti törekvéseiknek a mai,gyar forradalom táborán belül nem, csak a magyar forradalom ellenében szerezhetnek érvényt”. Mert a nemzetiségek vezetői, s az általuk vezetett tömegek helyzetüknél fogva a polgári berendezkedés kiépítésénél is előbbre valónak tekintették a nemzeti egyenjogúság megteremtését. S nincs tovább. Spira miközben végigvizsgálja az 1848 márciusától 1849 augusztusáig eltelt időt, és aprólékosan felderíti a szerbeknek, horvátoknak, szlovákoknak és románoknak a szabadságharc eseményeire reagáló aktuális lépéseit, megint csak ide lyukad ki — a magyar kormány és vezetés szűkkeblűségére és ennek visszakozásaként, a nemzetiségek türelmetlenségére. A tudomány elveti a „mi lett volna ha ..szemléletet de történelmi távlatból tekintve a szabadságharcra fájó szívvel olvashatjuk azokat a már csírájukban elfojtott megoldási kísérleteket, amelyek — ma úgy látjuk — talán eredményre vezethettek volna. Teleki László, Vasvári Pál, Perczel Mór próbálkozásí napjainkban különösen nagy ió érdeklődés mutatkozik a memoárirodalom iránt. Jelzi ezt a Szépirodalmi Könyvkiadó Magyar Századok-jának sikere. Az előbbi sorozatban mintegy másfél éve jelent meg két szép kötet, Küzdelem, bukás, megtorlás (Emlékiratok, naplók az 1848—49-es forradalom és szabadságharc végnapjairól) címmel. A korszakra vonatkozó memoárok és naplók hatalmas tömegéből, melyek nagy része könyvtárak és kézirattárak polcain porosodik elfeledve, harmincnyolcat gyűjtött össze Tóth Gyula a szabadságharc utolsó napjairól, a temesvári csatáról, a világosi fegyverletételről, Komárom védelméről, a börtönről és a bujdosásról, az emigráció kezdeteiről." A két kötetben szereplő írások szerzői természetesen a maguk szubjektív módján keresik a választ e néhány sorsdöntő hónap égető kérdéseire, s pártállásuk, szerepük és az emlékek lejegyzésének időpontja szerint magától értetődően a legkülönbözőbb magyarázatokat adják. A sokféle vélemény, szemléletmód és szempont azonban jól kiegészítette egymást, s a gyűjtemény így hozzájárulhatott a korszakról kialakult — vagy még mindig kialakulatlan? — képünk árnyaltabbá tételéhez. Jókai Mór is megírta viszszaemlékezéseit a szabadságharcról, néhány hónappal annak bukása után, amint arra többször utalt is, ám e följegyzéssorozatot azóta sem találták, amiért is létét a kutatás megkérdőjelezte. Nemrégiben azonban megkerültek az Emléksorok, amelyeket — több más saját kezű kézirattal együtt — a Vladár család őrzött ereklyeként, s most Caracasból Vladár Ervin juttatott haza. Az Emléksorokat sajtó alá rendező Nemeskéri Erika beszámol utószavában a följegyzések kalandos történetéről, a hozzájuk kapcsolódó legendákról és tényekről. Nem naplót írt Jókai, érthetetlen hát, hogy miért szerepel a Tények és tanúk sorozatban megjelent kötet címében a „napló” szó. Heckenast Gusztáv 1851-ben ugyan bemutatott tizenöt nyomtatott ívet az Emléksorokból Pröttmann rendőrfőnöknek („aki lefoglalta az egészet, s betapostatta papírmachénak”, írta erről majd félszáz év múlva Jókai), s a hivatal iktatókönyvéből az derült ki, hogy a szóban forgó mű címe: Emléksorok. Napló. 1848—49-ből, 1-ső kötet, de hát egy cs. kir. fogalmazó bejegyzését igazán nem kellett volna forrás értékűnek tekinteni. Az Emléksorok a büikkbeli Tardonán bujdosó Jókai följegyzései. Még friss az élmény, még kavarognak az emlékek, még nem kristályosodott ki teljesen az író véleménye, megítélése a nemzeti tragédiáról. Ennek tudható be, hogy egyenetlen a stílus, Jókai néha nem tud ellenállni „mesemondói” hajlamassal az utókor tiszteletét kivívják, ámde a XIX. századi magyarság neveltetése, történelmi hagyományai és a birodalmon belüli pozíciója okából azok érvényre jutni nem tudtak. A tanulmány tárgyilagos hangja után a jegyzetek sorai között megszólal a vitázó kutató. Spira György forrásanyagnak tekinti a régebbi szakirodalmat, azok esetleges hibáival együtt, ám vitára száll két, a saját kutatásaik alapján helyenként más következtetésre jutó kortárs történésszel Kovács Endrével és Szabad Györggyel. A kesztyűhát könyv formában itt hever, a polémia látszólag elkerülhetetlen. Szerencsére. Mert ilyen felkészültségű tudósok vitájából csak nyerhet a tudomány és a nemzetiségi kérdésre mindig érzékenyen reagáló közvélemény is. (Kossuth) Hajdú Évá nak, a tárgyilagosnak szánt visszaemlékezéseket minduntalan megtörik az anekdotikus elemek. Ugyanakkor az író kezét megkötötte az időpont is, a cenzúrától való félelem, ezért rejti saját magát és barátait gyakran a névtelenség homályába. Egyenetlen írás az Emléksorok, helyenként kapkodó és szinte érthetetlen, hogyan szánhatta Jókai e művét kiadásra. Írói erényei leginkább a jellemzésekben mutatkoznak meg, amikor rendkívüli ábrázoló erővel rajzol meg egy-egy portrét, például Kossuthét: „Kossuth nem volt az az ember, amivélt környezete tévé. Természeténél fogva igénytelen, lemondó; környezete által jön nagyravágyó, követelő. Természeténél fogva bizalmas, nyílt szívű; környezete által gyanakodó, féltékeny. • Természeténél fogva egyszerű polgár, környezet által udvari nimbuszba zárt Láma. Természeténél fogva határozott karakter, környezete miatt ingatag, következetlen s végre környezete által, személyes bátorsága dacára, annyiszor kislelkű.” Megragadó a XXI. fejezet drámai feszültsége is, Görgey és Kossuth találkozása az érdemrendek kiosztása alkalmából. S persze Jókai is elfogult, mint minden naplóíró, hiába iparkodik, hogy a tárgyilagosság látszatát megőrizze. Ha a „vörös flamingókról”, Madarász híveiről ír, nemigen tudja leplezni gyűlöletét, s nem is akarja, maró gúnnyal beszél róluk, de már saját elvbarátairól, a Békepárt vezetőiről, Nyáryékról csak a legnagyobb elragadtatás hangján tud szólani. Mindazonáltal kiviláglik az Emléksorokból a szabadságharc ellentmondásaival való szembenézés is, a hibákat, a széthúzást keserű szavakkal rója föl Jókai a bukás után. Izgalmas olvasmány az Emléksorok, de igen nehéz is. Visszavezethető ez nemcsak a nehézkes — bár gyakran sodró erejű — stílusra, hanem arra is, hogy aki nem ismeri a kort, az eseményeket és a szereplő személyeket, bizony nehezen igazodik el Jókai feljegyzéseiben.. Az azóta megváltozott jelentésű idegen szavak magyarázatát a szerkesztő a kötet végén összegyűjtötte, de már a jegyzetek nagyon nehezen használhatók, hosszasan lapozgathat az az olvasó, aki történetesen elfelejtette valakiről, hogy kicsoda. Név pedig akad bőven, az olvasó viszont nem föltétlenül a korszak szakértője, aki mindenkiről mindent tud. Örvendetes, hogy az Emléksorok kézirata megkerült, miként az is, hogy ilyen hamar olvashatja a nagyközönség. Ám az már ugyancsak kérdéses, hogy a mű így önmagában és épp a Tények és tanúk sorozatban a „helyén van”-e. Jókai följegyzéseinek a szabadságharc irodalmában a helyük s a szakmai és olvasói közvélemény Jókai-képét teszik mindenképpen teljesebbé. (Magvető) (Józsa) Emléksorok 1848—49-ből Jókai Mór följegyzései