Magyar Nemzet, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-06 / 183. szám

Szerda, 1980. augusztus 6. Évi kétszázmillió forint Hetvenötezer fiatal a KISZ építőtáboraiban Az építőtáborokban már az utolsó turnusban kezdték el a munkát a fiatalok. A június 22-től augusztus 16-ig tartó építőtábori szezon alatt a KISZ KB 93 központi szervezésű táborhelyére 56 ezer megyei, egyetemi, főiskolai szervezésben pedig 19 ezer fiatal vállalt önkéntes munkát, segítve a népgazdaság előtt álló feladatok teljesítését. Az építőtáborok nagy többsége a mezőgazdasági üzemek nyári munkacsúcsaiban próbál a munkaerőellátáson javítani, különösen ott, ahol ez a nehezen gépesíthető zöldség, gyümölcs betakarításának időszakában problémát okoz a gazdaságoknak. Az ilyenkor fellépő krónikus létszámhiány áthidalására évről évre több fiatalt kérnek a KISZ- bizottságoktól a gazdaságok. Még nincs itt a végleges mérlegkészítés ideje, de az eddig eltöltött napok kedvező tapasztalatai jó eredménnyel biztatnak. Az 1979-es számítások szerint az építőtábori fiatalok teljesítménye munkabérértékben mintegy 42 millió, termelési értékben pedig körülbelül kétszázmillió forintnak felelt meg, de ezek a csupasz számok igazából nem érzékeltethetik azt a hasznot, amit a dolgozó fiatalok tevékenységükkel a társadalomnak szereznek. Ez szinte felmérhetetlen. Gondoljunk bele, ha például a rengeteg ráfordítással megtermelt gyümölcs — értékét vesztve — a fán maradna, ha a szőlő „zöldmunkájának” elmaradása miatt a termésátlagok csökkennének, ha a kukoricacímerezés elmaradása miatta minőségi vetőmagtermelés megakadna, és még lehetne sorolni a példákat, amelyeknél már az is haszon, ha a munkát egyáltalán elvégzik. Teljesítményeket, értéket, nyereséget kalkulálni csak ezután lehet. A budapesti fiatalok is növekvő létszámban vesznek részt az építőtábori mozgalomban, öt évvel ezelőtt még csak ötezer gimnazista is szakmunkás-tanuló utazott építőtáborba, az idén a KISZ budapesti bizottságának szervezésében már csaknem 11 ezer. A kijelölt tizenhét táborhely közül csak négy olyan működik az idén, ahol előző évben már jártak a fővárosiak, a többi helyszín még új és ezek előkészítését, a kapcsolatok kiépítését a KISZ-bizottság munkatársai fokozott gondossággal végezték. A legnagyobb súlyt arra fektették, hogy a gyerekek mindig megfelelő munkát, ésszerű feladatot kapjanak, ne legyen üres járat, érezzék, hogy szükség van rájuk, hasznos, amit csinálnak. Ez a munkára nevelés döntő tényezője — amely az egyik nem titkolt célja a mozgalomnak —, de a szabadidő okos eltöltésére, sportolásra, kulturálódásra, politikai nevelésre is részletes programot állítottak össze. Az első két turnus táborzáró jelentései mind a két fél megelégedését tükrözik; egyegy apró zökkenőtől eltekintve rendben folyt a munka. A budapesti fiatalok nyomába szegődve néhány építőtábort kerestünk fel a harmadik turnus első napjaiban, rövid tájékoztatást kérve a tábor vezetőitől. A Jászsági Állami Gazdaság Tisza Antal építőtábor lakóit délután négy órakor még a szőlősorok között találtuk. . — Sajnos, délelőtt esett az eső, ezért dolgozunk most — előzi meg kérdésemet válaszával a tábor vezetője, Tímár Katalin. — A gazdaság irányítóival abban állapodtunk meg, ha az éjszakai, vagy a délelőtti rossz időjárás miatt nem tudnánk, kimenni a földekre, a kiesett időt délutáni munkává, pótoljuk. Ma befejezzük a sző-,lő zöldmunkáit és holnap — ha az időjárás is engedi — kajszibarackot szedünk. A gyerekek a központilag megállapított normák szerint dolgoznak, a felnőtt norma hatvan százaléka jelenti számukra a száz százalékot. Ennek teljesítése a többségnek nem okozott problémát, sőt, sokan már a második napon túl is szárnyalták. Hogy forintban ez mit jelent — ezt nehéz pontosan kiszámítani, és nem is ez a lényeges. De azért számolgathatunk. Ha egy gyerek teljesíti a napi normát, az megközelítően ötven forintnak felel meg, ami az ellátás költségeit fedezi. Hogy ezen felül még 25—30 forintot megkeressen, ahhoz 130 százalék körül kell dolgoznia. Hangsúlyozom, ezek a számok a bérnormák, a munka értéke ennél sokkal nagyobb. — Láttam a plakátokon, milyen gazdag program várja a fiatalokat a délelőtti munka után. Megkérdezném viszont, hogy milyen az elhelyezés, van-e a táborban rendszeres orvosi felügyelet? — A tanulók szállása megfelelő, problémát nekünk, vezetőknek csak az okoz, hogy két épületben, elég messze egymástól, vannak elszállásolva. Már orvosunk is van, aki első nap megvizsgált mindenkit és naponta két-három órát a tábor területén rendel. Azért mondtam az imént, hogy már van, mert az előző turnus vezetői panaszkodtak: a négy hét alatt egyszer látták a tábori orvost- Megnyugtatásul mondom, nem is volt rá szükség, és remélem, nekünk sem lesz. Mást nem is kívánhatunk, mint jó időt. A Hevesi Állami Gazdaságban működő építőtábor vezetőségével és a brigádvezetőkkel az esti kiértékelő megbeszélésen találkoztunk. — Éppen az imént döntöttünk — mondja Jobbágy Tamás táborvezető —, hogy a héten hátralevő három napon hat óra helyett hetet dolgozunk. Csak az első nap tudtuk felvenni a munkát, azóta esik az eső, úgyhogy nem lehetett a földekre kimenni. Ha komolyan vesszük a feladatunkat, ezt kell tennünk, még ha a napi szabadidő rovására is megy. Szerencsére a gyerekek megértették és zokszó nélkül tudomásul vették. — Úgy hallottam, hogy az előző turnus vezetősége és a gazdaság között nézeteltérések voltak. Mi lehetett ennek az oka, és sikerült-e megoldani a felmerült problémákat? — kérdezem a mostani táborvezetőt és a gazdaság jelenlegi táborösszekötőjét, Vincze Ferencet. — Hogy érthető legyen, miből adódott a konfliktus, pár szót kell szólnom a helyi sajátosságokról. Az állami gazdaság a zöldség- és gyümölcstermesztés nyári munkacsúcsainak segítésére hozta létre ezt a szerintem szép környezetben levő, minden igényt kielégítő építőtábort, ami 1976 óta működik. Már az első évben kiderült azonban, hogy a gazdaság maga nem tudja a négyszer kéthetes turnus 100 —120 fős létszámát mindig megfelelő munkával ellátni. Éppen ezért a környéken gazdálkodó három termelőszövetkezetet bevonva sikerült csak a rendszeres, állandó feladatokat biztosítani a táborozóknak. A négy hely, ahol a fiatalok dolgoznak, nem egyforma adottságokkal rendelkezik. Még ha látszatra hasonló munkát végeznek is, például szőlőt kötöznek, az egyik helyen hagyományos módon művelik a szőlőt, alacsonyan, máshol korszerű magas műveléssel s emiatt nehéz azonos normatívákat felállítani, nehéz a teljesítményeket öszzehasonlítani. — Igen, ez a legnagyobb gondunk — szól közbe a táborvezető. — Nálunk is, mint minden építőtáborban, a fiúk, lányok brigádokban dolgoznak s ez a szétszórtság a munkaverseny kiértékelésében nehézséget okoz, hiszen három ciklusban értékelünk, így nem juthat el az összes csapat minden helyszínre. Hogy melyik brigád lesz az első, kik nyerik el az egyhetes velencei beutalóképpen az összehasonlítás nehézsége miatt okoz nekünk fejtörést. Mégis, úgy véljük, nekünk kell alkalmazkodnunk az itteni helyzethez, s ha kell a központilag megállapított hermákon is változtatva, helyes, igazságos mércét alkalmazni. A számok azt mutatják, hogy az előttünk levők is derekasan helytálltak és mi sem szeretnénk elmaradni mögöttük. Végeredményben amerre csak jártunk, mindenütt jókedvű, ifjú táborozókkal találkoztunk. Horváth L. István Magyar Nemzet Gyorsan és eredményesenvásárolhat az ERKEL FERENC KÖNYV- ÉS ZENEMŰBOLTBAN könyvet-hanglemeztkazettát-zeneművet KORSZERŰ ÖNKISZOLGÁLÓ RENDSZER! AKI ÖNT IS VÁRJA naponta 10—18 óráig, csütörtökön 10—20 óráig, szombaton 10—14 óráig az ERKEL FERENC KÖNYVES ZENEMŰBOLT Budapest VII. Lenin krt. 52. 1073 Telefon: 422-109 9 Nyelvi babonák ellen KÜLÖNÖS NÉZETEKNEK adott hangot a Magyar Nemzet nyelvi vitájában az 1980. július 22. számban dr. Országh Pál. Hozzászólásában a nyelvérzék szerepét védi a magyar nyelv ápolásában a tudatos nyelvműveléssel szemben, majd a rádió és tévé munkatársai ellen szól. Nyelvromlásunk okozói ők, pallérozatlan beszédükkel, gondatlan ejtésükkel. A kommunikációs eszközök közreműködőit a legszívesebben megtizedelné a cikkíró. „Szerintem a tisztulást csak a rádióban, tévében szereplők alapos megrostálásával lehetne elérni.” A rádió és a tévé nyelvi színvonalának emeléséért sokan és sok fórumon küzdöttek már. Nem illik azonban elfelejteni, hogy a mai nyelvművelésnek a legszélesebbje éppen a rádió és a tévé nyitotta kapuját. Meglehet, néhány bemondó vagy riporter leptetetten beszél, másik hadar, harmadik kettőzi a röviden ejtendő mássalhangzókat, egy újabb pedig rövidíti a hosszú magánhangzókat. A rádió és tévé közszereplői bizonyos iskolázottság kötelezettségét vállalják, s ha csak nem született beszédhibások, hivatásos tanárok is felkészítik őket csakugyan példát sugárzó szerepükre. * A közszereplés azonban nemcsak a hivatásosoké. A nyelvrontás fenyegetését nemcsak azok közvetítik, akiknek épp az ápolás volna a dolguk, hanem azok is, akik alkalmi megszólalói a műsoroknak. Nem mindig a tévé és rádió hivatásos munkatársai terjesztik a csúnya beszédet, idegen ejtést. Olykor a nyilvánosság előtt megszólaló nézők és hallgatók is. Bárczi Géza figyelte meg: „A bemondók, riporterek, néhány kivételt nem tekintve, ugyan inkább jó példát adnak, a riportalanyok azonban, kik közvetlen adásban szerepelnek, sokszor annál rosszabbat, s ez ellen a riporter tehetetlen. „Nyelvművelésünk. Bp. 1974. 40.) A nyelvészeti szakirodalom jól ismeri az újság vagy a kommunikáció más eszközeinek olyan bírálatát, mely elfeledkezik arról, hogy a sajtó nemegyszer tükrözi azt az általános nyelvállapotot, melyet a csupán „nyelvérzékükre” hagyatkozók képviselnek. Halász Gyula, a Nyugat hajdani nyelvművelője már a két világháború között így írt a sajtó és a nyelvi környezet viszonyáról: „Az író és az újságíró nyelve ezer rejtett és nem rejtett forrásból táplálkozik. Ő csak tovább adja, ahogyan kapja a körötte zajló életben. Hiba, ha azon zavarosan hömpölygeti tovább, minden iszapjával. De legkevésbé azoknak van joguk panaszra, akik az újságok nyelvében itt-ott bizony a maguk nyelvének zavaros üledékére ismerhetnek.” (Édes anyanyelvünk, 15.) Nem kell talán további tekintélyekre hivatkoznom a sajtó, a tévé és rádió nyelvi színvonalának védelmében olyan váddal szemben, mely a merő nyelvérzéket állítja egyetlen mércének. A „NYELVÉRZÉK” ugyanis szintén különös mítosz., Megfoghatatlan, velünkszületett képesség volna ez, ösztöneinkbe ivódott tudat. A baj csak az, hogy nincs ennél ingatagabb szabályozó. A nyelvérzék rendszerint egy-egy szőkébb közösség, olykor tájnyelvi egység normáját emeli egyetemessé. Ez olyannyira elfogadott igazsága a nyelvművelésnek, hogy Lőrincze Lajos már évtizede azt írhatta: „Már egyszer-kétszer beszéltünk róla, milyen ingatag alap a nyelv dolgaiban való ítélkezésre az úgynevezett „nyelvérzék”. (Édes anyanyelvünk. Bp. 1972 20.) A „nyelvérzék” talán eligazíthat a hétköznapi társalgásban, de nem lehet egyetlen igazságra vezérlő kalauzunk a nyelvnek abban a magasabb egységében, mely az irodalminemzeti nyelvet éppúev általfogja, mint a társalgás nyelvét, az argót és a tájnyelvet. S hogy a nyelvérzék csakugyan egy rétegnyelv szokásainak normává emelését rejti, azt elárulja a hozzászóló további érvelése. Ha megtisztítanák a rádiót és a televíziót a rossz „nyelvérzékűektől”, az ... elsősorban a budapesti iskolázottságúakat sújthatná. Ez érthető, mert hazánk fővárosa alig több, mint száz éve még jórészt idegen-német nyelvű volt, s ez még ma is rányomja bélyegét a budapesti kiejtésre, fogalmazásra és hangsúlyra ...” Budapesttel szemben csupán kicsiny szigetek találhatók az országban, ahol „romlatlan nyelvérzékűek” élnek. „Ilyen ma Budapesten csak nagyon elszórtan van, sőt a Dunántúlon se nagyon. Inkább a Tiszántúl alkalmas erre.. A nyelvérzék, mely csak a Tiszántúlon ismer romlatlan szigetet. Nos, ez éppoly hamis legenda, mint a korábbi érvelésé. Elsőbben is: a századfordulóra Budapest lakosságának túlnyomó többsége magyarajkú. De továbbá e város fejlődésének útja nem abból állt, hogy idegen vagy német polgársága „meg” vagy „el”magyarosodott. Ismét Bérczi Géza mutatott rá, hogy „amint a város gyors növekedése nem a természetes szaporulat eredménye, akként a magyarosodás sem kizárólag, s nem is elsősorban a német polgárság megmagyarosodásának köszönhető, hanem egyrészt annak a körülménynek, hogy az ország főhivatalai, főiskolái, kulturális intézetei itt vannak, a szellemi élet ide sűrűsödik, másrészt annak, hogy a fejlődő kapitalizmustól életre hívott gyáriparnak legnagyobbrészt Budapesten és környékén létesített telepei idevonzzák a munkaalkalmat kereső szegény falusi vagy kisvárosi nincsteleneket”. (A magyar nyelv életrajza. Bp. 1963. 347—348.) A „PESTI” NYELV tehát éppenséggel a nemzeti nyelv egyik fellegvárává válik, már a századfordulón. Épp azáltal, hogy a vidék, a tájnyelv is táplálja. Karinthy Ferenc a Magyar Nemzet hasábjain idézte fel a nyelvtudomány idevágó kutatásait: ő sorolja a példákat arról, hogy a budapesti népnyelv „jobbadán a vidékiből fejlődött, részben a régi zsiványnyelvből”. (Nyelvelés, Bp. 1964. 7.) A fővárosi és a vidéki nyelv szembeállítása így ellene mond a nyelvfejlődés tényeinek. Nemzeti nyelvünk azért gazdagodhatott az elmúlt évszázadban, mert egyre kevesebb volt az olyan nyelvi sziget, mint amilyet levélírónk most a Tiszántúlon feltételez. A táj- és köznyelvi, valamint az irodalmi nyelv kölcsönhatásából erősödött nemzetien egységessé hazánk beszéde. S egyetlen beszélő vagy író emberre sem csupán egyetlen nyelvi környezet hat. Bizonyítja ezt Kovaloszky Miklós lakonikus megállapítása „Mai magyar nyelvünk” Grétsy László szerkesztette gyűjteményében.” Elég jelentős a különbség a fővárosi és a vidéki sajtó nyelvi-stiláris színvonala közt. A vidéki lapok többsége mind tartalmi, mind nyelvi szempontból elmarad a fővárosi lapoktól. Kevesebb bennük az árnyaló szín, több a pongyolaság, magyartalanság.” (I. h. 87.) ROSSZ EMLÉKEKET IDÉZ tehát levélírónk, amikor a fővárosi neveltetésű sajtómunkatársak megrostálásával kíván segíteni nyelvünk romlásán. A hajdani „bűnös város” mítoszát fogalmazza újjá a tiszta nyelvi közösség eszméjében. Hatvannyolc esztendeje ezt az ideológiát Herczeg Ferenc szólaltatta meg Bródy Sándort bírálva. „Íme itt a város. Az ország fővárosa, de nem nőtt ki a nemzet testéből. Nagy sebbel-lábbal, ELŐSZÖR IS megköszönjük a Magyar Nemzetnek, hogy két cikket is közölt turistaházaink helyzetéről, így nyilvánosságot kapott mindaz, ami fölött évek óta kesergünk egymás között, s ami annyira fájdalmas a régi szervezett természetbarátoknak. Turistaházaink felszámolása nagy kárt okozott nemcsak a hazai természetjárásnak, hanem az egész magyar sportmozgalomnak, elsősorban a tömegsportnak. Az MSZMP XII. kongreszszusa irányelveinek, majd határozatának IV. fejezete 8. és 9. pontjainak szövege világosan és egyértelműen rögzíti az alantiakat: „A testnevelési és sportmozgalom előrehaladásának kulcskérdése a tömegsport támogatása stb___”, továbbá, hogy „Jobban ki kell használni a sportlétesítményeket, észszerűbben kell gazdálkodni a sportcélokra rendelkezésre álló anyagi eszközökkel”, s végül: „A szabadidő tartalmas hasznosítása fontos szerepet játszik a fizikai és szellemi képességek megőrzésében, a személyiség formálásában. Ezért fokozott gondot kell fordítani a művelődést, a sportolást, a szórakozást, a pihenést, az üdülést szolgáló intézmények jobb kihasználására és bővítésére, a hazai turizmus feltételeinek javítására, valamint a természetjárás támogatására.” A HATÁROZAT fenti soraiban kétséget kizáróan benne van a százezer szervezett természetbarát, s a körülbelül négyszázezer nem szervezett természetjáró igazsága, amikor a Turistaházakat Ellátó Vállalat megszüntetésekor helytelenítette, s ma sem tud egyetérteni azzal, hogy a testet-lelket felüdítő természetjárás célját szolgáló turistaházakból, menedékházakból nyereségkötelezett vendéglátóipari egységek, zárt üdülők lettek vagy sorsukra hagyva elpusztultak. Hónapok óta gyűjtöm a különféle sajtóorgánumokban megjelenő írásokat a turistaházak megmentésének, s újak létesítésének a szükségességéről (Magyar Nemzet, Magyarország, Turista Magazin, Hétfői Hírek, Magyar Hírlap stb.), s meggyőződésem, hogy mindezek jól tükrözik a közvélemény állásfoglalását országosan is, és vártam — a mai napig hasztalanul —, hogy végre megszólaljanak az illetékes fórumok, amelyek annak idején döntöttek a turistaházak szétosztásáról. Az eltelt öt év bőséges bizonyítékát szolgáltatta ezen intézkedés helytelenségének, s talán azokat is jobb belátásra bírta, akik esetleg jóhiszeműen vettek részt annak végrehajtásában. Amennyiben a döntésre illetékeseket nem rázták fel a kongresszusi határozat fentebb idézett fejezetében foglaltak fel kellett volna már figyelniük a sajtóban megnyitvalt közvéleményre, a sok százezer érdekelt hangjára. Az idő vészesen gyorsan múlik, a még meglevő házak állaga és berendezése tovább romlik, pusztul, avagy pedig a jövőben még ennyire sem fogják szolgálni a természetjárás érdeamerikai hebehurgyasággal raktuk ide az ország szívébe, hogy legyen nekünk ilyen is, de a nemzet véredényrendszerébe nem tudtuk bekapcsolni ... A nemzettel, mely körös-körül a provinciákat lakja, semmi belső közössége nincs”. (Új Idők, 1902. 102. Idézi: Horváth Zoltán. Magyar Századforduló. Bp. 1961. 207.) Idegen és rossz nyelvet beszélt az Akadémia, az Új Idők cikkíróinak véleménye szerint Bródy, Molnár, Szomory. Ma már talán tudjuk, hogy a nyelv gazdagítását teljesítette ki az „idegen” Budapest. S ha valaki még ma is e régi ideológiát melengeti, az ellen nemcsak a nyelvérzékem tiltakozik. Ungvári Tamás kell, céljait. Úgy vélem elérkezett a huszonnegyedik óra, amikor talán még lehet tenni valamit. ÜLJÖN ÖSSZE sürgősen a Belkereskedelmi Minisztérium, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, az Országos Testnevelési és Sport Hivatal, a" Magyar Természetbarát Szövetség, és mindazok, akik hivatali beosztásuknál fogva segíteni tudnak, s találjanak végre megoldást a még meglevő régvolt turistaházak megmentésére, az elpusztultak pótlására, sőt újak létesítésére. Nem tudom elhinni, hogy dolgozó népünk sportcélokra adott hatalmas összegeiből ne lehetne juttatni a turistaházak fenntartására, a természetjárás céljaira, amely tömegsport jellege mellett szolgálja népünk egészségvédelmét, az egészséges ifjúság nevelését, természeti értékeink önkéntes védelmét s nem utolsósorban az idegenforgalmat is. Magam is szeretem a focit, de annál csak 22 ember sportol, a sok tíz- és tízezer néző pedig egyhelyben ülve vagy állva kiabál, örvend vagy szitkozódik, sokszor velem együtt. A futballpályák épülnek egyre másra az ország egész területén. A többi, úgynevezett versenysportnál is azonos a helyzet. Egy pár ember küzd, a sok ezer néző pedig valóban csak néz. Ugyancsak folyamatosan létesülnek a jól felszerelt sportpályák is. Mindezekkel szemben van ebben az országban mintegy ötszázezer természetbarát, aki állandóan járja a hegyeket, az erdőket a saját költségén, a saját felszerelésében, s ez a félmilliós tömeg mind sportoló, mégpedig egyéni sportoló. Ez igazi s nem alkalomszülte tömegsport, ahol ráadásul még korhatár sincs. Sportpályájuk a szabad természet, nincs szükségük sok milliós költséggel megépített stadionokra, de sportolásuk közben védik a természetet, az általuk és mások által ott megvalósított jóléti objextumokat (erdei pihenők, források, kilátóhelyek stb.) s egyéb nemzeti értékeinket is. JOGOS IGÉNYÜk csak úgi, hogy az elődeik és saját anyagi és fizikai erejükből létrehozott menedékházak, turistaházak ne a természetjárástól idegen érdekeket szolgáljanak, ne az ifjúság egészségét is megrontó, s jól jövedelmező italmérés legyen azokban a fontos, hanem a turistaházak valóban legyenek turistaházak, váljanak ismét a hosszú, több napos túrázások bázisaivá. Nincsenek luxus igényeik, s csak azt kérik vissza, ami eredetileg is az övék volt. Kerüljenek vissza a turistaházak újra a Magyar Természetbarát Szövetség kezelésébe és irányítása alá. Egészen természetes, hogy szükséges az elpusztultak pótlása, s mindegyik rendbehozatalához, majd fenntartásukhoz a megfelelő költségkeret biztosítása, is."Úgy érzem, hogy az eddigi mulasztásokat, közös erőfeszítéssel, de most már soron kívül, végre helyre kell hozni. Cselényi Vilmos Budapest A Magyar Nemzet vitafóruma Tűzzék napirendre a turistaházak ügyét