Magyar Nemzet, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-19 / 142. szám

4 Új írás, Irodalomtörténeti Közlemények, Somogy Justh Zsigmond életművét vallatja Németh G. Béla az Új Írás júniusi számában Szemközt egy legendával címmel megjelent tanulmányá­ban. A vizsgálódás tárgya első­sorban a széppróza, s azon be­lül is főleg a Faimus című re­gény, amelyet Halász Gáborék annak idején alaposan túlérté­keltek. A magyar arisztokrácia világának ábrázolása epikánk „élvonalszintjén’’ mai napig sem történt meg — állapítja meg a szerző. S kétségtelen az is, hogy Justh, „ha nem tar­tozott is a magas arisztokrá­ciához, mint hinni és hitetni szerette volna, belülről volt otthon e világban”, és (Napló­ja, tanúsága szerint is) kitűnő megfigyelő és művelt ember volt. Tehát legalább hiteles külső rajzot, tablót­ nyújthatott volna. A Formus azonban iga­zából ezt sem adott: „a regény Jókai-, s még inkább Mikszáth­­rajz, elmélettel megfejelve, s elméleti illusztrációvá kárhoz­tatva és korlátozva, méghozzá szerencsétlenségére, egy művé­szetellenes, lapos elméletnek, a késő-pozitivizmus társadalom­biológiájának illusztrálására kárhoztatva és korlátozva.” Justh „valós” témából indult ki, abból, hogy egy olyan kor­szakban, a századvégen — ami­kor a társadalom szerkezete és értékrendje nagy változáso­kon ment át — az arisztokrácia nem példaadó többé, sem élet­forma, sem életnorma tekinte­tében. „Ehhez regenerálódnia kellene, de sem önmagából, sem a vagyonban és hatalom­ban közvetlen alatta húzódó polgári szférákból nem regene­rálódhat.” Mindezt Justh jól vette észre, de regényében tétel­­szerűen hirdette meg azt, amit a kor „agrárius” n­eo-konzerva­­tívjai a politikában: a felülről jövő, a „patriarkális” nép-, sőt fajvédelmet. Egyik hőse, báró Czobor Ádám — „fölfrissíten­dő az ősi vért” — parasztlányt vett feleségül, s az alföldi kú­riában élő leánya, Erzsike báró­nő „örökli egyrészt a történeti osztály kifinomultságát és ve­zetőkészségét, másrészt a vég­telen paraszti bölcsességet, nyugalmat és tetterőt”, ő az óhajtott, új vezető réteg „kite­nyésztett prototípusa” — Szabó Dezső Böjthe Jánosának női előképe. „Házasság és születés, csirkenevelés és gyerekgondo­zás, betegség és szegénység, sőt még a halál is könnyebb az ő tanácsainak fonalán, vagy ép­pen személyes jelenlétében. A parasztok — nem éppen a ma­gyar nyelvszokásba illően — ,Miasszonyunk’-ként emlegetik és titulálják.” Justh — akinek „intellektuá­lisan telített s rétegezett nyel­ve, szociológiai iskolázottsága figyelme, erős művelődési vi­szonyító képessége valóban új­donsága a századvége epikájá­nak” — ha hősei belső életéről, érzelmeiről van szó, zárt (és korában divatos) teóriák foglya marad. Egyrészt azt állapíttatja meg ,,narrátoraiéval, hogy az alföldi parasztoknak és arisz­tokratáknak — illetve a pa­raszt-arisztokrata szimbiózis­nak — „superioritása” vann minden faj fölött a világon. (A felvidéki arisztokrácia elkeve­­redése cselédségükkel viszont már „degenerálódás”, hiszen azok cselédek, németek és „tó­tok”.) Másrészt a Fuimus-nak alig van olyan figurája, aki egyén és nem eset. Ezzel együtt is a szerző fel­tételezi, ha Justh tovább él, mindenképpen megszabadult volna teóriáinak terheitől .Annál is inkább, mert előbb­­utóbb érzékelnie kellett volna mint fordulnak el tőle illuszt­ratív elméletiessége és ideoló­giája következtében írótársai Gozsdu Elek emberi elfordulá­sa tőle — akinek művészetéből pedig ugyancsak nem hiány­zott e tehertétel — igazolhatja ezt egyik oldalon; Pekár Gyu­lának és elvbarátainak iránta fokozódó rokonszenve viszont a másik oldalon.” Ugyancsak Németh G. Béla a szerzője annak az írásnak, amely — az Irodalomtörténeti Közlemények új számában . Beszélgetőfüzetei kapcsán mondja el véleményét Babits Mihály személyiségéről. A szerző szerint „a századfor­dulóval kezdődő, nagy válság­érzetből, világválságból Babits is a régi korok nagy európai kultúrájában, az antik, a kö­zépkori, a reneszánsz kultúrá­ban keresett segítséget, s a XIX. századtól öröklött, a leg­nemesebb értelemben vett hu­manista polgári liberalizmusát ennek az örökségnek az erői­vel igyekezett megóvni”. Ezt azért szükséges megemlíteni, mert a Beszélgetőfüzetek ideje 1938-ra, majd 1940—41-re esik, tehát, mind a költő életében, mind a történelemben bonyo­lultan nehéz időre, amikor „minden humánus európai ha­gyomány és minden európai műveltségű ember nehéz pró­ba, nehéz vizsga elé került”. A Beszélgetőfüzetek azt bi­zonyítja, hogy a legbelsőbb ter­mészetévé vált irodalmi kultú­ra a legnehezebb külső-belső helyzetben is megőrizte, de fi­nomította is Babits tisztánlá­tását. De érdemes felfigyelni a halálraítélten is emberségét megőrző Babits katolicizmusá­ra is. „Sokszor mondották pusztán etikainak vagy kultúr­történetinek, vagy filozofikus­nak vagy tradícióőrzőnek Ba­bits ragaszkodását öröklött hi­téhez. Valójában jelen vannak mind ez elemek, de a füzetek oszthatatlannak mutatják ka­tolicizmusát, amelyre nem emennek vagy amannak a vo­násnak a vállalása, hanem in­kább ennek vagy annak a vo­násnak az erősebb vonízása a jellemző.” A Berzsenyi-kultusz utóéletéből közöl vázlatokat Kanyar József a Somogy új számában. Szó esik arról is, hogy a Kaposvárott székelő Berzsenyi Társaság 1948. má­jus 9-én, a költő születésének 172. évfordulóján felavatta Niklén az addig rendkívül el­hanyagolt állapotban levő, s rendbe hozatott kriptát és a kúriát is (ahol különben meg­semmisült az értékes családi levéltár). „Az előző napon a Társaság a Válasz című folyó­irat íróinak közreműködésével Kaposváron, a városháza nagy­termében ünnepi díszülést tar­tott. Az ülésen Németh László Berzsenyiről, Tolnai Gábor Kazinczyról adott elő, Illyés Gyula és Takáts Gyula verse­ket olvasott fel. Közreműkö­dött a Kaposvári Kórus, vala­mint a fiú- és a leánygimná­zium egyesített kórusa; dr. Sí­pos Ferenc Berzsenyi verseiből adott elő.” A Berzsenyi Társaság meg­szűnése után a múzeum és a levéltár folytatta a Berzsenyi­kultusz ápolását. Ekkor, 1954- ben került sor a niklai Berzse­nyi Emlékmúzeum megalapítá­sára, a Petőfi Irodalmi Mú­zeum támogatásával. A máso­dik, bővített kiállítás 1956-ban nyílt meg a Berzsenyi-ház fala között, itt Veres Péter, Fodor József és Képes Géza képvisel­te a Magyar Írószövetséget. A harmadik kiállítás — ugyan­csak a Petőfi Irodalmi Mú­zeum segítségével — 1967-ben nyílt meg, Sára Péter rendezé­sében.” A. G. Ma­i Nemzet Az elefántember Bemutató a Pesti Színházban „KI LÁTOTT MÁR­ ILYET?” Hüledeznek a nyo­morult John Merrick láttán, akit a természet csontdudo­rokkal és bőrlebernyegekkel torzított el. A szörnyszülöttet anyja a sorsára hagyta, a do­logházban verték, mutogatták a vásárban, mígnem Frederick Treves, az ifjú, törekvő, sike­res sebésztanár a pártfogásá­ba vette, s a megtollasodott angolok részvénytársasága holtáig eltartotta. Az ezer­nyolcszáznyolcvanas esztendő­ket idézi Az elefántember, Bernard Pomerance felemás színműve. A téma meghökkentő, hatá­sos. S van igazsága is. Szen­vedélyesen kárhoztatja e szín­mű az olyan társaságot, ha úgy tetszik: az olyan társa­dalmat, amely a zsinórmérték­től eltérő, egyszeriségében rendellenes embert kitaszíta­ná. Vagy nemes eszmények nevében addig formálgatja, farigcsálja, amíg nem idomul a mintához, a normához. Pe­dig lehet, hogy az efféle kö­zösségben éppen a normális az abnormális. A FURCSASÁGOK LEBI­LINCSELIK a figyelmet, s a gondolatok feledtetik a gyar­lóságokat. De csak ideig­­óráig. Aki nem átallja szigo­rúbban vallatóra fogni vagy kétszer is végignézni e szín­művet, mint e sorok szerző­je megcselekedte, az felfedez­heti, hogy öntörvényű drama­turgia híján, a szerző innen­­onnan kunyerálta a színiesz­közöket, a brechti színháztól éppúgy, mint a bulvár-szín­padoktól. Elsősorban elidegenítenének a jelenetednek, bár egyszer­­másszor bolondoskodnak, bo­­londítanak is, például: „A leg­fontosabbak a nők”... „Mi­kor az illúziónak vége van, meg kell ölnie önmagát"... Van a nézőnek szemközt­ sze­­gezett monológ a bemutatko­záshoz s újrabemutatkozáshoz, van szemléltetés s újabb szemléltetés, van álomlátás újra s újra. A drámaszerke­zetet nemcsak vonalzóval, ha­nem körzővel is rajzolgatta a szerző. A párhuzamosok mel­lett egyszercsak olyan görbé­ket, kanyarokat, kitérőket is lelni, mint az elefántembert és a doktort egymástól szük­ségtelenül elválasztó belga ki­ruccanás, a sohasem-lesz csőd fenyegetése vagy az ugyan­csak sohasem-lesz diagnózis jövendölése. Kevés a valóban erőteljes epizód, az egyik váz­latos, a másik zavaros, a har­madik szerény szimbólummal traktál, a negyedik (azaz: jó­­néhány) súlytalan poénokkal, pikantériával, alkalomadtán még atelier­ szellemességgel is ékeskedik. Ahelyett, hogy a személyekre ügyelnének e szcénák. Egyszeriben arról ér­tesítenek, hogy a felső tíz­ezerig felemelkedő elefántem­ber halálközelben él, anélkül, hogy megmutatnák az érvé­nyesüléshez társuló életképte­lenség, ellentmondásosság, groteszkség lépcsőfokait. Mind­ezért az orvostanárra is úgy tör rá a bűntudat, mint va­lamiféle természeti katasztró­fa. SZABATOSAN DEMONST­RÁLJA e színművet a Pesti Színház magyarországi bemu­tatója, amely Osztovits Leven­te alkalmas fordítását szólal­tatja meg Kapás Dezső gáncs­­talan­­ színrevitelében. Észre kell venni, e rendező vonzó­dik a fonák, beteg, bizarr sor­sokhoz. Eszerint alakította a népszerű angol—amerikai iro­dalomból a Bot és gitár, a Ka­kukkfészek, a 22-es csapdája, az Equus­s végül Az elefánt­ember sorozatát. Színimunkái akkor szerencsésebbek, ha sze­rényen szolgálhatja anyagát. Bárcsak mesterművekhez sze­gődne. Mindenekelőtt az elefántem­ber kelt érdeklődést, vagyis az a Gáspár Sándor, aki egy si­keres színészosztály egyik leg­­talentumosabb tagjaként, majd a vígszínházi szerepekben is, a közelmúltban egy főszerep­ben is kitűnt. Már az is tisz­teletre méltó, amint aranyos fiatalember létére pőreségében is felvállalja a torzat, a sán­tító féloldalasságot, a ficamos elferdü­lést. Az arc deformá­ciójából következik a beszéd artikulálatlansága, pontosab­ban: az a rafinált artikuláció, amely gyermekes naivitást, su­taságot, egyúttal szeretetre­­méltóságot is lop a szerepbe, így az egyszer-egyszer hibát­lanul formált hangok kivéte­lességükkel a gor­dolatot ki­csengetik. Mégis az indulatok a legmegragadóbbak, a köny­­nyes, verejtékes, ziháló reme­gések. Arról árulkodnak, ez a John Merrick mégiscsak ember maradt. A magabiztos, azután meg­torpanó sebésztanárt Hegedűs D. Géza játssza, a vígszínházi színészek mindenkori megbíz­hatóságával, ugyanakkor mű­vészi nyugtalansággal. A fia­tal hős­ feladatokkal induló szí­nész mindig is valamiféle kü­lönösséget, konokságot sejte­tett, s e keménysége okozhat­ja a küszködését, hogy fel­törhessenek azok a lefojtott szenvedélyek, amelyek ezúttal Frederick Trevest inkább fel­­ajzottnak, fel­korbácsol­­nak, "semmint lelke mélyéig felin­­dultnak láttatják. Az elefántember esetének mellékfiguráiból kettőt-kettőt vállaltak mások. A mutatvá­nyost és a kórházigazgatót formálja meg Kovács János, aki sikerrel váll­alakot, nem­várt pillanatokban mégis el­bizonytalanodik, meglehet bu­dapesti bemutatkozásának lámpaláza miatt. Egy nővért és egy színésznőt alakít Béres Ilona, aki most is szívesebben él a színlelés, mint az őszin­teség árnyalataival. A tűfe­­jűek viszolyogtató triászát áb­rázolja tapintatosan Pap Vera, Marton Kati és Bánfalvi Ági, mégpedig a leleményes János­kán Márta sápatag „brüsszeli csipkéiben”. LEGVÉGÜL, A LÁTVÁNY, amely példásan puritán, mégis sokatmondó. Az a színpadkép, amelyet a szcenikus Eberwein Róbert és a világítás-tervező Vigh József segítségével Raik László készített az fénycső­rendszerével, négyzethálós ol­dalfalaival, fekete-fehér kont­raszthatásaival egyaránt tud vásári sátrat és auditóriumot, kórházat és ketrecet, mi több: katedrálist idézni. Zengő or­gonaszóra. A hitetleneknek csodamódra. Bogácsi Erzsébet MOSÓGÉP, CENTRIFUGA SZERVIZ külföldi és hazai AUTOMATA MOSÓGÉPEK, háztartási gépek JAVITASA Bp. VII., Dob u. 3. Telefon: 423—727, 127-984 . Péntek, 1981. június 19. Naiv művészek kiállítása a kecskeméti múzeumban Naiv szavunk — oly régen­­ vettük kölcsön, hogy sajátunk már — különös hangulatú. Jel­zőként kicsinylő, de jóindula­túan az. Hangulata csodálkozó. Talán ezért, hogy a képzőmű­vészet egy furcsa területét és az abban alkotót naivnak mondjuk. Az valóban, ha el­gondoljuk, ez a művészet — bár folytonossága nem felde­ríthető — ősi formákat, kifeje­zésmódot őriz, amelyet rajtuk kívül csaknem mindenki elfe­lejtett. Ez után azonban az új­rafelfedezések korszaka követ­kezett a felfedezések örömei­vel és túlzásaival. Ennek el­múltával azonban már úgy nézzük a naiv népi alkotók munkáit, ahogy a szó sugallja: megértő csodálkozással, a min­denkori műnek és művésznek járó tisztelettel, így nézzük vé­gig a kecskeméti múzeum ki­állítását is. A hazai műbírálat a naiv fes­tészetet, szobrászatot régóta a népművészet kései megnyilvá­nulásának ítéli, 1934 óta min­denképp. Abban az évben ren­dezte Bálint Jenő a „Magyar Őstehetségek Kiállítását”. A Gyöngyösbokréta korszaka ez. Bálint Jenő, aki a talmi helyett igazi művészettel kívánt szol­gálni, a kiállításon a kilenc parasztfestő alkotásai mellett nagy népművészeti anyagot mutatott be, mintegy sugallva, hogy a festők esetében az egy­szeri névsorolvasás után vilá­gos: más-más iskolába sorol­hatók. A neveket nem árt fel­idézni : Győri Elek, Nyergesi János, Oravecz Imre, Áldozó József, Nagy Mária, továbbá Benedek Péter, Káplár Miklós, Nagy Balog János és Nagy Ist­ván. A népművészeti gyűjte­mény is összetett volt, szere­peltek benne a falusi kismes­terségek tárgyai. Az előzményekből követke­zik, hogy a naivnak nevezett művészek munkáit gyűjtők ed­dig csaknem kizárólag falun kereskedtek. Városon talán er­re módjuk sem lett volna. A városi annyag felkutatása már­­csak azért is elmaradt, mivel a naiv művészet jelensége ipa­ri környezetben más érték­rendbe kerül. Megítélése szi­gorúbb, a műveket könnyebb patologikus megnyilvánulás­ként kezelni, mintsem elemez­ni. Pedig meglehet, főleg lelki alkat dolga, hogy valaki Süli András, vagy Nagy Balog Já­nos útjára lép. Kettejükben csupán az indíttatás és az ér­tékteremtő szándék a közös. Nehéz dolga lenne annak, aki — akár a kecskeméti anyag alapján — pontosan szeretné meghatározni, hogy léte kor­hoz, helyhez vagy képzettség­hez kötött. A magasnak is mondott festészettől, szobrá­szattól leginkább az alkotó személyisége választja el. Míg a többiek mindig számítanak a közösség ellenőrzésére, jóváha­gyására még akkor is, ha mű­veiket kihívásnak szánják, a „naiv” csak belső kontroll sze­rint dolgozik. Világa ezért leg­többször őszintébb, eredetibb, ugyanakkor szegényesebb, mint a hivatásosaké. Ritkán ismeri a perspektívát, vagy maga akarja felfedezni. Műve legin­kább a gyerekrajzokkal rokon. Birodalmát sok veszély fenye­geti : belülről a rajzi félművelt­ség, kívülről az álnaivok meg­jelenése. A kecskeméti múzeum kiál­lításának nagy érdeme, hogy a rendezők biztos kézzel válasz­■ tották ki a most látható anya­got. Az egymással össze nem vethető munkákat, alkotókat nem a szakmában már létező rangsor szerint szerepeltetik, hanem valós értékük alapján. Ez pedig lehet a mű teljessége, vagy a puszta információ. így kerülhetett egymás mellé Süli András képei közül a Virágvá­za az asztalon című, préselt ké­pet másoló akvarell és a Pa­rasztember megy a tanyára, a festő talán legtöbbet mondó munkája. Hómezőben kövér ló húzta szán, azon piros kendős asszony és pipázó férfiak. Az előtérben, amúgy urasan, szi­varozva, de gyalog, virágos ka­lapban, virágos vőfélyszalaggal a vállán, ám rövid kabátban, talán az alföldi béres művész maga. A fafaragó Homa János He­gyibeszéd címet viselő szobor­­csoportja nagy titok. Tökéletes szerkezet, a formák teljes biz­tonsága, időtlen, mégis egyéni figurák. A műnek minden bizonnyal román kori előképe van, ez azonban nem külső je­gyekben, a munka szellemében mutatkozik. A titok felderíté­sét nem segítik Homa János életrajzi adatai. Summásként, útkaparóként aligha szerezhe­tett ismereteket a középkori szobrászatról. Valóban őstehet­ség, akár­csak a különös sorsú Gyovai Pál, aki nyolcvanesz­tendős korában faragta kőbe első szobrát. Gyovai figurái időtlenek, mint az anyag, amelyet válasz­tott. Mintha egy letűnt kor, ki­halt népcsoport üzenne általuk, maga után hagyva hite, képes­ségei legjavát. Archaikus alak­jait szemlélve tűnik fel, hogy ami a minőséget, eredetiséget illeti, a kiállítás szobrokban milyen gazdag, a faragók vilá­ga mennyire közel áll a szak­ma legújabb törekvéseihez. Bi­zonyosság erre a karcagi Orsi Imre nem egy munkája, közü­lük is a fából készült, öltözte­■ tett Kata, vagy Cseh László vásári figurákat idéző, Mulat­ság című több alakos csoportja. A festők közül Balázs János­tól már jól ismert, sokszor megcsodált képeket láthatunk. Megrendítőek Oláh Jolán port­rékká lett szorongásai, a Ré­mület és a Cigánygyerekek. Félelmet tükröznek Czene Já­­nosné vallásos víziói is. Kette­jük munkái, akárcsak az isko­lázott Mokry-Mészáros Dezső művei, lélektanilag pontosan értelmezhetők. Pozsgai Pálné a kiállításon a Magyarország az első világhá­borúban című sorozatával sze­repel. Világa a gyermekrajzo­ké. Szemlélete Vankóné Dudás Juli rokonává teszi , tanítani, eseményeket közölni akar. Ők mindketten tudatosan őrzik képi világukat, előadásmódjuk kezdettől fogva szinte változat­lan. Ellenkező példával szolgál Gajdos János. Az Udvar még ösztönös festőt mutat. A Köz­hírré tétetik már iskolázott, ritka rajz- és színérzékenység­ről tanúskodik. Harmadik vászna polgári közönség szá­mára készült, inkább annak ízlése, mint alkotójának tehet­sége szerint. A többarcú életművet létre­hozó Gajdos János útja a Ma­gyar Naiv Művészek Múzeuma mostani kiállításának jelképe lehet. Példa arra, hogyan kell egyéni és közös értékkel gaz­dálkodni. A kecskeméti képtár jól sáfárkodik azzal, ami reá bízatott. Megay László NAPLÓ A limai magyar nagykövet­ség a perui főváros pedagó­gusházában ünnepséget ren­dezett kedden Bartók Béla születésének századik évfordu­lójára. Előadás hangzott el a zeneszerző életművéről, majd Gustavo de la Cruz perui zon­gorista Bartók-műveket adott elő.♦ A csehszlovákiai Pod­jedradyban tizenkilencedik alkalommal rendez­ték meg az ötnapos előadóművészi fesztivált. A fesztiválon az ország legjobb csoportos és egyéni irodal­mi műsorait mutatják be és sor ke­rül a fiatal és főiskolás előadó­művészek versenyére is. Konzul­tációkat is tartanak a külföldi résztvevőkkel — elméleti kérdések­ről. A magyar előadóművészeket Szentpál Mónika, a Radnóti Mik­lós Színpad tagja képviselte a fesz­tiválon. A külföldi művészek be­mutatkozó estjén „Magyar Ámor” című, itthon is nagy sikert aratott estjének műsorából mutatott be részleteket. A műsor élénk vissz­hangja a művészet nyelvi nehéz­ségeken is felülemelkedő erejét bizonyította: a közönség Szentpál Mónika szuggesztív előadása nyo­mán „értette” a régi magyar iro­dalmi alkotásait. Két kiállítás nyílt meg csü­törtökön a Fővárosi Művelő­dési Házban. A földszinti kór­teremben Mezőtúr mutatkozik be egy százötven darabból ál­ló fazekasgyűjteménnyel, míg az emeleten Kocsi Márta és Csömör Lajos ifjú bútorké­­szítő, népi iparművészek, Endresz Teréz naiv képkészí­­tő és Papp Mihályné szőnyeg­­készítő munkái láthatók. A fővárosi tanács emléktáb­lát állít Zsirai Miklós akadé­mikus, Kossuth-díjas egyetemi tanár (1892—1955), nyelvünk finnugor rokonsága nemzetközi hírű kutatójának tiszteletére. Az emléktábla a Budapest, II., Bimbó út 101a. számú ház fa­lán fog állni, itt lakott Zsirai Miklós élete utolsó éveiben. Az emléktábla felavatása 1981. jú­nius 24-én, de­ 11 órakor lesz, az avatóbeszédet Lakó György akadémikus, egyetemi tanár tartja. Varga Győző grafikusmű­vész színes kőrajzainak kiállí­tása június 27-én délelőtt nyí­lik meg a Soproni Festőterem­ben. A tárlat július 8-ig lát­ható. A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Lammermoori Lu­cia (4. bér­. 8. oa.. 7) — Nemzeti Színház: Repülési kísérlet (7) — Népszínház—Várszínház: In. Clau­­dius (7) — Pesti Színház: Széche­nyi (A veszprémi Petőfi Színház vendégjátéka. 7) — József Attila Színház: Éjféli lovas (Karinthy 5. 7) — Állami Bábszínház a Nép­közt­ársaság útján: Gulliver Lili­­­putban (de. 10) — Jókai téren: A bűvös tűzszerszám (de. 10) — Ze­nélő udvar: Hernádi Hilda zongo­raestje (Fiatal zongoraművészek 1. 8) — Mátyás-templom: Kovács Endre orgonaestje (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkusz '81. (du. fél 4 és fél 8) — Pesti Vigadó: Egy kis hazai (fél 8). Rövid műsor- és szereplőlista, a Pesti Műsorban.

Next