Magyar Nemzet, 1981. június (37. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-19 / 142. szám
4 Új írás, Irodalomtörténeti Közlemények, Somogy Justh Zsigmond életművét vallatja Németh G. Béla az Új Írás júniusi számában Szemközt egy legendával címmel megjelent tanulmányában. A vizsgálódás tárgya elsősorban a széppróza, s azon belül is főleg a Faimus című regény, amelyet Halász Gáborék annak idején alaposan túlértékeltek. A magyar arisztokrácia világának ábrázolása epikánk „élvonalszintjén’’ mai napig sem történt meg — állapítja meg a szerző. S kétségtelen az is, hogy Justh, „ha nem tartozott is a magas arisztokráciához, mint hinni és hitetni szerette volna, belülről volt otthon e világban”, és (Naplója, tanúsága szerint is) kitűnő megfigyelő és művelt ember volt. Tehát legalább hiteles külső rajzot, tablót nyújthatott volna. A Formus azonban igazából ezt sem adott: „a regény Jókai-, s még inkább Mikszáthrajz, elmélettel megfejelve, s elméleti illusztrációvá kárhoztatva és korlátozva, méghozzá szerencsétlenségére, egy művészetellenes, lapos elméletnek, a késő-pozitivizmus társadalombiológiájának illusztrálására kárhoztatva és korlátozva.” Justh „valós” témából indult ki, abból, hogy egy olyan korszakban, a századvégen — amikor a társadalom szerkezete és értékrendje nagy változásokon ment át — az arisztokrácia nem példaadó többé, sem életforma, sem életnorma tekintetében. „Ehhez regenerálódnia kellene, de sem önmagából, sem a vagyonban és hatalomban közvetlen alatta húzódó polgári szférákból nem regenerálódhat.” Mindezt Justh jól vette észre, de regényében tételszerűen hirdette meg azt, amit a kor „agrárius” neo-konzervatívjai a politikában: a felülről jövő, a „patriarkális” nép-, sőt fajvédelmet. Egyik hőse, báró Czobor Ádám — „fölfrissítendő az ősi vért” — parasztlányt vett feleségül, s az alföldi kúriában élő leánya, Erzsike bárónő „örökli egyrészt a történeti osztály kifinomultságát és vezetőkészségét, másrészt a végtelen paraszti bölcsességet, nyugalmat és tetterőt”, ő az óhajtott, új vezető réteg „kitenyésztett prototípusa” — Szabó Dezső Böjthe Jánosának női előképe. „Házasság és születés, csirkenevelés és gyerekgondozás, betegség és szegénység, sőt még a halál is könnyebb az ő tanácsainak fonalán, vagy éppen személyes jelenlétében. A parasztok — nem éppen a magyar nyelvszokásba illően — ,Miasszonyunk’-ként emlegetik és titulálják.” Justh — akinek „intellektuálisan telített s rétegezett nyelve, szociológiai iskolázottsága figyelme, erős művelődési viszonyító képessége valóban újdonsága a századvége epikájának” — ha hősei belső életéről, érzelmeiről van szó, zárt (és korában divatos) teóriák foglya marad. Egyrészt azt állapíttatja meg ,,narrátoraiéval, hogy az alföldi parasztoknak és arisztokratáknak — illetve a paraszt-arisztokrata szimbiózisnak — „superioritása” vann minden faj fölött a világon. (A felvidéki arisztokrácia elkeveredése cselédségükkel viszont már „degenerálódás”, hiszen azok cselédek, németek és „tótok”.) Másrészt a Fuimus-nak alig van olyan figurája, aki egyén és nem eset. Ezzel együtt is a szerző feltételezi, ha Justh tovább él, mindenképpen megszabadult volna teóriáinak terheitől .Annál is inkább, mert előbbutóbb érzékelnie kellett volna mint fordulnak el tőle illusztratív elméletiessége és ideológiája következtében írótársai Gozsdu Elek emberi elfordulása tőle — akinek művészetéből pedig ugyancsak nem hiányzott e tehertétel — igazolhatja ezt egyik oldalon; Pekár Gyulának és elvbarátainak iránta fokozódó rokonszenve viszont a másik oldalon.” Ugyancsak Németh G. Béla a szerzője annak az írásnak, amely — az Irodalomtörténeti Közlemények új számában . Beszélgetőfüzetei kapcsán mondja el véleményét Babits Mihály személyiségéről. A szerző szerint „a századfordulóval kezdődő, nagy válságérzetből, világválságból Babits is a régi korok nagy európai kultúrájában, az antik, a középkori, a reneszánsz kultúrában keresett segítséget, s a XIX. századtól öröklött, a legnemesebb értelemben vett humanista polgári liberalizmusát ennek az örökségnek az erőivel igyekezett megóvni”. Ezt azért szükséges megemlíteni, mert a Beszélgetőfüzetek ideje 1938-ra, majd 1940—41-re esik, tehát, mind a költő életében, mind a történelemben bonyolultan nehéz időre, amikor „minden humánus európai hagyomány és minden európai műveltségű ember nehéz próba, nehéz vizsga elé került”. A Beszélgetőfüzetek azt bizonyítja, hogy a legbelsőbb természetévé vált irodalmi kultúra a legnehezebb külső-belső helyzetben is megőrizte, de finomította is Babits tisztánlátását. De érdemes felfigyelni a halálraítélten is emberségét megőrző Babits katolicizmusára is. „Sokszor mondották pusztán etikainak vagy kultúrtörténetinek, vagy filozofikusnak vagy tradícióőrzőnek Babits ragaszkodását öröklött hitéhez. Valójában jelen vannak mind ez elemek, de a füzetek oszthatatlannak mutatják katolicizmusát, amelyre nem emennek vagy amannak a vonásnak a vállalása, hanem inkább ennek vagy annak a vonásnak az erősebb vonízása a jellemző.” A Berzsenyi-kultusz utóéletéből közöl vázlatokat Kanyar József a Somogy új számában. Szó esik arról is, hogy a Kaposvárott székelő Berzsenyi Társaság 1948. május 9-én, a költő születésének 172. évfordulóján felavatta Niklén az addig rendkívül elhanyagolt állapotban levő, s rendbe hozatott kriptát és a kúriát is (ahol különben megsemmisült az értékes családi levéltár). „Az előző napon a Társaság a Válasz című folyóirat íróinak közreműködésével Kaposváron, a városháza nagytermében ünnepi díszülést tartott. Az ülésen Németh László Berzsenyiről, Tolnai Gábor Kazinczyról adott elő, Illyés Gyula és Takáts Gyula verseket olvasott fel. Közreműködött a Kaposvári Kórus, valamint a fiú- és a leánygimnázium egyesített kórusa; dr. Sípos Ferenc Berzsenyi verseiből adott elő.” A Berzsenyi Társaság megszűnése után a múzeum és a levéltár folytatta a Berzsenyikultusz ápolását. Ekkor, 1954- ben került sor a niklai Berzsenyi Emlékmúzeum megalapítására, a Petőfi Irodalmi Múzeum támogatásával. A második, bővített kiállítás 1956-ban nyílt meg a Berzsenyi-ház fala között, itt Veres Péter, Fodor József és Képes Géza képviselte a Magyar Írószövetséget. A harmadik kiállítás — ugyancsak a Petőfi Irodalmi Múzeum segítségével — 1967-ben nyílt meg, Sára Péter rendezésében.” A. G. Mai Nemzet Az elefántember Bemutató a Pesti Színházban „KI LÁTOTT MÁR ILYET?” Hüledeznek a nyomorult John Merrick láttán, akit a természet csontdudorokkal és bőrlebernyegekkel torzított el. A szörnyszülöttet anyja a sorsára hagyta, a dologházban verték, mutogatták a vásárban, mígnem Frederick Treves, az ifjú, törekvő, sikeres sebésztanár a pártfogásába vette, s a megtollasodott angolok részvénytársasága holtáig eltartotta. Az ezernyolcszáznyolcvanas esztendőket idézi Az elefántember, Bernard Pomerance felemás színműve. A téma meghökkentő, hatásos. S van igazsága is. Szenvedélyesen kárhoztatja e színmű az olyan társaságot, ha úgy tetszik: az olyan társadalmat, amely a zsinórmértéktől eltérő, egyszeriségében rendellenes embert kitaszítaná. Vagy nemes eszmények nevében addig formálgatja, farigcsálja, amíg nem idomul a mintához, a normához. Pedig lehet, hogy az efféle közösségben éppen a normális az abnormális. A FURCSASÁGOK LEBILINCSELIK a figyelmet, s a gondolatok feledtetik a gyarlóságokat. De csak ideigóráig. Aki nem átallja szigorúbban vallatóra fogni vagy kétszer is végignézni e színművet, mint e sorok szerzője megcselekedte, az felfedezheti, hogy öntörvényű dramaturgia híján, a szerző innenonnan kunyerálta a színieszközöket, a brechti színháztól éppúgy, mint a bulvár-színpadoktól. Elsősorban elidegenítenének a jelenetednek, bár egyszermásszor bolondoskodnak, bolondítanak is, például: „A legfontosabbak a nők”... „Mikor az illúziónak vége van, meg kell ölnie önmagát"... Van a nézőnek szemközt szegezett monológ a bemutatkozáshoz s újrabemutatkozáshoz, van szemléltetés s újabb szemléltetés, van álomlátás újra s újra. A drámaszerkezetet nemcsak vonalzóval, hanem körzővel is rajzolgatta a szerző. A párhuzamosok mellett egyszercsak olyan görbéket, kanyarokat, kitérőket is lelni, mint az elefántembert és a doktort egymástól szükségtelenül elválasztó belga kiruccanás, a sohasem-lesz csőd fenyegetése vagy az ugyancsak sohasem-lesz diagnózis jövendölése. Kevés a valóban erőteljes epizód, az egyik vázlatos, a másik zavaros, a harmadik szerény szimbólummal traktál, a negyedik (azaz: jónéhány) súlytalan poénokkal, pikantériával, alkalomadtán még atelier szellemességgel is ékeskedik. Ahelyett, hogy a személyekre ügyelnének e szcénák. Egyszeriben arról értesítenek, hogy a felső tízezerig felemelkedő elefántember halálközelben él, anélkül, hogy megmutatnák az érvényesüléshez társuló életképtelenség, ellentmondásosság, groteszkség lépcsőfokait. Mindezért az orvostanárra is úgy tör rá a bűntudat, mint valamiféle természeti katasztrófa. SZABATOSAN DEMONSTRÁLJA e színművet a Pesti Színház magyarországi bemutatója, amely Osztovits Levente alkalmas fordítását szólaltatja meg Kapás Dezső gáncstalan színrevitelében. Észre kell venni, e rendező vonzódik a fonák, beteg, bizarr sorsokhoz. Eszerint alakította a népszerű angol—amerikai irodalomból a Bot és gitár, a Kakukkfészek, a 22-es csapdája, az Equuss végül Az elefántember sorozatát. Színimunkái akkor szerencsésebbek, ha szerényen szolgálhatja anyagát. Bárcsak mesterművekhez szegődne. Mindenekelőtt az elefántember kelt érdeklődést, vagyis az a Gáspár Sándor, aki egy sikeres színészosztály egyik legtalentumosabb tagjaként, majd a vígszínházi szerepekben is, a közelmúltban egy főszerepben is kitűnt. Már az is tiszteletre méltó, amint aranyos fiatalember létére pőreségében is felvállalja a torzat, a sántító féloldalasságot, a ficamos elferdülést. Az arc deformációjából következik a beszéd artikulálatlansága, pontosabban: az a rafinált artikuláció, amely gyermekes naivitást, sutaságot, egyúttal szeretetreméltóságot is lop a szerepbe, így az egyszer-egyszer hibátlanul formált hangok kivételességükkel a gordolatot kicsengetik. Mégis az indulatok a legmegragadóbbak, a könynyes, verejtékes, ziháló remegések. Arról árulkodnak, ez a John Merrick mégiscsak ember maradt. A magabiztos, azután megtorpanó sebésztanárt Hegedűs D. Géza játssza, a vígszínházi színészek mindenkori megbízhatóságával, ugyanakkor művészi nyugtalansággal. A fiatal hős feladatokkal induló színész mindig is valamiféle különösséget, konokságot sejtetett, s e keménysége okozhatja a küszködését, hogy feltörhessenek azok a lefojtott szenvedélyek, amelyek ezúttal Frederick Trevest inkább felajzottnak, felkorbácsolnak, "semmint lelke mélyéig felindultnak láttatják. Az elefántember esetének mellékfiguráiból kettőt-kettőt vállaltak mások. A mutatványost és a kórházigazgatót formálja meg Kovács János, aki sikerrel vállalakot, nemvárt pillanatokban mégis elbizonytalanodik, meglehet budapesti bemutatkozásának lámpaláza miatt. Egy nővért és egy színésznőt alakít Béres Ilona, aki most is szívesebben él a színlelés, mint az őszinteség árnyalataival. A tűfejűek viszolyogtató triászát ábrázolja tapintatosan Pap Vera, Marton Kati és Bánfalvi Ági, mégpedig a leleményes Jánoskán Márta sápatag „brüsszeli csipkéiben”. LEGVÉGÜL, A LÁTVÁNY, amely példásan puritán, mégis sokatmondó. Az a színpadkép, amelyet a szcenikus Eberwein Róbert és a világítás-tervező Vigh József segítségével Raik László készített az fénycsőrendszerével, négyzethálós oldalfalaival, fekete-fehér kontraszthatásaival egyaránt tud vásári sátrat és auditóriumot, kórházat és ketrecet, mi több: katedrálist idézni. Zengő orgonaszóra. A hitetleneknek csodamódra. Bogácsi Erzsébet MOSÓGÉP, CENTRIFUGA SZERVIZ külföldi és hazai AUTOMATA MOSÓGÉPEK, háztartási gépek JAVITASA Bp. VII., Dob u. 3. Telefon: 423—727, 127-984 . Péntek, 1981. június 19. Naiv művészek kiállítása a kecskeméti múzeumban Naiv szavunk — oly régen vettük kölcsön, hogy sajátunk már — különös hangulatú. Jelzőként kicsinylő, de jóindulatúan az. Hangulata csodálkozó. Talán ezért, hogy a képzőművészet egy furcsa területét és az abban alkotót naivnak mondjuk. Az valóban, ha elgondoljuk, ez a művészet — bár folytonossága nem felderíthető — ősi formákat, kifejezésmódot őriz, amelyet rajtuk kívül csaknem mindenki elfelejtett. Ez után azonban az újrafelfedezések korszaka következett a felfedezések örömeivel és túlzásaival. Ennek elmúltával azonban már úgy nézzük a naiv népi alkotók munkáit, ahogy a szó sugallja: megértő csodálkozással, a mindenkori műnek és művésznek járó tisztelettel, így nézzük végig a kecskeméti múzeum kiállítását is. A hazai műbírálat a naiv festészetet, szobrászatot régóta a népművészet kései megnyilvánulásának ítéli, 1934 óta mindenképp. Abban az évben rendezte Bálint Jenő a „Magyar Őstehetségek Kiállítását”. A Gyöngyösbokréta korszaka ez. Bálint Jenő, aki a talmi helyett igazi művészettel kívánt szolgálni, a kiállításon a kilenc parasztfestő alkotásai mellett nagy népművészeti anyagot mutatott be, mintegy sugallva, hogy a festők esetében az egyszeri névsorolvasás után világos: más-más iskolába sorolhatók. A neveket nem árt felidézni : Győri Elek, Nyergesi János, Oravecz Imre, Áldozó József, Nagy Mária, továbbá Benedek Péter, Káplár Miklós, Nagy Balog János és Nagy István. A népművészeti gyűjtemény is összetett volt, szerepeltek benne a falusi kismesterségek tárgyai. Az előzményekből következik, hogy a naivnak nevezett művészek munkáit gyűjtők eddig csaknem kizárólag falun kereskedtek. Városon talán erre módjuk sem lett volna. A városi annyag felkutatása márcsak azért is elmaradt, mivel a naiv művészet jelensége ipari környezetben más értékrendbe kerül. Megítélése szigorúbb, a műveket könnyebb patologikus megnyilvánulásként kezelni, mintsem elemezni. Pedig meglehet, főleg lelki alkat dolga, hogy valaki Süli András, vagy Nagy Balog János útjára lép. Kettejükben csupán az indíttatás és az értékteremtő szándék a közös. Nehéz dolga lenne annak, aki — akár a kecskeméti anyag alapján — pontosan szeretné meghatározni, hogy léte korhoz, helyhez vagy képzettséghez kötött. A magasnak is mondott festészettől, szobrászattól leginkább az alkotó személyisége választja el. Míg a többiek mindig számítanak a közösség ellenőrzésére, jóváhagyására még akkor is, ha műveiket kihívásnak szánják, a „naiv” csak belső kontroll szerint dolgozik. Világa ezért legtöbbször őszintébb, eredetibb, ugyanakkor szegényesebb, mint a hivatásosaké. Ritkán ismeri a perspektívát, vagy maga akarja felfedezni. Műve leginkább a gyerekrajzokkal rokon. Birodalmát sok veszély fenyegeti : belülről a rajzi félműveltség, kívülről az álnaivok megjelenése. A kecskeméti múzeum kiállításának nagy érdeme, hogy a rendezők biztos kézzel válasz■ tották ki a most látható anyagot. Az egymással össze nem vethető munkákat, alkotókat nem a szakmában már létező rangsor szerint szerepeltetik, hanem valós értékük alapján. Ez pedig lehet a mű teljessége, vagy a puszta információ. így kerülhetett egymás mellé Süli András képei közül a Virágváza az asztalon című, préselt képet másoló akvarell és a Parasztember megy a tanyára, a festő talán legtöbbet mondó munkája. Hómezőben kövér ló húzta szán, azon piros kendős asszony és pipázó férfiak. Az előtérben, amúgy urasan, szivarozva, de gyalog, virágos kalapban, virágos vőfélyszalaggal a vállán, ám rövid kabátban, talán az alföldi béres művész maga. A fafaragó Homa János Hegyibeszéd címet viselő szoborcsoportja nagy titok. Tökéletes szerkezet, a formák teljes biztonsága, időtlen, mégis egyéni figurák. A műnek minden bizonnyal román kori előképe van, ez azonban nem külső jegyekben, a munka szellemében mutatkozik. A titok felderítését nem segítik Homa János életrajzi adatai. Summásként, útkaparóként aligha szerezhetett ismereteket a középkori szobrászatról. Valóban őstehetség, akárcsak a különös sorsú Gyovai Pál, aki nyolcvanesztendős korában faragta kőbe első szobrát. Gyovai figurái időtlenek, mint az anyag, amelyet választott. Mintha egy letűnt kor, kihalt népcsoport üzenne általuk, maga után hagyva hite, képességei legjavát. Archaikus alakjait szemlélve tűnik fel, hogy ami a minőséget, eredetiséget illeti, a kiállítás szobrokban milyen gazdag, a faragók világa mennyire közel áll a szakma legújabb törekvéseihez. Bizonyosság erre a karcagi Orsi Imre nem egy munkája, közülük is a fából készült, öltözte■ tett Kata, vagy Cseh László vásári figurákat idéző, Mulatság című több alakos csoportja. A festők közül Balázs Jánostól már jól ismert, sokszor megcsodált képeket láthatunk. Megrendítőek Oláh Jolán portrékká lett szorongásai, a Rémület és a Cigánygyerekek. Félelmet tükröznek Czene Jánosné vallásos víziói is. Kettejük munkái, akárcsak az iskolázott Mokry-Mészáros Dezső művei, lélektanilag pontosan értelmezhetők. Pozsgai Pálné a kiállításon a Magyarország az első világháborúban című sorozatával szerepel. Világa a gyermekrajzoké. Szemlélete Vankóné Dudás Juli rokonává teszi , tanítani, eseményeket közölni akar. Ők mindketten tudatosan őrzik képi világukat, előadásmódjuk kezdettől fogva szinte változatlan. Ellenkező példával szolgál Gajdos János. Az Udvar még ösztönös festőt mutat. A Közhírré tétetik már iskolázott, ritka rajz- és színérzékenységről tanúskodik. Harmadik vászna polgári közönség számára készült, inkább annak ízlése, mint alkotójának tehetsége szerint. A többarcú életművet létrehozó Gajdos János útja a Magyar Naiv Művészek Múzeuma mostani kiállításának jelképe lehet. Példa arra, hogyan kell egyéni és közös értékkel gazdálkodni. A kecskeméti képtár jól sáfárkodik azzal, ami reá bízatott. Megay László NAPLÓ A limai magyar nagykövetség a perui főváros pedagógusházában ünnepséget rendezett kedden Bartók Béla születésének századik évfordulójára. Előadás hangzott el a zeneszerző életművéről, majd Gustavo de la Cruz perui zongorista Bartók-műveket adott elő.♦ A csehszlovákiai Podjedradyban tizenkilencedik alkalommal rendezték meg az ötnapos előadóművészi fesztivált. A fesztiválon az ország legjobb csoportos és egyéni irodalmi műsorait mutatják be és sor kerül a fiatal és főiskolás előadóművészek versenyére is. Konzultációkat is tartanak a külföldi résztvevőkkel — elméleti kérdésekről. A magyar előadóművészeket Szentpál Mónika, a Radnóti Miklós Színpad tagja képviselte a fesztiválon. A külföldi művészek bemutatkozó estjén „Magyar Ámor” című, itthon is nagy sikert aratott estjének műsorából mutatott be részleteket. A műsor élénk visszhangja a művészet nyelvi nehézségeken is felülemelkedő erejét bizonyította: a közönség Szentpál Mónika szuggesztív előadása nyomán „értette” a régi magyar irodalmi alkotásait. Két kiállítás nyílt meg csütörtökön a Fővárosi Művelődési Házban. A földszinti kórteremben Mezőtúr mutatkozik be egy százötven darabból álló fazekasgyűjteménnyel, míg az emeleten Kocsi Márta és Csömör Lajos ifjú bútorkészítő, népi iparművészek, Endresz Teréz naiv képkészítő és Papp Mihályné szőnyegkészítő munkái láthatók. A fővárosi tanács emléktáblát állít Zsirai Miklós akadémikus, Kossuth-díjas egyetemi tanár (1892—1955), nyelvünk finnugor rokonsága nemzetközi hírű kutatójának tiszteletére. Az emléktábla a Budapest, II., Bimbó út 101a. számú ház falán fog állni, itt lakott Zsirai Miklós élete utolsó éveiben. Az emléktábla felavatása 1981. június 24-én, de 11 órakor lesz, az avatóbeszédet Lakó György akadémikus, egyetemi tanár tartja. Varga Győző grafikusművész színes kőrajzainak kiállítása június 27-én délelőtt nyílik meg a Soproni Festőteremben. A tárlat július 8-ig látható. A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Lammermoori Lucia (4. bér. 8. oa.. 7) — Nemzeti Színház: Repülési kísérlet (7) — Népszínház—Várszínház: In. Claudius (7) — Pesti Színház: Széchenyi (A veszprémi Petőfi Színház vendégjátéka. 7) — József Attila Színház: Éjféli lovas (Karinthy 5. 7) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Gulliver Liliputban (de. 10) — Jókai téren: A bűvös tűzszerszám (de. 10) — Zenélő udvar: Hernádi Hilda zongoraestje (Fiatal zongoraművészek 1. 8) — Mátyás-templom: Kovács Endre orgonaestje (8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkusz '81. (du. fél 4 és fél 8) — Pesti Vigadó: Egy kis hazai (fél 8). Rövid műsor- és szereplőlista, a Pesti Műsorban.