Magyar Nemzet, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-16 / 217. szám
Szerda, 1981. szeptember 16. MtRJiOT NClílZOt Harminc nap Észak Gyalogkakukk kengyel nélkül Tavak után tuntuk. Eltűnik a fenyő, él a nyírfa, a természet leköltözik a lábadhoz, bokamagasságba. Csak ha lehajolsz, veszed észre, hogy apró virágok bújnak meg a zöld kúszónövények között. Ezerféle ésfajta növény él és virul, rajtuk taposol. Mintha Gulliver gázolna vigyázatlanul a liliputiak rózsakertjében. Puhán süpped, hullámzik a végtelen növénytakaró. A tunturi a csalóka látszatok, tévesztések világa. Elindulsz a Sas-hegy magasságú, kopárnak tetsző „dombocska” felé. Kaptatsz felfelé, lábad parányi növényeken tapos, kaptatsz a csúcs felé. Félórácska csupán az egész, mindjárt felérsz. Az utolsó méterek, még néhány lépés, és ... és leülsz a meglepetéstől: újabb dombocska kerekük előtted. „Csúcs” „csúcsot” követ, mintha elcsúsztatott emeletes földkupacok közé keveredtél volna, fennsíkra érsz újra és újra a csúcs helyett. S amikor már hagynád az egészet, amikor már lemondanál arról, hogy a legmagasabb pontról tekints körbe a mélyben csillogó tavakra, folyókra, az erdők végtelenjére, akkor hirtelen megszólal nem messze tőled egy hang, odanézel: ütemesen füttyöget egy madár, furcsa szerzet, éles hangon sípol, s két vékony lábán idétlenül ugrál feléd a kövek között. Ha közeledsz hozzá, élesedik a füttye, mígnem felrepül. Ám kisvártatva újra hallod a hippezését, szökdécsel feléd ismét a tunturi fura madara. Mint a rajzfilmbeli gyalogkakukk, éles bhipbippel hívogat, jön, hogy aztán odébbrepüljön, s újrakezdje a csalogatósdit. Nincs hát megállás, nincs visszakozz, mászol a madár után, észre sem veszed, hogy nem hullik már a bippezés, de feltűnnek furcsa kőrakások, totemoszlopokat idéző építmények, s tudod, ez már az utolsó bukkanó, előtted járó tuntummászók ünnepelték vég nélkülinek tűnő útjuk sikeres befejezését e szürke emlékművekkel. S sziklatöredékeket görgetsz te is egymásra, hogy lentről is lássák: itt vagy a tetőn, a tetőn, ami neked, aszfaltot koptató városlakónak, a világ teteje, a megmászható csúcsok csúcsa. Itt vagy a felhők fölött, életedben soha nem voltál még ily közel az éghez, s a földi világ gyönyörű rendben vonul alattad. Paradicsomi szépség! S amikor a felerősödő szél keresztül-kasul vágtat a csupasz fennsíkon, szívesen ereszkedsz vissza ebbe a föntről gyönyörű világba. Ráébreszt a szél, hogy vendég vagy csak itt, alkalmi látogató, aki azért mászott ide, felhők magasába, hogy megtudja, milyen nagyszerűt alkotott is a természet — odalent, az ő világában. Norvajárvi sűrű fenyvesében széles út vezet az emlékkápolnához. Több ezer elesett német katona holttestét fedik a szürke kőlapok. Rovaniemit 1944-ben porrá égették a viszszavonuló német csapatok. A lappföldi csata pusztításait a város kiheverte. Az áldozatok számára nincs jóvátétel. A vendégkönyvben bejegyzés: A bánat és fájdalom háza ez. Több értelmű szavak. Hírből ismerem csak a háborút. Személyes fájdalmak emléke nem nyomaszt, nem keserít. Nehezen értem, amikor évtizedekkel a történtek után is felizzik a gyűlölet, újra harsan a vád a régi bűnökért, amikor a fiúkat is kárhozhatják az apák tettéért. Most mégis ellentmondásos érzések fognak el. Keserű indulat a rombolókkal szemben. Keserű sajnálat a halott katonák iránt. Kik porladnak a sírokban? Gyilkosok? Áldozatok ? Gyilkosok. Áldozatok. Egyértelmű választ keresni — hiábavaló. Nem olyan korban élünk. És hogy az értelem igazsága mégse nyomhassa el teljesen az érzések hullámait, kis csapat bukkan elő a sűrűből. Négyen masíroznak a kápolna felé. Elöl a papa, hatvan körüli, egyenes tartású német úr, mögötte a mama, s a két gyerek. Egymás mögött lépnek, libasorban, zubbony helyett reklámtrikó feszül a mellükön, de a lépteik, a tekintetük .. ismerős, mintha már láttam volna valahol... Eltűnnek a kápolna homályában. Vajon miről mesél gyermekeinek az apa, odabent, a bánat házának sötétjében? Kísért a múlt. K. úrral ezer kilométerrel odébb, Norvégiában hoz össze a vakvéletlen. K. úr kedélyes, pocakos hamburgi üzletember, amióta nyugdíjas, a nyarat Norvégiában tölti. Pisztrángozik, kirándul, meglátogatja norvég barátait. Ismeretségei a háború idejéről származnak, szívesen látott vendég minden évben, mondja. Hat évig volt katona itt Északon, miként telt el az a hat esztendő, arról nem beszél, mi sem faggatjuk. Csak annyit mond, hogy sok bajtársa pihen örökre a norvég havasokban. K. úr szenvedélyes természetjáró, harminc évvel ezelőtt szerzett helyismerete most kamatozik igazán. Tudja, hol búvik a pisztráng, a lazac, tudja, hol lelhet különleges darabokat tekintélyes ásványgyűjteményébe. K. úr nagyon szereti Norvégiát. Hogy a norvégok miként fogadják a régi ismerősök viszszatértét, azt csak néhány nappal később volt alkalmam megkérdezni egy hegyi templomban, ahol beszélgetésbe elegyedtünk a reneszánsz szárnyas oltárt és a templom más nevezetességeit bemutató idegenvezetővel, egy németül kiválóan beszélő, húsz év körüli szőke fiúval. A háború után született nemzedékben nem élnek különösebb indulatok — hangzik a válasz. Az idősebbekben még fel-feltör a gyűlölet. A nagyapámat is letartóztatta a Gestapo. Amikor mutogatom a templomot a német csoportoknak, néha megfordul a fejemben, hogy ez a jó megjelenésű úriember vajon most jár először ezen a vidéken? Akármi is hozza ide az embert, a látvány lenyűgöző hatása alól a természet szépségei iránt legérzéketlenebb ember sem igen tudja kivonni magát. Végigautózni ezer kilométer hosszan Trömsötől Trondheimig, a fjordok mentén ezen a cipőpertli keskenységű vidéken — csodálatos élmény. Mintha egy nagy lapáttal idehordtak volna egy-egy darabkát mindenféle tájból, ami csak létezik a világon. Tengerpartot az Adria mellől, havasokat Svájcból, sztyeppét Amerikából, üdezöld domboldalakat Angliából — amit a természet megalkotott ezen a földön, abból mind akad itt mutatóba. Olyan hely már bizonyára nemigen van, ahova ember ne tette volna be a lábát, ám a vadregényes Észak nem tűnt el, csak átalakult. A civilizáció minden áldása eljutott erre a vidékre, ám megkímélte a természetet, a csendet, a békességet, meghagyta a tágasság, a szabadság érzetét. Észak lenyűgöz, ámulatba ejt, és a visszatérésre ösztökél. Az országút hídja alatt gyors folyású hegyi patak zuborog. Malomkő nagyságú lapos sziklák a fenekén, halványzöld moszat teszi nyálkássá őket. Átgázolnánk vízen, de visszariaszt, amikor Gábor rálép a kövekre, s vissza is hőköl: mintha tükörsima jégre merészkedne az ember, csak még annyira sem érdes a meder, mint a jég felülete. Följebb kis vízesés, ott néhány szikla áll ki a vízből, Gábor beléjük kapaszkodva átevickél a patakon. A túlparton boldog mosollyal emeli fel a karját, bottal a kezében, olyan, mint valami modern Neptunus. Gyorsan elkattintom a fényképezőgépet. Gábor a másik oldalon, a parti köveken, lefelé indul. A vízesés felé nézek, s mikor visszapillantok, Gábort látom meg előttem, bent a vízben. Mosolygásra késztető látvány, lábai az égnek, úgy sodródik a vízen. Aztán belém hasít, hogy nem tréfa ez. A csak sekély, harminccentis lehet a víz, de sebesen folyik lefelé, és sehol egy kiálló kő, egy lehajló ág, hogy megkapaszkodhassék az ember. Kezemben a fényképezőgéppel a tehetetlenségtől boénultan állok. Átvillan az agyamon, hogy most kell megnyomnom a gombot, ez az igazi fényképtéma. De rögtön megbénít és visszatart a gondolat, hogy egy ember halálát örökíteném meg. Hiába, katasztrófán porter sose lenne belőlem, csak állok és nézem, amint viszi Gábort a víz, lejjebb, lejjebb, míg eltűnik a híd alatt. Vége. Rohanunk a híd felé, rémülten, szorongva, hogy miféle látvány fogad majd. S akkor hirtelen feláll Gábor, s integet, hogy nincs semmi baj, túlélte. Az egyetlen emlék egy háromcentis vágás a keze fején, no, meg néhány kék folt a fenekén. Más semmi. Kék kard Levy’sán fakulót sem látszik, elküldhetné a cégnek, hogy ezzel reklámozzák, mit ki nem bír a blue jean. Trondheim előtt, ahol Észak legöregebb gótikus katedrálismatuzsáleme nyűgözi le a látogatót, hirtelen felüljárórendszer bukkan elő a szürkületből. Most érezzük meg igazán, hol is jártunk eddig, most, amikora természet birodalmából újra a technika megszokott világába érünk. Ez már újra Európa, nem a vízbe pattyanások, hegyi patakon lovaglások, hanem a kalaapbolok világa. Javorniczky István LÁTOGASSA MEG A AmmmK KIÁLLÍTÁSÁT AZ ŐSZI BNV-N a 18. pavilon galériáján Burkácsanyagok; Műanyag nyílászárók; Tetőtéri ablakok; Festékek; vegyi anyagok, ragasztók; Különböző falburkolatok; Építészeti üvegáruk; Lécek — lemezek — parketták; Konyhai és fürdőszoba-szerelvények; Különböző lefolyócsövek széles választékával várjuk a kedves vásárlátogatókat A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (1074 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezési tanácsadás: Minden hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: csütörtökön 15.30—17.30 77 Amikor legutóbb Csapody Veránál jártam, épp egy fenyő tusrajzain végezte az utolsó simításokat. A készülő fenyőatlasz egyik táblája lesz — mondta —, a többit pedig kérdeztem meg Debreczy Zsolttól, aki a Flóra Generális Herbárium fiatal kutatója. Nevét az utóbbi tíz évben könyvei, írásai tették ismertté. A múltról, a gyökerekről faggatom. Amikor kisfiú volt, szeretett a fűben hasalni, mert akkor — ahogy ő mondja — megelevenedett körülötte a világ. A művészet és a tudomány ötvöződését érezte a botanikában, ezért váasztotta hivatásának. A kertészeti technikum elvégzése után jószerencsére Keszthelyre, a Mezőgazdasági Akadémiára vezette. Remek tanárok vonzáskörébe került, és ott volt a keszthelyi hegység, ahol szabadidejében barangolhatott. A hegyoldal messziről sárgállott a tavaszi héricstől, homoki boglárkától, kökörcsintől — igazi mesevilágba csöppent. Már akkor arról ábrándozott, hogy sokat fog utazni, mert csak így ismerheti meg a világot. A Növénytárba 1965-ben került, de előtte hónapokig járt be „próbamunkára” növényeket meghatározni. Növényföldrajzi társulástannal kezdett foglalkozni, ebből is doktorált 1968-ban Balaton-felvidéki témakörből. Még 1968 őszén Örök tavasz, örökzöldekkel című kiállítást rendezett a Vajdahunyad várában. Édesapja tanácsára ezt könyv formájában is feldolgozta, s az illusztrációk elkészítésére dr. Csapody Verát, a Növénytár akkor már nyugdíjas tudományos főmunkatársát kérte fel. Első közös munkájuk Télen is zöld kertek címmel jelent meg 1971 nyarán a Mezőgazdasági Könyvkiadónál. Fordulópont volt ez Debreczi Zsolt életében, mert ekkor határozta el a világ öszes hidegtűrő fáját és cserjéjét bemutató Dendrológiai atlasz készítését. Csapody Verával közösen adták be a tervet az Akadémiai Könyvkiadónak, amit Fák, cserjék atlasza címmel fogadtak el. 1973-ban került sor amerikai útjára (magánemberként), de ekkor már volt egy előkészített Télálló kaktuszok, agávék és pálmaliliomok című kézirata. Négyhónapos kint-tartózkodása alatt kétszáz kilogramm anyagot gyűjtött össze, ami később Vácrátótra került (ebből a cserjegyűjtemény és a kaktuszok egy része itt teljesen tönkrement). Az egyetemi botanikus kerttel „társult” (Füvészkert), ott tárolja értékes gyűjteményét, ennek fejében segít a tudományos munkában. Eredeti jegyzeteiből, tapasztalataiból írta meg a könyvét. A dendrológiai atlaszhoz is gyűjtött, amit visszajövetele után kezdtek meg feldolgozni Csapody Verával. Adendrológiai atlaszt több éves előkészítő munka előzte meg, most már tisztán látja, hogy mit akar megvalósítani. Ehhez a munkához tervezte 1975-ben nyugat-európai útját, innen kezdődik közös munkája a fiatal természetfotóssal, Rácz Istvánnal. Rácz István nagy kertekben nőtt fel. Édesapja, aki baptista lelkipásztor, szolgálati helyein mindenütt szép kertet varázsolt. Otthonukban valóságos gazdasági egységet jelentett a kert, ahol mindig megtermett a konyháravaló, a gyümölcs, de a virágoknak és a díszbokroknak is jutott hely. Ez a kerti élettér nagymértékben alakította Rácz István világképét — mára mindezt a természet iránti áhítat fogja át. A Kertészeti Egyetemre került táj- és kertépítészeti szakra. Volt egy kis fényképezőgépe, amivel egyetemistaként a fotószakkörben dolgozni kezdett. Negyedévesként a fotószakkör vezetője lett, az új kollégiumban labort is berendeztek. Gazdag fotófelszerelést vásárolt a külön munkákból és részt vett egyetemi pályázatokon, házi kiállításokon, különleges sziklákat, portrékat örökített meg, technikai trükkökkel kísérletezett. Egy ismerőse elvitte természetfotóit Debreczy Zsolthoz, aki éppen keresett valakit a dendrológiai atlasz fényképezéséhez. Debreczy ekkor készült Angliába, és Rácz István turistaútlevéllel utánament. Később 1977 őszén indultak az eredetileg két hónapra tervezett, majd négy és fél hónapra hosszabbodott nyugat-európai útra. Céljuk kettős volt: végigjárni Nyugat- Európa és Anglia arborétumait, mindent lefényképezni, egyrészt a fenyőatlaszhoz, másrészt a múzeum számára és az érdekesebb fotókból több mintát gyűjteni, hogy a külföldi múzeumokkal cserélhessenek. Ezenkívül a herbáriumokban tanulmányozni az ottani növényeket. Ezeket a célokat csak hosszabb idő alatt lehetett megvalósítani kemény munkával, koncentrálással. Tizenöt mázsa konzervált anyagot gyűjtöttek össze azért, hogyazután itthon kiáztatva a tartószert, szinte friss növényként használhassa modellül Csapody Vera a rajzaihoz. A rajzok és a fotók jól kiegészítik egymást. A fényképezésnél arra törekszik Rácz István, hogy a lényegre terelje a figyelmet, a bemutatás és az ismertetés kapcsolódjék a szép élményhez. A dendrológiai atlaszt négyöt kötetre tervezte Debreczy Zsolt. Az 5000 készülő új rajzból 2500 már megvan, a fajok és a 2000 fajta illusztrálására eddig 12 000 fotó gyűlt össze. A tervezett több kötetes és több nyelvű munka a világ mérsékeltövi — hidegtűrő-fás (dendro) — flóráját foglalná össze. Nem könnyű egy tudományos munkával betörni a világba: a kora reggeltől az éjszakába nyúló munka, nyelvek ismerete, a szerteágazó szakmai kapcsolatok tartása, a valósággal ömlő szakmai információk értékelése mellett sok pénz is szükséges hozzá. És ha szűkében van — mint ahogyan manapság a muzeológiai intézmények —, akkor saját zsebből kell pótolni, abból kell gyűjtőútra utazni, filmet venni, de olykor még a múzeumnak szánt gyűjtött anyagot is hazaküldeni. A programhoz szánt gyűjtési anyag nélkül a munkával haladni nem lehet, a nemzetközi kapcsolatok nyújtotta hivatalos utak pedig a legtöbbször nem esnek egybe a kutatás pillanatnyi célkitűzésével., Egyetlen hat órában foglalkoztatott preparátorra támaszkodhat a háromfős kutatócsoport, ennyi jut a milliós világherbárium fenntartására, gyarapítására, a kiterjedt levelezés lebonyolítására. A szabadidő marad a tudományos munkák megírására, a népszerűsítő tevékenység ellátására. Egyelőre ábránd, hogy itt rajzolhasson dr. Csapody Vera néhány tanítványa, folytatván a növényrajzolás hagyományait, hogy itt állhasson az udvarban egy jól felszerelt expedíciós gépkocsi, s hogy a külföldi társintézetekhez hasonló legyen az ithoni, rendszertani kutatás célját szolgáló botanikuskert, és szakértő kertész vigyázza a messziről hozott növények épségét... A hiányzó technikai feltételeket a tudomány szeretete, az itt dolgozók — nem túlzás — megszállottsága igyekszik pótolni. Igaz, ez sem lebecsülendő ... Zika Klára Megörökíteni a harmóniát Készülőben a dendrológiai atlasz Ne mulassza el az alkalmat! Szeptember 7—26-ig 40%-os engedményt adunk számos fényképezőgép és fotócikk árából Amíg a készlet tart