Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-19 / 15. szám
Kedd, 1932. január 19. Tanár tudósok — tudós tanárok Katona József városában Az új kecskeméti lakótelep széljárta útjain keresgélem a megadott házszámot, s a híres sort mondogatom magamban: „De ha a madár látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, éleiméről gondolkozik, és melhallgat.” Katona József akkor veti papírra ezt, amikor — lemondva irodalmi ambícióiról — hazatér szülővárosába ügyésznek. Egy nemzeti klasszikus századok múltán is rejteget ismét titkot a kutató számára. Különösen akkor, ha a tudós netán ott él, ahol valaha az író lakott, s munkássága révén joggal érezheti, hogy maga is továbbélesztője a hely szellemének. A tízemeletes panelház könyvektől otthonos szobájában Orosz László nem cáfolja a vélekedésemet, de leemel a polcról egy füzetecskét, amelyet Együtt címmel a beregszászi gimnázium adott ki 1942- ben. Az első évfolyam 7. számában egy önképzőköri dolgozati vendéglátóm tollából: Katona József és a Bánk bán. — Tehát én nem Kecskeméten kezdtem a Katona-kutatást — mondja. — Igaz, a gimnázium első öt osztályát itt végeztem, de azután megbetegedett a tüdőm, s elkerültem Beregszászra. Ott érettségiztem 1943- ban. Eötvös-kollégista évek következtek. Ki végezte a felvételkor szokásos híres „fejtapogatást”? — Többek között Keresztury Dezső. És hát tanárom volt Pais Dezső, Lakó György, Szabó Miklós, az akkori igazgató, Tornász Jenő. „Családapám” Bencédy József, „családanyám” Rácz Endre volt. Magyar—latin szakon Tárnai Andorral voltunk évfolyamtársak, egyébként Óvári Miklós, Simó Jenő is azon az évfolyamon tanult, fölöttünk járt Klaniczay Tibor, Király István, alattunk Pándi Pál. Az egyetemi évek alatt kötöttem barátságot Nagy Miklóssal. Milyen volt az egyetemi élet a háború kellős közepén? — Azt szoktam mondani: úgy végeztem el az egyetemet, hogy nem jártam egyetemre. 1944-ben, a német megszállás után munkatáborba vittek Erdélybe. Az 1944—45-ös tanévben nemigen látogattuk az egyetemet, de igazolták a félévet. 1945—46-ban a téli hónapok szénszünetekkel teltek el. Tulajdonképpen csak a IV.—V. év hasonlított egy rendes egyetemi évhez. Hazakerült Kecskemétre. — Volt iskolámba, a református kollégiumba hívtak, de a piarista gimnáziumba helyeztek, amelyet akkor államosítottak. A volt református és a piarista gimnáziumot a következő évben egyesítették, s én egy tantestületbe kerültem a volt tanáraimmal. Újra foglalkozni kezdtem Katonával. Akkoriban kiadták a Bács-Kiskun megyei Füzetek című sorozatot, ebben jelent meg Katonáról egy kis munkám, s ennek átdolgozott változata a TIT előadói füzetei között. A gimnáziumból közben átkerültem a szakérettségis tanfolyamra főfoglalkozású tanárnak. Akkoriban nősültem, a feleségem is tanított, lakást kaptunk és jó fizetést. Felnőtt gondolkodású emberek közé kerültem, akiknek életismerete, élettapasztalata nemegyszer meghaladta a fiatal tanárét. 1955-ben kiváló tanár kitüntetést kaptam, bekerültem a népfront városi elnökségébe, a TIT elnökségébe. Nehéz időszak következett Orosz László pályáján. Csak a hatvanas évek elején került vissza régi iskolájába, a Katona József Gimnáziumba. — Haszna azért volt ennek az időszaknak is. Ekkor, anyagi okokból is, rákényszerültem a rendszeres kutatómunkára. Az Ady-bibliográfiát Vitályos Lászlóval együtt készítettük el, két Jókai-regény kiadását gondoztam, könyvet írtam Pálffy Albertról. Mi izgatta Katona életművében? — Voltaképpen a saját Bánk bán olvasatomat akartam bemutatni, ugyanis a saját élményemet nem tudtam egyeztetni a műről szóló munkákban található elemzésekkel. 19€5-ben jelent meg A magyar irodalom története harmadik kötete, amelynek katonafejezetét ön írta. Nem gondolt arra, hogy otthagyja a gimnáziumot? — Akkortájt kaptam lehetőséget, hogy a pesti egyetemen megbízott előadóként oktassak; hetente utazgattam. A hetvenes évek közepén a szegedi egyetemen is volt egy szemináriumom. Talán, ha ragaszkodnék hozzá, ma is kaphatnék speciálkollégiumra lehetőséget, de kialakult az az életforrása, amely kedvező lehetőséget nyújt a munkához. S van előnye annak is, ha valaki gimnáziumban tanít. A felsőoktatásban szakosodni kényszerül. Ha arra gondolok, hogy a gimnáziumban a teljes magyar és világirodalmat bekalandozhatom, cseppet sem bánkódom. 1976—78 között alkalmam volt csak irodalomtörténészi munkát végeznem a múzeumban. Ez a néhány év bebizonyította, mennyire hiányoznak a gyerekek. Ha Kecskeméten lenne egyetem, nyilván másként gondolkodnék. Egy tanár életművéhez a felnőtt tanítványok is hozzátartoznak ... — Az első érettségiző osztályomban, 1950-ben volt egy fiú, aki később gépészmérnök lett. Jóleső volt hallani róla, hogy csodabogárként emlegették az egyetemen, mert esténként Horatiust olvasott latinul. Ugyanabban az évben érettségizett Grezsa Ferenc, aki most a szegedi tanárképző főiskolán tanít. A Németh Lászlóról szóló könyve ajánlásában szereplő tanár én vagyok. És persze mindig azok a legkedvesebbek, akiket éppen tanítok. Említhetnék volt tanítványaim közül számos kandidátust is — orvost, mérnököt, közgazdászt, esztétát —, de az ő tudományos pályájuk elindításában nem nekem volt szerepem, sokkal inkább az iskolának, a Katona József Gimnáziumnak. Büszke vagyok rá, hogy ennek az iskolának a tanára lehetek. A tanári pálya presztízscsökkenéséről mi a véleménye? — Ha arra gondolunk, hány gimnázium volt 1948 előtt, és hány ma, akkor óhatatlan a felhígulás. A mi iskolánk jogelődjének 15 tanára volt, a jelenlegiben 46-an vagyunk. Ha az óraszámokat összehasonlítjuk, nagy különbséget nem találunk, de a mai húsz körüli kötelező óraszámot az én szakomon öt osztályban kell tanítania a pedagógusnak, míg akkor két osztályban. Nemcsak könnyebb volt, eredményesebb is lehetett úgy a munka. A színvonalbeli hanyatlást csak a szívós munkával lehet megszüntetni. Orosz László tagja az Irodalomtörténet szerkesztő bizottságának, alelnöke a Katona József Társaságnak, amely épp tavaly ünnepelte fennállásának 90. évfordulóját. S az Irodalomtörténeti Társaság jubileumán Orosz László Toldy Ferenc-emlékérmet kapott. — Kedvtelésem, hogy irodalomtörténettel foglalkozom. A lírát például jobban kedvelem, mint a drámát. Ez talán érződik Berzsenyi-könyvemben, amit úgy írtam, hogy egy Berzsenyi-kötettel a kezemben papírra vetettem mindazt, ami igazán a szívemből jött. Azért persze érdekel a Bánk bán színpadi utóélete, az, hogy milyen szövegekkel játszották. A nemzeti színházbeli előadások szövegeinek összevetését újabb dolgozat követi, talán sorozat lesz belőle. És vannak megíratlan témák: Katonának hiányzik a tüzetes életrajza, s nem is tudni, hogyan lehetne összegyűjteni az adatokat. Kéziratai szőrén-szálán eltűntek, a hivatali iratok megvannak. A volt szülői ház helyén álló emlékszoba anyaga nehezen gyűlt össze, csak egy óntányér eredeti. Azt sem tudjuk pontosan, milyen lehetett a ház, mert a század elején átépítették. A beszélgetés végén együtt kerekedünk fel, Orosz Lászlónak ma még egy találkozója lesz: egy fiatal kollégát köszöntenek, aki előző nap védte meg doktori disszertációját a szegedi egyetemen. A hagyomány nem szakad meg. De ez már egy majdani riport témája lehetne. Marafkó László Magyar gasztronómiai napok Finnországban Helsinki, január 18. A rantasipi magyarul billegető cankót jelent. Valószínűleg csak az ornitológia búvárai tudnák megmondani méltó-e egyáltalán ez a madár arra, hogy tepsibe kerüljön, a konyhai művészet finn megszállottjainak azonban a jövőben alighanem összefut a nyál a szájukban, ha ezt a szót meghallják. A Rantasipi ugyanis egy szállodaláncolatnak a neve, amely négy egymást követő héten Helsinkiben és három másik finn városban ad otthont a magyar gasztronómiai napoknak. A Pannónia Szálloda- és Vendéglátóipari Vállalat a MALÉV-vel együttműködve már negyedik alkalommal tart bemutatót északi rokonaiknál a magyar „szíveslátásból”. A sikerre jellemző, hogy idén nyolc szálloda versengett egymással a rendezésért. Mivel azonban a hét első két hónapjában tizenhét másik nyugat-európai városban is tartanak magyar heteket, a Pannónia Finnországban csak négyet vállalt. Szombaton a Helsinki Rantasipi Airportban dr. Matusek Tivadar, hazánk finnországi nagykövete meghívott vendégek előtt ünnepélyesen megnyitota a magyar gasztronómiai heteket. Beszédében, akárcsak későbbi tesztjában a szintén jelenlevő Veikko Saaro finn közlekedési miniszter annak jelentőségét hangsúlyozta, hogy Európa népei a jövőben is a fehér asztal mellett találkozhassanak egymással. A jelképes szavak után Nagy Károly, a Pannónia képviselője mutatta be, hogy vállalata a gyakorlatban milyennek képzeli el a terített asztalt. A tavaly átadott szálloda éttermében a faburkolatot és a fehér téglafalat a világhírű finn belsőépítészek márkajegyei, magyaros függönyök és cseresznyepaprika-füzérek díszítették, a nem kevésbé ismert fittala üvegpoharakat pedig tüzes fehér és vörös borokkal töltötték tele. A szálloda halljában a magyar konyhát népszerűsítő prospektusok nagy választéka fogadja a belépőt, az étteremben pedig népviseletbe öltözött csinos hostess kalauzol tovább. Az Olimpia szálló cigányzenekara gondoskodik a hangulatról, a Volga és a Palace szálló mesterszakácsai pedig arról, hogy a vendég valóban a magyar konyha legjobb ízeit kapja. Az étlapon a legismertebb magyar fogások szerepelnek, többek között hortobágyi húsos palacsinta, lecsós szeletek, rétesek. Az első vendégek — akik között egy finn mesterszakács képviselte a szakmai kritikát — elismerő szavai alapján a negyedik magyar gasztronómiai napokat alighanem ötödik is követi majd Finnországban. (lambert) Időjárási körkép Hideg — orkán — köd Az Egyesült Államokban — főleg annak északi és keleti részén — immár az napja tartó szokatlanul hideg időjárásban eddig 263 ember vesztette életét Vasárnap a Minnesota állambeli Embarrasban mínusz 43 Celsius-fokot mért a hivatalos meteorológiai szolgálat. Chicagóban mínusz 30-ig, New Yorkban mínusz 19-ig süllyedtek a higanyszálak, New Yorkban ráadásul igen erős volt a szél. Wisconsinban több helyen zavarok voltak a fűtésben, mert a fűtőolaj is kocsonyává sűrűsödött a tartályokban. Még a viszonylag délen fekvő Tennessee államban is befagyott számos fontos vízvezeték. Nyugatabbra, a Szikláshegység vidékén a szél háztetőket sodort el, villanypóznákat szakított ki helyükből. Wyomingban az orkán sebessége elérte a 160 kilométert óránként. Az NSZK nagy részén hétfőn továbbra is rendkívül roszszak voltak a közlekedési viszonyok. A sűrű ködben a látótávolság helyenként 20 méterre csökkent, és a Stuttgart— müncheni, valamint a heil- bronn—stuttgarti autópálya egyes szakaszain elakadtak az autók. Sok közúti baleset történt, számos tehervonat kisiklott. Vasárnap a Francia-Alpokban három hegymászó szörnyethalt, négyen súlyosan megsebesültek. A csoport egy befagyott vízesésen akart átkelni, de egy kéttonnás jégdarab hirtelen levált a veszélyes hegyoldalból és maga alá temetett három franciát, két nőt és egy férfit. A Duna jugoszláviai szakaszán másodfokú jégvédelmi készültséget rendeltek el. Ezzel egyidejűleg Magyarországról négy jégtörő hajó érkezett Apatinba és Vukovárra, hogy a két ország sok éves eredményes vízügyi együttműködése eddigi gyakorlatának megfelelően segítséget nyújtson a folyón keletkezett torlaszok szétzúzásában. Beruházási Évkönyv A KSH beruházási és építőipari statisztikai főosztálya által összeállított évkönyv egy új sorozat, első tagja. A kötet részben a megszűnt negyedéves Beruházási és Építőipari Adatok című sorozat némileg bővített tartalmú pótlását szolgálja, részben ezen túlmenően a közgazdasági összefüggések mélyebb elemzésének lehet eszköze. Alapvető adatokat hosszabb időszakra vonatkozóan, részletező adatokat három évre tartalmaz, így terjedelme viszonylag kicsi, jól kezelhető. A kiadvány időbeli korlátozottsága ellenére megvan a lehetőség a részletes adatok hoszszabb időszakot átfogó vizsgálatára is, tekintettel arra, hogy a kötetet a közöltekkel összehasonlító visszatekintő adatokra vonatkozó forrásmutató egészíti ki. Ugyancsak növeli az évkönyv használhatóságát a statisztikai adatgyűjteményekben újszerű tárgymutató, valamint a tömör, de a felhasználók kérdéseire várhatóan jól megfelelő módszertani fejezet is. Önálló gyáregységek a hűtőiparban A Magyar Hűtőipar ez évtől nagyobb önállóságot ad tíz gyáregységének, hogy elősegítse a belső tartalékok feltárását. Az új feltételek között a gyáregységek a nagyvállalatokra érvényes szabályozók szerint gazdálkodnak: önálló mérleget készítenek éves munkájukról, így pontosan nyomon követhető, milyen eredményt értek el, ez pedig meghatározza a nyereség alakulását. A központ tájékoztatja gyárait a világpiaci helyzetről, így ezek annak ismeretében alakíthatják ki termelési szerkezetüket, fokozhatják azoknak a termékeknek az előállítását, amelyeknek éppen kedvez a piac. A központ szükség szerint irányítja, koordinálja vállalati munkáját a termelés arányainak megőrzésére, a felesleges párhuzamosságok megelőzésére. Érrendszer Rosszkedvre hangoló képet fest az üres vagon híján rothadó gyümölcshalom vagy a munkacsúcsban tehetetlenül álló gép. A megbénult szállítás, a berendezéseket éltető energiaszolgáltatás kényszerű szünete az embert, az anyagot és a gépet egyaránt mozdulatlanságra kárhoztatja. A szakirodalom az infrastruktúra címszóval fogja át egyebek között a szállítás és a hírközlés, a víz- és csatornaellátás, az energiaelosztás területeit. Szüntelenül urbanizálódó világunknak olyan érrendszerei ezek, amelyek nélkül leáll a társadalom „szívmotorja”, a gazdaság is. Helyezés Ma még dolgozik e „masina”, bár már régóta joggal szapulják az infrastruktúrális szolgáltatások egyik-másik ágazatát. Az okok részben a feudalizmusnak a gazdasági pozícióit is hosszan tartó mivoltában, valamint a gazdaságfejlesztés extenzív szakaszának iparpolitikájában keresendők. Az „arccal a nehézipar felé” jelszónak terheit nemcsak a másodrangúvá degradált iparágak nyögték, az aránytalan fejlesztést megsínylette a szállítás és a hírközlés is. Míg a monumentálisnak megálmodott (ám valójában nemegyszer túlméretezettre sikeredett) gyáróriások mohón nyelték a költségvetés milliárdjait, addig minősíthetetlen, századfordulón épült utakon rázkódtakkoptak az amúgy sem modern gépkocsik. Az egyik gazdasági hetilapunkban közzétett hosszabb időszak változásait felrajzoló összehasonlítás szerint Magyarország 1860-ban a tizenkettedik helyet foglalta el a világban, az infrastruktúra szerinti fejlettségi rangsorban. Értékelési pontszámunk akkor megegyezett az Egyesült Államokéval.Egyévszázaddal később a statisztika Magyarországot már csak a huszadiknak sorolta, s 1960— 1974 között további két helylyel kellett hátrább lépnünk. Ráadásul — az ugyancsak erre az időszakra datálható túlzottan központosított tervezési és végrehajtási szemlélet következményeként — a szűkösen rendelkezésre álló pénzből döntően csak az infrastrukturális terjeszkedésre költöttek. A megmozgatott föld, a beépített beton és acél, az átadott vezetékek köbmétereinek, tonnáinak és kilométereinek imponáló számsorai mögött elveszett — vagy fel sem merült — a kérdés: hogyan és miképp kamatozik a befektetett forint. Sőt, a költségvetés hatalmas summákkal támogatta (s támogatja ma is) a szolgáltatásokat. Nem véletlen tehát, hogy a vállalatok mit sem törődtek például a szállítási kiadásokkal, s az alkatrészeket, valamint a félkész termékeket szemrebbenés nélkül utaztatták az ország egyik végéből a másikba. A költségkeret mindent elbírt. Külön-külön a békési termelőt és a pápai húsfeldolgozót sem rendítette meg, tette nyereségtelenné, hogy a sertéseket a Viharsarokból a dunántúli városba kellett szállítani. Hogy együtt — a nemzeti jövedelmet illetően — miként fest az ügy? Ez már más kérdés, hiszen az ipartelepítést, az infrastruktúra fejlesztését, vagy éppen elhanyagolását nemcsak gazdaságossági, észszerűségi érdekek diktálták ... Realitás Az ezredfordulót megcélzó Országos Területrendezési Tervkoncepció a műszaki infrastruktúrára is érvényesíti azt az elvet, mely szerint: ...... a lakosság igényei, a termelő erők magasabb szinten való újratermelési folyamata és a gyorsuló urbanizáció nagyobb követelményei csak úgy teljesíthetők, ha az ellátás színvonala általánosságokban, ezenkívül a területi aránytalanságok fokozatos feloldásával növekszik”. Nem lebecsülendően ebbe a vonulatba illeszkedik a vidéki ipartelepítés sokat emlegetett, itt-ott megkérdőjelezett, de kétségtelenül sok-sok kedvező változást erjesztett ténye. A gépek akkoriban több helyütt „madárlátta” földekbe mélyítették az üzemek alapjait, s az elektromos vezetékektől a csatornázás kiépítéséig mindent szinte a legelején kellett kezdeni. Éppen ezért az adott településen, valamint a környéken lakóknak helyben munkát adó ipari üzemek hatalmas összegeket emésztettek fel. Ugyancsak az előbbi ok miatt vittek el a szokottnál többet az új gyárakat kiszolgáló infrastrukturális beruházások, amelyekhez saját forrásaikból a helyi tanácsok is hozzájárultak kisebb-nagyobb összegekkel. Tették ezt azért is, joggal, mert az ipart éltető energiaellátáshoz kapcsolódva földgázhoz jutott több település is. Zárt csatornákba vezethették a szennyvizet, a házakba bevihették az ivóvizet, az áruszállításhoz kiépült út pedig bekötötte a községet a közlekedés országos vérkeringésébe. Hasonló léptékű, államilag finanszírozott változtatásra belátható időn belül aligha lesz lehetőség. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a belföldi felhasználáson belül egyhamar jelentősen nem bővíthető a felhalmozás aránya, hiszen ez szükségképpen a fogyasztást érintené. Márpedig éppen az , elért életszínvonal védelmé-ében 1982-re a népgazdasági terv a tavalyi esztendőkhöz viszonyítva csökkenti a felhalmozás arányát, s a költségvetés kisebb összegeket irányoz elő beruházásra. Másik útként éppen a beruházások összetételének megváltoztatása, az infrastrukturális fejlesztések növelése kínálkozik.. A termelőinek kárára. De milyen realitással kecsegtethet ez a megoldás ma a gazdasági egyensúly javításának szorításában?... Kezdet : Mégis kereshető ,a továbblépés lehetősége. A jelenlegi, feltételek, kilátások mellett is. Hogy merre? Sokan úgy vélik, hogy mindenekelőtt az infrastrukturális szolgáltatásoknak a ráfordításhoz közeledő áremelésében. Olyan elszámolási érdekeltségi rendszerben, amely például a vízfogyasztás, a csatornahasználat, a szállítás átgondoltabb szervezésére, ésszerű csökkentésére kényszerül. Minden jószándék ellenére ugyanis e területen sem vezethetnek tartós eredményre az adminisztratív intézkedések. Attól ugyan nem száguldoznak gyártól gyárig púpozottan a teherautók, na előírják, hogy üresen visszfuvarban sem közlekedhetnek. Legfeljebb — ahogy ez meg is történt — grimaszra ingerlően felraknak a platóra néhány csavart, alkatrészt, mondván, ami az ellenőröké, az az ellenőröké. Az új megközelítés, szemléletmód formálódását ígérik, viszont azok a közelmúltban szárnyra kelt hírek, miszerint az egyik vegyiüzemünkben az eddig elprédálódott technológiai gőzt turbinába vezették. (Az ilyenképpen kétszer munkába fogott „szolgálóval” — gyorsan megtérülően — még áramot is termelnek.) De említhetjük az ipari szennyvízből az újrahasznosítható anyagokat megmentő, s ezzel az infrastrukturális szolgáltatások egyik legfontosabb kellékét, az élő-, vizet is kímélő megoldásokat. Vagy azt a termelőszövetkezetet, amelyik fittyet hányva a vízi szállítást érthetetlenül, ám tartósan övező idegenkedésre, maga épített folyami kikötőt ... Ilyen, s az ehhez hasonló példákon át már biztatóan szalad a képzelet: az erőművek hulladékhőjének fűtési, terményszárítási hasznosításáig, avagy a víztározók feltöltésére éjszaka használt villamos energia szivattyús erő-művi, csúcsidei visszanyeréséig. Lényegében a távlati tervkoncepcióban vázolt integrált rendszerek kialakulásáig, amely már a műszaki infrastruktúrák egymással összehangolt fejlesztését ígéri. Ehhez azonban mindenekelőtt a gondolkodásmódot szükséges összehangolni. Mélykúti Attila