Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-20 / 16. szám

! FIGYELEM! A­­mIEMI telepeken és átvevőhelyeken JANUÁR 1-TŐL jelentősen felemelt áron vásároljuk meg a lakóterületről származó vashulladékokat. Cs Régi átvételi árak temezhulladék 0.Sl­ Ft kg 0.70 Ft kg egyéb szénacélhulladék 1.20 Ft kg 1.00 Ft kg önt­vényhulladék 2.80 Ft kg 1.30 Ft kg 1 2000 éves alkalmazkodás Változatlanul alapvető („stan­dard”) munkának számít an­golszász nyelvterületen Paul Johnson A History of Chris­­tianity (Kereszténységtörténet) című, hat éve megjelent mun­kája a londoni Weidenfeld and Nicolson kiadásában, 556 nagy oldalon, 15 oldal bibliog­ráfiával, 22 oldal név- és tárgymutatóval. Fogásra is sú­lyos munka. Időrendi beosztása sem a megszokott. Az egymást köve­tő fejezetek címe: A Jézus­szekta keletkezése és átmenté­se; Vértanúktól az inkvizíto­­rokig; Apáturak és ikonok is­tene; Totális kereszténység; A harmadik erő: a reneszánsz; A hit, az értelem és a lázadás kora; A mintegy kiválasztott keresztény népek és — vé­gül — A hódító egyház ha­nyatlása. Mindegyik fejezet — átfedé­sekkel — ötszáz-ötszáz évet je­lez a 2000 éves történetben. Ma is nyugtalanító kérdés: mi a magyarázata, hogy 2000 év­vel ezelőtt a római birodalom isten háta mögötti csücskében született Jézus halála után vi­lágvallás terebélyesedett ki. Történelmi tény, hogy előbb Európában, majd kontinen­sünk közvetítésével az egész földön alapjaiban a keresztény kultúra és civilizáció terjedt el. Amennyiben modernnek nevezhetők a mai társadal­mak, azok mind az európai mintát követve igyekeznek ki­lépni a maguk megmerevedett világából a XX. századba. A szerző 556 oldalon nem képes részletesen elmondani ennek a történelmi folyamat­nak kibontakozását, viszont arányosan válogat, jól mérle­gel az egyes korokra jellemző részleteket említ. Ez az egy­oldalú, hitvédelmi vagy csak bíráló munkák sorából mesz­­sze kiemeli és érdekessé, sőt izgalmassá teszi Johnson mű­vét. A kifejezés, hogy ,,izgal­mas", nagyon is illik az egy­ház — pontosabban: a keresz­­ténység­­ történetére, hiszen 2000 év alatt sok minden tör­tént, amit csak érdekfeszítő módon lehet elbeszélni. A siker és a maradandóság okát kutatva, Johnson arra a következtetésre jut, hogy en­nek és az időnként bekövet­kezett hanyatlásnak az a ma­gyarázata, hogy a keresztény­ség természetfölötti beállított­sága ellenére rendkívüli mér­tékben elismerte, majd beol­vasztotta magába az anyagi világ és az emberiség adott té­nyeit és értékeit. Ez avatja a történelemtu­domány vizsgálódásának jogos területévé a keresztény egyhá­zat, annak ellenére, hogy a világszervezet által alapító­ként tisztelt, sőt istenként imádott Názáreti Mesterről a tudomány jóformán semmit sem tud biztosan. Élettörténe­te egy könyvoldalba belefér. Tanítása évtizedekkel halála után került papírra, elveszett írásbeli forrásokra és szájha­­gyományokra támaszkodva. Erről szól a könyv első fejeze­te. Johnson szerint a judeai szekta sok más, hozzá hasonló ottani mozgalom sorsára jut­a­tott volna, ha nem esik el Je­ruzsálem, ha a szekta tagjai nem szóródnak szét a római birodalomban, és a jézusi taní­tás nem ötvöződik a görög és a római bölcselettel. További szerencsés véletlen volt, hogy éppen az I. században vált ál­talánossá a római birodalom­ban az igény, hogy vallási, ideológiai szempontból is egy­séges, sőt egy istent hívő vi­lágkép fejezze ki a birodalmi egységet. S valóban, Pál apos­tol a kozmikus és nem a tör­ténelmi — a Galileában élt — Jézus, a feltámadott, uralkodó, a minden nemzetek fölött álló Megváltó tanát hirdette. A rendet, a zűrzavarból megvál­tást, kiutat kereső Birodalom termékeny talaj volt ennek a gondolatnak a befogadására. A történettudomány a kez­det kezdetétől ambivalens kapcsolatban áll ezzel a jelen­séggel, mert történetírói mód­szerekkel nem lehet kimutat­ni, hogy Jézus egyházat és mi­lyen egyházat akart alapítani. Tanításából pedig már az első­ évtizedekben oly sok vita, el­lentét és szakadás keletkezett, hogy azt is nehéz kimutatni: mi a lényege? A történész csak a II. szá­zad elejétől képes nyomon kö­vetni ennek a roppant jelentős mozgalomnak az eseményeit, és Johnson arra a megállapí­tásra jut, hogy a 2000 éves fennmaradás magyarázata Jé­zus személye és tanítása kö­rüli állandó bizonytalanság. Ez késztette a kereszténységet a bizonyosság kutatására, az egymással vitázó csoportok to­lerálására, végső esetben el­ítélésére és dogmákban i­eg­­fogalmazott ,,bizonyosságok” megfogalmazására. De ez a dialektikus mozgás alkalmazkodásból is állt. Be­következett az a paradox hely­zet, hogy a legdogmatiku­sabb világegyház mindig képes volt új fogalmazással korsze­rűsíteni önmagát. Sok ellen­állás, vita, általában lassú fo­lyamat és gyakran nem éppen épületes események közepette a kereszténységnek eddig min­dig sikerült magába olvaszta­nia olyan tételeket és mozgal­makat, amelyeket régebben kitagadott, eretneknek bélyeg­zett. Bizonyos szempontból gyen­ge és életképtelen egy ily mó­don működő­ mozgalom, de Johnson úgy véli, éppen a gyengeségében rejlik az ereje. A valós társadalmi és egyéni változásokhoz történt alkal­mazkodása révén a keresz­ténység is részese lett a való­ságnak. Mint tanrendszer, mint vallási ideológia — ön­magában — nem lehetett vol­na történelmet formáló erő. Ezoterikus játék maradt vol­na, mint a történelem meg­annyi kultusza. Johnson szerint a keresz­ténységben és a római biro­dalomban — részben görög hatásra — egy általános igény találkozott szerencsésen. A nagy ázsiai vallásokkal szem­ben, amelyek megvetették az "egyént és a történelmet, a ke­reszténység a személyiség fon­tosságát hangsúlyozta, elfogad­ta a testté lett isten, a kínha­lált szenvedett isten, a kenye­ret osztó isten, a más ember gyakorlati szeretetére tanító is­ten tanát így járult hozzá a kereszténység — sok bukta­tón keresztül — a csak Euró­pára jellemző személyes és közszabadság mag vénak elve­téséhez és szárba szökkenésé­hez. Ezt folytatja az elmúlt kétszáz évben a szekularizá­ció, de már mind az öt föld­részen. Jó példa erre az ENSZ alapokmánya, amelyben a­z’nno év alatt megszenvedett, kidolgozott és — ha alkalmaz­ták — bevált gyakorlat elveit olvashatja az egész világ. A világ nem lett „keresz­­tény”, a szó egyházi-vallási értelmében, noha a keresz­­ténység hozta létre, persze nem ,,kizárólag”, azt az euró­pai civilizációt, amely a vi­lágtörténelem kovásza lett. A szekularizáció ugyanak­­kor mintha feleslegessé tenné a mai kereszténységet, hiszen ettől számos feladatot vállalt át, vagy szerzett meg erőszak­kal is. A kereszténység ma emiatt nyugtalan, keresi az utat, fogalmazza át régi­­nő­dön meghatározott dogmáit, miközben — szintén a tények tanúsága szerint — világszerte még ma is százmilliók számá­ra a keresztény fogalmi rend­szerben kifejezett világkép je­lenti a biztonságot. A szerző erre utalva gondol­ja, hogy a kereszténység a rö­videsen beköszöntő harmadik évezredben is tényező marad, noha egészen más lesz a meg­jelenési formája és a jellege, mint korábban. De ez nem új­ság ebben a hosszú történet­ben, melynek során átvette az antik világ örökségét, szót ér­tett a barbárokkal, túl tudott lépni a Föld-központú korsza­kán, kibékült a száz éve még kiátkozott liberális, polgári forradalmakkal, és minden jel szerint megtalálja a hangot, együttélést, sőt az együttmű­ködő szolgálat lehetőségét ko­runk uralkodó eszméjével, a szocializmussal is, melynek gyökerei szintén ebbe a 2000 évbe nyúlnak vissza. Hogy a szemünk előtt m­é­lvó változás mennyiben mó­dosítja a kereszténységet, ho­­gyan viszonyul eddigi énjé­hez, az más kérdés. De ráis­­merne-e már a mai énházra is az osíry hét'fim é^tim prio meg­halt XII. Pius pápa . .. ? Nagy Kázmér Nagy idők tanúja A „jobb későn, mint soha” elve alapján teszem közzé, hogy egy esztendeje, 1001. ja­­nuár 14-én, 87 éves korában elhunyt a Párizs környéki Vil­­lemomble városkában Pierre de Suin özvegye, leánynevén Verdiane de Coudekeraue Lambrecht. A gyászhírt csak mostanában tudtam meg a Párizsban élő nemeskéri Kiss Miklóstól, a Nemzetközi Sport­lövő Szövetség főtitkárától, aki nemeskéri Kiss Miklós (1820. IX. 22. — 1902. IV. 27.; azért írom ide a pontos adatokat, mert lexikonjaink nem jelzik őket). Kossuth hű fegyver­társának a dédunokája. Ami pedig az elhunytat illeti, ő a szabadságharc diplomatájának, az „igen ügyes embernek” (ahogyan Teleki László minő­sítette) az unokája volt. Há­zassága révén került be egy De Suin nevű francia tenger­nagy családjába, s az apósá­nak a húga nem más volt, mint a híres Diane grófnő, igazi nevén Marie Lain de Beausacq, akinek a szalonját 1888-as tartózkodása során buzgón látogatta Justh Zsig­­mond. Halász Gábor, Justh érdekes Naplójának közreadó­ja, így írt róla: „Párizs egyik legnagyobb irodalmi szalonjá­nak úrnője. Ifjúságában Vic­­tor Hugót bálványozta, kit száműzetésében is felkeresett, öregségében szalonjában Sully- Phuidhomme volt a­­költők ... mellette kisebb csillagokon kívül Lemaitre, a kritikus volt a szalon nevezetessége. A kis dinéken kívül minden héten irodalmi összejövetel volt ná­la, ahol már nagyobb számban vettek részt a boldog meghí­vottak és minden hónap első péntekjén nagy estély, mint­egy 200 vendéggel.” A grófné 1878-ban Pesten is járt, mert Justh egyszer megjegyezte: mikor a társaság a Café Orientalban magyar cigány­muzsikát hallgatott. Diane ugyan a nótákat már ott is hal­lotta ..........Uniformisát” is le­írja: „fekete, hosszú uszályú fekete bársonyruhát hordott, veres dísszel és veres szalag­gal a nyakán, mélyen kivágott derékkal és igen bizarr indiai ékszerekkel díszítve.” Ez a nagy kékharisnya tehát a „kö­zönséges” Marie nevet „Dia­­ne”-ra változtatva, a fivére menye viszont jogosan viselte a különös „Verdiane” nevet. Kérdésemre, hogy miképp ke­resztelték el így, 1978. február 6-án írt levelében (franciául, mert magyarul már nem tu­ * Centrum0^^^ ( /\v) AZ EZ A DIVAT 1983 ÉVI SZÁMAIBAN HA- (//\\| y/F vonta megjelenő centrum kártyák­ V/ | J /\\| Q I V/ KAL részt vehet az ez a divat I J I I 9 V. ^ MJJ! M CENTRUM KÁRTYA-AKCIÓJAN1 //] BEKÜLDENDŐ FÉLÉVENKÉNT AZ A HA- //] \1 ROM KÁRTYA, AMELYNEK (ROMAI VIL^ SZÁMMAL JELÖLT ) SORSZÁM. AZ 7TS 7aVv\\ ITT /) A \ Y\ EZ A DIVAT JÚNIUSI ILLETVE DECEMB . (A / \ \ ,­­­T" - l y \ BÉBI SZÁMÁBAN TALÁLHATÓ. \J\ l ^ ^^^KEDVES OLVASÓNK! ......... Valamennyien szeretünk jutazani,de az igazat meg smmmmi) vallva, az sem mellékes nyerünk-e Most az EZ A DIVAT 1 / című lapban újabb lehatőséget kinálunk, melynek sorén \ / ismét játszani hívjuk Önt AZ EZ A DIVAT és a CENTRUM ÁRUHAZAK \ / közös akcióján - nem tévedes - összes­sn egymillió forint értékű \ / nyeremény talál majd gazdára \ / Kérjük, hogy 1983 januárjáig' egész éven kísérje figyelemmé* e % / CENTRUM KÁRTYA akci'- t í»t*kszaba!v«itt az EZ A DIVAT ban \J A CENTRUM KARTYA Aj QN JQKLPE ’ V dott) így válaszolt: „Nevemet egy Firenzében élő Santa Vi­­ridiana nevű olasz nő után kaptam. Szüleim egy Magyar­­országi Szent Erzsébetről szóló könyvben fedezték fel ezt a szentet.” De kik voltak a szülők? Édesanyja nemeskéri Kiss Margit (1801. II. 28. — 1944. II. 9.) volt, akinek bölcsőjénél Kossuth, Andrássy, Teleki László, Türr, Gorove és más számkivetett is ott állt, mert édesapja a Fontainebleau mel­lett fekvő Saint-Ange kastély­ban (Voltaire itt írta IV. Hen­rikről szőlő eposzát!) lakott, amely az emigráció egyik „üdülője” lett. Schmidteg Kálmán huszár százados itt halt meg, s a szomszéd Vide­óért­ nevű faluban van elte­metve, ott, ahol maga nemes­­kéri Kiss Miklós is nyugszik, legidősebb fia, a diplomata Aladár (1854—1930) mellett. Margit később szintén neveze­tes szalont nyitott az előkelő Varenne utcában, ahol sereg­nyi történelmi palota áll, töb­bek között a Matignon, hol a monarchia nagykövetsége székelt és amely most a mi­niszterelnökség épülete. Ide járt Munkácsy, Zichy Géza, Reményi Ede, Thaly Kálmán, Hubay Jenő, s megfordult itt özv. Gérando Ágostonná sz. Teleki Emma is, aki egyszer azzal botránkoztatta meg a sok főúri hölgyet, hogy — a Kom­­münt szóba hozva — „a nép szegény szabadságvágyát di­csőítette” (Margit szavait for­dítom franciából). Sűrűn láto­gatta a t­aubourg Saint-Ger­­main eme díszes társaságát az a magyarbarát Adam asszony (Juliette Lamber), akiről nem­rég írt e lap hasábjain Szilágyi Ferenc, és aki maga is egy nagy befolyású irodalmi sza­lont tartott, amelyet a III. Köztársaság­ vezetői látogattak, s akit egy angol életrajzírója „La Grande Francaise”-nek titulált. Margit 1866-ban egy Louis Coudekerque Lamb­recht nevű francia lovaskapi­tányhoz ment nőül, akivel rögtön elzarándokolt Turin­­ba Kossuthhoz. Justh élete vé­géig levelezett a híres honvéd ezredes leányával (vö: Gálos Magda: Sigismond Justh et Paris, Budapest, 1936), aki meg is látogatta őt Szent Tor­nyán. Kevesen tudják, hogy Kiss Margit francia írónő is volt! Semmilyen lexikonunk nem ismeri e tevékenységét. Noel Bangor álnéven írta mű­veit, amelyekről Birkás Géza számolt be 1938-ban a Buda­pesti Szemle hasábjain. Ki­adott La Hongrie pittoresque et artistique címmel egy kis füzetet, majd élete vége felé. 1933-ban Les deux ivresses címmel eg­y szerelmi-lélektani regényt, amelyet az akkor nagy tekintélynek örvendő Paul Bourget tisztelt meg elő­szóval. Még azonban 1914-ban megjelent Le Sang Bleu című öt elbeszélést tartalmazó kö­tete, melyben — édesapja aj­káról hallott történetek nyo­mán — az óhaza honvéd- és betyárhistóriáit írta meg; a kötet alcíme: Scénes de la vie hongroise. Birkás írása még két másik munkáját említi. Verdiane öccse, aki 1898. augusztus 27-én született, André Coudekerque Lamb­recht, még él. Ő az utolsó élő unokája annak a nemeskéri Kiss Miklósnak, akiről Justh ezt írta: „neve a magyar tör­ténet legfényesebb korához fűződik ... ott ragyog azokon a lapokon, amelyeknek olva­sásánál minden magyar szeme könnyel telik meg, s amelytől mindegyiknek lelkét büszke­ség önti el” (ezt eg­y 1886-os levélből idézem­, amelyet a Furmus szerzője Margithoz in­tézett). Amikor a nemeskéri Kiss család históriáját kutat­tam (ennek eredménye lett „Magyar rebellis — francia gróf” című cikkem: Új Tükör, 1979. 10. sz), családtörténeti kérdésekkel fordultam ehhez az unokához is. 1978. január 20-i leveléből megtudtam, hogy a Nemeskéri família emlékei­nek nagy részét a német meg­szállók elpusztították, amikor elfoglalták a család norman­diai kastélyát. André még em­lékezett rá, hogy látta a karos­székében ülő, ősz szakállú­sag honvéd ezredest. Ő maga ha­lászhajózással foglalkozott, a háború alatt De Gaulle tábor­nokhoz csatlakozott s irodalmi tevékenységet is fejtett ki: írt egy matrózregényt, egy pa­rasztregényt (részben Alexand­­re André álnéven), továbbá egy amerikai útleírást. Több­ször járt az óhazában: 1903- ban a véglesi kastélyt kereste fel a Kárpátokban, amelyről nemrég Vörösmarty Géza írt (Magyar Nemzet, 1982. október 21.), s itt — a Nagy Lajos épít­tette. Mátyás által is kedvelt várban, ahol Balassi Bálint született, s amelyet a kiegye­­zés után nemeskéri Kiss Mik­lós vásárolt meg — tanult meg lovagolni (ötévesen!). 1913-ban Budapestre jött, hogy részt vegyen Catherine nevű testvérének Nopcsa Elekkel (1879—1919, Erzsébet királyné főudvarmesterének a fia, egy ideig pedig az Opera intendán­sa) kötött házasságán. Végül az első világháború után is itt tartózkodott (a közelebbi idő­pontra nem emlékszik), s ek­kor tanult meg az Operá­ban ... fuvolázni. De Suin asszony halálával ő tehát az utolsó élő unokája annak a nemeskéri Kiss Miklósnak, aki száműzetése és házassága­­1853-ban vette nőül Le Char­­ron márki leányát, s ettől fog­va ez a szépséges Matild lett az emigráció „védangyala”) révén — akár jó évtizeddel korábban a Teleki Emma — Auguste de Gérando nász — a magyar—francia kapcsolatok több nemzedéken át hullámzó történetének forrása lett. Bajomi Lázár Endre Csütörtök, 1983. január 20. HARMADSZOR — DE NEM UTOLJÁRA! 5000 FORINTOT NYERHET! ISMÉT CSERE-SZERENCSE A LAKÁSCSERÉBEN! Pályázhat a minden hirdetője, aki segítségünkkel lelt partnerra. Ha mindkét fél nálunk hirdetett, úgy mindkettőjük neve bekerül a szerencsekerekünkbe. A FARSANGI HÚZÁSON tehát részt vesznek mindazok, akik beküldik szerkesztőségünkbe­ a hirdetés felvételét igazoló nyugtát, a lakáscserét jóváhagyó tanácsi határozatot. Beküldési határidő: 1983. február 1. CÍMÜNK: LAKÁSCSERE, Budapest 1100., Pf. 13. K­

Next