Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-13 / 37. szám
Vasárnap, 1983. február 13. Milllwmml Egy-ügynek „Sértődésből” Debreczeni Gábor szerencséje Muszáj-riport révén ismertem meg, 1975-ben, s akkor hallottam először, miként is mondja Debreczeni Gábor a magáét. Abban az esztendőben tele volt optimizmussal, reménykedett Aztán — észlelve a falakat — a reménykedés mérges türelmetlenséggé alakult, majd szívós „csakazértis be” csendesült, hogy nem sokkal később ravasz taktikázással, újult erővel gördítsen egyet az iskolavilágítás éppen kátyúba ragadt szekerén, mint az Egyesült Izzó Világítástechnikai Állomásának vezetője. Amikor az együgyűek közé sorolva kívántam őt megszólaltatni, a beskatulyázás tényét elfogadta, mégis nehezen állt kötélnek. Csak hát az „együgy” levette a lábáról... Kényszerű váltás — Otthonról, miután apám műszaki ember volt, azt a késztetést kaptam, hogy én is ezen a pályán boldoguljak. A Népszínház utcai technikum után gépészmérnöknek tanultam. De egyre jobban kezdett érdekelni a színház. Az ötvenes évek elején, még egyetemistaként nagy nehezen kijártam, hogy ingyen aoígozhattam világosítóként az Operaházban, s közben eljártam az Iparművészeti Főiskolára Tolnay Pál színpadtechnikai és Oláh Gusztáv díszlettervezést okító előadásaira. Az utóbbi volt az, aki 1956 szeptemberében behívatott magához, s elmondta, hogy szeretné egy kicsit az Operaházat műszakilag is megújítani. Rettentő megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám gondolt, szerintem ő volt a XX. század legnagyobb színpadművésze. Értett a zenéhez, a rendezéshez, kitűnően festett, zongorázott és nagyon ismerte a színházi világítást." Talán személyes sorsom is másképp alakul, ha Münchenben nem hal bele egy operációba, így aztán az októberi vihar után a minisztérium színházi osztályára kerültem, s miután 56- ban szétlőtték a Nemzeti Színházat is, oda küldtek. Akkor elég sok dolgot megpróbáltam a világítással, s amikor kezdtek irigyeim lenni, éreztem, hogy valami már sikerült. — Hogy értsem ezt? — Muszáj erről beszélni? — Jó lenne. — 1959-ben kijutottam Bayreuth-ba, három hónapig dolgozhattam ott, s amikor hazajöttem, szerettem volna valamit megvalósítani abból, amit kint tanultam. Leintettek, hogy a Nemzeti nem Bayreuth. Biztos így volt. Legyen elég annyi, hogy kialakult egy olyan légkör..., szóval, el kellett jönnöm. Az állomás előző vezetője 1962-ben idevett, és azóta itt vagyok. — Fel sem merült, hogy más színházhoz menjen? — Magyarország kis ország. Ha valaki egy területről kibukik — a hír gyorsan jár..., nemigen kellettem sehol. —■ E kényszerű váltás menynyire viselte meg? — Két-három év után már nagyon jól éreztem magam. Mivel nálunk lényegében sem akkor, sem azóta nem oktatnak világítástechnikát, nekem autodidakta módon sok mindent az angol és a német nyelvű szakkönyvekből kellett elsajátítanom. — Mennyi idő alatt tanulta meg a világítástechnikát? — Én még most is csak mérnök vagyok, aki mondjuk világítástechnikával foglalkozik. — Szerénykedik! — Nézze, az embernek jó tíz év kell ahhoz, hogy érezni kezdje ezt, mert a világítás olyan gyakorlati szakma, amire száz százalékosan érvényes a kínai mondás: egy kép többet ér ezer szónál. Példa beszéd — Munkája során miért esett a választása az iskolára? — A statisztikai adatok alapján kiderült, hogy az iskola közvetlenül kétmillió, közvetve pedig legalább hatmillió embert érint. Az állapotok siralmasak voltak, ez több felmérésünk igazolta. Itt kelt el tehát legjobban a segítség. — Ezt értem, csak ezzel még nem magyarázta meg azt a konok elkötelezettséget, ami az iskolavilágításhoz köti. — Nézze, minden emberben van valami olyasmi, hogy szeretné ... mert úgy gondolja, hogy azért jött a világra, hogy valamit létrehozzon. Tudom, az nagyon kevés embernek adatik meg, hogy valamit végig csináljon, végig csinálhasson. Nekem az első ilyen próbálkozásom a Nemzeti Színház volt. Talán sikerült valamit lebontották. Itt az iskola- vagy újabban a kórházvilágítás, az olyan, hogy azt már szerencsére nem lehet megszüntetni. — De gáncsoskodni, akadályozni — mint erre az elmúlt évtizedben bőven volt példa — lehet. Mi adott önnek erőt? — Szeretnék elmondani egy példát, ha úgy tetszik, példabeszédet. A napokban hallottam a rádióban, hogy már 1800-ban felfedezték, miként is lehet védekezni a himlő ellen. 2875-ig tartott, amíg a himlőoltás végül is kötelező lett, s még ezután majd száz esztendő kellett, mire megszűnt, e betegség. Magyarországon sok okos ember és sok okos ötlet van, csak az a baj, hogy ritkán sikerül valamit maradéktalanul végig vinni, így nekünk óriási a szerencsénk; nem az volt nagy dolog, hogy a nemzetközi ajánlást adaptáltuk, hanem az, hogy például sikerült elérnünk a megfelelő és elérhető árú lámpatestek gyártását, hogy már sok pedagógust sikerült „megfertőznünk” a mintatermek létrehozásával, hogy már nagyon sokan rájöttek, hogy az ajánlott világítás nemcsak olcsóbb, jobb is; a gyerekek teljesítménye nő, csökken a kifáradás, de hát minek is mondom ezt, már számtalanszor untattam ezzel... — Visszatért a többes szám, s megkerülte a válaszadást: miként lett mindez személyes ügye? — Ha úgy tetszik, sértődésből. Valamikor a hatvanas évek közepén jelentkezett néhány iskola, hogy bajlódnak a világítással. Az akkori főnökömmel felmértünk tíz iskolát, s amikor javaslatot tettünk, sokan csak legyintettek: ugyan, tíz iskolából nem lehet országos következtetéseket levonni. Aztán amikor a Magyar Elektrotechnikai Egyesületet is sikerült bevonni egy felmérésbe, s a 258 vizsgált iskola is bizonyította, hogy szinte gyertyák fényerőssége mellett tanulnak gyerekeink, amikor az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságnál is készült egy átfogó vizsgálat, s kiderült az is, hogy nemcsak az iskolákban csapnivaló a világítás, hanem a munkahelyeken, a lakóházakban, a kórházakban is. Amikor tehát elkezdtük az iskolaprogramot, akkor én naivan azt hittem, hogy ebből áttörés lesz, mert ugye, két év alatt sínre kerül az iskolavilágítás ügye, s akkor foglalkozhatunk a többi feladattal is. S mert nem így történt, azt akartam, hogy ha nem is két esztendő alatt, de végül mégis elérjük a célt. Erre szerződtem ugyanis. Naivitás és csökönyösség — De hát ezt a feladatot nem kapta senkitől sem.’ — De igen! Az Egyesült Izzó egyik kiemelkedő vezetője, Aschner Lipót még 1930-ban, a Világítástechnikai Állomás megalapításakor az állomás feladatául tűzte ki a hazai világítási kultúra terjesztését. Ebbe beletartozik az iskolavilágítás is. Az Izzó jelenlegi vezetői többek között ezért működtetik az állomást, s ezért támogatja a munkánkat az OMFB. Az az én külön szerencsém, hogy teljes mértékben azonosulni tudok e több mint ötven esztendővel ezelőtt papírra vetett feladattal. — Ahogy így hallgatom, kezd megingatni abban a hitemben, hogy az iskolavilágítás az egy ügye ... — Nézze, valóban inkább a világításkultúra, a vizuális környezet az, amire „felesküdtem”, talán ezért is nem volt olyan megrázó törés az életemben, hogy elkerültem a színháztól. Az iskolavilágításhoz való évtizedes kötődésem is a saját naívságomból, no, meg abból a csökönyösségemből fakadt, hogy ha más nem csinálja, akkor nekem kell végig csinálnom. — Boldog, elégedett ember? — Senki sem lehet elégedett! A munkám kielégít, feladatom van bőven és vannak persze, boldog pillanataim is. Például nagyon jólesett, amikor a hatvani kórház főmérnöke megköszönte, hogy foglalkozni kezdtünk a kórházi világítással is. — Fontosnak érzi az elismerést? — Nem elismerést, köszönetet mondtam! Mert nálunk rettentően nehéz bárkitől is köszönetet kapni valamiért, mert ezzel az emberek még jobban spórolnak, mint a pénzzel. Talán ezért is említettem, talán ezért is növekedett meg a szememben a köszönet értéke. Murányi Gábor SZEPESI GYÖRGY találkozik a közönséggel február 14-én, az a JÓKAI KLUB (Budapest Vk) (Hollós út 5.) HÉTFŐN HÉTKOR portrészínpadán. Vetőmagújdonságok a kiskertekbe A naptár szerint még jócskán bent járunk a télben, ám az időjárástól függetlenül a mezőgazdaságnak és a kertészeteknek már februárban készülődniük kell a munkákra, közeledik vagy már el is érkezett bizonyos növényfélék vetésideje." Vajoná amilyenek a kilátások, van-e elegendő vetőmag a szaküzletekben? Erről érdeklődtünk a Vetőmagtermeltető és Értékesítő Vállalat termelési és kereskedelmi igazgatóhelyettesétől, dr. Hadnagy Árpádtól. — A kiskerttulajdonosok, a nagyüzemi megrendelők a zöldségvetőmag ötszázhúsz fajtájából válogathatnak. Eddig mintegy tízezer tonna megrendelés érkezett központunkhoz. A lakosság ellátására 45 millió tasak, illetve 1600 tonna zöldségvetőmagot csomagolunk, s ezeket tíz mintaboltunk árusítja majd. Egyébként mind a 260 mezőgazdasági szakboltunk jól ellátott. Piacra kerülnek az idén a Royal Sluts holland cég újdonságai: a kolbásztök, sonkatök, laskatök, a cukkini, a kínai kel, a zsázsa, a madársaláta és a cikória. Az ahlsens Enke dán cégtől 220 ezer tasak vetőmag érkezik, közöttük retek, uborka, paradicsom, sárgarépa, póréhagyma, kínai kel. Bizonyos vetőmagok késve érkeznek, mint például a káposztavetőmag. A borsóvetőmagból hiánycikk a rajnai törpe, de helyette ajánljuk a debreceni világost. Hosszul állunk az úgynevezett éves hagymából is. Az Alsógödi fajta kizárólag a mintaboltokban kapható, az Aroma fajtát pedig csak nagyobb boltjaink átdúsítják. A gabonavetőmagból az egészen kora tavaszi kalászosokból, az árpából, a zabból és a kukorica-vetőmagból minden igényt kielégíthetünk. Búzából és tavaszi árpából több kell az idén: tavaszi árpából 4000 tonstát tartalékoltunk. A lucerna-vetőmaggal takarékoskodnunk kell, a nagyüzemek részére azonban van elegendő vetőmag. — Virágvetőmagban sem lesz hiány a boltokban. Ajánljuk a kiültetésre alkalmas hazai Agerátumot, a Salviát, a Tagetest, a törpe petúniát és a verbéniát. Mindkettő gazdag színkeverékkel rendelkezik. A házi kertekben igen közkedveltek az őszirózsa fajták, az egynyári margaréták, a krizantém, a dália — a magról vethető is —, továbbá a Delphinium szarkaláb színkeverékek. Nagyon tetszetős a csodatölcsér, a díszmák, a díszpipacs. Kutatóintézetünk újdonságaiból a Meteor őszirózsa kerül a mintaboltokba. —érték A Magyar Nemzet megkérdezte Ki működtethet játékautomatát? A napokban lép életbe a belkereskedelmi miniszter új rendelete, amely szabályozza a vendéglátóhelyeken, s egyéb kereskedelmi létesítményekben a játék- és pénznyerő automaták, a szórakoztató játékok működésének feltételeit, s azt, hogy meddig szólhat a zene a vendéglőkben, éttermekben. — Miért volt szükség a rendelkezésre? — kérdeztük dr. Dobos Gábortól, a Belkereskedelmi Minisztérium igazgatgatási és jogi főosztályának vezetőjétől. — Az úgynevezett csendrendelet értelmében eddig is csak este tízig engedélyezték a hangos zenét az éttermekben. A lakosság nyugalma érdekében azonban korszerűsíteni kellett ezeket az előírásokat Játékautomaták, s főként pénznyerésre is alkalmas játékok pedig eddig nemigen voltak az országban, s most, hogy számuk egyre gyarapszik, szabályozni kell működési feltételeiket. — Ezek szerint a rendelet értelmében kinek az engedélye szükséges ahhoz, hogy a vendéglátóhelyeken, s más kereskedelmi létesítményekben szerencse- és szórakoztató játékokat folytassanak? — Az illetékes tanács végrehajtó bizottsága kereskedelmi osztályának, vagy az e feladatokkal foglalkozó előadójának hozzájárulását kell kérni. Az engedélyt az üzemeltető köteles beszerezni, ha játék- és pénznyerő automatát kíván felállítani üzletében, ha kártyázni, biliárdozni óhajtanak a vendégei, vagy tekepályát létesít. A tanács illetékesei az engedélyben meghatározhatják, hány automata működhet az üzletben. S ha megállapítják, hogy a működés feltételei hiányoznak, vagy a játékszenvedély a közrendet, a közbiztonságot veszélyezteti, az engedélyt viszszavonhatja. — Ki nem kaphat engedélyt? — Olyan vendéglátóhelyen nem járulnak hozzá a játékok üzemeltetéséhez, ahol nem elég kulturáltak a körülmények. Pénznyerő automatát nem szabad felállítani IV. osztályú vendéglátóhelyeken, ifjúsági klubokban és ifjúsági parkokban, s magánszemélyeknél sem. A szerződéses üzletek vezetőit a rendelkezés szerint magánszemélynek kell tekinteni. A pénznyerő automatákon játszani, s kártyázni egyébként csak 18 éven felülieknek szabad. — S meddig szólhat a zene, hol és meddig lehet táncolni? — Műsoros előadásnak nem minősülő zene és tánc csak az illetékes rendőrhatóság véleményének figyelembe vételével engedélyezhető. Olyan vendéglátóhelyek kerthelyiségében, amelyek lakóházakban vannak, este tíz után hangerősítő nem használható. Ha egy éven belül, a lakók panaszára a tanács többször megállapítja, hogy a hangerő valóban zavarja a nyugalmat, megtilthatja a tíz óra utáni zenélést. r.j. Mesteriskola Tév-utca. A számozás 51-től kezdődik. S a nyíl szemérmetlenül a jövőbe mutat. Nincs (év)szám a végén. Az utcatábla egy ház oldalán látható, amely a kiállítás közepén terpeszkedik. A paneles technológiával épült lakótelep egyetlen becses darabját példázza, amelyet díszletformában építettek meg. Ez a makett kritizál — csírázik ki a gyanú a betévedőben, s töri a fejét a látottakon. A Budapest Kiállítóteremben körbe-körbe közszemlére tett tervrajzok, hitek, látomások és elgondolások — egységes, közös indíttatásnak engedve — egy másfajta építészeti szemléletet is tükröznek, mint amelybe beleszoktunk. (A mesterjegyek azonban a megvalósult munkákban ma még nemigen lelhetők fel.) Első szárnypróbálgatásaik után már a fiatal építészek is a Saját bőrükön érzik — miközben elhullajtott tollaikat siratják — a kivitelező-beruházó-tervezőmegbízó négyszögének akadozó együttmozgását. KÖTELEZETTSÉG Az építészet nem foglalja el társadalmunkban azt a helyet, amelyet kellene, s ezt nagyon megsínyli épített környezetünk is, a városok, falvak arculata. A legtöbbet éppen a fiatal építészektől lehet (el) várni: példaszerű, színvonalas, nevelő hatású alkotásokat; állandó párbeszédet a lakossággal, közösen küzdve az emberséges, esztétikus környezet megteremtéséért. A társadalom építészeti kultúrája legmagasabb szinten az építészeti oktatás, az építészképzés függvénye. Az egyetemen azt lehet megtanulni, hogy miként tud valaki a vágyaiból egy szakmába illeszkedni; az egyetem nem ad befejezett végzettséget. A továbbképzés szerves része a szakember, napi fejlődésének Az „alapképzés” óhatatlan egyoldalúságait hivatott kiküszöbölni — az alkotó munkán keresztül „mesterré” érleléssel — a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolája. E bevált továbbképző forma az építészképzés kiteljesedését biztosítja a valódi tehetséget felmutatók számára. Ily módon a Mesteriskola nem konkurrenciája a Műszaki Egyetemnek, hanem logikusan ráépülő továbbfejlesztési foka. (Értelmetlen volt egy időben az acsarkodás, hogy a Mesteriskola „eleszi az egyetem kenyerét” ...) A Mesteriskolát a MÉSZ 1953-ban szervezte, a legjobb képességű fiatalok szakmai fejlődésének elősegítésére. Egyegy ciklus két évig tart, s ez alatt a pályázat útján felvett fiatalok választott vagy kijelölt neves tervező építészek (mesterek) keze alatt, azok műtermében foglalatoskodnak, s munkájukban is részt véve igyekeznek ellesni tudományukat, a mesterfogásokat Egyidejűleg a szakmához kapcsolódó filozófiai, esztétikai, gazdaságpolitikai előadásokat hallgatnak meg az adott témához legjobban értő szakemberektől. Az „iskola” első igazgatója Janáky István volt (tőle Szendrői Jenő vette át a stafétabotot), az ő keze alól kerültek ki a mai mesterek, a magyar építészet színe-java. Igyekeznek továbbadni tudásukat, világszemléletüket az utánuk jövő generációknak, eltökélt szándékuk folytonosságot teremteni a magyar építészetben. A Mesteriskola 1960-ban megszűnt, s csak 1970-ben indult meg újra, Fiatal Építészek Köre elnevezéssel. Elvégzése nem annyira kivételezettséget, mint inkább kötelezettséget jelent; anyagi előnnyel nem jár, a részvevőket mindenkor megvárja a saját munkájuk, semmiféle címet nem ad. Mégis presztízse van! Ha más nem is, de az építészek számon tartják, ki volt mesteriskolás, s ez munkásságukon is letörülhetetlen nyomot hagy. És ez a mesterrel való személyes kapcsolatnak, a régvolt korokra emlékeztető szellemi együttműködésnek köszönhető. A Mesteriskola önálló gondolkodásra nevel, szuverén, tudatos egyéniséget alakít ki. ÜZENET A Mesteriskola VI. ciklusa okult huszonkét fiatal építész a zárókiállításon azon mes terkedik, hogy a nehezen kiharcolt első nyilvános szereplési alkalmat megragadva bemutassa, mit is tud valójában, mire vitte az évek során, s legalább a mesterkélt vagy mesterkéletlen — „kusza” tervekkel igazolja tehetségét. A kiállított tervrajzokat a (tanító)mesterek bölcs, higgadt, néha indulatos üzenetei, intései kísérik, egyfajta ars poetica formájában, rögeszmétől hajtott hitvallás vagy megszívlelendő tanulságként. A mesterektől mindig tanul az ember. Farkasdy Zoltán az utána következő nemzedékekben bízik és így ír az egyik tablón: „A mi fejlődésünk eddig még csak mennyiségi és technológiai felemelkedésre volt képes az építésben — az ÉPÍTÉSZET megújulása ... kicsit odébb van.” Egy másik mester, Hofer Miklós így vélekedik: „Az építészet NEMZETI jellege az igaz és jó építészet legfőbb feltétele. Ez jelenti az építész számára a teljes azonosulást azzal a közösséggel, amelyből jött, és amelyet szolgálni kíván. Ez jelenti azt, hogy tudjuk kinek, hol és hogyan építsünk, de ez jelenti azt is, hogy az építészetben a ráció mellett ott van az ÉRZELEM, amely emberi voltunk legszebb sajátossága.’ Optimistán nyilatkozik Frittz József: „Talán egyszer elhiszik nekünk, hogy az építészet szerepe egy nemzet mesterséges, épített környezetének — s ezzel együtt közérzetének — formálásában is meghatározó erejű” Egészen egyértelműen fogalmaz Molnár Péter: „Csak ha saját építészetünket tudunk kialakítani, számíthatunk arra, hogy helyet kapunk Európa és a világ építészetébe'.’' Vagyis:' „Úgy építsünk, hogy megmaradjon” — összegez tömören Nagy Elemér ... Többnyire a megszenvedett igazságokra tapintanak rá. Az építészek — ha olykor nem is jó a közérzetük — hisznek benne: sikerül a mesteriskolásokba plántálni, hogy az építészeti gondolkodásról a világ minden kincséért se mondjanak le; hisznek benne, hogy helyre tudják állítani a társadalommal meggyengült kapcsolatot. A mesterek bíznak abban, hogy tanítványaiknak vissza tudják adni a szakmába vetett hitet, hogy a fiatalok újra megtalálják azt a közösséget, ahol az igények megfogalmazódnak, hogy felismerik az építési szándék mögött rejlő valódi erőket. Nem kell minden épületnek megváltania a világot, de az ország építészeti arculatának formálása nem lehet közömbös a társadalom számára. r* PÉLDA Útkeresés. Ez a szó jellemzi leginkább a kiállításon látottakat. Makacs eltökéltség, következetes jobbító szándék vezérli a mesteriskolásokat. Törekvésük nem más, mint a méltó hagyományok nyomán egy új hazai építészet megteremtése. Céljuk, hogy a szemlélők s önmaguk számára ablakot nyissanak a jövő építészetére. A kiállításon bárki meggyőződhet róla, hogy valamennyien hisznek a teremtő tehetség és társadalmi akarat találkozásában, s együttes teremtő erejében. Mert előbb vagy utóbb, de csak így valósulhat meg általánosabban az a minőségi építészeti környezetformálás, amelyért felelősséget nemcsak ma ér, önmaguk előtt, de az utódok, a holnap társadalma előtt is vállalniuk kell. Hiszen „A példa tízszer annyit ár, mint az előírás” idézhető a kiállítás ürügyén (akár mottóként is) a jó kétszáz esztendeje él C. J. Fox frappáns meglátása, s ő politikus lévén tudta hogy mit beszél. Hitt a jövőben. Higgyünk mi is az építészetben! Higgyünk az építészeknek! Mert gyakorlat teszi a mestert... Kuncz Béla