Magyar Nemzet, 1983. július (46. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-30 / 179. szám

12 LÁSZLÓ GYULA: Dévaid volt az asztaltársaság legöregebb tagja. Túl a hetvenen, afféle korelnök. Nem sokat tudtunk róla, csak néhány évvel ezelőtt hívtuk az asztalunkhoz. Akkor már hetek óta figyeltük Bejött, letelepedett valamelyik üres asztalhoz, rendelt egy pohár sört, megitta, üldögélt egy darabig, hallgatta a sarokban álló Wurlitzert, fizetett, felállt és ment. Mindig egyedül jött, és mindig üres asztalt keresett magának. Ügyet sem vetett rá, mi történik körülötte, nézett maga elé, tutaj háborgó tengeren, magányosan. A terembe ugyan inkább már csak az elcsitult hullámok moraja hallatszott be a söntésből, olykor azért ide is átcsapott egy-egy igazi hullám, a felfokozott érzelmek, elszabadult ösztönök kavargó hangzavara. Könnyűvérű lányok sikongattak, ha a nagy tenyerű szállítómunkások, a rakodópályaudvarról ideszokott szenestrógerek megpaskolták a feneküket, a vitákat, nézeteltéréseket sem suttogva intézték el, némelyik izompacsirtának olyan volt a hangja, mint a gyári kürt. Mi már láthatólag megszoktuk, a magányos ismeretlent sem zavarta, s ha nagyon magasba csapott odakint a hangulat, János, a pincér összehúzta a bordó szövetfüggönyt, egyetlen mozdulattal szétválasztva a teremben üldögélő szolid vendégeket a talponálló italozóktól. — Elnézést, ma kicsit hangosabbak — mondta ilyenkor, s fejét alig észrevehetően megbiccentve, letette elénk a pohár sört vagy a fröccsöt, ki mit kért — Ki az a magányos vendég? — kérdeztük tőle néhány hét után. — Nem tudom — vonta meg a vállát. — Nem ismerem. Határozottan felkeltette a kíváncsiságunkat. Rendszerint mindig ugyanabban az időben jött. Ha véletlenül késett, már lestük az ajtót. Bárrmindig távolabb foglalt helyet, már akkor szinte közénkvalónak éreztük. Szolidan és választékosan öltözött. Inge, nyakkendője kifogástalan, kissé gyér ősz haja mindig rendben. Volt a lényében valami arisztokratikus. Nem bántó, inkább megnyerő. Ki lehet? — találgattuk. Volt főkönyvelő? Nyugalmazott diplomata? Milyen múlt állhat mögötte? Milyen örömök emlékét, bánatok súlyát hordozza magában? Miért ilyen tá?talan? Se rokona, se ismerőse? — idéztük a költőt. A legváltozatosabb történeteket találtuk ki róla, s mint később kiderült, a valóságtól mind meszsze járt. — Hívjuk meg az asztalunkhoz"— javasoltam egyik este. Valamennyien helyeselték. Legalább pontot teszünk a találgatások végére. Úgy vettük észre, olykor át-átpislog hozzánk, talán nem utasítja viszsza a közeledésünket. Lehet, még örül is, hogy társaságra lelt. Ha meg nem tetszik neki az ajánlatunk, hát istenem, akkor se történt semmi, marad minden a régiben — latolgattuk az eshetőségeket. Az én ötletem volt, így a megvalósítása is rám hárult Kicsit meglepődött amikor megálltam az asztalánál, és előadtam, miről van szó. Zavartan hellyel kínált. — Nem értem pontosan. Üljek át magukhoz? — Kezét elhárító mozdulattal maga elé emelte. — Ugyan... Mit keresnék én ott? — Nem lenne mindig egyedül — vágtam rá. — Megszoktam. Nem tágítottam. Nem akartam leégni azok előtt, akik előre kétes kimenetelűnek tartották a próbálkozásomat, meg aztán elhatároztam, hogy mindenáron átviszem magányos tutatjáról a mi népesebb, derűsebb hangulatot árasztó hajónkra, legalább egy kis új színt hoz a társaságba. Az volt az érzésem, neki is használunk vele. — örülnénk, ha nem utasítana vissza. Rám nézett. Találkozott a tekintetünk. A szeme szomorúságról árulkodott. — Maguk ott — intett fejével az asztalunk felé — régi, baráti társaság. Mindent tudnak egymásról. Engem nem is ismernek... — Dehogynem — vágtam a szavába. — Látásból — mosolyodott el. — Az nem elég. A külső csak már. Mi van belül, az a lényeg. Bólintottam. Az asztaltársaság tagjai felénk fordulva figyelték, mire jutok, egyedül vagy másodmagammal megyek-e vissza az asztalunkhoz. — Elfogadja a meghívásunkat? — tettem fel még egyszer a kérdést, s készültem felállni. Ő is felemelkedett. — Rendben — mondta kis tűnődés után. — Megköszönöm, hogy megtiszteltek a bizalmukkal. Fölemelte a poharát, hozta magával. Bemutatkozott, odahúztunk egy facér széket az asztalhoz, ezzel a közénk tartozás ügye részünkről el volt intézve. Nem kérdeztük, ki féle, miféle, se akkor, se később, elmondott magáról annyit, amennyit akart, a többit megtartotta magának. Többnyire vidáman voltunk, akkor is tréfálkoztunk, ugrattuk egymást, ahogy szoktuk, vagy tetszik neki a társaságunk vagy se, majd kiderül , gondoltuk. Másnap már nem keresett üres asztalt, egyenesen közénk ült Harmadnap is és azontúl mindig. Halk szavú, kevés beszédű ember volt, inkább minket hallgatott Ükt forgatta a poharát bele-belekortyolt nehezen engedett fel. Lassan azért összeszoktunk, s amikor megtudtuk, hogy asztalos, és elmondtuk neki, hogy nyugalmazott diplomatának néztük, már együtt nevettünk. Dévaid idős kora ellenére jól tartotta magát Tíz, tizenöt évet nyugodtan letagadhatott volna a korából. Járása határozott, tartása egyenes, az a kis kappanháj, ami összegyűlt rajta, egyenesen jól állt neki. Szerény nyugdíjból, szépen berendezett lakásban agglegényként élte az életét Örömét bánatát egy kis fekete szőrpamacs pulival osztotta meg. Az agglegénységét gyakran szóvá is tettük. Meg kellene nősülnie — mondogattuk, de ő csak legyintett rá: minek? Ha eddig megvolt így, ezután is meglesz. Mi tagadás, kicsit ugrató szándékkal tettük szóvá újra és újra, hogy ha benne van is a korban, azért még nem késő asszonyt vinni a házhoz. No, nem olyan fogdosni való, keményhúsú, bögyös pipikét, az ha menne is, csak mindenéből kiforgatná, s előbb-utóbb odébb állna, hanem egy hozzávaló özvegyasszonyt, aki szívesen főzne, takarítana rá. Mégis csak más az, ha asszonykéz igazgatja meg esténként feje alatt a párnát, simogatja ki a lepedőt, mintha mindez őrá vár. De hiába húzogattuk el előtte a mézesmadzagot, hogy a házikoszt mennyivel jobb, mint a vendéglői, meg olcsóbb is, a mosásról nem is beszélve. Meghallgatta a prédikációnkat, s rázta a fejét: nem és nem, ha eddig nem adta fejét nősülésre, most már kihúzza így azt a kis időt, ami még hátravan. Különben sincs egyedül. Ott a pulija, a Mózsi. Csupa ragaszkodás, ha nyitja az ajtót, már fut eléje, ugrándozik, csóválja a farkát, vakkantgat örömében, nem nyugszik, míg le nem hajol hozzá, meg nem simogatja, bele nem túr vastag bundájába. Okos, értelmes állat, éppen csak nem beszél. De akármit mond neki, megérti. Este, ha leül a megszokott foteljába, szólni se kell, már hozza a papucsát, leteszi elé, fölemeli okos pofáját,kipislog a sűrű szőrcsomó mögül, és várja a dicséretet. Ilyenkor szoktak beszélgetni. Igen, beszélgetni. Elmeséli, hol, merre járt, mi történt vele, amíg nem volt otthon. Mózsi a lába elé heverve hallgatja. Meggyőződése, hogy felfogja, amit mond. Olykor még a hangulatát is átveszi. Fejét kissé oldalra fordítva figyel, s helyeslően vakkant egyet-egyet. Megmosolyogtuk lelkes kutyaimádatáért, bár tisztelnivaló volt, amilyen szeretettel beszélt az egyetlen hozzátartozó élőlényről. Miért maradt agglegény, nem árulta el. Ha szóba került, elfelhősödött az arca, és többnyire a hallgatás csigaházába húzódott Mi ütött belénk, hogy sehogy sem akartunk belenyugodni az agglegénységébe, nem tudom. Egyszer gonosz tréfát eszeltünk ki. Házassági hirdetést adtunk fel a nevében. Amikor az újságban megjelent, vártuk a hatást Néhány napig semmi. Egyik este aztán mintha nyugtalanabbul ült volna le közénk. — Valami bajod van? — kérdeztük ártatlan képpel. — Idegesnek látszol. — Semmi — hárította el a választ és meghúzta a söröspoharat. Gyanítottuk, hogy befutottak az első jelentkezések, de nem szóltunk róla, pedig majd kifúrta oldalunkat a kíváncsiság. Ő sem említett semmit. Másnap sem tette szóvá. Eltelt egy hét is, mire végre kipakolt Nem tudta tovább magában tartani. — Valaki tréfát űz velem. Házassági hirdetést adott fel a nevemben — mondta csöndesen, és egy marék levelet húzott ki a zsebéből. Letette az asztalra. Mintha semmiről se tudnánk, csóváltuk a fejünket — Megnézhetjük? — kérdeztük nehezen visszafogott kíváncsisággal. Fölvonta a vállát, jelezve, hogy neki ezekhez a levelekhez semmi köze, nem is sejtve, hogy nekünk annál több. Kézről kézre adtuk az ajánlkozó sorokat Némelyik mellett fénykép is volt, feltehetően régi felvételek. Az egyik a személyes ismeretség előtt szeretett volna többet tudni a „még életerős nyugdíjas”-ról, a másik mindjárt találkozót kért. Mi tagadás, változatos kollekció gyűlt össze, nem hiába költöttük hirdetésre a pénzünket — állapítottuk meg magunkban mosolyogva. — És melyik randevúra mész el? Melyiket választod? — kíváncsiskodtunk. — Egyikre se. Csak nem gondoljátok — méltatlankodott. — Én a te helyedben megpróbálkoznék valamelyikkel, ha már így az öledbe hullottak az ajánlatok — mondta az ötlet kieszelője. — Például ezzel — mutatott az egyik képre. Középkorú, kerekarcú nő nézett le róla álmodozó szemekkel. Enyhén bodorított, félhosszúra vágott fekete hajával határozottan jól mutatott. — Egész csinos — állapította meg valamelyikünk. — És háziasnak is látszik. A fénykép fölé hajolva lestük a hatást, de Dévald nem reagált a megjegyzéseinkre. — Ha másért nem, legalább a tréfa kedvéért meg kellene reszkírozni egy randevút — javasolta a harmadik. — Ilyesmivel nem tréfálkozik az ember. Legfeljebb kamaszkorában — mordult ránk ingerülten, s ez a mi visszafojtott jókedvünket is lehűtötte. Elszégyelltük magunkat. Igazat adtunk Dévaldnak, egymásra néztünk, ki mondja meg neki, hogy mi vagyunk a vétkesek. De egyikőnk se vállalkozott rá A megindult levéláradatot már nem lehetett megállítani. Hiába szüntettük be az ugratást, asztaltársunk napról napra rosszkedvűbb lett. A rossz kedve ránk is átragadt. Bűntudatot éreztünk, nyomott hangulat telepedett ránk. Megpróbáltuk viccel elütni a dolgot, nem sikerült. Dévaidnak egyre kutatóbb lett a nézése, s mi mind nehezebben álltuk a tekintetét. Néha már úgy éreztem, nem sok híja van, hogy ne kérjek tőle bocsánatot, de az utolsó pillanatban lenyeltem az igazságot. Aztán az apróhirdetés, a sok levél lekerült a napirendről, de a hangulat sehogyan sem akart visszazökkenni a régi kerékvágásba. Egyik este Dévaid helye üresen maradt. Másnap sem jött Találgattuk, végül titokban mégis kikötött valamelyik ajánlkozó nőnél? Vagy rájött, hogy mi adtuk fel a hirdetést, azért nem jön? Az előbbivel nyugtatgattuk magunkat. Később találkoztunk vele. Sétáltatta a kutyáját, ült a Duna-parton a lépcsőkön, nézte a vizet, a tovahúzó evezősöket, a szemközti oldal házsorait. Semmi jel nem mutatott arra, hogy bármelyik levélre válaszolt volna. Ha hívjuk, kitérő választ adott, dolga van, nem ér rá. Neheztel ránk vontuk le a következtetést, s már arról beszélgettünk, követségbe megyünk hozzá, hogy jóvátegyük rosszul sikerült tréfánkat, amikor egyszer csak váratlanul ismét beállított a vendéglőbe. Megállt a törzsasztalnál, majd leült, végignézett a társaságon, s csöndesen megjegyezte: — Az a hirdetés nagyon rossz tréfa volt. Tehát rájött, hogy mi voltunk — rejtegettük a tekintetünket. Mintha valamennyien megnémultunk volna, csak ültünk, keresgéltük a szavakat, mit mondhatnánk neki. — Ne haragudj... — törtem meg végül a kínossá váló csöndet. — Hagyjátok — vágott közbe —, nincs értelme a magyarázkodásnak. Megtörtént. Ne beszéljünk többet róla. — Több szó nem is esett róla, bár legbelül mindnyájunkat ez foglalkoztatott. — De jó, hogy újra itt vagy közöttünk, már azt hittük, meghaltál, és még csak nem is értesítettél bennünket, mikor lesz a temetésed — tréfálkozott valamelyik asztaltársunk. Egy másik rákontrázott: — Nem lett volna szép tőled. Kicsit oldódott a hangulat, nevettünk. Dévaid fanyarul elhúzta a száját, s ugyancsak meglepett ahogy reagált: — Én valóban meghaltam — mondta komolyan. — Nem most, már régen. — Ne bolondozz — intettük le. — Viccnek is rossz. — Pedig így van — makacskodott. — Bár biológiailag élek, különben... Elhallgatott. Értetlenül néztünk rá. — Mit akarsz ezzel mondani? — Mit tudtok ti rólam? Alig többet a semminél. Ide hívtatok, befogadtatok, megosztottátok velem az estéiteket elbeszélgettünk, néha még jól is éreztem magam köztetek. De igazi barátság? Ahhoz mindent kell tudni a másikról. Várakozón néztünk rá. Látszott rajta, hogy sokszor megrágott mondanivalója van a számunkra. Ugyan mi lehet az? — Általában úgy tartják, egyszer hal meg az ember — kezdte kis szünet után. — Pedig nem igaz Anélkül is meghalhatunk, hogy eltemetnének. Dobog a szívünk, járunk, kelünk, de a környezetünk, a társadalom számára nem létezünk. A régi értelemben véve legalábbis nem. S mi magunk is úgy érezzük, bevégeztetett. A társadalmi, erkölcsi megsemmisülés felér egy igazi halállal. Csodálkozva hallgattuk. Életerős, jóképű, dolgos legény volt, s úgy vélte, megtalálta a hozzáillő lányt is. Már a templomban is kihirdették őket, amikor egy szomszéd falubeli legény megszöktette. Érhet ennél nagyobb szégyen férfit? Rajta sajnálkozott, nevetett az egész falu. Napokig ki se mozdult a házból, nem akart találkozni senkivel. Legszívesebben örökre elbújdosott volna. Az is megfordult a fejében, hogy véget vet mindennek. De mi lesz az anyjával? Ki műveli meg a földet? Nincs senkije. Végül is maradt, de attól kezdve kerülte az embereket, ha tehette, kitért előlük. A megszégyenítő csalódás tüskéivel nem volt könnyű élete. Pajtásai heccelték, a lányok elhúzódtak tőle, szájára vette a falu, s ő mind jobban magára maradt. Emberkerülő, különc híre kelt, s hogy alig mozdult ki hazulról, rászokott az italra. Nem kellett érte a kocsmába mennie, volt otthon néhány hordócska saját termésű noha, arra járt rá, amíg tartott. Farsangkor aztán már nem bírta tovább az önkéntes száműzetést. Bál volt a faluban, odahallatszott hozzájuk a zene, a hangos jókedv megbizsergette a vérét, felöltötte az esküvőre vett vadonatúj fekete öltönyét, és beállított a mulatságba. Kicsit megkésett, már javában járták a táncot. A friss levegőről belépve megcsapta a felhevült testek párája, az enyhe alkoholgőz, megszédült tőle. Megállt a gyéren világított terem ajtajában. Táncolni, szórakozni akart, mint a többiek, de mielőtt még beljebb lépett volna, odavágódott elé egy legény. Gúnyosan csattant a hangja: „No, te, búbánatvitéz, mit keresel itt?” Mintha ostorral csaptak volna az arcába. Hallotta a körülötte állók nevetését, s a fölgyülemlett keserűség egyszerre lábot vetett benne. Gondolkodás nélkül beletenyerelt a fiú képébe. Amaz kést rántott, mert olyan falu volt az akkoriban, hogy búcsú, bár nem múlott el késelés nélkül. Már az ő kezében is ott volt a bicska. Szúrt, s ez a szúrás végzetes volt. Hét évet töltött börtönben. Ott tanulta ki az asztalosmesterséget. Mire szabadult, meghalt az édesanyja. Legfeljebb a sírját nézhette volna meg, ha hazamegy. Haza? Nem otthon az már, üres ház csupán elvadult kerttel, mi keresnivalója volna ott. A falujabeliekkel sem akart találkozni. Kis motyóval a kezében nekivágott az ismeretlen városnak. Lakást, munkát keresett masának, az öröksége sorsát rábízta egy ügyvédre. Kapott érte valamicske pénzt s többet feléje se nézett a falujának. — Most már legalább tudjátok, ki vagyok, kit hívtatok az asztalotokhoz — fejezte be elbeszélését. — Talán jobb lett volna, ha előbb mondom el. Mit felelhettünk volna erre? Intettem a pincérnek, hozzon mindegyikőnknek még egy pohárral, aztán isten, isten, igyuk fenékig. De valahogy nyomott maradt a hangulat Nagyokat hallgatva bámultunk magunk elé. A söntés zsivajából időnként átcsapott hozzánk egyegy hangosabb hullám, valaki pénzt csúsztatott a Wurlitzerbe, s forogni kezdett a lemez: „Mindenkinek van egy álma ...” — Zoltán, kérlek — mondtam, amikor a zenegép elhallgatott. — Hagyd — emelte fel a kezét — Tudom, mit akarsz mondani. Nem kell mentegetőznöd. Jóindulatúan belém fojtotta a bocsánatkérést. Dévaid másnap a tőle megszokott pontossággal ismét beállított Leült a helyére, de egész este szótlan, láthatólag kedvetlen volt. A sörét sem itta meg, csak a habot hörpölte le róla. S alighogy leült máris menni készült. Ráérsz, maradj még — kérleltük. — Vár a kutyám — felelte fanyarul. Nyugtalannak látszott. Ha szóltunk hozzá, riadtan kapta ránk a tekintetét a gondolatai máshol jártak. Többnyire együtt távoztunk, de azon az estén nem várt tovább bennünket. Jóval előbb felállt, sorra kezet fogott velünk, vigyázva átverekedte magát a talponállók között, aztán becsukódott mögötte az ajtó, és eltűnt a külvárosi estében. Tűnődve néztünk utána. Másnap és a rákövetkező nap is hiába vártuk. Elmentem a lakására. Az ajtó zárva, hivatalosan lepecsételve, Mózsi, a fekete szőrgubanc a küszöbön vinnyogott. Tanácstalanul körülnéztem, kitől tudhatnám meg, mi történt. A szomszéd lakásból kis tálkával a kezében idős nő lépett ki a folyosóra. — A Dévaid urat tetszik keresni? — Igen. Mi történt vele? — Meghalt szegény — mondta, miközben letette a tálkát a kutya elé. — Már két napja. Azóta ez a szerencsétlen állat nem mozdul az ajtó elől, és hiába hozok neki enni, hozzá se nyúl. — Infarktus? — érdeklődtem. — Dehogy — egyenesedett fel az asszony. — Gázmérgezés. Gázmérgezés? — Igen. Azt mondták, véletlen baleset, elfelejtette elzárni a gázcsapot, de nem hiszem, hogy véletlen volt — Hanem? — öngyilkosság. Tessék elhinni, öngyilkos lett — Miből gondolja? — Különben miért zárta volna ki a lakásból a kutyáját? Nem akarta, hogy vele pusztuljon. Nagyon szerette. Mózsin kívül talán nem is volt senkije. — Lehajolt közelebb tolta a tálkát a kutyához. — Látja, nem eszik — egyenesedett fel ismét. — A tanácstól jött, a lakás miatt? — nézett rám vizsgálódva. — Nem, nem — dadogtam zavartan, s már a nyelvemen volt hogy a barátja voltam, aztán mégsem mondtam ki. Úgy éreztem, nem fedné a valóságot. Ha igazán a barátja lettem volna, akkor nem volna üres a helye a törzsasztalnál. Puli az ajtó előtt Bálványos Huba: Repedt kályha (részlet) Kukorelly Endre A ZENÉSZEK NYAKIG A zenészek nyakig belecsúsznak a zenészek árkába ott és zenészek hangolnak zenélés előtt és utána tokba kerül a szerszám Sajnos én soha sem jártam nem jártam soha zenedébe de a zongorát mindig megcsodálom zenél ha jó helyen ütik (leginkább csodálatos mégis az opera zene hogy miért azt hosszú lenne itt részletezni) Sok butaságot leírok a zenéről ilyen szégyenlős vagyok zene-ügyben a zsigereimet itt nem tudom megmutatni pedig ott hordom a zenét Magyar Nemzet Szombat, 1983. július 30.’