Magyar Nemzet, 1984. október (47. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

10 1 HELGA SCHÜTZ Jetti Drezdában -1946 karácsonyán (Részlet a novellaciklusból) Nagymama azt mondja: Régen minden egészen más volt. . Régen karácsony karácsonykor kezdődött. Na de manapság ... ! Mert most december elejére van meghirdetve az ünnepély az Alt-Trachau-i városháza pincevendéglőjébe. A gyerekeket, akiket ide gyűjtöttek össze, úgy hívják, hogy „áttelepülők”, vagy úgy, hogy „bombakárosultak”. Frau Richter — nem a szabónő Richterné, hanem a Népi Szolidaritási Szervezet Richternéje — beszédet mond. Először a bukott náci rezsimről, azután a most folyó nürnbergi perről, amelyben a háborút a végsőkig megnyerni akaró Schurich is ott ül a vádlottak padján, azután a sok hóról beszél és a nagy hidegről és arról a disznóságról, ami a hegyen történik: hogy az emberek szörnyű elvakultságukban egyszerűen kidöntik a fákat, levágják az ágakat. Várjatok csak, mert akit tetten érnek ... ! Richterné hangjából kihallatszik, hogy szeretne egy általános felvigyázót állítani a hegytetőre, olyat, akinek több szeme van, mind a rendőrségnek, olyat, amilyen az a régi Volt, a hosszú szakállú. De mert az már nem létezik, csak annyit mond: Vigyázzatok, mert a vörös karszalagos önvédelmi osztag igenis rajtacsíp benneteket! Ezután a gyerekek énekelnek egy dalt, de nem ám valamelyiket a régiek közül", hanem egy olyat, amelyből minden babonaság el van távolítva. Richter kántortanító úr maga írta az új szöveget: „A téli erdőn fut a fagy..Maga is kíséri az akkordeonon. Richterné asszony meggyújtja az asztalokon a mécseseket. Az ajándékokat a Pfundsiélé tejüzem adományozta. Az üzem küldötte egyenlően osztja szét őket: mindegyik gyerek kapp egy adag túrót egy papírkehelyben. Sajnos, egyetlen adaggal sincs több, hála istennek egyetlen adaggal sincs kevesebb. A kis színpadon két férfi bábszínház kis színpadát építi fel: színház a színházban. Fordítsátok meg a székeiteket! — szól Richterné asszony. — Meglepetés következik! A bábszínház lenne a meglepetés, de előbb még jön egy még igazibb meglepetés. Valaki hangosan és jól kivehetően kopog a kis ajtón a zongora mögött, közvetlenül a színpad mellett. Hirtelen csend lesz. Valaki elbújt volna az öltözőben? A kopogás megismétlődik. Mintha karácsonyfaágak ütődnének az ajtónak. Ki érti ezt? Egy kisfiú leugrik a székéről, és kimondja, amit gondol, visszatarthatatlan örömmel kiáltja át a többiek feje fölött: — Der Weihnachtsmann! A nővére siet lecsillapítani. Richterné nevetve keresi meg tekintetével a kisfiú szüleit, most már maga is kíváncsi, ki az, aki a műsort a saját szakállára meg meri zavarni. A szülők hátul állnak mind, a terem végében, kezükben tartják a gyerekek kabátját... és nyújtogatják a nyakukat. Lehetséges, hogy mégis? Mint a régi időkben? Most a kopogtatás még erősebben hallatszik. Richterné asszony jelt ad a bábszínház ácsolásával foglalatoskodó férfiaknak. Azok abbahagyják a munkát, Richter kántortanító -úr a sötét söntésben áll, keze a villanykapcsolón, minden eshetőségre készen. A kis ajtó kinyílik. Belép egy ember. Ismerik őt, Bombach néven ismerik, így hát mi is így fogjuk nevezni. Bombach fenyőágat emel üdvözlésül a magasba. Most is a vastag lódenkabátja van rajta és filccsizma a lábán, ahogy a hajógyárba szokott járni, tehát a hajógyári munkáscsizma. Miért, mi legyen ma este rajta, talán húzott volna frakkot és vette volna fel a nemrég talpalt és mindig szűk ünneplő cipőjét? A bal vállán zsák van átvetve, teli zsák, ha nem is túl nehéz zsák. Dübörgő léptekkel jön előre a terem közepéig, fellépése súlyos, talán, hogy a gyerekek figyelmét elvonja a túróról, ami pedig most igazi nyalánkság. — Csend legyen! — kiáltja egy apuka. Csend van amúgy is, de most még mélyebb lesz a csend. Mindenki azonnal észrevette, mennyire hasonlít Bombach ahhoz a legendás öreghez a hegytetőről. Annyira hasonlít, hogy talán azonos is vele. — A nápolyi gyárból jövök! — mondja Bombach, a hangja az ő hangja. A gyerekek óvatosan mosolyognak, mint valami kétértelmű tréfán. Bombach még előbbre jön a mécsesek mozgó fényében. Kisebb beszédet szeretne tartani. Világias, civil beszédet, gyerekek számára. A nápolyi gyérből jövök! — mondja még egyszer és bólint. Kezdi magyarázni, hol a főépület, melyik utcában, hol az igazgatóság .. . Beszámol róla az áhítatosan hallgató gyerekeknek, hogy a termelést a villanyáramról vissza kellett állítani széntüzelésre... és szakszerű magyarázat és hosszú szünet után egyszercsak rögtönzésszerűen megkérdezi: — Aztán jók voltatok? Illedelmesek? * A kérdés minden gyerekre vonatkozik. — Igen! — kiabálják a gyerekek. Hosszú, lelkes „Igen”! Ragyogó szemű „Igen!”, hiszen ő az! Még akkor is, ha a szakállát most nem viseli az arcán, akkor is, ha nem az erdőről mesél... és a törpékről se_,és a táltos lováról se. Ő az, akkor is, ha nincs prémkucsmája. Ugyan ki más is lehetne ma este, zsákkal a vállán ? ... A kérdésével pedig ... leleplezte magát. Bombach is érzi, hogy új helyzet van, érzi, hogy szakállat beszélt magának a frissen borotvált állára. Hosszú, galambősz szakállt, melyből fenyőtűk állnak ki, melyet pókháló sző át. Bombach megfordul kissé és helyben jár kissé és megint kérdezni kezd valamit az illedelmességről, hogy aztán igazán nem volt semmi panasz? Sem az iskolában, sem odahaza? Nagypapa, nagymama, mindenki igazolja? — Igen! — kiabálják a gyerekek. Egyszóval nem volt semmi ok panaszra? Bombach bólogat, bólogat jobbra, bólogat balra a gyerekek felé. Lassan és alaposan. Elvégre övé a szó. Hát bólogat. — Vagy úgy! — mondja aztán. — Vagy úgy. Akkor hát minden a legnagyobb rendben van, a magatartás, a szorgalom, a tisztálkodás, az otthoni segítés... és nyilván azt is tudjátok mondani, hogy „köszönöm!” — A fenyőággal megveregeti kabátja nehéz szárnyát, és három súlyos lépést tesz előre. A gyerekek csendben várakoznak. — Hát így — bólogat megint. — Ha tehát minden a legnagyobb rendben van... Bombach nyilvánvalóan belezavarodott a beszédbe. Honnan is jön ő tulajdonképpen, vállán a nápolyiszsákkal? Az erdőből vagy egy hivatalból? Kicsit megint ide-oda legyintget a fenyőgallyal. Ki is vagyok én? Richterné asszony már jó ideje jeleket ad férjének. Az akkordeon felé mutogat. Játssz már! — ezt jelzi. De a kántortanító úr a gyönge gyertyafényben nem találja a kottáit. És ekkor. .. akarata ellenére, vagy talán legjobb tudása szerint... miféle gyengeségnek engedelmeskedik Bombach? — És imádkozni is tudtok már? — hallja meg a saját hangját, amint ezt kérdezi. Egyenesen Jettihez fordul. — Nem! — feleli Jetti ravaszul, sokkal ravaszabbul és szegényebben, mint a többiek, és egészen felnőttnek és egészen elhagyottnak érzi most magát. — Nem! — mondja, és még meg is rázza hozzá a fejét. — Vagy úgy! — mondja Bombach. Belenéz, a váratlanul elnémult arcokba, a tanácstalanokba és bezárkózottakba és begombolkozottakba. — Ha nem, hát nem! — mondja. — Csak úgy kérdeztem. Leveszi a zsákot a válláról, és ezáltal teljesen lelepleződik, és Jetti is visszaváltozik azonnal. Richter kántortanító úr is visszatalált önmagához, vagyis megtalálta a kottáit, és halk akkordokkal kíséri Bombach hosszadalmas manipulációig a zsákkal. — Lassan, és csak egyik a másik után! — rendelkezik Bombach. Minden gyerek kap egy csomag nápolyit. Jut mindenkinek. Kint áll még egy kosárral. — Maguk is jöhetnek! — szól oda a bábszínházasoknak. Ki tud ennyi nápolyit elképzelni? Az esemény mindenkit lefoglal. Jettinek egyszercsak eszébe jut,valami. „Tiszta a szívem. Kicsi vagyok.” Talán még abból az időből, amikor bölcsőben feküdt? Messzi, távoli időből. Aztán barátságosan vigyorog a Hold a régi Városháza fölött, magasan jár az égen. Jetti félelem nélkül halad az ismert úton hazafelé, elmegy Zelnerék vendéglője mellett, megy végig az utcán. Hangosan dúdolja az új dalt, a nemrégen tanultat: „Téli erdőn fut a fagy...” A többi gyereknek másfelé vezet az útja. Ha kinyalogatták a túrót a kehelyből, most talán már a nápolyit ropogtatják. Ez már a Tó utca. A vasúti hídon tehervonat zakatol át. Senki sem hallja Jetti dudorászását, ő maga sem. A sötét dobogás eltünteti a hamis hangot, elnyeli Jetti lépteinek zaját — és a vetkőztetőkét is. Jól el tudnak bújni a lármában a hídfő alatt. Jetti csak azt érzi, hogy megmarkolják hátulról a nyakát. Valaki hátracsavarja a karját. Másvalaki felkapja a jobb lábát, aztán a balt, gyorsan és ügyesen kikapcsolja a szíjat, és lerántja a még majdnem új fatalpú bakancsot a lábáról. Jetti nem sikít, és nem próbál védekezni. A nápolyi és a túró valahol hátul marad, elvész. A vonat eltűnik, a távolban egy kis piros fényponttal. Csend lesz.. A tolvajok felszívódnak ebben a csendben és a holdfényben. Két férfi volt. Jetti lehúzza a harisnyáját, belenyomja a kabátja zsebébe, és mezítláb megy át a gyengéden behavazott téli utcán, meztelen lábbal rohan át az Aachener Strassén. Sír, hiszen nincs már cipője többé, és kénytelen lesz otthon maradni. Hacsak valami csoda nem történik. De csoda egyelőre nem fog történni, mert a nagymamának még mindig kedves az élete. Márpedig akinek kedves az élete, az ne csencseljen. Nagymama egyelőre, nem megy bele semmiféle csereüzletbe. Mindenekelőtt idegenekkel sem, s olyan emberekkel sem, akikben nem lehet biztos. Az újságok újabban már halálbüntetést követelnek a csempészekre és a spekulánsokra. Nagymama elutasítja Weinhold urat, aki csereüzlet reményében elhozta a leánya megmaradt egyetlen pár cipőjét. — Nem szégyenli magát? Börtönbe akar kerülni? Képes volna az egyetlen leánya cipőjével üzletelni! — Ahhoz meg mi köze? — kérdezi Weinhold úr, a csempész. — Igenis, közöm van! — mondja nagymama. — Vigyázzon, hogy mit mond! — figyelmezteti Weinhold úr, és visszadugja a cipőt a hátizsákjába. Nagymama belenyúl a köténye zsebébe, előhúz egy papírtasakot öt szál cigarettával. Megkínálja Weinhold urat. • — És ezzel agye! — mondja nagymama, és szélesen kitárja Weinhold úr előtt az ajtót. Jetlihez pedig így szól: — Cipő nélkül nem kell iskolába menned. Majd Brunhilde meghozza neked mindennap a leckét. Azután,, nem bánom, játszhattok egy kis halmát. — Halmát! Halmát! — Jetti bőg. — örülj neki — mondja nagymama. — Mindennap látogatód tesz. Az ablak alatt most.— megy el Weinhold úr. görnyedtem akár egy fiolit. Jetti szívesen megosztotta volna vele a bűn terhét, ha megkaphatta volna a lánya cipőjét. — Jó dolgod lesz — vigasztalja Jettét a nagymama. — Egész nap újságot olvashatsz. Olvashatod Schiefernagel úr tércanovelláit meg a legújabb híreket. (Fordította: Ember Mária) ! Miimar Nemzet Franz Fishmann A MESÉK BÖLCSESSÉGE A mesék bölcsessége ez: mindig kínok szülik meg a boldogságot és csodák a valót. Mindig szorong a hős. Aki nem tudja, mi a borzongás, boldogtalan: úgy érzi, hiányzik belőle valami emberi, és elindul, hogy a borzongást megismerje. Mindig a kicsiny dolgok a fontosak. A kelevényes csikó beszélni tud. A rozsdás karddal sárkányt ölnek. A hamuban sült kenyérből anyánk szeretete árad, meglágyítja a boszorkány szívét. „Éhes vagyok!” — „Ha főzni akarunk, előbb fát kell vágnod!” — „Nem tudok!” — „Akkor meg kell tanulnod!” Ám a legifjabb fiút terüljasztalkám várja, mivel ő a legifjabb fiú. A mesék bölcsessége ez: mindig a mélybe visz az út, és mindig homály ül a mélység alján. A hős csak tapogatózik. Aztán parányi fényt pillant meg. Elindul felé, s a célban már hatalmas a fény, akár a napsugár, és a fényességben ott áll a sárkány vára, benne az elvarázsolt királylány ... „Hol az ördögbe találtad a kincset?” „Mindjárt a ház mögött” — mondta a szegény fiú. Mélyen meghajlok a nép bölcsessége előtt, neki köszönhető, hogy a mesékben minden dialektikus. (Koch Valéria fordítása) Szombat, 1964. október 6. Wolfgang Mattheuer: Szerelmespár Este tizenegy tájban tértem vissza a városból, és így különösebb sietség nélkül még éjfél előtt elfoglalhattam a szabadságom idejére kapott írószobámat B. faluban. A valamivel hosszabb utat választottam, a parkon át, hogy a sötétségben számot vessek ennek a szabadságnak máris emlékké váló élményeivel: két hetet töltöttem itt már a nyár vége után, elvesztegetett év után . .. előttem sivár, fel nem üdítő munka hosszú, rideg időszaka... és már nem is vagyok a legfiatalabb. Hirtelen határoztam el, alig néhány nappal az elutazás előtt, hogy elfogadom ezt a beutalót, gondolataim már törékenyek voltak a fáradtságtól, szavaim — szavakra volt szükségem az emlékezéshez — még sohasem tapasztalt mértékben voltak gyávák és behatároltak. Tudatom számára terhes volt minden jelenlét, a magamé is, és be kellett ismernem magam előtt, hogy ez a szabadság, ez a nyavalyás évi három hét, ez nem sikerült. A tágas parkban, a csillagfényes, tiszta éjszaka ellenére, az óriásként ható fekete bükkfák sora alatt helyenként elképesztő sötétség uralkodott, de én oly biztosnak éreztem magam a nyílegyenes betonjárdán, hogy még le is tértem róla, hogy egy darabon a tó partjának vonalát kövessem. A tó legnagyobb kiöblösödése bal kéz felől határolta a parkot. Csak arra kellett vigyáznom, hogy aztán majd a megfelelő helyen visszatérjek a már elvadult aljnövényzeten át,a betonra, hogy aztán csakhamar egy félívben hajló hídhoz érjek egy patak fölé. Ezt a hidat és aztán jegytisztást elhagyva, már majdnem a faluban leszek. De amikor a tó partján álltam, valami erősen zavart. A túlparton szokatlan erejű fényreflexek valósággal lángra lobbantották a vizet, az ott egyenetlen, szakadozott part minden hajlatát megvillantotta a láthatatlan forrásból jövő hamis fény, mely mozgásában tűzvészre hasonlított. Egy pillanatra azt hittem, hogy a túlsó oldalon levő kertvendéglőben tűz ütött ki, de amikor közelebb mentem a vízhez, hogy jobban lássam, mintha éppen eloltották volna azokat a vészt jelző fényeket — és kigyulladtak más helyen megint, egészen más helyen, legalább egy fél kilométerrel odébb, az öböl mélyén, vagyis sokkal közelebb hozzám, mint hittem volna. Ott, ahol azok a vakító fények vándoroltak a vízparton, nem voltak házak, alighanem csónakok úsztak a vízen erős fényszórókkal, rendőrségi motorcsónakok, esetleg katonai járművek, melyeket azonban az elburjánzott növényzet elfedett a földnyelveken. Habár efféle rohamcsónakok jelenlétét semmi sem indokolta azon a tájon, a tó felől a kiterjedt nádmezők megakadályozták a partra jutást, a szárazföld felől pedig mocsarak állták volna bárki érkező útját. Hogy el ne tévedjek, sürgősen visszatértem a betonútra; miközben az erdei talajon elhalkuló járással törekeztem vissza, az éjszaka minden zöreje, mindaz, ami a bükkfasor alatt a betonon konosó lépteim miatt nem hatolt el a fülemig, most jól kivehető volt. Most lármás, tomboló kutyaugatás hallatszott, először B. község irányából, majd körülvette a parkot, noha még távolról, de nemsokára már minden oldalról. Azután élénk emberi hangok társultak az eddigi hangokhoz, fiatal férfiak egész csoportjainak beszélgetése, úgy látszik, szembejönnek velem, bizonyára az immár bezárt kertvendéglőből. De hiába próbáltam némely beszélgetésfoszlányokat felfogni, abban a reményben, hogy ennek az éjszakának a különössége megmagyarázódik, a hangok, melyek élesen kiabáltak be számomra érthetetlen szavakat a fák közé, lehetetlenné tették, hogy rájöjjek értelmükre, s a kutyák ugatása őrjöngő vonítássá folyt össze, de a parkon kívül maradt; sohasem hallottam a B. községben töltött három hét alatt ilyen mennyiségű kutyát. Ezzel egy időben égés szagát éreztem, félreismerhetetlen szagot, amit a könnyű szél a falu felől fújt elém; az ég foszlányai között, melyekre a feketén tornyosuló lombok közül kiláttam, életlen fényben állt egy kis sárga, őszi hold, mintha fényének át kellene törnie az alatta felengő ködrétegeken, miközben a holdat körülvevő csillagok sajátságosan tiszta fényben szikráztak. Égés nehéz szaga terjedt szét előttem a fák között, mintha hamu égne, mintha öngyulladás következett volna be egy szemétdomb mélyén, mintha befülledt anyagok, ócska kacatok, kidobott matracok égtek vagy szenesedtek volna, és én hiába próbáltam visszaemlékezni, hogy elmentem-e egyszer is sétáim közben a falu szélén ilyen közeli szemétlerakóhely mellett. Nyöszörögve, valami ismeretlentől gyötörve, vonítottak a kutyák, részeg férfiak egy csoportja jött velem szembe, egyikük, letérve az útról, beletántorgott egy bokorba, ami a többieket hangos nevetésre ösztönözte, s anélkül, hogy engem észrevettek volna, hangos szavakkal mentek el mellettem, s én nem tudtam rájönni, veszekednek-e, vagy huzakodásból ordítoznak-e egymással. Rövid időközönként aztán mások is jöttek, éneklő részegek, egész csoportokban, többnyire fiatal férfiak, akik hátrafelé fordulva, hangos szavakat üvöltöztek a parkon át. Azt kérdeztem magamtól: hát senki sem vette észre a füst gomolygását, a kutyák vad vonítását; azok, akik szembejöttek velem, mind siettek, de nem úgy, mintha bármi is űzné őket. Alig pislákoló fénnyel égett egy lámpás a fák alatt, a füstrétegek közt, melyek körülötte vonultak, s a fénykörben, amit a földre vetett és amelyen át kellett kelnem, ezek a füstfelhők a saját árnyékukkal keveredtek, hogy egy pillanatra úgy éreztem, teljes űrbe lépek, visszakerülve a mély sötétségbe, váratlanul egy egész csoport mozgó árnyalak közepében találtam magam, vagy fél tucat részeg között, kik hangos parversbe voltak bonyolódva, s ijedten tornantam meg a közvetlenül előttem felbukkanó és lemerülő, összevissza figurákra bámulva. kiknek a következő pillanatban óhatatlanul nekem kell ütközniük, nevetést hallottam, és szapora beszédet, amit több ízben is félreértettem, mert azt hittem, hozzám szólnak, de anélkül, hogy a körülöttem táncoló ala . ■■ .___________________________ WOLFGANG HILBIG Egy éjszaka leírása