Magyar Nemzet, 1985. február (48. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
Szombat, 1985. február 23. Magyar Nemzet Magyar Nemzet A pécsi példa „... mert hogy Pécsett intenzív és ambiciózus szellemi munka folyik, az előttem már innen a távolból is kétségtelennek tűnik fel.” Babits Mihály hatvan évvel ezelőtti nyilatkozatából idéztünk, amelyet annak idején a Pécsi Naplónak adott. A „Szellemi életem ébredése, egész diákkorom története Pécshez fűz” címmel megjelent cikk újranyomtatva abban a kecses füzetben olvasható, amely a Baranya megyei Könyvtár kiadásában Babits és Pécs viszonyát mutatja be. A könyv anyagát — benne egykori osztálytársak Babitsra emlékező vallomásaival — a tanárnak, írónak, kutatónak egyként kiváló Tüskés Tibor válogatta és állította össze. A Pécsett az elemi iskola két osztályát végzett és a zirci cisztercita rend róm. kath. főgimnáziumában — a mai Nagy Lajos Gimnáziumban — nyolc éven át tanult és ott érettségizett Babitsnak a város rendkívül sokat jelentett. Erről nemcsak nyilatkozatai, pécsi emlékeit fölelevenítő versei, regényrészletei tanúskodnak, hanem az a tény is, hogy írói útján nem utolsósorban a gimnázium önképzőkörében — amelynek egy ideig diákelnöke volt — elért sikerei indították el. Önmagában talán nem volna szükséges a szokottnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani egy helytörténeti jellegű válogatásnak — amelyből szerencsére ma már mind több jelenik meg másutt is —, ha belőle nem áradna oly gazdagon a szülőföld szeretete, az egészséges lokálpatriotizmus. Pécs büszkén emlékezik nagyjaira, és éppen az említett gyűjtemény tanúsítja, hogy ez az önérzetes büszkeség a múltból is táplálkozik. Mert Babitsot még életében nagy tisztelettel vette körül a város szellemi elitje. Őt kérték föl például 1931-ben, a Janus Pannonius Irodalmi Társaság alakuló közgyűlésén arra, hogy versei fölolvasásával emelje az ünnepség fényét. A gyűjtemény azonban a koszorús költő előtti tisztelgésnél jóval nagyobb jelentőségű. Ha már Pécsről szóltunk, nemrégiben hozott a posta még egy baranyai kiadványt, amely a megyei könyvtár és a TIT Baranya megyei szervezete gondozásában, Huber Kálmánná és Illendöl Zsuzsa összeállításában a száz évvel ezelőtt született Fülep Lajosnak a környékhez fűződő kapcsolatait ismerteti. Az Ady jelentőségét az elsők között fölismerő, 1916-ban Lukács Györgyék köréhez kötődő, azután húsz éven át Zengővárkonyban lelkészként tevékenykedő későbbi egyetemi tanár, az 1957- ben Kossuth-díjjal kitüntetett nagy művészettörténész baranyai munkásságát fölidéző füzethez ugyancsak Tüskés Tibor írt előszót, ő több mint negyedszázada ebben a gyönyörű déli kulturális központban él, és nem az elefántcsonttoronyban meghúzódva, hanem az élettel szoros kapcsolatot tartva onnan ad hírt könyvekben, cikkekben, tanulmányokban szeretett városa és a Dunántúl régi és új eseményeiről, eredményeiről, a pannon szellem melegítő tüzeiről. Ez az ugyancsak forrásértékű mű ismét élénk jele annak, hogy Pécs nemcsak azokra büszke, akik igazi „tükék” — tehát itt születtek —, hanem azokra is, akik életük egy részében tevékenységükkel a táj népét gazdagították és gazdagítják. Ez az önérzetes büszkeség, a babitsi megállapítás igazolása, miszerint e városban valóban „intenzív és ambiciózus szellemi munka folyik”, jó példával szolgál másoknak is. Tettekre bátorítja mindazokat, akik keresik, kutatják a lehetőséget arra, hogy községük, városuk múlt- és jelenbéli értékeit, eredményeit számba vegyék. (gábor) NYERGES ANDRÁS Napló a naplóról Január 3. Fura dolog történt ma nálunk a Korszakos ltleteket Szolgáló Intézetben. Fel kellett függesztenünk a korszakos ötletek szolgáltatását, mert röpgyűlést hívtak össze, ahol közölték velünk, hogy a jövőben kötelesek vagyunk munkanaplót vezetni. Ettől úgy felbolydult az osztály, hogy munkáról aznap már szó sem lehetett. Kérdeztük, vonatkozik-e a rendelkezés ránk, ötletgyártókra is? Mi csak hetente két napot töltünk idebent a KÖSZI-ben, egyébként odahaza, kötetlenül dolgozunk. Intézetünk tudniillik abból él, hogy különféle cégek ötleteket rendelnek nálunk, s a hasznosítás után jutalékot fizetnek. Azt a választ kaptuk, hogy kérdésünket továbbítják az igazgatósághoz. Január 5. Ma kihirdették: a KÖSZI igazgatósága úgy véli, nincs igazán kihasználva a munkaidőnk, tehát vagy a létszámunkat kellene csökkenteni, vagy bármilyen módon a megterhelésünket fokozni. Ebből vihar lett. Idősebb kollégáim szerint így akarják viszszacsempészni a tevékenységünk mérésére egyszer már kitalált és kénytelen-kelletlen feledésbe merült normákat. Valamikor régen ugyanis megpróbálták előírni, hány ötletet produkáljon egy kutató egy hét alatt, illetve egy ötletre hány munkaóra számolható el. Mivel a munkánk olyan, hogy néha szemhunyásnyi idő alatt szülünk évekig hasznot hajtó elgondolásokat, máskor viszont több hetes meddő töprengés után jut csak eszünkbe a megoldás, a dolgot nem lehetett erőltetni, csakhogy ebbe nem mindenki nyugodott bele ... Január 8. Gyanúnk igazolódott: megint a normáról van szó. Azoknál a részlegeknél ugyanis, amelyek az ötleteinket iktatják, másolják, postázzák, számfejtik, illetve az értük befolyt pénzt számlázzák, könyvelik, mindvégig érvényben maradtak a normák, a kötelező napi bejárás, Így aztán képtelenek elviselni, hogy míg nekik nyolctól négyig ott kell ülniük a KÖSZI-ben, tőlünk elfogadják, ha séta közben szüljük az ötleteinket, ha álmunkból felriadva íróasztalunknál töltjük az éjszakát, ha egy családi összejövetelt hagyunk ott, mert muszáj nyomban papírra vetnünk, ami eszünkbe jutott. A KÖSZI-ben az a dolgozó, aki mindennap bent van. Hozzájuk képest mi lógósoknak, heréknek számítunk, akiket ők tartanak el. Addig panaszkodtak ránk, míg megszületett a kezdeményezés: írassanak velünk munkanaplót, érezzük legalább, hogy ellenőrzés alatt állunk. Ránk fér, amilyen összevissza dolgozunk. Bezzeg az adminisztrációs részlegek mindig egyformán a helyzet magaslatán állnak! Január 11. Beláttuk, hogy nincs kibúvó, kénytelenek leszünk munkanaplót vezetni. De mibe vezessük? Kértünk füzeteket a KÖSZI ellátmányozási csoportjától. Füzet nincs, hangzott a válasz. Miért? Mert ők is emberek, elfelejtettek tavaly papírneműt rendelni az új évre. Hát istenem, mondták felbőszülve, amikor reklamáltunk, nemcsak az ötletgyártók lóghatnak örökké, az adminisztratív dolgozóknak is jár egy kis lazítás így év elején ... Január 14. Ma bent voltam a KÖSZT-ben. Kiderült, hogy a kollégáim ugyanúgy jártak, mint én: bementek a közeli papírkereskedésbe, hogy vegyenek maguknak füzetet, munkanaplóhoz. Hosszú sor kanyargott az önkiszolgáló rendszerű bolt pénztára előtt. Füzet rengeteg volt, de a három közül csak egy pénztár működött (volna), ha oda nem áll a pénztárosnő mellé a barátnője, aki háromkor, mikor én jártam ott, a sítúráját, fél négykor, amikor másik kollégám volt bent, a válását, négykor, harmadik kollégám füle hallatára a lakáscseréjét, fél ötkor, negyedik kollégánk bosszúságára az új kosztümjét mesélte. Egyetlen füzet beszerzése így mindannyiunktól ellopott egy fél napot, s ettől olyan idegállapotba kerültünk, hogy munkáról aznap már szó se lehetett. Sebaj, volt viszont mibe írnunk a munkanaplót! Január 18. Ma vezetni kezdtem a munkanaplót, de rögtön el is akadtam. Mit írjak azokról a napokról, amelyeken otthon dolgozom? Ha felveszem, hogy ébredés reggel 9-kor, a KÖSZI-ben kisütik, hogy no lám, henyélek, bezzeg az adminisztratívok már 8-tól bent vannak. Azt nem fűzhetem hozzá, hogy tegnap például hajnali 4-ig dolgoztam, mert tudtunkra adták, hogy a munkanaplóra csak a munkaidőben, tehát 8 és 16 óra között végzett tevékenység tartozik. Nem írhatom ide, hogy fél 10- től 10-ig reggelizés, mert ebből is azt olvasnák ki, hogy here vagyok, holott számos ötletemet köszönhetem ama másodperc ihletének, amikor az első korty forró tea lecsúszott a torkomon. Arról is ajánlatos hallgatni, hogy meddig lubickolok a kádban, mert tuti, hogy a KÖSZI-ben azt mondanák, amíg mi a kartotézok közt törjük magunkat. Archimédesz kolléga vízbe mártogatja a testét? Nem írhatom be, hogy a múltkor másfél óráig tartott, amíg egy ötletet a Ligetben kisétáltam magamból, de azt sem, hogy amikor S7üksé°em volt egy adatra a központi könytártól, fél nanit ültem a készülék mellett. Kis munka, kérdeznék a KÖRZT-ben: előbb az ikrem beszélt hosszan, aztán a hívott szám mással, aztán jöttek a téves kancsolások, aztán kiment a hívás, de úgy látszik, a könyvtári telefonközpontos is a fülkéjéből, különben már csak azért is felvette volna a kagylót, hogy ne zavarja a hosszas csörgés, aztán engem hívtak tévesen, aztán mégis felvette a könyvtár, aztán rossz melléket kapcsolt, aztán nem vette vissza a vonalat, aztán kezdhettem az egészet elölről. Egyetlen ötlet egyetlen részlete kedvéért. De ha semmit sem írhatok be a munkanaplóba, azon el kell gondolkodnom. Akkor talán igaza van a KÖSZI közvéleményének, talán tényleg lógós vagyok, aki a napot lopja. Munkanaplopó! Január 21. Hurrá! Ma bekerült a munkanaplómba az első komoly bejegyzés, íme: „Munkanapló vezetése, 80 perc.” Január 23. Van már tartalmas elfoglaltságom, amiről bátran írhatok: vettem kék csomagolópapírt, hogy bekössem a naplómat. Vettem vignettát is és nagy betűkkel ráírtam a nevemet. Ez igen, a füzetem szebb lett és a bejegyzések is szaporodtak. „Munkanapló csinosítása, kb. 150 perc.” Boldog vagyok! Január 25. Ma végre megint született egy korszakos ötletem! Sormintát rajzoltam a munkanaplóm minden oldalára. Ezzel három egész órát sikerült kitöltenem! Megint hasznosnak érzem magamat. Január 28. Ma beszedték a naplóinkat. Kollégáimmal a körmünket rágjuk, dicséretet kapunk-e vagy szidást? Mindenesetre addig is vezetünk egy pótnaplót, nehogy azt mondják, lógni akarunk. Január 31. Micsoda remek nap! Az én munkanaplómat állították példának a többiek elé! Sajnos, akadt egy kis bosszúság is. Üzentek az egyik cégtől, hogy késik a Korszakos Ötlet, amit megrendeltek, siessek vele. Nahát, ezzel jól felmérgesítettek. Ilyen ostobasággal töltsem az időmet. Nem érek rá, vár a munkanaplóm, be akarom ragasztani az írásbeli dicséretet, amit ma kaptam ... Bírságpolitika Még a nyáron történt az egyik üdülőövezetben. Jócskán verejtékező ellenőr járta gyalogszerrel a dimbesdombos tájat, azt ellenőrizendő, hogy a hétvégi háztulajdonosok betartják-e az elrendelt vízkorlátozást. Az ügybuzgó hivatalnoknak azonban azt kellett tapasztalnia, hogy még a jelenléte sem feszélyezte különösebben a kertjeiket locsolókat, sőt, olyan eseménynek is szemtanúja lehetett, amikor az egyik vezető tanácsi tisztviselő éppen az úszómedencéjét telítette vízzel. Volt, aki zsebből kifizette a helyszíni bírságot, aztán, mint aki megadta az árát, vidáman locsolt tovább. Nyilván más lett volna a helyzet, ha az előírás megszegéséért lényegesen többet kellett volna leszurkolnia, így azonban a szabálysértést elkövető állampolgár úgy gondolkodhatott, hogy neki megériazt a pár száz forint növényeinek friss látványa. A történet több mint elgondolkodtató, hiszen az ilyen antiszociális magatartásnak sokan kárát szenvedhetik, akik mások pocsékolása miatt alkalmasint a főzéshez, illetve a tisztálkodáshoz nélkülözhetetlen vízhez sem juthatnak hozzá. Öreg professzorom bölcs mondása jut eszembe, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy ahol nincs megfelelő szankció, ott hiába minden pragmatika. Somogy megyében a közelmúltban került nyilvánosságra az állampolgári fegyelem érvényesítésének, s egyidejűleg a szabálysértési bírságpolitika gyakorlatának számvetése. Megállapíttatott, hogy a bírságolás ugyan szigorodott az elmúlt években valamelyest, de változatlanul nem jár elrettentő hatással. A jogosulatlan iparűzés, kereskedés, a hiányszakmákban nyerészkedő kontárok, s az engedélyük határát túllépve nyerészkedő kereskedők társadalmi veszélyességét nem enyhíti az olykorolykor kiszabott bírság. Hasonlóan hatástalan ,a környezetvédelmi érdekeket sértő magatartások szankcionálása”. Következésképpen nem nehéz arra a megállapításra jutni, hogy bírságpolitikánk — és nemcsak Somogyban — változatlanul túlságosan is humánus. Holott az emberség éppen azt kívánná, hogy a mindenkori szabálysértők legyenek tekintettel a környezetükre. K. P. SZÉLVIHAR (Kaján Tibor rajza) Adakozók PEREG A RIPORTFILM a televízióban — szokványos a téma: falufejlesztés, társadalmi munka —, aztán egy ember ■ beszélni kezd és nem lehet nem odafigyelni. A kis község állomásfőnökének vallomását halljuk arról, hogyan épült fel művelődési házuk, hogyan harcolt, érte foggal és körömmel, s áldozott rá saját, zsebéből is egy személykocsi árának megfelelő összeget. Nem pályázott babérokra, nem számított hálára, csupán szerette a faluját és azt akarta, hogy lakói — főleg a fiatalok — jól érezzék magukat benne, ne vágyjanak a városba, mert csak így kerülhetik el, hogy „Gyűrűfű sorsára” jussanak. Nem állítjuk, hogy tipikus nálunk ez a magatartás, ez a megszállottság, amelyet a közösséget szolgáló nemes célok megvalósításának a vágya éltet. Az sem lenne azonban igaz, ha azt mondanánk, ritka mint a fehér holló Talán a cél és a megvalósítás nem mindig olyan látványos, mint az említett csornai példa — néha a hozzájárulás anyagi értéke sincs akkora —, de a megajánlás hőfokát, az emberbaráti érzést, a lokálpatriotizmust, illetően szép számmal találkozhatunk hozzá hasonló esetekkel Ha körülnézünk, figyeljük a társadalmi szervezetek kezdeményezéseit, a tanácsok szociálpolitikai tevékenységét, felfigyelhetünk arra, milyen sokan keresik napjainkban is a lehetőségét annak, hogy szerényebb, vagy jelentősebb anyagiakkal támogassák a közösségi célokat, emberek vagy rétegek életének, munkájának teljesebbé tételét. HA BELELAPOZUNK a népfrontbizottságok által szervezett falugyűlések jegyzőkönyveibe, azokban is számtalan példáját fedezhetjük fel ennek az önzetlen segítségnyújtásnak. Új út épül a Duna-kanyari község hosszú utcájában, teljes egészében lakossági önerős beruházásban. Három portán azonban nem vállalták az építési költséget: egy kisjövedelmű család , és két nyugdíjas házaspár. Meghaladná erejüket a rájuk eső hányad törlesztése. A többiek viszont mindenképpen új utat akarnak, hogy ősszel és télen is használni tudják gépkocsijukat, hogy a teherautók kapujukig eljussanak szállítmányaikkal. Nincs mozgás, berzenkedés, amikor megszavazzák, hogy a három kieső ház részét is magukra vállalják. Másik történet. A Vas megyei faluban öntevékenyen hozzáláttak a főtér rendezéséhez, az utcák csinosításához, arra számítva, hogy így jobban bekapcsolódhatnak az idegenforgalomba, a falusi turizmusba jól számítottak: a saját erőt a megye „megfejelte” további forintokkal, látva a nagy igyekezetet és az életrevaló ötleteket. A humanitárius magatartás szép megnyilvánulásaival lehet találkozni az élet egyéb területén is. Az adakozó többség nem kíván viszonzásul köszönetet, gyakran név nélkül ajánlja fel a pénzt, az ajándékot. A fóti gyermekváros címére például évente mintegy száz-százötven különféle ajándék, pénzadomány érkezik, amióta az intézmény fennáll. ARRA IS vannak jó elvek, megszívlelendő instrukciók, hogy a vállalatok, szövetkezetek fordítsanak nagyobb gondot a csökkent munkaképességűek foglalkoztatására, több támogatásban részesítsék a gyermeküket egyedül nevelőket, a pályakezdőket, és így tovább. A vállalati, az intézményi vagy a tanácsi beszámolókból nem is hiányoznak azok az adatok, amelyek azt mutatják, tettek ezekért a rétegekért, a kollektívák tudják mi a kötelességük. Mindez mégis kevés, túl nagyszerű az intézményes segítség hálója és az igyekezet ellenére sok rászorulót nem lehet ily módon kiemelni az elesettségből, a tisztességes megélhetés színvonalára. Az egyik szociálpolitikai dokumentumból idézünk: „A jelenlegi intézményes ellátási módok jellegükből adódóan tipizált szükségletek kielégítését célozzák; az igények változatosságát, az igénybevevők eltérő egészségi állapotát, vagyoni helyzetét mérlegelni csak szűk körben képesek. A potenciális igénybevevők egy része így eleve nem jut hozzá bizonyos intézményes ellátáshoz ...” Az anyagilag szűkös lehetőségeink áthidalására jó eszköznek bizonyulhatnak egyes területeken az alapítványok, amelyek száma egyre nő hazánkban. Segíthetik például, hogy a hátrányos helyzetű tehetséges gyerekek kibontakoztathassák képességeiket, a kellő anyagival nem rendelkező kutatók, feltalálók megvalósíthassák elképzeléseiket, művészeknek, íróknak megteremthetik az alkotás nyugodt feltételeit. Az országban jelenleg mintegy százmillió forintnyi adományt kezelnek csak a takarékpénztárak, amelyek között találni négy-ötezer forintos letétet és néhány millió forintosat is. Az önként felajánlott pénzek zöme művelődési célokkal kapcsolatos ugyan, de szép számmal szolgálnak adományok szociális ellátást is. Többnyire nem nagy összegekről van szó, de emberek kisebb-nagyobb csoportjain azért segíteni lehet éves kamataink felhasználásával. Esetenként a néhány ezer forint is életkedvet visszaadó támasz lehet. Csakhogy ezt ma még gyakran szem elől tévesztjük. Nemegyszer azok az előadók, hivatalnokok sem szívesen foglalkoznak az ilyen ügyek intézésével, akiknek az hivatalból kötelességük lenne, így történhetett meg — olvasom egy népi ellenőrzési jelentésben —, hogy B. városban „YV. G. 139 ezer forintos adományából tíz év óta egyszer fizettek csak ki szociális segélyt ...” „A budapesti gimnáziumban az egyik adomány célja szegényebb sorsú, tehetséges tanulók jutalmazása volt. Ehelyett három év alatt kifizetett harminchatezer forintból huszonháromezer forintot a tanárok vettek fel." Az egyedül állók, az örökösök nélkül elhunytak hagyatékával is lehetne jobban gazdálkodni. Sok esetben a bürokratikus eljárás nemcsak ahhoz vezet, hogy ezek a javak nagy késedelemmel szolgálják a közcélt, de az időbeni és a pontos hagyatéki leltár hiányában illtéktelenek is megdézsmálják, a hanyagság, a nemtörődömség miatt az ingóság egy része elkallódik. A HIVATALOK, az intézmények munkatársai gyakran azzal is találkoznak: egyes állampolgárok felajánlanak, beküldenek néhány száz, vagy néhány ezer forintos adományt, amellyel a hivatal nem tud mit kezdeni. A ma érvényben levő rendeletek sok esetben nem teszik lehetővé, hogy ezeket a kisebb összegeket hozzáírják a már elfogadott és meghatározott célokra fordítható adományokhoz. A szakemberek szerint indokolt lenne egyszerűsíteni azokat a szabályokat, amelyek az adományok elfogadását és felajánlását, illetve az ilyen célú alapítványok kezdeményezését, a különféle gyűjtések elindításának feltételeit, kereteit megszabják. Pontosabban ki kellene jelölni ebben a tömegszervezetek és az egyházak szerepét is. S talán érdemes lenne elgonkodni azon is, hogy napjainkban, amikor mind a vállalati, mind a személyi adózás nagyobb szerephez jut, azokat az összegeket, amelyeket közcélra szánnak intézmények és egyének, ne terhelje előzetes állami lefölözés. Ezzel ugyanis minden bizonnyal serkenteni lehetne a segítőkészséget, a tehetősebbek még szívesebben ajánlanák fel nélkülözhető forintjukat nemes célokra. Nem állítjuk azt, hogy adományokkal és alapítványokkal meg lehet oldani feszítő társadalmi gondokat. De azt igen, hogy bizonyos terheket ily módon is le lehet venni a tanácsok és egyéb intézmények válláról. Keserű Ernő