Magyar Nemzet, 1985. július (48. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-09 / 159. szám

6 KÖNYVESPOLC Tanulmányok Baranyáról Nem új megállapítás, hogy a helytörténetírás integrális része az országos vagy nemzeti történetírásnak, s kettejük vi­szonyában nem beszélhetünk egyik vagy másik alárendelt szerepéről. Bizonyos összefüg­géseket szinte kizárólag a helytörténetírás módszerével vagyunk képesek kellő mély­séggel és pontossággal meg­közelíteni, illetve feltárni. Eb­ben a meggyőződésünkben is­mételten megerősít bennünket a Tanulmányok Baranya me­gye és Pécs város legújabbkori történetéből (1941—1950) cí­mű kiadvány. A Baranya megyei Levéltár KISZ-alapszervezetének kez­deményezése nyomán 1982. november 29-én emlékülésre került sor a város felszabadu­lásának tiszteletére. A kötet részben az ez al­kalommal elhangzott előadá­sokat és korreferátumokat tar­talmazza, ezenkívül a szer­kesztők helyet biztosítottak olyan —, a korszakhoz szoro­san kapcsolódó — tanulmá­nyoknak is, melyek jelentősen hozzájárulhatnak a feldolgo- zás teljesebbé tételéhez. Az összeállításban szereplő munkák felölelik a megye és a város történetének szinte minden aspektusát: a második világháború eseményeinek he­lyi vonatkozásaitól kezdve, a felszabaduláson, az azt követő gazdasági, társadalmi változá­sokon át, a kulturális és tudo­mányos élet jellemzéséig. Ezenkívül tartalmazza a kötet a korszak válogatott bibliog­ráfiáját és egyéb hasznos do­­dokumentumokkal (esemény­­naptár, névmutató) is kiegé­szül. Az első fejezet szerzői — Tegzes Ferenc, Fehér István, Zeleni Ferenc, Szita László — foglalkoznak a megyei anti­fasiszta ellenállási mozgalom­mal, a baranyai zsidóság hely­zetével és a megye második világháború alatti mezőgazda­ságával. A második fejezet­ben Bezerédi Győző, Borsy Károly, B. Horváth Csilla és Már­fi Attila megismerteti az olvasót a megye felszabadítá­sának körülményeivel, a há­borús eseményekkel összefüg­gő károkkal, veszteségekkel. A harmadik fejezetben Szita László, Vargha Dezső, Gyár­pás Elemér, T. Méreg Klára, Cseresznyés Ferenc és Kéri Nagy Béla tollából képet ka­punk a régió — felszabadulást követő — társadalmi viszo­nyainak változásairól, a szak­­szervezeti mozgalom tevékeny­ségéről, a közigazgatás újjá­szervezéséről, Pécs város ipa­rának helyzetéről, a felvidé­kiek letelepítéséről és a két munkáspárt egyesülésének megyei vonatkozásairól. Végül a negyedik fejezet bepillan­tást nyújt — Füzes Miklós, Kovács András, Ravasz János, Rajczi Péter, Erdődi Gyula, Nagy József Mihály és Nádor Tamás közreműködésével — a megye kulturális és tudo­mányos életébe. A közel 350 oldalas munka kiemelkedően nagy érdeme forrásgazdagsága. A szerzők számtalan új, eddig még nem publikált dokumentummal is­mertetik meg a téma iránt ér­deklődőket. Ami a feldolgozá­sok tartalmi részét illeti, több dolgozatban eredményes kí­sérlet történt az egyes kérdé­seknek az országos történetbe való beágyazására, sőt, néme­lyik munka szerzője nemzet­közi kitekintésre is vállalko­zott. A kötetben szereplő mun­kák — a dolgok természeténél fogva — terjedelemben, a fel­dolgozás mélységében és szín­vonalában viszonylag jelentős szórást mutatnak. A szóban forgó konferencia — dicséretre méltó erőfeszíté­sei és hézagpótló tevékenysége ellenére — ezen a helyzeten alapvetően nem változtatha­tott. Minden igyekezetük elle­nére egyes szerzők nem tud­tak elszakadni a szűkebben vett régiótól, s így nem min­den esetben sikerült szintézist teremteniük. Az előadók közül néhányan csak nagyon nehe­zen tudtak megbirkózni a for­rások özönével. Mindazonáltal sem az utób­bi kritikai megállapítások, sem pedig a kötetben fellel­hető néhány lapszus nem vál­toztat az egészében pozitív ér­tékelésen és azon a megállapí­táson, hogy a jelentős részben fiatal kutatók munkáiból össze­álló kötet révén jól hasznosít­ható anyagot kap kézbe az ol­vasó. A konferencia anyagát — a korszak történetével fog­lalkozó kutatókon kívül — meggyőződéssel ajánlhatjuk azoknak, akik érdeklődnek ezen sorsfordító évek pécsi és baranyai vonatkozásai iránt, de a kötet segítséget nyújthat ok­tatási intézmények tanárainak és diákjainak is, és mindazok­nak, akik a korszakot alapo­sabban kívánják tanulmá­nyozni. (Baranya Megyei Ta­nács) Romanovics József Magyar Nemzet Nemzetközi szerződések 1945-1982 Halmosy Dénes kötete Háromféle tudományos in­díttatású diplomáciatörténetet szoktunk forgatni. A legelter­jedtebbet, amely hosszabb­­rövidebb korszakok esemé­nyeit folyamatosan ismerteti, összefüggéseit elemzi; teljes dokumentumgyűjteményeket, amelyek csak az időszak ok­mányait bocsátják rendelke­zésre, végül azt a fajtát, ame­lyet Halmosy Dénes tett köz­zé. Ez utóbbi az előző kettő­nek bizonyos értelmű keverése, így is mondhatnánk: előnyei­ket összegzi. Nevezetesen: vá­logatott dokumentumok (tel­jes szöveggel, illetve rövidí­tette!), s valamennyiük előtt az ügy jelentőségének, létre­jötte körülményeinek politi­kai háttérfestő felvázolása. Ezzel két nagyon is szükséges szolgáltatást kapcsol össze: a hiteles dokumentumok isme­rete nélkülözhetetlen a meg­bízható külpolitikai — a pub­licisztikai vagy az elemző — munkához, de a legteljesebb szöveg sem beszél az össze­függésekről, keletkezésének körülményeiről, a megelőző vitákról, egy-eg­ megfogalma­zás létrejöttéről, kompromisz­­szumok kialakulásáról. Ezt igyekeznek pótolni, ha röviden is az egyes okmányok elé írt ismertetések. Nagyon hasznos elővenni régebbi — akár ismert, vagy annak vélt — okmányokat. Úera rábukkanhatunk némely elhalványult­ árnyalatokra, vagy éppen most fedezhetjük fel őket. Feloldódhatnak ko­rábbról örökölt sommás meg­határozások, a hosszú időn át tartó mindennapi használat­ban szinte szükségszerűen ki­alakuló leegyszerűsítések. evves régebbi eseményekről kiderülhet, hogy nem­ egészen pontos a kép, amely róla a köztudatban él, vagy éppen ■jcforolpcf ,V*rt­i.s i­lo­szerű vitákban egy-egy állás­pont. Mit is mondott volta­képpen Churchill 1946-os ful­­toni beszédében? Milyen meg­jegyzéseket fűztek a felek az 1970-es szovjet—NSZK-szerző­­déshez? Mit tartalmaz (egé­szen mai kérdést érintve) az 1972-es szovjet—amerikai SALT—1 szerződés a rakéta­elhárító védelmi rendszerek­ről, s milyen vonatkozásai vannak az új amerikai koz­mosztervekhez ? Mint említettük tehát, nem valamennyi, a két időpont kö­zött keletkezett nemzetközi szerződést foglalja magában a­­kötet, hanem a második vi­lágháború utáni legfontosabba­kat dolgozza fel, s ezáltal könnyen kezelhetővé, jól for­­gathatóvá vált. Áttekintést ad négy évtizedről a lényeget emelve ki, s voltakép­pen ezzel válik kiválóan hasznosítható diplomáciatörté­netté. A hangsúlyt arra helye­zi, ami a mi szemünkben dön­tő: a két nagyhatalom viszo­nyára és Európára, de kite­kintést ad a világra is. A tar­talomjegyzék az ENSZ alap­okmányával kezdődik és olyan irat is megtalálható benne, mint például a riói Amerika­­közi katonai szerződés, a ko­reai fegyverszüneti egyezmény vagy a vietnami háború befe­jezéséről szóló párizsi egyez­mény. Még a két fő fejezet­cím, tehát­ a kötet taglalása is az áttekinthetőséget szolgálja: „A hidegháború időszaka” és ,,Az enyhülés és megtorpaná­sának időszaka”. Ilyenformán előző munkája — a sikeres Nemzetközi szer­ződések 19411—1945 — után Halmosy Dénes ismét olyan művet adott közre, amelyet szakmabeliek és a nemzetközi­­kérdések iránt lelkiismerete­sen érdeklődők el?V firánt­­ól forgadhatnak. (Kéznard'iniai és Jogi Könyvkiadó — Gondolat) Tatár Imre A tibeti kultúra forrásai Tibet ősi kultúráját Európa és a tudományos világ a nagy magyar utazó és orientalista, Körösi Csom­a Sándor révén ismerte meg. Az ő nyomdo­kain járva — Duka Tivadar­tól Baktay Ervinig — jeles kutatók sora öregbítette vi­lágszerte a hazai tudomány hírnevét. A Magyar Tudomá­nyos Akadémia belső-ázsiai (altajisztikai) kutatócsoportja Kara György professzor veze­tésével ma is kiemelkedő lé­péseket tesz a Kelet (és ezen belül a buddhizmus és Tibet) kultúrájának jobb megismeré­séért. Néhány éve — az Akadémiai Kiadó segítségével — fontos forráskiadvány-sorozatot indí­tottak Debter (Fontes Tibetani et Mundjurica) címmel, amely­ben korábban Bethlenfalvy Géza és a szovjet A. O. Iva­­novszkij tett közzé egy-egy kö­tetet. Legutóbb — a sorozat harmadik darabjaként — Egyed Alice jelentetett meg kritikai kiadásban egy XVIII. századi (mandzsu-kori) tibeti fanyomatost. A magyar tudó­sok által gondozott kiadvány­sorozat elsősorban a Mongó­liában fellelhető és eleddig tu­dományosan fel nem dolgozott művek közreadására épül. A tibeti buddhizmus a Hi­malájától északra elterülő ha­talmas térség egészére óriási kulturális hatást gyakorolt, így Mongóliára is, ahol számos ér­tékes kézirat és régi, ritka­ságszámba menő nyomtatvány készült. E sokrétű — nálunk sajnálatos módon kevésbé is­mert — kultúra forrásai az utóbbi években egyre nagyobb számban kerülnek nyilvános­ságra, sőt olykor az európai tudományos érdeklődés hom­lokterébe. A módszeres fel­tárásban a magyar keletkuta­tás komoly eredményeket mondhat magáénak. Egyed Alice könyve a nyolc­vannégy sziddháról (buddhista szentről) szóló, Mongóliából származó tibeti rajzos köny­vecske latin betűs kritikai ki­adása, amelyet a közrebocsátó ismertető bevezetéssel, névmu­tatóval és konkordanciával is ellátott. A sziddhák eredetileg a középkori India jellegzetes, különleges kultuszban elmé­lyedt aszkétái voltak. Megjele­nésükkel a VIII—XII. századi, szinte államvallássá emelke­dett mahájána irányzat a buddhizmuson belül a népi vallásosság mágiájából merí­tett. Ezek a „szentek” ugyanis — Buddha eredeti tanításá­nak megfelelően — bármelyik kasztból származhattak, ide­értve az alacsonyabb osztály­beli embereket is (mészároso­kat, mosóembereket stb.), akik szakítva korábbi életükkel, a magányos meditálás útját vá­lasztották. Alakjuk és legen­dájuk a tibeti vallásosság el­fogadott kánonjának, a tibeti panteonnak szerves része lett. A most közreadott forrás­­mű (akárcsak a teljes sorozat) sok értékes adalékkal szolgál a tibeti kultúra eredetéről és továbbgyűrűzéséről. Egyúttal a magyar keletkutatás számot­tevő állomása is. R. T. Orosházi irodalmi lexikon „Az ember természetes tö­rekvése, hogy szűkebb pátriá­ját megismerje” — olvashat­juk egy, a minap napvilágot látott kiadvány előszavában. A kötet borítóján ez áll: Orosháziak és környékbeliek Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című művé­ben. A Koszorús Oszkár válo­gatta gyűjtemény megjelente­tését orosházi üzemek támo­gatták anyagilag, a füzet ki­adásának felelősségét a helyi Petőfi Művelődési Központ vállalta magára. A kiadvány, mint címe is jelzi, Szinnyei József ama, 1881 és 1914 között szerkesz­tett könyvsorozatán alapul, mely harmincezer magyar író adatait és műveinek biblio­gráfiáját tartalmazza. A most publikált helyi irodalmi lexi­kon Szinnyei tizennégy kötetes munkájából hozzávetőleg száz nevet és életrajzot közöl, még­hozzá azokét az alkotókét, akik Orosháza és környéke múlt­ját, az ottani szellemi életet meghatározták, akiket e táj dajkált, illetőleg akik ezen a vidéken laktak egy darabig. Több mint tízezer oldalt, egyebek között a régi orosházi sajtó évfolyamait kellett vé­gi­gtanuulmányozni a szerkesz­tőknek ahhoz, hogy néhány íróról kiderítsék: köze volt Orosházához, noha erről Szino­­nyei nem tett említést. Így ke­rült a kiadványba például Eötvös József, ki gyakran töl­tötte idejét felesége, Rosty Ág­nes Szentetornya határában volt birtokán, amelyet később Eötvös-maj­orrnak kereszteltek el. Szerepel az összeállításban Munkácsy Mihály neve (aki hosszabb ideig élt Gerendá­son), Szendrey Júliáé (aki gye­rekkorának néhány éve Mágo­­cson töltötte), valamint Bar­tók Béla édesapjáé (aki 1880. április 5-én Csorváson kötött házasságot). Fölvették a gyűj­teménybe Némethy Emmának, Justh Zsigmond kedves isme­rősének a nevét is. Ö, Jean de Néthy néven számos, Szentetornyán gyűjtött nép­dalt és balladát tett köz­kinccsé. Mi értelme van egy óriási biblográfiai vállalkozásból ki­ragadott részleteket közölni? Mint az iménti példák is mu­tatják, megjenetést is tartoga­tott e kötet. Igazi jelentősége azonban abban rejlik, hogy míg az alapul szolgáló, a XIX —XX. század fordulóján nap­világot látott sorozat kevesek házi könyvtárát gazdagíthatja, addig ez a füzetke minden irodalmat értő és kedvelő, szü­lőföldjét szerető, Orosházán és annak környékén élő ember­nek az otthonába eljuthat, nem csupán a literatúra, de a szű­kebb pátria múltjának jobb megismerését is szolgálva. S talán nem hiú ábránd arra számítani, hogy a fanyargó kéziratok összegyűjtését, az emléktárgyak számbavételét, vagyis a helytörténeti kuta­tást is előrelendíti ez az új­­lati­n lexikon, mely ..helyiér­dekű” nsvan, de mégis h­z­sét, elismerését fogja kivívni. faz!” Zenetörténeti Múzeum nyílt a s­ázban A Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi In­tézetének tavaly felújított mű­emlék épületében, a volt Erdő­­dy—Hatvany barokk palotá­ban Zenetörténeti Múzeumot hoztak létre. Az országos gyűjtőkörű múzeumot — ala­pításának gondolatát még Bartók Béla fogalmazta meg 1919-ben — Kulcsár Kálmán akadémikus, az MTA főtitkár­­helyettese nyitotta meg hét­főn, az I., Táncsics utca 7. szám alatt. A Zenetörténeti Múzeum azokat a zenetörténeti, hang­szertörténeti, képzőművészeti és iparművészeti alkotásokat is bemutatja, amelyeket eddig kiállítási lehetőség hiányában közgyűjtemények raktáraiban őriztek. A most megnyílt mú­zeum egy állandó és egy idő­szaki kiállítással reprezentál­ja zenekultúránkat. Az állan­dó kiállítás címe: A zeneelmé­let és hangszeres kultúra em­lékei Magyarországon. Az idő­szaki kiállítás Kottás kódex­­töredékek a magyar közép­korból címmel eddig még a közönség elé nem tárt hetven kódexlappal a vokális zenét, illetve a kódextöredék-kuta­­tás eredményeit mutatja be. Kedd, 1985. július 9. NAPLÓ Az Országos Széchényi Könyv­tár kiadásában, Komjáthy Miklós­­né szerkesztésében megjelent a Magyar Könyvészet 1921—1944 cí­mű sorozat második kötete. A ma­gyar nemzeti bioliográfia ezzel a munkával válik teljessé­, hiszen a mű mintegy hidat képez a Régi Magyar (RMK) és Petrik Géza kö­tetei, illetve a felszabadul­ás után intézményes formában megindul­ hazai bibliográfiai kutatás és ki­adványok között. A nyolc kötetre tervezett sorozat a két világhábo­rú közötti könyvkiadásunk teljes adattárát kínálja elsőrendű forrás­ként a történeti szakkutatások, valamint a bibliofil érdeklődés számára. A most napvilágot látott kötet — az Egyetemes Tizedes Osztályozás (ETO) szakrendjének megfelelően — az általános politi­kai és társadalomtudományok, to­vábbá a szociológia é­s a közgazda­ságtan területét öleli fel. A feldol­gozott anyag óriási méreteit jól ér­zékelteti, hogy csupán a mostani kötet szűkszavú címleírásai hatszáz nyomtatott oldalra rúgnak. Az ér­deklődő, aki valamely határozott ismeretág irodalmát keresi benne, a könyv végén levő tárgymutató­ban nyer pontos eligazítást. A kö­tet munkálatai hosszú éveken át az Országos Széchényi Könytár­­ban folytak Froemel Károlyné, Magyar­ Miklósné, Morvai Zsuzsan­na és S. Lengyel Márta közremű­ködésével, Lackó Miklós történész szaklektori irányításával. A kiad­ványt és az egész sorozatot a ha­zai könyvészet egyik legnagyobb szabású vállalkozásaként üdvözöl­hetjük. R. T.♦ Éppen negyedszázada, hogy a Vígszínház bemutatta Tennessee Williams Orpheus alászáll című drámáját. Ebben szerepel egy Jake Torrance nevű amerikai kis­városi „árucsarnokos” is, egy hat­van év körüli férfiú, akit azonban betegsége — és gonoszsága — még külön is öregít. Ebben a sze­repben egy színész úgy mozgott — például, amikor letántorgott egy nem hosszú lépcsőn, hogy, ha ro­zogán is, de széttiporjon „ott lenne* minden szépséget és fiatalságot —, hogy­ a nézők újra meg újra meg­tapsolták. A színész — Keres Emil — még messze volt Torrance élet­korától: 35 éves volt, és azelőtt már színházat is vezetett Szolno­kon és másutt. De éppen, mert vi­déken -~ Budapesten addig csak főiskolás volt és kezdő a Nemze­tiben —, a fővárosi közönség ak­kor ismerte meg. Később Keres a Thália Színház igazgatója lett — ekkoriban mutatták be a Tóték­at, a Svejk­et, a Rozsdatemető­t — majd egészen mostanáig a Rad­­nóti Miklós Színpad igazgatója. Közben szín­ész­k­ed ott is, és külö­nösen sokat szerepel, mint vers­mondó, elsősorban József Attila, Nagy László, Ladányi Mihály köl­teményeinek előadója. Része volt több jó filmben is — emlékezetes például, mint Narrátor a Húsz órá­ban, — a rádióban pedig, mint iro­dalmi műsorok szerkesztője, és egy ideje, mint rendezője is mű­ködik. A több díjral is kitüntetett színész és színházvezető ma tölti be Jake Torrance korát, de nem hasonlít e sikeresen megformált figurához a hatvanéves Keres Emil. férzi őt nem lankadó érdeklődése és az a figyelem is, amellyel a fia­­talok — főiskolai növendékei — felé fordul. (a.) ­ A bolondnak is megéri! Ilyenkor szinte üres az utca, a megállóban is csak ketten várakozunk, jó tíz méternyire egymástól. Az ötven körüli zömök férfi, kopott kabátban, kitört oldalú cipőben váratla­nul érkezik. Valamit mutogat a másik úrnak, aki ott áll egé­szen elöl a járdasziget csúcsá­nál. Nem hallom, miről be­szélnek, de aztán látom, hogy leendő útitársam — akivel együtt lestük a kanyar mögött megbúvó villamost — elhárító mozdulatot tesz a kezével. Ré­széről vége a kihallgatásnak. Emberünk, a vásottruhás ké­relmező, felém tart. Egyik ke­ze a zsebében. — Mit gondol, megveszik ezt egy ötvenesért az érem­­boltban? — és mint a varázsló a cilinderből a kapálódzó nyu­­lat, úgy húzza elő a mély bu­gyorból a három bronzmü­­tyűrt. — A muttertől szereztem — magyarázza —, piszkosul le vagyok égve, bagót se tudok venni, a mutter ideadta. Múlt­kor adott egy ezüst ferencjós­­kát is, azt egy százasért el­passzoltam, de szét ez nem ezüst. Mit gondol, adnak érte egy ötvenest? — kérdi még­­egyszer, valamivel bizonytala­nabbul, mint az imént. — Fogalmam sincs — óva­toskodom, de már a mar­komba nyomta mind a hár­mat, s várakozóan bámul rám. Két kitűzőjelvény az első há­borúból, szögletes az egyik, tölgyfalombok keretezik a ko­pasz császár képét, ovális a másik és egy harminc és feles mozsárágyú körül sürgölődő honvédeket domborít, a har­madik meg valamilyen leven­­te-lövészverseny díja, 1931- ből. Nagyasszonyunk, Hungá­ria, lendületes mozdulattal mutatja az irányt a tollas fö­­vegű kisfiúnak, háttérben fel­hő, nap, hegy, búzakalász ... — Odaadom egy ötvenesért. Annyit megér! — emberem már biztos a dolgában. Elége­detten teszi el a barna bank­jegyet és új terveket sző: — Hol találkozhatnánk? Van még a mutternek egy Horthy ezüst ötpengőse, odaadom ma­gának egy ötvenesért! — felhő fut át a homlokán. — Azt ed­dig nem adta oda, de majd ki­­könyörgöm tőle — bizakodik —, elhozom magának! Felszáll velem a villamosra is. — Nyugdíjas vagyok, leszá­zalékoltak — meséli kéretle­nül. — Ideggel. Húsz évet le­nyomtam a bolondokházában. Uram! — kiált fel. — A rácson át nézni a hóesést, szagolni a meleget, a napot! Nem lehet azt elmondani. De a mutter megsajnált, kihozott. — Miért vitték be? — Üz­letbarátaival kapcsolatban az ember megengedhet magának egy kis bizalmaskodást... — Ejtőernyős voltam. Ka­posváron, ötvenben. Kiosztot­ták a golyószórókat, én meg a laktanyaablakból unalmam­ban lekaszáltam, az útmenti akácfákat. Sorakozó az udva­ron, az ezredes rámordít: Nem beszámítható! Bevágtak húsz évre, a rohadt anyjukat. — Csendesen mondja, mese ez, hogy lehetne igaz. — Az Uram! Olyanok vol­tak ott, el se hinné! Volt ott egy bolond. Katonából lett az is. Na, kinek van itt a legtöbb pénze! Tegye ki! És megevett huszonöt liter karalábéfőzelé­­ket. Egy ültő helyében ... Be­mentem én aztán a miniszté­riumba, hogy nyugdíjat adja­nak. De azt mondják, ha a ke­zem vagy a lábam hiányozna, akkor lehetne, de így ideggel, az nekik lehetetlen. Rájuk nézve, így aztán a tanács in­tézte. — Mennyit kap? — Ezerkilencötvenet kap­tam. Most januártól emelték. Kettőnknek a mutterral van négyezer. Végállomás. — Na, minden jót! — mon­dom. — Jó egészséget! — te­szem hozzá katonásan. — Gondolja meg! — szól utánam. — A mutter biztos odaadja. Ezüst! Búza Péter

Next