Magyar Nemzet, 1986. július (49. évfolyam, 153-179. szám)
1986-07-14 / 164. szám
Hétfő, 1986. július 14. Budapesti hidak ma és holnap Épül-e a Duna alatt alagút? Nemrégiben izgalmas vita zajlott le a Hazafias Népfront Belgrád rakparti székházában. A településpolitikai munkabizottság számos szakemberrel kibővített ülésén dr. Daimy Tibor miniszteri biztos a Duna-hidakról, a budapesti átkelési lehetőségek bővítéséről tartott érdekes vitaindítót. Ismertette a Lágymányosi híd tervét is, amellyel kapcsolatosan hosszú évek óta igencsak ellentétes vélemények csapnak össze. — Miért váltott és vált ki mindmáig heves vitákat az új, fővárosi Duna-híd ügye, és a lehetséges változatok közül melyik megoldás látszik jelenlegi helyzetünkben a legésszerűbbnek? — ezzel a kérdéssel fordultunk dr. Daimy Tiborhoz, dr. Kerkápoly Endréhez, a Budapesti Műszaki Egyetem professzorához, a településpolitikai munkabizottság elnökéhez és dr. Bérczik Andris mérnökhöz, aki hosszú éveken át a jelenlegitől eltérő nézeteket vallott, és „pálfordulásának" a vitán is okát adta. — A vitáknak mondhatni, történelmi hagyományai vannak — kezdi válaszát Daimy Tibor. — A budapesti Duna-hidak nemcsak a fővárosnak, hanem az egész országnak mintegy jelképei. Az épülő hidak mindegyike a városfejlesztés mozgatórugója volt, és helyük kijelölését, a megépülés sorrendjét — az egy Margit-híd kivételével — a fővárosiak heves vitája kísérte. Az pedig, hogy a háború vége felé felrobbantották ezeket a hidakat, szinte szimbolikus jelentőségűvé vált; sorsukat az ország állapotával azonosították, a felszabadulás után pedig egyértelműen az újjáépítés jelképeivé váltak. Ez bizonyára hozzájárul ahhoz a fokozott érdeklődéshez, amely most országszerte tapasztalható 330 ezer jármű . A vitának azonban erős szakmai töltése is van. Rengeteg érv és ellenérv hangzott el még a népfrontvitát megelőzően is. Egyesek szerint például a Lágymányosi híd aligha oldja meg Budapest tehermentesítését: a fővárostól délre kellene Budapestet elkerülő hidakat építeni a Tobsón. — Erre az állításra két kulcsszámmal válaszolnék —, mondja Berczik András. — A budapesti hidakon naponta 330 ezer jármű halad át és ebből mindössze 25 ezer a tranzit. Ha mind a 25 ezer délebbre kel át a Dunán, ez a fővárosi hidak túlterheltségén nem sokat segít. Ami az én „pálfordulásomat" illeti, a helyzet nagyon röviden a következő: én egészen a hetvenes évek végéig meggyőződéssel vallottam, hogy Budapest déli részében elsőként a Csepel—albertfalvai hidat kellene megépíteni, mert ez a híd fekvéséből eredően — a déli, beépített területek között ma még hiányzó kapcsolatokat, a tranzitforgalom átvezetését, a távolsági forgalom Budapesten belüli elosztását, illetve összegyűjtését, egyaránt lehetővé tenné a történelmi városmag elkerülésével. A hetvenes évek közepe óta a hídépítés sorrendjét befolyásoló tényezők tekintetében több lényeges változás következett be. A Közlekedési Minisztérium alapos előtanulmányok után kidolgoztatta az UVATERV-vel az M0-ás autópálya terveit, valamint az elsőnek megépítendő déli szakasz terveit is Nagytétény—Lakihegy térségében a soroksári—dunaharaszti határba telepítendő Dunahidakkal. Ezenkívül az 1979-es OMFB- koncepció feltárta, hogy meglevő hídjaink forgalmi szempontból telítődtek, ugyanakkor műszaki állapotuk is halaszthatatlan beavatkozást igényel. Átfogó felújítási műveletek kezdődtek, amelyek során elkerülhetetlen volt a közúti forgalom időleges korlátozása. Mindebből nyilvánvalóvá vált, hogy a budapesti dunai átkelési lehetőségek fejlesztésében az eddigi szempontok mellett a meglévő hidak tehermentesítésének, esetenként helyettesítésének sajátos követelményeit is különös súllyal kell mérlegelni. Az Árpád-híd fejlesztése után most, már délen kell a Szabadság-hídés a Petőfi-híd tehermentesítésére is alkalmas közúti Duna-hidat létesíteni, immár adottságnak tekintve az M0-ás déli hídjának megépítését is. Ezeknek a szempontoknak , együttesen csak a lágymányosi híd és csatlakozó úthálózata felelhet meg. Az MO-ás és a lágymányosi — A viták egyik oka az is — veszi át a szót Kerkápoly Endre —, hogy a lágymányosi híd létesítését szembeállították az MO-ás híddal. Úgy vetődött tudniillik fel, hogy vagy-vagy, illetve, hogy az egyik üti a másikat Ez azonban nem így van. A hidak jelenlegi túlterheltsége egy budapesti híd építését teszi szükségessé, és ennek a feladatnak az M0-ás híd aligha felelhet meg. A lágymányosi híd viszont a tranzitforgalom elterelésében is segíthet, hiszen a Petőfi-hídtól délre „húzza” azt a forgalmat, amely az M0-ás megépülte után is jelentkezik majd a fővárosban. — Hidaink sajátos helyzetét mutatja ugyanis — egészíti ki Daimy Tibor —, hogy öt közülük a belterületen épült. Ez azzal jár, hogy a belvárost is olyan forgalom terheli, ami egyáltalán nem odavaló. A megoldást tehát csak abban lehet keresni, hogy ezt, a forgalmat a belvárosról leválasszuk. Ennek pedig az lehet a módja, hogy a ma még hiányos Hungária-gyűrű — ahogyan azt már a múlt században elképzelték — kiépüljön és kiegészüljön egy új Duna-híddal. Ez a belváros forgalmának egy részét islecsapolhatja”. — Mennyiben járulhatna ehhez hozzá egy Duna alatti alagút, amely szintén hosszú évek óta szerepel a tervekben és nem kevesen kardoskodnak e megoldás mellett is? — Az alagút mérlegelésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy a belváros közúti hálózata olyan adottság, amelyen már sem a budai, sem a pesti oldalon lényeges módosításra nincs lehetőség, az átbocsátóképesség nem növelhető. A cél csak az lehet, hogy ezt a helyzetet tovább ne élezzük, a forgalmat csillapítsuk. A Duna-alagútnak tehát ilyen szempontból csak mérsékelt a jelentősége, mert nem lehet olyan közúthálózathoz csatlakoztatni, amely nagyobb forgalmat tudna levezetni. — Az alagút kijáratait, a csomópontokat nem lehet megoldani — erősíti meg Kerkápoly professzor is. — Egy alagút kijárata ■’Isnis messze esik a Dunától, más a helyzet, mint egy hídnál. A feljövetel Budán például csak valahol a Széna tér tájékán képzelhető el. — Annyiból viszont vitathatatlanul javít a közlekedésen, és ezért elképzelhető, hogy egyszer megépül — mondja Daimy Tibor mert az átkelés színvonalát emeli. Tehát nem kell annyi ideig várakozni, a dugók némilegoldódnak. És még az az érv is mellette szól, hogy a Lánchíd élettartama sajnos nagyon a vége felé közeledik, és mint a Lánchidat felváltó, de nem új kapacitást tudnánk elképzelni. Erre az elkövetkező évtizedekben sor kerülhet, de nem a közvetlen jövőben. A közeljövőben a legnagyobb gondot ugyanis a Szabadság- és a Petőfi-híd állapota okozza. A sorrend a döntő . Az alagútmegoldást a jelenlegi helyzetben a gazdaságossági számítások is megkérdőjelezhetik — teszi hozzá a BME professzora. — A Duna-alagúton 2,4 milliárdos ráfordítással óránként mintegy ezer jármű kelhet át egy irányban — mondja a miniszteri biztos. — S ebben nincsenek benne azok a létesítmények, amelyek ahhoz szükségesek, hogy be- és kijuthassanak az alagútból. Mert ha például — most csak rögtönözve — az Engels térre hoznánk fel, a Népköztársaság útja valamennyi gyalogos átkelőhelyén aluljárókat kellene építeni, a Kiskörút és a Rákóczi út kereszteződését pedig különszintűvé kellene alakítani, különben nem tudnának sehová sem eljutni a járművek. — És a kis földalatti alagútja mindezt sokszorosan nehezítené, komplikálttá tenné. Én ebben a megoldásban nagyon sok buktatót érzek — véli Berczik András. — Ugyanezt az ezer járművet a Lágymányosi hídon 112 milliárdos költséggel, tehát fele befektetéssel vihetem át. Ráadásul 2X1 nyomsáv helyett 2X3 nyomsávot nyújt, ami a teherszállítás szempontjából sem mellékes. — Azt is mindenképpen hangsúlyozni kell — figyelmeztet Kerkápoly Endre —, hogy a jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben egy olyan megoldás, amely nem követel mélyépítési munkákat a Dunában, hiszen a vasúti híd széles pilléreire támaszkodik, olyan lehetőség, amellyel élnünk kell. És nem utolsósorban azért is, mert éppen a mellett a két, meglévő hidunk mellett van, amellyel az előttünk álló évtizedben a legtöbb gondunk lesz. — Mennyire súlyosak ezek a gondok, hiszen e hidakat nemrégiben újítottuk fel? — A Szabadság-hidat 1990-ben újabb vizsgálatoknak kell alávetnünk — közli Daimy Tibor. — Ha az eredmény kedvező, akkor 1990-ig, tehát a híd százéves születésnapjáig még közlekedhet rajta villamos, utána azonban már csak könnyű járműforgalomra lesz alkalmas. A Petőfi-hídnál az a helyzet, hogy felújításakor a főváros kompromisszumra kényszerült: rá kellett engedni a forgalmat a BKV-vágányzónára, ami óránként ezer járművet jelent. Tekintve a súlyos megterhelést, rohamosan megy tönkre, folyamatos felújítómunkára van szükség, s ezt az állapotot tartósan fenntartani nem lehet. — Magyarán szólva, ez rendeltetésellenes használatnak minősíthető — jegyzi meg nyomatékkal Bérczik András. — Olyan munkákról lett volna szó, amelyek miatt a hidat hosszabb időre le kellett volna zárni — magyarázza Daimy Tibor. — Ez gyakorlatilag azzal járt volna, hogy nemcsak a főváros forgalmabénul meg, hanem az országé is, hiszen a tranzitforgalom is itt bonyolódik le. Ezt csak úgy lehet áthidalni, hogy évente méréseket végeznek és így remélhetőleg egy új Duna-híd forgalomba helyezéséig ez az állapot fenntartható. Mindez azonban azt bizonyítja, hogy a sorrendet tekintve a Lágymányosi hídnak mindenképpen elsőséget kell adnunk, hacsak nem akarunk kilátástalan helyzetet teremteni mind Budapest, mind az ország közúti közlekedésében. Komor Vilma Magyar Nemzet A lakosság fele kapál, permetes... A kiskertben csak aprópénz terem Egy nyári szőlőkapálás után hosszan eltöprengtem azon: vajon mi hívja-hajtja ki házigazdámat, azt a kedves kis öregembert minden tavaszon a „végét alig látni” kertbe. Mert, ha van segítsége, ha nincs, ő bizony megy, ültet,vel küszködik. Miként a szomszéd is, meg mindenki, akkor is, ha a haszon szerény. Csinálni kell, a falu szemében lusta ember az, aki parlagon hagyja a földet, üresen az ólakat; örökség ez, munkára szorító. A vidéket ismerők ezt nem tagadják. Ez „könnyen szerzett"pénz? ..Társadalmunk egy része elismeri e tevékenység óriási gazdasági jelentőségét, más része azonban, különösen a városi lakosság — ismeretei hiányában — munka nélküli jövedelemhez való jutásnak, síbolásnak, maszekolásnak tekinti.” — mondta a parlament téli ülésszakán Bács- Kiskun megye egyik képviselője. Majd hozzátette: „szeretném leszögezni, hogy becsületes, kemény fizikai munkával vagyonok nem keletkeznek, de napi 12—14 órával, vagy a főmunkaidő utáni 4—6 órai többletmunkával a jobban élés feltételei megteremthetők." A felszólaló az ország nyilvánossága előtt védte meg a kistermelőket, köztük az én öregemberemet is. De kié ellenében? És kell-e ma ilyen oltalom? Jelenleg 1 millió 420 ezer család " rendelkezik" háztáji"és" kisegítő gazdasággal. Vagyis az ország lakosságának majdnem a fele, ha nem is közvetlenül, de azért szorosan kapcsolódik a földhöz, az állatokhoz. E népes tábor tagjainak nagyobb része természetesen falun lakik, ám ma már nem a mezőgazdálkodásból él: a kistermelők 31 százaléka munkás, 29 százaléka nyugdíjas, háziasszony, gyesen levő, 18 százaléka értelmiségi, 8 százalékuk kettős foglalkozású és csak a 11 százalékuk téesztag. illetve 3 százalékuk az egyéni gazda. Az Agrárgazdasági Kutató Intézet a közelmúltban arról tájékozódott, hogy a fővárosi dolgozók miképp vélekednek a kistermelésről. Eszerint: a Budapesten lakóknak és az iparban dolgozóknak több mint az egynegyede maga is részt vesz a kistermelésben — elsősorban az önellátást szolgáló agrármunkában — további egyharmaduk pedig szívesen serénykedne e területen, ha volna rá lehetősége. Sokan rendszeresen tevékenykednek valamelyik rokonuk — leginkább a szüleik — gazdaságában, de jelentős azoknak a száma is, akik onnan anyagi támogatást is kapnak. A városiak kétharmada kifejezetten helyesli a kistermelést, s úgy véli, tovább kell bővíteni annak kereteit; 25—30 százalékuknak van ugyan bizonyos fenntartása, ám elismerik jelentőségét. Ésmindössze 2,4 százalékuk ellenzi, helyteleníti ezt a gazdálkodási formát. Az életszínvonalhoz kell. Sokan tehát túljátnak a lakótelepeken, a gyárkéményeken és szükségesnek tartják a kistermelést. Csakhogy a budapestieknek már kevés fogalmuk van arról, hogy a falusi portákon mekkora jövedelemre lehet szert tenni: a nagy többség a ténylegesen elérhetőnél lényegesen többre gondol. Ám még így is úgy vélte a megkérdezetteknek több mint háromnegyede, hogy a kistermelők haszna megérdemelt, mert arányban áll a ráfordított munkával s idővel. De hagyjuk el a várost, s álljunk meg a téesz-irodáknál: vajon a szövetkezeti elnökök miképp ítélik meg a „háztájizást”, pártolják-e és mennyire a kistermelést? A téesz-elnökök között — egy felmérés ezt tükrözi — szinte alig van olyan, aki ne foglalkozna maga is kisüzemi árutermeléssel. Érdekeltek tehát abban, nem nézhetik ferde szemmel a tagság, a környékbeliek hasonló törekvéseit sem. Ám ez nem jelenti azt, hogy minden segítséget meg is adnak a kistermelőknek! Persze a legtöbb nagyüzemi vezetőben nem a szimpátia a kicsi, hanem a gazdaság anyagi ereje: a kevés forintból elsősorban a közöst kell fejleszteni. A háztáji és kisegítő gazdálkodás rendszere beláthatatlan ideig fennmarad! — állította a megkérdezett téesz-elnököknek a 80 százaléka. A többiek viszont úgy gondolták, hogy körülbelül csak az ezredfordulóig lesz szüksége a népgazdaságnak erre a termelési módra. Az ellenben nem titok, hogy a csaknem másfél millió kistermelő família azért vállalkozik alma- és fűszerpaprika-termesztésre, fóliázásra, nyúl-, nutria-, sertéstartásra, hogy kiegészítse azt a jövedelmet, amit az iparból, a kereskedelemből, az agrárüzemből havonta fizetésként hazavisz illetve amit a társadalombiztosítás nyugdíjként, gyesként folyósít És ez a keresetpótlás — átlagban családonként nem több évi 20—40 ezer forintnál — szükséges az életszínvonal megtartásához. „Jellemző, hogy ma már a lakosság mintegy háromnegyede vesz részt valamilyen módon a második gazdaságban." — írja Simó Tibor Metszetek az agrártársadalom struktúrájából című könyvében. .A legtöbb községben azonban nincs lehetőség géemkázni, a jobban élés megalapozásához, csak a föld, az állat segíthet hozzá. Tény, anyagilag gyarapodni lehetne úgy is, ha valaki följebb jut a vállalati ranglétrán: szakképzettséget szerez, vezető, felsőszintű irányító lesz. Kedvezőbb munkahely azonban falun még kevesebb van, mint városon, így vidéken „a munkaszervezeti hierarchiában a többség számára nincs előrelépési lehetőség” Szabadság alatt is: munka „A második gazdaságban végzett munka azonban — olvasom tovább a Társadalomtudományi Intézet kiadványát — nemcsak alternatívát jelentett a civilizációs javak megszerzésében. A szabadidő olyan mértékű felhasználását jelenti, ami Európában példa nélkül áll. A munkában töltött idő hazánkban a legmagasabb, s különösen magas a falusi lakosságé. Arra a kérdésre, hogy szabad idejében (a falusi népesség) mit csinál leginkább. 61 százalék azt válaszolta, hogy dolgozik. Családi körben tölti 26, barátainál 1 százalék; vadászik, horgászik, sportol — és nem csinál semmit, „csak pihen" minden százból két ember. Szórakozóhelyre 3 százalék jár, s 4—5 százalék olvas, tanul... Az éves szabadságát 68 százalékuk otthon töltötte és dolgozott.. Horváth L. István A Magyar Nemzet megkérdezte: Milyen a Szépművészeti Múzeum biztonsági berendezése? Az emlékezetes képlopás után okkal-joggal várt információt a közönség arról, vajon milyen módon őrzik tovább nemzeti vagyonunk egy részét, s az akkor ígért sürgős védelmi teendők közül mit és hogyan valósítottak meg. E kérdésekre kértünk választ dr. Erős Gusztávtól, a Szépművészeti Múzeum gazdasági igazgatójától. — A budapesti Szépművészeti Múzeum biztonsági rendszerét 1972-ben kezdték kiépíteni — mondja —, amely azonban rettenetesen elhúzódott, s teljes egészében a képlopásig nem is készült el, így következhetett be a sajnálatos esemény. — Ez a berendezés milyen színvonalú volt? — Magyar gyártmányú, meglehetősen elavult jelzőközpont, amelynek gyártását már 1977-ben megszüntették. Ám a nyolcvanhármas, kritikus esztendőben, az eseményeket követően, nem volt más választásunk, be kellett szerelni ezt a rendszert. — Mennyibe került mindez? — Hat és fél millió forintba. — De miként lehet egy ilyen, teljességgel korszerűtlen biztonsági központot üzemeltetni? — Először is el kell mondanom, ennek a régi berendezésnek a szerelése tavaly nyáron fejeződött be, de még a munkálatok alatt, azokkal párhuzamosan megkezdtük saját lebonyolításban egy új, korszerű hálózat és központ terveztetését és kiépítését. — Ennek elkészülte mikorra várható? — Az év végére. — És mennyibe kerül majd? — Tizenkét és fél millió forintba. Ez a készülék százszázalékos védettséget nyújt a műtárgyállománynak. — Milyen gyártmányú a berendezés? — Részben magyar fejlesztésű, részben külföldi. A tűzvédelmi érzékelőket és a központot az NSZK-beli Cerberus cég szállította. A behatolást jelző központ, amely mikroprocesszor vezérlésű, magyar, míg az érzékelők mind külföldiek. Nyugodtan mondhatom, hogy ez a rendszer az európai csúcstechnológiához tartozik. Ez alkalmas arra is, hogy megoldjuk az előttünk álló legújabb feladatokat: ha megindul a múzeum rekonstrukciója, az építési területet el kell különítenünk a működő kiállítási résztől. A szerelést, mint korábban a telepítést is, a Börzsönyi Mgtsz vállalkozási irodája, a B. Consulting Servicevégzi. — Milyen ütemben kerül sor a felújításra? — Három ütemben végezzükel. A biztonsági rendszert ezeknek megfelelően kell újratelepítenünk. — Ez milyen újabb kiadást jelent majd? — A rekonstrukció védelmi költségei várhatóan négymillió forintot emésztenek fel. (—sí—) S^fa/á^/a/a/iejfő-pá/faso/ferrétte/ „Mielőtt az öregség kígyómérge végezne velem../" Első novellájának főhőse Glem Aurél. A legutóbbié Pflum Zoltán. Glem Aurél annak idején nem csinált semmit, csak leült és körülnézett a Földön. Pflum Zoltán viszont tervezett magának egy unokahúgot, Paulácskát, csak úgy, a semmiből. Glenn és Pflum persze nem ismeri egymást, bárha rokonságuk tagadhatatlan. Nem csupán azért, mert szülőatyjuk egy és ugyanaz. (Igaz, csaknem hatvanévnyi eltéréssel: a „Tájkép ülő alakkal” a húszas évekbeli Újságban jelent meg, a „Két opálgyöngy’’ pedig a legutóbbi Élet és Irodalomban.) Glenn pillantása volt nem mindennapi, Afrikát és az Egyenlítőt éppúgy látta, mint az Északisarkot, Pflum pedig úgy teremtett magának egyik pillanatról a másikra unokahúgot, ahogyan alighanem csak a mennyeiek képesek rá. Hát ennyiből is látszik, kettőjüket rokonítja a rendkívüliség. Csak nem erről akarsz beszélni velem? Nem. Hiszen az ÉS-beli novellád majd csak a beszélgetésünk után kerül a kezembe. Most még az elsőről sem tudok semmit, majd később beszélsz róla. Sőt, te rólad sem sokkal többet, mint amennyi az Irodalmi Lexikonban található. Akkor most magammal kezdjük vagy a novellámmal? Maradjunk a találkozásunknál. Nincs mit kozmetikázni rajta. A telefonba azt mondtad, egy öregember vár rám a Vörösmarty téri irodaház büféjében. Sem az öregember, sem a büfé nem stimmelt. Nem mondom, korod szerint már nem vagy ifjú (lexikonszámításaim alapján az idén töltöd a nyolcvanat), de az észjárásod kortalan (majdnem azt mondtam, a húszéveseké, de nem akarlak bántam) Azt is tudom, hogy később majd elmeséled az első novellád történetét, azt sem hallgatva el, hogy Márai Sándor gratulált utána, mondván, ő azonnal sejtette, hogy „jó trükk" rejlik benne. Mit akarsz mindebből kiügyeskedni? Az igazat: furcsa mód a hitről és hitetlenségről cseréltünk eszmét csaknem egy teljes órán át, holott bizonyára egyikünk sem erre készült. Csak éppen nyilván ez kívánkozott ki belőled. Kezdted azzal, hogy Amerikában mostanában mennyire terjed , az irrealizmus. Egy statisztika szerint az ottaniak 55 százaléka erre építi a nézeteit. Az Indiana állambeli Bloomingtonban, ahol élsz, 36 felekezet van (az Államokban 2800), s te is jársz az egyik templomba, ahol éjfélig szól a zene, idénféint megjelenik a szentlélek, s akit megszáll, az felugrik, majd leborul, önkívületbe esve beszélni kezd valamely teljesen idegen nyelven, te pedig — ha módod van rá — tudóshoz illően hangszalagra teszed a szavait, mert a többi között kiváncsi vagy rá, igaz-e, amit hisznek: a szentlélek megszállta ember képes olyan nyelven beszélni, amelyről egyébként fogalma sincs. Miután szemiotikával foglalkozolmeg filozófiával, meg mi mindennel, te jó ég, főleg mióta az indianai egyetem nyugdíjas professzora vagy), szóval az érdekel, vajon csakugyan akad-e értelmes szó ebben a „szentlélek fogantatása" szövegben, bár eddig még a fantasztikusnak számító nyelvek ismerői sem fedeztek föl benne semmit sem... ... Nézd, kicsit elkanyarodtunk az elején, nem vitás. Azt hiszem, az a lényeg, amit le is rajzoltam neked: van a vallás területsávja, benne minden bizonyíthatatlan, csakis hiten alapul, és van a tudomány területsávja, csupa északokra épülő dologgal. A kettő közötti szabad terület a legnagyobb, itt összefonódik minden, akár az életben, ahol nemigen lehet mereven elválasztani egymástól a hitet és a tudást. Itt említetted, hogy foglalkoztat egy Newton-történet? . Igen, olyannyira, hogy túlnyomórészt már meg is írtam. Kicsit fantasztikus, maga Newton úgy jelenik meg benne, mint akinek a testére nem érvényes az ő általa fölfedezett gravitációs törvény, őt nem vonzza a Föld, kiröpül például az ablakon. És mit akarsz ezzel mondani? Érzékeltetni szeretném, hogy amit színtiszta tudománynak gondolunk, abban is több a hit, mint amennyit sokan észrevesznek. (Hogy mindez túlságosan hihetetlen? Nincs kizárva. Vitatkoznom kellene vele? Lehet. De sem filozófus, sem tudós nem vagyok. Maradok, kérdező újságíró. Mindenekelőtt nem is a filozófust vagy a tudóst, hanem az írót kérdező.) Beszéltél egy könyvről, amelyen neves néprajztudós feleségeddel, Dégh Lindával együtt dolgozol. Miről szól? Félig-meddig arról, amiről eddig is beszéltünk. Vagyis amiről ezután lesz szó. El fogom tudniillik mondani, hogy a könyvünk témája a mese és a monda. Egyebek között azt tárgyaljuk benne, hogy mesét elmesélni lehet, ám mondát eljátszani is. Korunkban mintha egyenesen divatossá válna az „elmondás" mondás módja: újra lejátszani, megismételni azt, ami egyszer már valahol, valamikor megtörtént. Ezt az előadási módot osztanziónak nevezik. Ez a hajlam benne van az emberben. Megdöbbentő tanú rá azoknak a gyilkosságoknak a sora, amelyeket egymás után követnek el, Párizsban és környékén például nemrég harminc öregasszonyt öltek meg, a kaliforniai partvidéken pedig egy részeg idős matrózt szúrtak le, majd utána sorozatban még jó néhányat. Aki szorgalmasan olvassa a világ napihíreit, az látja, hogy Hasfelmetsző Jack még ma is él, és osztanzió révén „beszéli el" újra meg újra, úgy látszik, örökre „példamutató” cselekedeteit. Olyan ez, mintha valamiféle mágikus utánzási kényszer szabadulna föl: amit egyszer valaki megtett, azt nemcsak lehet, de ,,kell" is utána csinálni. Hogy mindez irreális? Hát persze. Sajnos, épp ez van elterjedőben a mai világban... Tudom, nemsokára a Magvető Könyvkiadónál lesz dolgod. Két könyvre szerződtem náluk. „Valaki jött" címmel adják ki a novelláskötetemet. Évtizedekig nem írtam elbeszélést, hosszú évekig még csak meg sem szólaltam magyarul, mígnem öt évvel ezelőtt íróasztalhoz nem ültetett egy belőlem feltörő történet, amely az Eötvös utca—Aradi utca sarkánál kezdődik azzal az emberrel, akibe egyszercsak varázserő költözik, ám nem sokkal később, a Körúton rádöbben: minek neki ez az egész? ... S a másik könyv? Énregény. Egyszer Bloomington környékén egy sebesen robogó teherautó hirtelen áttért a másik oldalra, és némi ide-oda imbolygás után beleszaladt egy bozótba. A vezetője már előzőleg meghalt. Kezében egy cédulát találtak: „Csörgőkígyó — elnézést." Kígyómarás végzett vele, mielőtt elérte volna a kórházat. Valahogy én is így érzem magam: próbálok célt érni, mielőtt az öregség kígyómérge végezne velem ... Veszprémi Miklós