Magyar Nemzet, 1988. április (51. évfolyam, 78-102. szám)

1988-04-01 / 78. szám

4 FOLYÓIRATSZEMLE A Világosság márciusi számában — Schopenhauer és Nietzsche viszonyával kapcsolatban — Kiss Endre arra mutat rá, hogy Schopenhauer véleménye szerint a a művészet „kulcslyuk”, amelyen át „az örök, időtlen abszolutumot lehet szemlélni.” A művészet új státusa, új méltósága „áll döntő evidenciaként az európai modernség nagy hulláma mögött, hiszen elképzelni sem lehetett volna a modern művészeteket e nélkül a művészet létmetafizikai, de mindenképpen egzisztenciális fontosságát illető, széles körű egyeztetés nélkül”. A Schopenhauer művészet-metafizika beépül a fiatal Nietzsche világképébe — még akkor is, ha legfőbb tartalmai nem azonosak. „A fiatal Nietzsche egy felújított »görögös« kozmológiai világkép egészébe illeszti be, annak esszenciális eredményeivel hangolja öszsze a művészet e metafizikai felfogását ...” Kétségkívül a jelen művészetében fellelhetjük nyomait, ha nem is tudatos továbbfejlesztését annak a „görögségkép"-nek, amelyet — ahogy Kiss Endre fogalmazza — a 19. században, „a maga dezantropomorfizáló módján” oly hatásosan fogalmazott meg — „későbbi radikális tudománykritikai gondolatait is előlegezve” — az annyiszor félremagyarázott Friedrich Nietzsche. Ugyancsak a márciusi Világosság-számban olvashatjuk, Cvikker és glória címmel. Almási Miklós tanulmányát Tengiz Abuladze nálunk is bemutatott filmjéről, a Vezetetésről. A szerző rámutat, hogy a rendező „jól ismeri e korszak mentáltörténetét, a hatalom népiesnek álcázott tréfáit, a képeslapok számára készített beállítások és a megélt valóság abszolút diszkrepanciáját mint műéletformát. Ez lesz a film meseközege, csak éppen áttetszőbben, leleplezőbben, szatirikusabban.” A szerző szerint félreértenénk a filmet, ha csak a sztálini idők költői leleplezését látnánk benne. „Abuladze igazi kérdése ugyanis az örökséggel való számvetés kritikája: mi történt Variam Avaridzse halála után, emlékével, a nevéhez tapadt bűnökkel, mi az örökösökkel, a mítosszal.” Az örökös, Karel Avaridze nem sokat törődik azzal, ami volt, már nem hord katonamundért, és testőrei is kultúremberként öltöznek. Avel számára ami elmúlt , az nincs. A „nincs” leegyszerűsíti a dolgokat, nem kell megtagadni, s nem lehet hozzá erkölcsileg viszonyulni. „Más kérdés, hogy a »múlt nincs« gyakorlatilag a bűnös múlt igazolása, változatlanságának hallgatólagos fenntartása — akkor is, ha Aves idején már nincsenek kazamaták." ■ A film visszhangjáról is beszámol az új Világosság. Többek mellett közli Robert Rozsgyesztvenszkij szovjet költőnek a Lityeraturnaja Gazetában megjelent cikke részleteit. Például ezt: „Bonyolult?! (Mármint Abuladze filmje, A. G.) De hát a mi történelmünkben minden bonyolult volt! Elképesztőn bonyolult volt! Elképesztően bonyolult volt minden lépés, minden nap és óra. Vagy talán a forradalmat követő első hónapok nem voltak bonyolultak? És a breszti béke? A NÉP? Az első szovjet ipari létesítmények építése? A nagy honvédő háború kezdete? Vajon mindez és még sok minden más nem volt bonyolult?”. A kiváló szovjet költő — szinte „rárímelve” Nietzsche bizonyos gondolataira — végül is felveti: „A történelem tanulságai pedig — akármilyen bonyolultak és keserűk legyenek is — úgysem tűnnek el, tanulságok maradnak.” A lengyel Zygmunt Klausinky a varsói Politykában megjelent, A kísérlet haszna című írásában, többek mellett azt veti fel, hogy „vannak a Vezeklésben részek, amelyek nemcsak a szovjet nézőknek, de a mieinknek is sokat mondanak: a börtön előtt sorban álló asszonyok, akik megpróbálnak levelet juttatni bebörtönzött szeretteikhez, megtudják, hogy »tilos a levelezés«; a vasúti szerelvény mellett a sárban tocsogó családok, amint megpróbálnak elcsípni néhány szót, amiket száműzetésbe küldött hozzátartozóik kiabálnak ki a vagondeszkák résein; a fogoly, aki elismeri a képtelen vádat (hogy titkos alagutat vájt), tudatosan vállalja — mint bajtársának magyarázza — abban a reményben, hogyha mindenki így tesz, akkor a hazugság saját képtelensége alatt összeomlik.” A szerző szerint jelenleg „éppen ilyen és nem más filmre volt szükség ebben a lelkiállapotban, amelyben vagyunk: nem tárgyilagos történel mű életforma mi elemzésre, hanem homályos, többértelmű szimbólumra, amelybe belepakolhatunk különféle érzelmeket, szuggessziókat. trauma-Dr. Harald Wessel — NDK- beli kritikus — a Neues Deutschlandban azt vetette fel, hogy „miközben Abuladze az egész világra kiterjedően és kortalanul »Nérótól a görög ezredesekig« kínálja világtörténelmi pesszimizmusát és nihilista emberképét, a polgári tömegtájékoztatási eszközök egyetlen alkalmat sem mulasztanak el arra, hogy a Vezeklés című filmet a »sztálinizmussal való szenzációs leszámolásnak minősítsék.” A szerző szerint lehetséges, hogy a Vezeklés alkotóinak nem volt szándékukban lejáratni a vörös október hetvenedik évfordulóját, „de hát ilyen napjaink ideológiai osztályharcának logikája”. A. G. Két tárlat Koszta Rozália festményei Vácott MILYEN EGYSZERŰ, „csak” fel kell fedezni, mint vetül egymásra az Alföld tág terein a közelebbi növényzet friss zöldje a távolabbi fák tömbbé sűrűsödő kékjével (Zöld vetés, 1988). Szemmel látható, „csak” észre kell venni, hogy a házak teteje az Alföld magas ege alatt megbarnul, s az alkonyatban violaszin lesz (Utca Ajtósfalván, 1985, Falak, 1987). Koszta Rozáliának ezek a felfedezései nem csupán új színkombinációkat hoztak festészetébe. Annak a ténynek megbízható jelzései is, hogy a művész elfogulatlanul néz körül, az „alföldi festészet” sematizált motívumai nem befolyásolják látását. Ha műveire gondolunk, telt, erős kékek és zöldek jutnak eszünkbe, ám a váci Madách Imre Művelődési Központ földszintjén megrendezett tárlatán emlékezetünkbe idéződnek piros-sárga merészségei is, például a fiatalon elhunyt Erdős Kamill cigánykutató tudományos tevékenysége és emberi példája iránti tiszteletből festett sorozatán. Az életmű másik fontos ciklusa, a Kárpátaljai emlékek, újabb festményekkel egészült ki az utóbbi időben. Ha az alföldi tájakon távoli fák sűrűsödnek sötét fallá s vetülnek egymásra, úgy a Kárpátok is egymásra vetülő zöldek-kélkek masszív tömbjeiben tölti be a kép síkját (Völgyben, 1988). S e műveken áthatol egy másik, szellemibb természetű emlék is: Nagy István tömbökben megfogalmazott fái, hegyoldallal sejtenek fel. Koszta Rozália, aki mai piktúránkban és az alföldi festészet régi mesterei közül senkire sem hasonlít — ezeken a művein méltó rokont idéz. Halápy János-emlékkiállítás Debrecenben AZ ÉLETBEN MARADÁS nyers örömét közvetíti — szép, festői eszközökkel — a Cseresznyés csendélet 1945-ből. Nincs rajta más, csak egy tál cseresznye meg egy pöttyös bögre... A festő, Halápy János, addigra már megmártózott jóban-rosszban. A debreceni Déri Múzeum kupolacsarnokában rendezett emlékkiállításán láthatjuk gyors, szellemes, párizsias akvarelljeit 1927—28-ból; ezekhez a futurizmus eszméitől megihletett, nyugatiasan modern műveihez itthon azután nem maradt hű. Mint annyian mások — kortárs magyar művészek —, hazaérkezve ő is hátrált néhány lépést Ugyanakkor nyert egy egész világot, színvilágot. A fény zuhatagát sikerült ábrázolnia 1935- ben készült, Parkban című akvarelljén. Lányok szoknyáinak szirmait idézte vászonra Proceszszió című festményén, 1937-ben. S mind többet festette a Balatont, mind erősebben igényelte magától a nyári hőségtől sűrű levegő, a szinte kocsonyásan rezgő atmoszféra rögzítését A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚT követő évek nem kedveztek olyan művészeknek, akiknek „eszmei mondanivalója”: árnyfoltok hintázása a vízen (Napkelte a stégen, 1957), színek villódzása a tó fölötti párában (Hajóra várva, ugyancsak 1957). Vízzöld ég és vízzöld víz egybemosódása éppúgy izgatta (Pillantás a Balatonra, 50-es évek), mint a fenyegető vihar előrevetülő fendőárnyéka (Szilaj hullámok, 1959). Utolsó képe, az 1960-ban készült, méltán sokat dicsért Téli napsütés mellett élete utolsó évéből két virágcsendélete is megörvendeztet: a Sárga virágok parasztköcsögben lefojtott s mégis ezerszínű hátterével hat, a Vörös dáliák ellenben, az egész vásznat betöltő vörös-okker szirmokkal, az érett mester búcsúajándéka. Ember Mária* (Koszta Rozália festményeinek atárlata a váci Madách Imre Művelődési Központban április 4-ig, Halápy János emlékkiállítása a debreceni Déri Múzeumban április 6-ig tekinthető meg.). Halápy János: Balatonfüredi parkban NAPLÓ Salvador Dali spanyol festőművész 200 alkotásából rendeznek kiállítást a moszkvai Puskin Múzeumban április 15-től. A szovjet közönség első ízben láthatja a szürrealista művész alkotásait. A York-i College kórus meghívta tavaly tavasszal a budapesti Radnóti Miklós Gimnázium énekkarit anglaioncertkörútra, amelyet a College of Ripon et York St. John kórusa áprilia első napjaiban viszonoz Magyarországon. A magyar diákok előadásaikkal egyebek között Kodály Zoltánra emlékeztek halála huszadik évfordulóján, a york-i fiatalok pedig Ralph Vaughan Williams emlékét idézik, az angol zeneköltő halálának harmincadik évfordulóján. Az angol énekesek április 3. és 9. között a Magyar Nemzeti Galériában, a Mátyástemplomban, a Szent István Bazilikában, az RLTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziuma dísztermében és az egri Bazilikában lépnek föl, Stephen Bartley vezényletével. Nemcsak a szűken vett hadtörténet iránt érdeklődő közönséghez szólnak a Hadtörténelmi Közlemények legújabb 878. számának tanulmányai, hiszen minden korszak hadserege hű képe az őt kiálító államnak és társadalomnak. Borosy András főlevéltáros írása például az Árpád-kori egyház honvédelemben játszott szerepét taglalja. Molnár András pedig az első 48-as honvéd zászlóaljak társadalmi összetételéhez szolgál érdekes adalékokkal. Urbán Aladár professzor a szabadságharc egy csaknem feledésbe menő epizódját elevenül föl: a Mészáros hadigőzös néhány hónapos dunai tevékenysége alatt több utat tett az Al-Dunán és a schawechati csata során fedezte a magyar sereg jobb szárnyát. Igen érdekes közleményeket olvashatunk még az úgynevezett „második mohácsi csata*helyéről, az egri vár kuruc ostromáról és a habsburg hadsereg XVIII—XIX. századi újoncozási módszereiről. Ugyae Puxbaum Jenő festőművész gyűjteményes kiállítását március 31-én nyitották meg Dorogon. Magyar Nemzet Péntek, 1988. április 1. A szobának hiányzik az ember Beszélgetés Mándy Ivánnal Bécsben ismerkedtem meg az egyik legjelentősebb magyar íróval. A véletlen úgy hozta, hogy ugyanabba az IBUSZ-csoportba kerültünk. Három napon át akármerre mentemaz osztrák fővárosban, mindenütt Mándy Ivánbabotlottam. Végigülte a belvárosikávéházakat. A bécsi üldögélés megérte a háromezer forintot? Ennyire hiányzik itthon a kávéház? — A többi is, ami vele jár. Nem szerettek utazni, de azt talán el tudnám képzelni, hogy idegen városokban az utcán bámészkodjak, s kávéházakban arcokat fürkésszek. Sokat elárulnak egy országról. Az Irodalomtörténetből tudom, hogy létezett például a Japán meg a Hadik, a Révai-lexikonban pedig azt olvastam, hogy „A kávéház Magyarországon igen elterjedt üzleti ág .. .** Ez a mondat 1911-ben látott napvilágot. Mit jelentett akávéház egy most hetvenéves író számára? — Normális otthont. Meghitt helyet, ahol lehetett létezni. Az íróknak gyakran nem volt munkahelyük, otthonuk, a kávéházban dolgoztak. Jöttek-mentek az asztalok között, beszédbe elegyedtek. Sajnos, ezt az életformát nem lehet föltámasztani. Lehet, hogy egy író számára a kávéház óriási „emberanyagot" jelentett? — A legkülönfélébb rétegbeliek fordultak meg benne. Nemcsak írók, bohémek, orvosok vagy tanárok, hanem az éjszaka és a nappal figurái. Nagy forgatag volt, sok érdekes dolgot lehetett hallani. Lehet, hogy az efféle hely hiányzik a mai irodalmi életből? — Nemiszem, hogy csak ez hiányozna. Vannak presszók, ahol tulajdonképpen jól érezhetné magát az ember. .. Miért nem lesz a mostani preszszókból kávéház? — A Lukács, azaz a különlegességi példáját említeném. Az Andrássy, ma Népköztársaság úti cukrászda is mutatja, milyen rémesen tudnak ma nevet adni, hiszen nem mondhatom, hogy „megyek a különlegességibe”. De nem az új név az oka, hogy ez a kedves hely is kezd kihűlni. A magyarázat inkább abban keresendő, hogy váltják egymást a felszolgálók. Márpedig a meghitt hangulathoz elengedhetetlen, hogy a kisasszonyok ismerjék, megszokják a vendéget. A Japánban járt? — Amíg létezett, nem volt pénzem. Később pedig megszűnt. Mondják, hogy ott a főúr hitelezett a magamfajta írónak. Örökké sajnálni fogom, hogy ebben az élményben nem volt részem. Nincs ma sehol irodalmi főpincér, aki hitelez a „szerkesztő úrnak"? — Tudtommal nincs. Csak felszolgálók vannak. Kedves kisaszszonyok, ők is egyre kevesebben. Nem járt egyetemre, mégis szerzett diplomát — emberismeretből. Lehet, hogy azért vált íróvá, mert a kávéház volt az egyeteme? — Valóban az egyetemem is lett, hiszen ifjúkoromban még nagy kávéházi nemzedéket ismertem meg a Simplonban. Oda járt például Borsodi-Bevilaqua Béla, a kávéházak krónikása, olykor Kárpáti Aurél is lejött a Pest szerkesztőségéből, apám szintén őskávéházi tollforgató volt. Ott írta érdekes verseit Komjáthy Győző, a „nagy”Komjáthy, azaz Komjáthy Jenő fia, aki akkoriban alig múlt hetvennyolc éves. Izgalmas világ volt, főnyeremény egy ifjú ember számára. Elképzelhető, hogy ma a fiatal és idősebb írók, költők között azért is vannak nemzedéki ellentétek, mert nem üldögélnek együtt, mondjuk, kapuciner mellett? — Talán a Darling presszó volt az utolsó, a Károlyi-kert mellett, amely szabad tenyészete volt az irodalomnak. Oda bárki bejöhetett, pályakezdő is. Ma már ez a hely sincs meg. Mikor tűnt el ez a világ? Az ötvenes éveikben? — A Rákosi-időkben még nem, bár az akkori kultúrpolitikusok szerint maga volt a fertő. Szerintem inkább menedékhely volt a kávéház, ahol tudtunk beszélgetni. Talán a Luxor megszűnésével süllyedt el a kávéházak világa, a hatvanas évek vége felé. Egyébként az érdekes hely volt, az ébresztőóráival. Valamiért fontos volt, hogy a vendég lássa a pontosidőt, bár nem rohant senki. Ábrándozás az élet megrontója, tartja a mondás. Az ön figurái gyakran csak üldögélnek és ábrándoznak. Úgy tetszik, mintha teremtett volna magának egy álomvilágot, kávéházzal, félhomályos mozipáhollyal. Lehet, hogy az álmodozás inkább az élet megszépítője? — Az ember tűnődik, belebámul a levegőbe, ebből születhet valami hangulat, jó gondolat. Szerintem ma, amikor lassan kihal az álmodozás, Inkább az érzelmi elszegényedés életünk megrontója. Második, belső világa nagyon is konkrét gyerek- és fiatalkori élményekből táplálkozik. De vajon nem menekül-e a mai valóság elől? — Sose menekültem, legföljebb utáltam helyeket. Oda aztán nem is mentem. Másképp kérdésem s második világ nem önáltatás? Hiszen valóságként ma már aligha létezik. — Ha megteremtem magamban, létezik. Nem érzi magát belső száműzöttségben? — Jól megvagyok néhány íróval, tudok velük beszélgetni. Amire szükségem van, azt kiszedem napjaink valóságából és beépítem a magam világába. Mindig öszszeakadok valakivel, téren, utcán. Látogatóba menni nem szeretek, de sétálni nagyon. Életműve arról árulkodik, hogy szinte kizárólag Pesten szeret bolyongani. ismeri egyáltalán Budát? — Buda számomra idegenebb, oda átmenni nekem már kis utazás. Nem olyan otthonos, mint bármelyik pesti utca. Nem is Budán lakik, modern, teraszos házban, hanem az Ötödik kerületben, a Szabadság tér közelében. Egy darab régi, századfordulós Pesten. — Furcsa, nemes kopottság jellemzi ezt a környéket. A mi lépcsőházunkban is gyönyörű, fehér mintás, festett ablakok találhatók, közben koszos a fal, mállik a vakolat. Szereti a tévés Ráday Mihályt? — Tisztelem is, mert hősies küzdelmet folytat ezért a városért. Én szintén szeretném, ha kicsit törődnének az emberek azzal, ami körülöttünk még szép. Sajnálom azt, ami pusztul. Írásaiból kiolvasható, hogy szinte mindent sajnál, amitől meg kell válnia. 'Mi pedig egyre több eldobható dolgot használunk. Fogyasztunk. Vajon ragaszkodása a megszokott tárgyakhoz nem anakronisztikus? — Én is úgy fogom fel, hogy használjuk „őket”: a régi kabátot, a régibútorokat.De néha ellenállnak, nem hagyják magukat. Miért képes megszemélyesíteni a tárgyakat, együtt érezni valamivel, ami élettelen? — Mert magára marad. A szobának néha hiányzik az ember. A székek sok mindent tudnak rólunk. Ajaj, ha mesélni tudnának! De mert nem beszélnek, megpróbálom én elképzelni, mi volna, ha megszólalnának. Senki se írta még le, hogy elment ön mellett az idő? — Nem emlékszem ilyesmire. De ha olvastam volna hasonló vádakat, akkor se törődnék velük. Azt hiszem, inkább olyasmit írtak már, hogy poros, mégis modern a világom. Évek óta nem ad kéziratot egyik lapunknak, mert egy fiatalkritikus rosszat írt akkoriban megjelent könyvéről. Ennyire haragtartó? — Sértődékeny vagyok, ha szándékosan megsértenek. A kritikát azonban elég jól elviselem. Szerencsém volt, mert sok remek irodalomtörténész írt rólam, például Rónay György és Lengyel Balázs. Annak a bizonyos lapnak pedig azért nem adok kéziratot, mert ma már nagyon keveset írok. Udvarias, kedves ember, nyugodtnak, higgadtnak látszik. Mivel lehet kihozni a sodrából? — Nemtörődömséggel, hanyagsággal. Azzal például, ha valaki nem ismeri azt az anyagot, amivel dolgozik. Ha elront valamit, majd így mentegetőzik: ó, istenem, emberek vagyunk! Ettől felrobbanok. Mert Így megy tönkre, így úszik el minden egy-egy hanyag kézlegyintésben. Az ötvenes években kihozták a sodrából, amikor nem jelenhettek meg a novelláim regényei, és szellemi segédmunkát végzett a rádiónak ?** — "Húsba vágóbb dologról volt szó. Azt kellett eldöntenem, akarok-e élni vagy sem. S mert akartam, írni meg szerettem, nem maradt más választásom, mint várni, közben elvállalni egy csomó kulcsmunkát. 1949-ben még megjelent Vendégek a Palackban című novellásköterem. De akkortól megszűntek a kávéházak, például a Centrál, ahol Babits és Kosztolányi jelenlétét érezhettük valaha, megszűntek az irodalmi folyóirattok, az Új Hold és a Magyarok is. Évekig nem jött ki új kötetem, első Csutak-regényem 1957-ben látott napvilágot. Körülbelül akkortól szűnt meg a bulizás, mások műveinek „átpofozása”. Azóta a világ sokat változott, az ön életét, életművét mégis ugyanazok a helyszínek és emberek kísérik végig. Apjáról például több ízben írt, ám merőben másképp viszonyult hozzá, mondjuk, az 1948-as Francia kulcs és az 1972-es Mi az, drog? című regényben. Miért kell újra és újra nekigyűrközni ugyanannak a témának? — Nekem ez jutott. Ezt az életanyagot kaptam, amelyből az évek során mindig új részletkerül előtérbe. Nem tud történeteket kitalálni? Csak a sajátját írja meg? — Az Egyérintő például nem az én történetem, de lényegtelen, hogy kié. Fontosabb a hangulat, amely nálam mindig ugyanolyan. Rengeteg novellám úgy született, hogy elmondtak nekem valamit. Aztán csak meg kellett várnom azt a pillanatot, amikor a hallottakból valódi élmény lett bennem. Tavaly találkoztunk Szigligeten. Megkért, meséljek arról, miket mond másfél éves lányom. Elmondtam, hogy egyszer odament apja papucsához, rámutatott és kibökte: papucs, papáé. Aztán odajött hozzám, a lábamra mutatott, azt mondta, mamáé, mamucs. Emlékszem, ön gyorsan bement a szobájába, fölírta a néhány mondatot, és megkért, „adjam" önnek az aranyköpést. Mit csinált vele? — Még semmit. Ám idővel mindennel kezdek valamit. Nemeskürty István unokájától megkérdezték, mi akar lenni, mire a gyerek azt felelte: súgólyuk. Ez maga kész történet, amelyet egyébként megis írtam a Magukra maradtak című kötetben. A gyerekek csodákra képesek. Mindig ugyanazt írja, ugyanolyan hangulatban, nyilván ettől egységes az életműve. Hogyan tekint azokra a fölfedező hajlamú írókra, akik három-négy évenként a valóság újabb és újabb szeletét tárják elénk? — Hidegen hagynak. Lehet, hogy rosszmájú vagyok, de akinek nincs egyéni belső világa, az hiába tár föl mindig új részleteket a valóságból, akármilyen szociológiai-riporteri hűséggel. Miket, kiket olvas? — A húszas évek szovjet irodalmát, aztán amerikai prózát. Sylvia Piruth például közel áll hozzám. Olvasom a nagy magyarokat is, Krúdy Gyulától Ottlik Gézáig. Meg az Ottliknál fiatalabbakat; szerintem most izgalmas középnemzedék van a porondon, úgy szokták emlegetni, hogy „a Péterek generációja”, Nádas Pétertől Esterházy Péterig. Ahogy eleinte nálam érződött, mennyire befolyásolt Gelléri Andor Endre, úgy náluk szintén föl lehetett fedezni hatásokat. De végül is megteremtették a maguk világát. Ennyi kötet után nem kap gyomorgörcsöt már a puszta gondolattól is, hogy most megint le kell ülni és írni? — A gyomorgörcs nem az évek múlásával jött. Ma szinte ugyanazzal az izgalommal ülök le írni, mint régen. Ha ez az idegesség megszűnik, az írás is megszűnik. Alig van jelen az irodalmi életben. Nem szerepelget, nem szólal fel. — Ilyen alkat vagyok, írni szeretek. Meg beszélgetni is. Hozzászólni utálok. Régen jobban tudtak az emberek beszélgetni? — Gyerekkoromban mindenképpen, főleg apám környezetében. Nagy dumálás volt az egész város. Ma csak kevesen tudnak jókat beszélgetni, azt hiszem, az emberek mások iránti érdeklődése a nullával egyenlő. Mindenki gyorsan ráönti mondandóját a másikra, aztán már robogis tovább. Ha kávéházról beszélgetünk, úgy érzem, mintha egy világ választana el bennünket egymástól. Van viszont egy másik világ, amelyről mindkettőnknek akad élményünk, ha nem is hasonló. Ez a mozi. Játsszunk egy kicsit. Elmondaná kapásból, hakl voltak gyerekkorában mozik a New York-palota és a Keleti pályaudvar között? Hogy hívták őket akkor, a ha még megvannak, mi a nevük ma? — Ott volt a Phönix, vele szemben a Fővárosi,ahol ma telek áll, autókkal. Aztán a Roxi, vagyis a Honvéd a Huszárutca sarkán. A Népszínház utcában volt a Pátria, most a Csokonai. Az Eldorádó megszűnt. A Keletinél volt a szép Capitol, szintén eltűnt. Ennél is többet sorolhatnék, most csak a közvetlen környékemen futottam végig gondolatban. Ezekben a mozikban éltem, ezeket váltogattam, amikor apámmal a Hotel Adriában laktam, a Kenyérmező utcában. Néhány éve láttam egy érdekes fotókiállítást a budapesti mozikról. Majd’ mindegyiknek hullott a vakolata ... — A mai mozikat elég nehéz szeretni. Én sem előkelő helyekre jártam régen,hiszen a Tisza Kálmán téri közönség minden volt, csak előkelő nem. A mai mozikbanmásfajta kopottságot érzek, mint a gyerekkorom színhelyein: az elhanyagoltság kopottságát. A filmeket továbbra is szeretem, de az úgynevezett filmszínházakat kevésbé. Nem sok örömöm van bennük, mert a nézők folyton mécselnek. Úgy látszik, a mozi az egyetlen hely, ahol az emberek tudnak még beszélgetni. Eszéki Erzsébet