Magyar Nemzet, 1988. szeptember (51. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-01 / 209. szám

4 Se hálapénz, se magánpraxis Épül a királyok útja Prága legnagyobb kerületének egyik podi klinikáján éppen szünetel a járóbeteg-ellátás. Az áramszünet miatt jobb híján kisebb karbantartásokat végeznek. Az atléta termetű dr. Petr Karger, a vezető főorvos helyettese elnézést kér, hogy az igazgató és a vezető főorvos nem állhat rendelkezésemre, de reméli, beérem az ő tájékoztatásával is. Két szigorú tekintetű hölgy — egyikük Bendová főnővér — társaságéban rögtönzött kis előadást hallgatok végig a csehszlovák egészségügyről általánosságban. S mindjárt ismerős kórképekkel találkozhatom. Itt is, akárcsak nálunk, a nemzeti jövedelemnek csupán a négy százaléka illeti meg az egészségügyet, holott például az NSZK-ban éppen a háromszorosa. Ennek ellenére a pénzt — kerül jegyzetfüzetembe — nem használják fel racionálisan. Némi vigasz, hogy a korábbi gyakorlattal ellentétben, amikor a nemzeti tanácsok előre megmondták, mit mire lehet elkölteni, most már maguk gazdálkodhatnak. Más kérdés, milyen feltételek mellett. Mert például öt évre előre meg kell rendelni a különféle műszereket, berendezéseket, arhelyek, mire használatba kerülnek, többnyire már elavulnak, korszerűtlenné válnak. Knédli és sör Karger főorvoshelyettes azt is nehezményezi, hogy valutával egyáltalán nem rendelkeznek, s ráadásul a szocialista országokkal való együttműködésük sem kielégítő. Mint mondja: a baráti partnerek az igényeiknek többnyire csak harminc százalékban tesznek eleget. Megítélése szerint — ez is nagyon ismerősen hangzik — az ipari ösztönzési módozatokat át kellene vinni (transzplantálni) az egészségügybe. A fő hangsúly a megelőzésen van, ennek ellenére az infarktus egyre fiatalabb életeket támad meg. A lakosság 17 százaléka allergiaérzékeny. S bár északi szomszédainknál különösen a férfiak születéskor várható élettartama jelentősen meghaladja a miénket, az egészségi ártalmak között előkelő helyet foglalnak el az életmóddal kapcsolatos beidegződések. A hagyományos ételek zsírosak, magas szénhidrát-tartalmúak (knédli minden mennyiségben), s bár a kenyérféleségek nyolcvan százaléka rozsból készül, kevés a zöldség, a gyümölcs. És hát a sörfogyasztás. Nem sikerült végére járnom, hány liter kiváló minőségű, kellően hűtött, kemény habú, világos, illetve barna sör csúszik le évente a csehek, morvaországbeliek, szlovákok torkán, de ezt itt nem is lehetne felhánytorgatni. Különben ismár Svejk, a derék katona megmondta, hogy amelyik kormány a sör árát emeli, annak mennie kell. Mérsékelni azonban — így a főorvos helyettese Prága legnagyobb kerületének poliklinikáján — lehetne a fogyasztást, s erről a fiatalokat akarnák meggyőzni. Igen ám, csak ha elveszünk valamit — tette hozzá — cserébe valami mást kell nyújtani. Például megfelelő minőségű üdítőitalokat. Az alkoholmentes italok választéka viszont szerény, a meglévők túl édesek, és drágábbak a sörnél. Az egészségügy munkaerő-ellátottságára terelődik a szó. Mit sem sejtve megkérdezem, foglalkoznak-e azzal a gondolattal, hogy apácákat alkalmazzanak ápolónővéreknek. Már amikor a tolmács fordítani kezdi a kérdést, látom Bendová főnővér vonásain, hogy darázsfészekbe nyúltam. Itt ilyesmivel nem illik előhozakodni, s különben is náluk az ápolónővérek nem fordítanak hátat választott hivatásuknak. Legfeljebb, amíg kicsi a gyerekük, rendelőintézethez szegődnek, de rögtön utána visszamennek valamelyik kórházba. Azért is, mert „az ágy mellett kiváltságaik vannak" értsem alatta:szépen keresnék." Etikai és jogi vétség Ugyanezt nem mondhatják el magukról az orvosok. Átlagfizetésük 4000—4200 korona, beosztástól függően. A minősítéshez azonban szakvizsgát kell tenni, s csak azután van további előmenetelre lehetőség. Hy módon szinte minden orvos specializálja magát valamilyen disciplínára. Különbség van persze itt is a különféle orvosi mesterségek megítélése között, de a kevésbé választottakat jobban ösztönzik. Négyezer koronából nem lehet nagyon urizálni, hét éve volt legutoljára központi bérfejlesztés, úgyhogy már megint esedékes. Karger főorvoshelyettes diplomatikusan fogalmaz, mikor kijelenti: nem túl alacsony, de nem is túl magas a fizetésük, amely megítélése szerint a gazdaság állapotának függvénye... És a paraszolvencia? Elsőre nem értik a kérdést, mikor körbeírva megismétlem, csak akkor esik le a tantusz: tilos, és nemcsak az egészségügy területén. Akiről mégis kitudódik, az etikai és jogi vétséget követ el. Mint például az egyik főorvos, aki három évet kapott a hála kierőszakolásáért. A kísértés inkább kórházakban, klinikákon üti fel a fejét. Öt éve figyelik ezt a negatív jelenséget, 1983-ban nyitt levelet közölt a hálapénz elfogadása ellen a pártvezetés és valamennyi újság leközölte. Az irigyelt főépítész Magánpraxis? Nincs és nem is indokolt. Ha javul az ellátás, nem is lesz rá szükség. Hasonlóan nem vált be a szabad orvosválasztás sem, legalábbis eddig kevesen éltek ezzel a lehetőséggel. Blahoslav Borovicka, Prága főépítésze hivatalában fogad, a Hradzsin tér egyik csodálatosan felújított épületében. Udvariaskodással kezdődik a beszélgetés, miközben a törökös kávét elfogyasztják. A professzor szerint sok a közös vonás Budapest és Prága arculatán, s ezt a szocialista országok főépítészeinek évente megtartott találkozóján mondja is mindig pesti kollégájának, mire én meggyőződésem, hogy őt mindenki kigyűi az öreg kontinensen. Amit Tiráltól még így is gondolok. Aztán komolyra fordul a szó, annál is inkább, mert kevés idő áll rendelkezésre. Írom hát szorgalmasan, hogy Prágának 1,2 millió lakosa van, s szeretnék, ha az ezredfordulóig a lélekszám nem gyarapodna. Minden második lakos háború után épült lakásban él. A többiek a történelmi városrészekben, illetve a múlt század végén és a XX. század elején létesült házakban. Ez utóbbiak a komfortosítás mellett komplett felújítást igényelnek, kívül-belül egyaránt. Az elvégzendő munka szinte felbecsülhetetlen, s ha erről Európa-szerte bárhol beszél a főépítész, már nem is irigyelje annyira a kollégái. A halaszthatatlan rekonstrukciók közül elég megemlíteni a történelmi műemlékeket. Ezerötszáz védett épületkomplexumot tartanak számon, amelyek között csupán egynek számít a vár vagy a dimbes-dombos Vinohrady városrész. Nagy erőket vetnek be, az épületek állaga mégis tovább romlik. Ugyanakkor építőipari szakemberekből nincs elég. A háború után lakásokat kellett építeni, s azokhoz javarészt csak panelszerelők kellettek, miközben a hagyományos mesterségek fokozatos feledésbe merültek. Most is, a Tyn-templom rendbehozatalához legalább hatvan kőmegmunkáló kellene, s csak 12 van. Éppen ezért az építőipari szakmunkásképzőkben újra tanítják a már-már kihaló félben lévő mesterségeket. Egyidejűleg átképezik a „panelosokat” úgy, hogy öthét éven belül nem lesznek gondjaik a munkaerővel. Apropó, panel. A szanált épületek helyére új kerül, ezen pedig panel értendő. Igyekeznek mégis elviselhetővé ternni ezt a kényszermegoldást. Ezért a házak alsó része betonból épül, üzleteknek adva helyet, aztán jön a kivédhetetlen panel, ami fölé viszont változatos tetőtér kerül, színes lemezborítással. Így sem elégedettek — mondja a főépítész —, újabb anyagokat próbálnak ki, szerencsére az építészek hajlamosak a folyamatos megújulásra. Kompromisszum nélkül A főépítész illetékessége természetesen a közlekedési rendszer fejlesztése is, ami különösen a belvárosban keserves. Sürgető feladat a belső körgyűrű megszüntetése, amely valósággal elvágja a Nemzeti Múzeumot a Vencel tértől. A gépkocsiáradat erősen szennyezi a légteret, csakúgy, mint a hagyományos fűtés. A feladat ezért kettős: fejleszteni a metróhálózatot; a három vonal hossza 1990-ben eléri a negyven kilométert, s a szilárd tüzelőanyagok helyett fokozatosan átállnak a gáz- és villanyfűtésre. Mindez persze — jegyzi meg a profeszor — nagyon magabiztosan hangzik, de sajnos lassabban mennek a dolgok, mint szeretnék. És nem a pénzen múlik a dolog ... Prágának eddig mindig jutott annyi az állami költségvetésből, amennyit fel is tudott használni. Sorolja, mire mennyit kaptak a jelenlegi ötéves tervben: lakásépítésre 13—14 milliárd, metróra 6—7 milliárd, útrendszer fejlesztésére 3—4 milliárd, műemlékvédelemre 2,5—3 milliárd koronát. Utóbbira kérdezek rá: nem kevés ez? A válasz: de, hozzávetőlegesen egyharmada a szükségletnek. Mégsem a pénzhiány a gond, sokkal inkább a ma még szűkös munkaerő-kínálat. Vitathatatlan, a fel A jelenlegi felmérés szerint Budapesten minden harmadik lakást zajosnak találnak lakói, s ezért — kell-e mondanunk — döntően a forgalom, a közlekedés a felelős. A gépkocsik okozta zaj és a füstös, szennyezett relegő valamennyi nagyvárosunk jellemző és jelentős gondja. A szó szerint elmérgesedett helyzetben megoldást a csaknem tízéves átlagéletkorú járműpark radikális megfiatalítása, s főként a kétüteműek korszerű, kis fogyasztású, csendesebb járású autókkal történő felváltása hozhatna. De ismerve a körülményeket, ezen a téren belátható ideig még nem várható számottevő javulás. Védőtávolság Valóban nincs mit tenni, együtt kell élnünk ezzel az állapottal? Nem feltétlenül. A pozitív választ a városi közlekedés tervezőitől kapjuk, akik szerint a zaj és a légszennyezés csökkentésére forgalomszervezéssel vagy más mód , ezerrel mindig van lehetőség, még ha a belső, beépített területeken a szigorú határértékeket nem is sikerül tartani. Új csomópontok létesítésénél, lényeges forgalmi változást eredményező átépítéseknél — azonban a későbbi forgalomnövekedést is figyelembe véve — meg kell felelni az évtized első felében hozott környezetvédelmi normáknak. Egyik legnagyobb közlekedéstervező vállalatunk, a Fővárosi Mélyépítési Tervező Vállalat, ahol többnyire a nagyberuházások kiviteli terve születik, néhány éve tudományos intézeteket, más vállalatokat bevonva, komplex módon készíti a közlekedési terveket. A komplexitás voltaképpen egy optimumkeresési eljárás, amely magába foglalja a létesítendő csomópont áteresztőképességének,közlekedésbiztonságának, gazdaságosságának és a környezetvédelem szempontjainak a vizsgálatát, megfeleltetését. Új forgalmi létesítményeknél, utak építésénél a tervezőknek szinte még több irányból, különféle módszereket együttesen alkalmazva kell közelíteniük a nagyon szigorú határértékek felé (zajszintnél 65 decibel a legfelső határ). Egy jelzőlámpás csomópont célszerű kialakításával például 1—3 decibellel csökkenthető a zaj, ami 20 decibeles túllépés esetén önmagában nem sokat jelent, de egyéb eszközök alkalmazásával már ez is számít Ha a védelem forgalomtechnikai módszerei — jelzőlámpák telepítése, buszmegálló áthelyezése, bizonyos járműfajták más útvonalon vezetései kimerültek, más megoldásokat is kell alkalmazni. Lakóépületektől körülbelül 80 méteres védőtávolság már hatásos, de városban ekkora szabad térség általában sehol nincs egy új út mentén. Viszont ugyanennyire tompítja a zajt és szűri meg a levegőt egy ,30-40 méter széles, sűrűn ültetett növényzet is. Ha kisebb a távolság, töltést lehet építeni, illetve zajvédő falat, de ezeknek is kell valamenynyi hely. Üvegbástya Egy jól elhelyezett fallal 12 decibellel is lehet mérsékelni a zajt, ez hozzávetőlegesen azt jelenti, mintha az út forgalma a felére csökkenne. Az NSZK-ban 700 kilométer hosszan szegélyezi változatos kialakítású védőfal az utakat, nálunk az M 1-es autópálya mellett építettek egy kísérleti szakaszt, városban eddig még nem alkalmazták. A Főmtervnél most a lágymányosi Duna-hídhoz kapcsolódó útvonalak kialakításánál terveznek zajvédő falat a Hamzsabégi útra. A híd átadásával ugrásszerűen megnő majd itt a forgalom, amely magas vezetésű úton, a vasúti sínekkel csaknem azonos szinten fog zajlani. A jelenlegi szinten nem lehet összefüggő védelmi berendezést építeni, mivel a csomópontoknál meg kellene azt szakítani. A megemelt út mentén mintegy három méter magas, zöld növénnyel eltakart fal fogja tompítani, forgalom — és egyben a vasút — zaját garantáltan a határértékek alá. A Hamzsabégi út mint megoldás, azért is előnyös, mert az egyetlen, amely lehetővé teszi, hogy a térség környezeti hatásait tekintve is túlterhelt úthálózatáról a forgalom jelentős részét elvonja. Olyan utakról — Bocskai út, Schönherz Z. utca —, ahol védőberendezés már nem építhető. Pontosan a hely hiánya miatt nem lehetett védőfalat tervezni az M 5-ös városi bevezetésénél a Nagykőrösi út és a lakótelep közé, itt egy rövid szakaszon kísérletképpen üvegfal fog létesülni. A három méter magas üveg a kétszintes házak alsó szintjét védi majd a zajtól, fölül — ahogy azt külföldön is alkalmazzák — az ablakok akusztikus megerősítésével lehet a kívánt hatást elérni. Csendes aszfalt Igazán az jelentene megoldást, ha már a forrásnál csökkentenénk a zajt, s ha ez a gépkocsiknál még nem várható, akkor az úton Nyugaton terjedő új technológia a „csendes aszfalt", amely a rajta haladó járművek motor- és gurulózaját számottevően tompítja. Nálunk a forgalmas városi főutaknál látnánk különösen hasznát, például a 80 decibellel terhelt Nagykörúton vagy a Mártírok útján, ott, ahol már semmilyen más módszert nem lehet alkalmazni ; a zajvédő burkolat 5—7 decibelt elnyelne, ami nem kevés. De ez ma a környezetvédelem egyik csúcstechnológiája, itt még mi nem tartunk. Egyelőre hangosabbak vagyunk. Baczonyi László Prágában újítások sokáig elhúzódnak, de kitalálják a gyorsítás módozatait. Elkészült a királyok útjának első szakasza a Lőportoronytól az Óváros térig, következik a második nekirugaszkodás a Károly hídig, s legvégül a Kleooldalon a Hradzsin térig. Késlekedés elképzelhető, kompromisszum azonban semmiképpen a történelmi városrész megújulásában. Minden a pillanatnyi helyzettől függ — mondja a kitartó munkához és sikerhez szokott emberek magabiztosságával Blahoslav Borovicka, Prága főépítésze —, ahol azonnal meg kell valósítani valamit, ott előteremtik a szükséges anyagokat, akár importból is. Helyettesítésről, más megoldásról szó sem lehet. A történelmi városmag törvény által védett, s a törvény minden betűjének érvényt is szereznek. Kertész Péter Együtt élünk a zajjal Túl minden határon Magyar Nemzet Csütörtök, 1988. szeptember 1. Enni vagy nem enni... Dráguló diákétkeztetés A Tervgazdasági Bizottság júliusi ülésén úgy döntött, hogy a gyermekélelmezésiben bevezetik az egységes térítési díjak rendszerét. A változás számunkra legizgalmasabb kérdése kétségkívül az, hogy mennyivel lesz drágább január elsejétől az óvodákban és az iskolákban az étkeztetés, bár a tervezett intézkedések ennél fontosabb, a szociálpolitikát és az oktatási, nevelési intézmények működését érintő, újonnan megfogalmazott elveket is érvényesítenek. Mivel a változások csaknem minden családot érintenek, érthető, hogy még a végleges döntés előtt szükség van a tervezett intézkedés részleteinek ismertetésére. A jelenlegi, „lépcsős” rendszerben a térítési díj a szülők keresetétől függ, tehát adójellegű, és nem is igazságos, hiszen ugyanannak a szolgáltatásnak más és más az ára. Az is hibája, hogy az átlagfizetések már jó ideje meghaladják azt a határt, amely fölött a maximális díjat kell fizetni. Az összes befizetés hetvennyolcvan százaléka régóta ebbe a kategóriába tartozik, így valódi differenciálásról egyáltalán nem beszélhetünk. Ebben a rendszerben tisztázatlan az is, hogy a napköziben mit fizet a szülő, és mit, milyen mértékben fedez a költségvetés. A testület most döntést hozott ebben a kérdésben is. — Miért fizetünk — évek óta egyre többet — az iskolában, és mire számíthatunk ezután? — kérdeztük Szepesi Györgyöt, a Minisztertanács főtanácsosát: — Az új rendszerben ez teljesen világos és egyértelmű. Az oktatás, a nevelés és a gondozás ingyenes szolgáltatás, amelynek költségeit az állam fedezi. A szülőknek az étkezéshez felhasznált élelmiszerek nyersanyagnormáját kell megtéríteniük. Ez egységes lesz, de nem egyformát Egyrészt a norma együtt mozog majd az élelmiszerárakkal, másrészt — helyileg — eltérő összegben is meghatározhatják. Úgy gondoljuk, hogy az étkezésben egy bizonyos, minimális szintet minden gyermekintézményben biztosítani kell — ezt meg lehet központilag határozni —, de a szülők kívánságára ennél többet is lehet nyújtani. Ha a szülők vállalják a jobb ebéddel járó többletkiadásokat, akkor a nyersanyagnormától való eltérésnek, illetve helyi meghatározásának nincs akadálya. , — A döntéselőkészítés munkájának fontos szempontja volt, hogy a szülők terhei ne növekedjenek. Milyen kompenzációs eszközökkel kívánják ezt a célt elérni? — A tervezett támogatások egy része normatív jellegű, azaz nem függ a családok jövedelmétől. Ilyen például a családi pótlék — száz forint körüli összeggel való — emelése. Ez fedezi a nyersanyagnorma átlag két-három forintos emelését. A három- és többgyermekes családok, valamint a diákotthonok lakói ezután is csak a térítési díj egy részét fizetik majd. E rendszert egészíti ki az egyedi támogatások formája. Ezt egyéni elbírálás alapján nyújtják a tanácsi és egyéb szociálpolitikai szervezetek a rászorulóknak. Ez a forma, persze, öszszefügg — és össze is kell kapcsolódnia — a tanácsok szociálpolitikai tevékenységének megreformálásával. Sokszor elmondtuk már, hogy ezen a téren legalább az önálló döntések meghozatalának lehetőségeit kell garantálni, másrészt pedig a rászorultság megítélésében mutatkozó szubjektivitást kell kiszűrni. — A térítési díj emelését a megnövekedett családi pótlék — egyelőre — fedezni fogja. De mi lesz a következő, az élelmiszereket érintő áremelésnél? Sok szülő már tavaly sokallta az ebédpénzt, és le is mondta az iskolai étkeztetést. Ebbe nem nyugodhatunk bele, mert gyerekeink egészségét nyilvánvalóan és komolyan veszélyezteti. — Azt hiszem, hogy a szülők ezután sem az ebédpénz miatt kerülnek nehéz helyzetbe. Ebben az elhatározásukban inkább jövedelmük reálértékének csökkenése játszhatott szerepet. A térítési díjak emelkedését éppen ezért általában az áremelkedések, az infláció kompenzálásával kell összekötni. Ennek módja ma még tisztázatlan. Az viszont biztos, hogy aki ma igénybe veszi az óvodai, iskolai étkezést, az anyagilag kedvezőbb helyzetbe kerül, hiszen ezt a szolgáltatást az állam erőteljesen támogatja. Adataink szerint viszont sokszor éppen a leginkább hátrányos helyzetben lévők nem élnek ezzel a lehetőséggel. A normaemelés mérsékli az iskolai és az otthoni étkezés költségei közti különbséget, s a családi pótlék egyidejű emelése a gyermekek élelmezéséhez nyújt támogatást, függetlenül attól, hogy azt az iskola vagy az otthon biztosítja. Ily módon — a tervezett kompenzációs formákkal együtt — a támogatás azokhoz jut el, akik rászorulnak. Hogy ez a rendszer részleteiben hogyan fog működni, még nem dőlt el. A végleges döntés előtt az országgyűlési képviselők véleményt nyilvánítanak, s ezt a Szociális és Egészségügyi, valamint a Művelődési Minisztérium is figyelembe fogja venni. Nem a Tervgazdasági Bizottság, még csak nem is az érintett minisztériumok dolga a gyermekétkeztetésben részt vevők feladatainak meghatározása, vagy a befizetésekkel kapcsolatos szabályok előírása. Az új koncepcióból azonban — kimondatlanul is — az következik, hogy a követhetetlenül túlszabályozott és ugyanakkor kusza előírások megszűntével itt is szabad utat kaphatnak a vállakozók. A versenynek sem Szepesi György főtanácsos, sem Varga Ágnes, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium tervezési főosztályának közgazdásza szerint nincs elvi akadálya. Elképzelhető, hogy egyik-másik vendéglátó vállalatnak üzlet lenne a gyermekétkeztetés, akár olcsóbban is, mint amennyibe most kerül. Kiderülhet, hogy egy-egy téesz vagy egy üzem konyhája is alkalmas egy-egy iskola, óvoda ellátására. Sőt, Budapesten máris van olyan általános iskola, ahol — a jelenlegi ár feléért — elkészítenék a gyerekek reggelijét, uzsonnáját. Kalkulációjuk szerint a térítési díjat így három-négy forinttal tudnák csökkenteni, de megérné a konyhán dolgozóknak is, sőt, valamelyes haszna az iskolának is lenne. S ha ez a haszon csak annyi, hogy aki nem szereti a zsíros kenyeret hagymával, az kaphatna lekvárosat — már az is megérné a fáradságot. A kulcskérdés az, hogy az étkeztetésben részt vevők megkaphatják-e a jogszabályban a tevékenységre vonatkozó nullaszázalékos besorolást, amelyet most csak a Junior élvez. Ebben a kérdésben — ha egyáltalán felmerül — csak a Pénzügyminisztérium dönthet. Nem kíván központi szabályozást a befizetések és a lemondások rendje sem. A legtöbb helyen csak a bejelentést követő harmadik naptól lehet lemondani az ebédet Ugyancsak érthetetlen, hogy aki rendszeres elfoglaltsága — logopédia, gyógytorna, sportfoglalkozás stb. — miatt bizonyos napokon nem kíván az iskolában ebédelni, miért kell ezekre a napokra is befizetnie. Apróságok ezek, de hétköznapjainkat éppen az ilyen kis ügyek keserítik meg. S ha már a nagyobb dolgokon nem tudunk változtatni, legalább a kicsik okozta bosszúságot takaríthassuk meg magunknak. Konca Márta A Magyar Nemzet megkérdezte: Mi a sorsa a postai „túlbérmentesítéseknek” ? Logikusnak hinnénk, hogy a belföldi levelezés tarifája olcsóbb, de legalábbis azonos a külföldiével. Úgyszintén, hogy azonos jellegű postai küldemények tarifája azonos, ha egy-egy jól körülhatárolható országcsoport — például az európai szocialista vagy a Magyarországgal szomszédos országok — bármelyikébe szól. A látszólagos logika azonban a valóságban nem érvényesül. Olyannyira nem, hogy olykor még a legilletékesebbnek vélt postahivatali tisztviselő is téved a bérmentesítésben. Ennek következménye a címzett által fizetendő porta, amennyiben a bérmentesítés nem éri el a díjszabásban meghatározottat. De vajon mi történik túlbérmentesítés esetén? A díjszabás egyes rejtelmeibe Jakab Györgyné, a postaforgalmi ügyosztály vezetője avat be bennünket. — Van-e olyan eset, amikor egy normál levélküldemény díja külföldre olcsóbb, mintha, mondjuk, Budapestről Vácra adnánk fel? — Igen. Ha a húsz grammnál nem nehezebb levelet nem szabványborítékbanküldik el belföldi címre, négy helyett nyolc forint terheli — válaszol az osztályvezető. — Ha azonban a címzett valamelyik európai szocialista országban — Jugoszláviát is beleértve —, illetve Ausztriában vagy Vietnamban van, akkor a nem szabvány méretű, de húsz grammot meg nem haladó súlyú levél borítékjára is csak négy forint ára bélyeget kell ragasztani. A nemzetközi postaforgalomban ugyanis csak súly szerint tesznek különbséget a díjszabásban, és ezt viszonossági alapon tekintetbe kell vennünk. A belföldi levélforgalomban használt Toshiba levélosztályozó gép azonban csak a szabványméretűként ismert borítékokat tudja kezelni. Ezért ösztönöz ezek használatára a díjszabás. — És mi a helyzet a két kilogrammnál nem nehezebb hírlap-, könyv- és nyomtatottfüzet-küldeményekkel. Ezek esetében is a normál levéllel azonos a kedvezményezett tarifájú országok köre? — Nem. Csak a Csehszlovákiába irányuló ilyen küldemények díja azonos a belföldiével: tíz forint. Bármely más szocialista vagy nem szocialista országba ezek továbbításáért nyolcvan forintot kell fizetni. — Udvarias levélíró nem szívesen fizettet portót a címzettel. Így, ha nem eléggé tájékozott, húsz grammnál könnyebb, de nem szabványborítékba dugott levelére valószínűleg akkor is nyolc forint ára bélyeget ragaszt, ha nem belföldre, hanem például az NDK-ba vagy a Szovjetunióba adja fel. Mi a túlbérmentesítés sorsa? -Ha a túlbérmentesítés tényét igazolni tudja a feladó, bármelyik postahivatal visszafizeti neki a különbözetet. Ha pedig a különbség meghaladja a húsz forintot, a akkor a postai szabályzat értelmében automatikusan vissza kell utalni a feladónak a többletet. A gyakorlatban az szokott leginkább előfordulni, hogy a külföldre feladott csomag tartalma nem egyezik a borításon megadottal, és a vámon nem engedik át. Ilyenkor a posta visszaszállítja a csomagot a feladónak, s felhívja a figyelmét, hogy a külföldi és a belföldi csomagszállítási tarifa különbözetiért jelentkezzék valamelyik postahivatalban. A meghiúsult külföldi kézbesítés igazolására a csomagborító használható. Egyéb esetben is a boríték a legalkalmasabb a bármilyen okból történt túlbérmentesítés igazolására és visszatéríttetésére — fejezi be magyarázatát Jakab Györgyné osztályvezető. (é. 1.)