Magyar Nemzet, 1988. december (51. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-10 / 294. szám
Miért nem alakulhatott meg a magyar légió Sztálin parancsára? A Szovjetunió az antifasiszta szövetségközös érdekeit ezenelőtt tartva a háború elejétől kezdve támogatta a különböző nemzetiségű antifasiszták, majd a hadifoglyok Hitler-ellenes kezdeményezéseit. 1943 őszétől a szovjet külpolitika erőteljesen szorgalmazott egy olyan magyar Irányváltozást, amelyet Hitlerrel szembeni határozott magyar katonai fellépés is kísér. Ez a politika még akkor a nyugati hatalmakkal együtt vallott, feltétel nélküli kapituláció keretében mozgott, de 1944 májusaitól kezdve a szövetséges nagyhatalmak együttesen lehetővé tették a fasiszta Németország kisebb partnerei számára, hogy a háborús összeomlást és vereséget elkerülni akaró vezetőik révén bizonyos előírások és kompromiszszumok figyelembevételével átállhassanak. Egyúttal a szovjet politika mindent megtett az ellenfél gyengítésére, s törekedett arra, , hogy a volt német szövetséges országokat fegyverrel is szembefordítsa Hitlerrel. Nemcsak a szövetséges Lengyelországnak és Csehszlovákiának tette lehetővé, hogy területén katonai és partizán alakulatokat szervezzen, hanem ugyanezt elképzelhetőnek tartotta a Hitler mellett harcoló szomszédos országok, például Románia és Magyarország antifasiszta erőinek esetében is. A szovjet kormány mindazonáltal nem tekinthetett el szövetségesei — Nagy-Britannia, USA — érdekeitől sem. Ismeretes a külföldi történelmi feldolgozásokból, hogy különösen Churchill, de Roosevelt sem nagyon lelkesedett, nem hogy a magyar és román légiók felállításáért, hanem még a lengyel és csehszlovák szovjetunióbeli katonai erő megszervezéséért sem! Az antifasiszta nyugati nagyhatalmak a háború alatt általában sem kívánták a volt ellenséges országok fegyveres erőit igénybe venni — még átállásuk után sem — a fasizmus elleni további harcban. Az valamennyi kelet-európai volt Hitler-szövetséges ország esetében a jelzett szovjet álláspontnak megfelelően következett be. A nyugati hatalmak, elsősorban Nagy-Britannia, a baloldali, kommunista vezetésű új katonai erők kialakulása akadályozásával és saját politikai befolyásuk növelésével kívánták érdekeiket megőrizni a háború utáni időkre. Ez az általános törekvés azonban földrajzi helyzete folytán is lényegesen erősebb lehetett Magyarország vonatkozásában, mint a szovjet tőszomszédságú Románia irányában. Nemzeti bizottságot! A Szovjetunió ilyen körülmények ellenére sem zárkózott el a kibontakozó magyar antifasiszta hadifogoly-mozgalmak támogatásától. Ebben a helyzetben lényeges kérdéssé válhatott azonban, hogy a hadifogoly-mozgalom és különösen a légió vezetése lehetőleg olyan ember kezébe kerüljön, aki vagy akik angolbarát beállítottságuk folytán segíthetnek eloszlatni a nyugati nagyhatalmak és kisebb szövetségeseik aggályait Vizsgáljuk meg röviden a magyar antifasiszta hadifogolymozgalom ezen nemzetközi keretek közötti kibontakozását és céljait A 2. magyar hadsereg 1943 januári, Voronyezs melletti szétverése után a fogságba esett magyar katonák száma ugrásszerűen megnövekedett, s mintegy 40 000-et tett ki. Fogságba esett két magyar tábornok és féltucatnyi ezredes, s alezeredes is a mintegy ISO alacsonyabb rangú tiszttel együtt. A magyar hadifogoly-katonák körében is szinte a fogságba jutás másnapján — az emigráns kommunisták segítségével — mozgalom bontakozott ki a Hitler melletti háború továbbfolytatása ellen, országuk megmentéséért. A társadalmi és gazdasági követeléseket is tartalmazó felhívásokat aláírók száma 1943 március-áprilisra kereken háromezer fő volt, de számuk az év folyamán újabb ezrekkel bővülve fogta át a magyar hadifoglyok mind jelentősebb aktivizálódó részét A magyar hadifoglyok növekvő mozgalma rövidesen mozgásba hozta a tisztek nagyobb részét is, akik között többségben voltak a tartalékosok. A Gorkij közelében lévő Óránk! tisztitáborban indult el a Magyar Nemzeti Bizottság megteremtését célzó szervezkedés. 1943. július 20-án a tisztek több mint háromnegyed részének aláírásával felhívást fogadtak el, amelyben többekközött ez állt: „Nemzeti létünk megmentésére egy kivezető út van a katasztrófából: szakítani Hitlerrel. Alakítsunk a hazáért aggódó magyarokból Magyar Nemzeti Bizottságot ...” E felhíváshoz rövidesencsatlakozott a Szuzdálban lévő mintegy szintén nyolcvan magyar hadifogoly tiszt többsége is és a még július utolsó napjaiban a Moszkva melletti fogolytáborban lévő két, magyar tábornok nyilatkozatban hagyta jóvá a tisztek és a legénység kezdeményezését. „... tudomásul vettük és jóváhagyjuk, (...) hogy Magyarország azonnal szakítson Németországgal, segítse hazánkat a vesztett háború befejezésében..." Mindezek alapján az illetékes szovjet szervek segítségével a magyar hadifoglyok között is megindult az MNB-t létrehozó küldöttek megválasztása valamennyi táborban. Tervük az volt, hogy az MNB és a majd létrehozandó magyar légió élére is egyegy tábornokot állítsanak. A rangidős gróf Stomm Marcel altábornagy hajlandónak mutatkozott az MNB elnöki, társelnöki posztjának elvállalására, de a légió vezetésére a fronton lefagyott és a fogságban bokán felül amputált lábai miatt nem vállalkozhatott. Indoklást nem kaptunk Megnehezítette, illetve megállította az eddig kezdeményezett célok szervezeti realizálását a magyar kommunista emigráció vezetésének 1943. szeptember elején ismertté vált és a továbbiakban már előfeltételként kezelt álláspontja az MNB és a légió közvetlen céljait és működését illetően. Előbb szeptember elsején Gerő Ernőnek jelent meg a hadifoglyok lapjában, az Igaz Szóban Horthy Miklós kormányzó és rendszere ellen egy igen éles cikke, amelyben ilyen állásfoglalást követelt a hadifoglyoktól is, majd szeptember 7-én Rákosi Mátyás mondta el híres beszédét a Moszkva melletti hadifogolytáborban a szervezést folytató aktivisták előtt „Horthy a felelős" címmel. Horthy felelősségét hangsúlyozni a háborúért jogos volt, de az ellene és az egész rendszer forradalmi felszámolásáért folytatandó fegyveres harcot elsőrendű feltételnek megtenni minden további lépéshez — már nem vallott valami bölcs politikára. Rákosiék álláspontját a tisztek többsége nem tudta elfogadni. Mindezek következtében mind az MNB, mind pedig a magyar légió kérdése 1943 végén egy időre lekerült a napirendről. 1944 tavaszán és nyarán aztán újra napirendre került a légió, egy magyar seregtest felállításának a kérdése. Ekkor a kiindulópont az volt, hogy a német megszállás után frontra dobott első hadsereg soraiból fogságba esett katonák egy nagyobb csoportja, 34 tiszt és 1200 katona, azzal a kéréssel fordult — a moszkvai magyar kommunista vezetők segítségével — az ukrajnai fogolytáborokból Sztálinhoz, hogy tegye lehetővé magyar katonai alakulat szervezését és engedélyezze annak harcbavetését Azonban ez a kísérlet is sikertelen marad. Gerő Ernő, a kommunista emigráció talán legbefolyásosabb vezetője, 1972. május 15-én e cikk szerzőjének kérdésére írásban a következőket válaszolta: , Magyar katonai egységeket elsősorban azért nem sikerült szervezni, mert ezt a szovjet vezetés ellenezte ekkor. Indoklást nem kaptunk." Ma is adósság Hasonlóan nem lett magyar fegyveres légió az 1944. októbernovemberi, Dollnoki Miklós Béla vezérezredes átállást követő újabb kísérletből, amikor mintegy 20 000 magyar katona ment át a szovjet oldalra a Kárpátokban álló 1. magyar hadseregből. és ugyanerre a sorsra jutott az 1944 végén és 1945 elején a Szovjetunióban a Juzsa melleti hadifogoly-táborban harcra jelentkezett magyar önkéntesekből egy ezredes parancsnoksága alatt megszervezett Kossuth-gyalogezred is. A magyar kísérletek tehát rendre nem sikerültett, pedig az utóbbiakhoz az 1943-as fogolytábornokoknak és tiszteknek máig semmi közük nem volt. Esetleg annyi, hogy a nyilas puccs után maga Stomm altábornagy is fegyveres harcra buzdító felhívást bocsátott ki a hadifogolytáborból Hitler és Szálasi ellen! Az 1943-as tiszteik pedig egy (!) kivétellel, mind a 160-an szintén ekkor újra fegyveres harcra jelentkeztek. E tiszteknek kereken felét a kért feladat teljesítésére azután 1945 februárjában haza is hozták és részben a II. Ukrán Front, részben pedig a debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány rendelkezésére bocsátották. Mindezek után újra fel kell tennünk a kérdést: miért nem jöhetett létre a háború alatt magyar légió a Szovjetunióban? A légió létrejöttét sem Rákosiék, sem Stomm tábornokok és tisztjeik nem akadályozták meg. Rákosiék szűk látókörű és szektásnak ítélhető politikája ugyan megnehezítette, de semmiképpen sem akadályozhatta volna meg a régió szervezését. A mindkét oldalról jövő rugalmasabb magatartás persze elősegíthette volna az egységes magyar álláspont kialakítását. Ennek hiánya mozgási és befolyási lehetőségek mértékének megfelelően osztja meg a felelősséget a fenti két magyar csoport között Válaszunk a jelenleg birtokunkban lévő tényismereteknek megfelelően megegyezik A. I. Antonov hadseregtábornoknak, Sztálin közvetlen segítőjének, az egykori magyar honvédelmi miniszter, Révész Géza vonatkozó kérdésére adott válaszával. Vagyis „a Szovjetuniónak tartania kellett magát a szövetségesek kéréséhez, hogy a magyaroknak ne engedélyezzék a légió felállítását". A történelmi tragédia azonban ezzel nem zárult le. Ugyanis a Rákosi—Gerő-klikk uralma időszakában többeket meghurcoltak vagy megöltek. A fogságból hazajöttek közül Stomm Marcelt halálra ítélték, bár nem végezték ki. A Néphadsereg későbbi vezetői közül Párffy György vezérőrnagy,"volt hadifogoly" százados vált például a koholt vádak áldozatává. Neki és társainak a történelem előtti rehabilitációja még ma is adósságaink közé tartozik. Korom Mihály „... Rákosiék szűk látókörű szektás politikája ugyan megnehezítette, de semmiképpen se akadályozhatta volna meg a magyar légió szervezését ...” TÖRTÉNELMÜNK FEHÉR FOLTJAI. Az antifasiszta koalíciót támogatni hivatott magyar légiók elvetélt szervezési kísérleteit elemzi írásában a szerző. Új adatok 1943/44 tragikus következményű próbálkozásairól. Sorozatunk a magyar történelem fehér foltjainak felderítésére vállalkozik. 2 Minden szombaton — a Magyar Nemzetben. fi Magyar Nemzet A relativitáselmélet kísérleti ellenőrzése Pillantás a világegyetembe Ötödik alkalommal rendeztek konferenciát a nyugat-ausztráliai Perthben a Magyarországról elszármazott Marcel Grossmann emlékére. Az összejövetelen a gravitációs kutatások és a relativitáselmélet új eredményeiről számoltak be a kutatók. A szervezőbizottság tagjaként Perjés Zoltán, az MTA Központi Fizikai Kutató Intézetének tudományos tanácsadója volt jelen, ő tájékoztatott a konferencián elhangzott újdonságokról, új kísérletekről. Grossmann neve nem olyan közismert olvasóink körében, mint a többi magyar származású, világhírű kutatóé, pedig az 1878-ban Budapesten született matematikusnak nem csekély szerepe volt az általános relativitáselmélet létrejöttében. Az általános relativitáselmélet a gravitációs jelenségeknek igen kitűnő leírását nyújtja, és a modern asztrofizikai kutatásoknak nélkülözhetetlen része lett. Többszáz hosszabb-rövidebb előadás foglalta össze a konferencián a legújabb kutatási irányokat és eredményeiket. A relativitáselmélet klasszikusnak nevezhető fejezetei mellett ma már jelentős erőfeszítés történik a gravitáció kvantumtermészetének feltárására, amely csupán igen különleges fizikai feltételek között, acsilagok gravitációs összeomlásának végső szakaszában, vagy a világmindenség robbanásszerű kialakulásának első töredékmásodperceiben figyelhető meg.· — Foglalkoznak a kutatók a relativitáselmélet mélyebb, a kvantumvilág törvényein nyugvó megalapozásával is. Az egyik ilyen irányzat a természettörvények szimmetriáinak körét kívánja kibővíteni a fermion részecskék viselkedését utánzó szuperszimmetriákkal. A klasszikus relativitáselmélet fejezetei közül erőteljesen fellendült a gravitációs összeomlás részletes dinamikai elemzése. Nemcsak az irányította erre a kutatók figyelmét, hogy az összeomlás végső állapota ma már meglehetősen jól ismert, hanem a kísérleti technika rohamos fejlődése is. A gravitációs hullámjelző berendezések új nemzedéke képes lehet a gravitációs összeomlás vége felé kibocsátott hatalmas gravitációs impulzust észlelni. A vendéglátó Nyugat- Ausztrál Egyetemen most hűtik le az abszolút zérusponthoz közeli hőmérsékletre az új hullámdetektort. Ugyanis alacsony hőmérsékleten a hőmozgással összefüggő zajok kevésbé korlátozzák az érzékenységet. Az antenna 1,5 tonnányi nióbiumfémből készült, és a jeleket szupravezető kvantumdetektorok alakítják át elektromos impulzusokká. Hamarosan megkezdődik a berendezéssel az észlelés. A konferencia résztvevői tiszteletére estélyt adott Ausztrália kormányzója. A rendezvény fénypontjának azonban inkább dr. J. Ables tasmániai rádiócsillagász előadása tűnt, amelyben egy minden eddiginél izgalmasabb pulzár felfedezését ismertette. A pulzárok ,pontszerű égi rádióforrások. Onnan kapták nevüket, hogy jellegzetes alakú impulzusokat bocsátanak ki nagy pontossággal, szabályos időközökben, néhány másodperc ésnéhány ezredmásodperc közötti, esetenként adott periódusidővel. A tasmániai rádiócsillagász szerint az új pulzár jelei hétszer gyorsabban lüktetnek, mint az eddig legrelativisztikusabbnak ismert Hulse-Taylor-féle kettős pulzáré. Szerencsére társa is van, és az mindössze a Föld—Hold távolsággal közel azonos, igen szoros kötésben kering körülötte. A keringési idő mindössze fél óra, és máris észlelték a keringés pályájának a precessziós táncát. Az új pulzár eszményien alkalmas a relativitáselmélet kísérleti ellenőrzésére. Az egyetlen legyőzendő akadály a csillagközi térségben szétszórt,a szabad elektronoknak a rádiójelekre gyakorolt diszperzióhatása. Ennek következtében a pulzárok jelei a frekvenciától függő mértékben késnek meg. A késés mértéke kiszámítható, és a hatást komputerprogramokkal ellensúlyozzák. A Marcel Grossmann konferenciák hagyományos erőssége a fejlett kísérleti technika felvonultatása. Az Egyesült Államokból W. Fairbank számolt be a precíziós atomórák új nemzedékéről, és több előadás hangzott el a lézereknek gravitációs hullámdetektorként történő felhasználásáról. Ilyen lézerdetektorok ma már több kutatóhelyen is működnek, és elkészültek több kilométer karhosszúságú berendezések tervei is. Az ígéretes technikai eredményekkel ellentétben nem sok biztató hangzott el a korábban feltételezett ötödik kölcsönhatás észleléséről. Eddig három kutatócsoport jelentette be, hogy látni véli az új kölcsönhatást a mérési adatokban, azonban következtetéseik bizonytalanok és részben egymásnak ellentmondók. A konferencia nemcsak a szakembereknek, a helyi lakosságnak is élményt kínált; esténként egy-egy népszerűsítő előadást tartottak relativisztikus világképünkről. Mi a gravitáció szerepe a létezés rendszerében? — ez volt John Wheeler fizikus előadásának címe. Olyan hatalmas érdeklődő tömeg gyűlt össze, hogy a nyolcvanéves professzor még aznap éjjel megismételte előadását, és fáradhatatlan szellemességgel válaszolgatott a hallgatók kérdéseire. . Itt kezdődik valahol az igényes ismeretterjesztés. Ehhez természetesen olyan nagytudású szakember kell, aki a legbonyolultabb, legelvontabb témáról is képes érthetően, egyszerűen beszélni, aki nem tartja méltóságán alulinak, hanem „beavatottaknak” beszél. De a hallgatóság is érettségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy érdekelte, meghallgatta, hol is áll korunk modern fizikája. Nem tartotta azt holmi tudományos „belügynek”. A kultúra, a tudomány felemeli, megnemesíti a társadalmat. Többet kellene tenni itthon is az érdekében, közlőknek és befogadóknak egyaránt. (bankó) Szombat, 1988. december 18. A filológiai megszállottaké Beszélgetés Szilágyi Ferenccel Vékony füzet: ezernél is több munka — könyv, tanulmány, cikk rádióelőadás — könyvészeti adatainak listája. A jeles irodalomtörténész biobibliográfiáját — hatvanadik születésnapjára, s publikációkban testet öltő munkásságának negyvenedik évfordulóján —, szülőhelyének, a Gyomaendrődnek könyvtára, s munkahelye, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem adta közre. Számvetésre kínál alkalmat a Tiszántúli személyi bibliográfiának ez a most megjelent negyedik füzete, amellyel egy időben látott napvilágot a Csokonai-versek kritikai kiadásának második kötete is, jelezve mintegy az életmű fő vonulatát. Szilágyi Ferencet sokan és joggal Csokonai-kutatóként tartják számon, noha se szeri, se száma más tárgyköröket, személyeket, s jelenségeket feldolgozó munkáinak. Főleg erről beszélgettünk, mint régi ismerősök, s ezt a definíciót a Magyar Nemzet olvasóira is kiterjeszthetjük. Szilágyi megbecsült szerzője lapunknak, írásai meglehetős rendszerességgel kapnak helyet ezeken a hasábokon. De ez most az asztalon nem egy rövid cikk, ellenkezőleg, egy vaskos kötet. Sorszámából ítélve már a második, amelyben Csokonai versei, s az azokhoz csatlakozó mikrofilológiai elemzések kapnak helyet. Volt egy első kötet is a piacon. Amire persze aligha emlékezhet, aki csak a kirakatokban látta. Hány éve ennek? — Éppen tizenhárom éve jelent meg. Ez pedig kilenc éve fekszik a kiadónál. A harmadikat is megírtam régen, s ha ennyit kell várni a hátralevő negyedik és ötödik verskötetre, egy híján száz évig kell élnem. Ami nem lehetetlen — de lesznek-e még akkor Csokonaiolvasók? Tíz-húsz év késéssel... — Egy olyan termékeny írónak, mint amilyen Szilágyi Ferenc, talán nem okoz akkora gondot ez a fajta kiadói magatartás, mint annak, aki történetesen gyűjti a kritikai kiadásokat... — Ez természetesen nem így van. Mert lehet, hogy minden évre jut egy-egy megjelenő munkám, de éppen azok maradnak le tragikusan — s ilyen ez a kritikai kiadás is —, amelyek a tudományos pályám szempontjából fontosak. Tíz-húsz év késéssel mutathatom be évtizedes kutatások, sokszor a vizsgált tárgyat drámaian megváltoztató eredményeit . — Legyünk tárgyszerűek. Milyen eredményekről van szó? Milyenekről lehet szó, egy olyan életművel kapcsolatban, amelyet már évtizedek óta tanítanak, az általános iskolában is? — Kell itt egy kis kitérőt tennünk. A nyelvész Pais Dezső csábított át az irodalomtörténet mezejére — noha, elismerem, ez az állítás meglehetősen paradox módon hangzik. A részletek előtt ebből mindjárt megfogalmazható a konklúzió is: ha sikerült valamit elérnem a Csokonai-kutatásban, amit eredménynek lehet nevezni, azt nyelvészeti alapképzettségemnek köszönhetem. Maga a történet pedig a következő. Pais Dezső, akit minden tekintetben mesteremnek mondhatok, megkérdezte tőlem, a hallgatótól, nem lenne-e kedvem Csokonai nyelvészeti nézeteit megvizsgálni, tanulmányban összefoglalni? S akkor ugyanis — ezt egyébként nem tudtam — a magyar irodalmi nyelv keletkezésével kapcsolatos nagy munkáján dolgozott, s úgy ítélte meg, ez a kísérlet is felhasználható lesz a műben. Tulajdonképpen sikerrel zárult a vállalkozás, így értékelte ő maga és Horvát János is. Közben sokat foglalkoztam , nem értem ma sem a téma végére, dolgozom az ezeket a kutatásokat összefoglaló nyelvészeti munkámon — ismeretlen eredetű hangfestő szavaink etimológiájával, amelyek egyébként a nyelv keletkezésének általános problémáival is összefüggésbe hozható vizsgálódások, s ezzel párhuzamosan a tájszavak némely kérdésébe is belebotlottam, jujóta elővettem Csokonait, pontosabban néhány gyanús Csokonai-verset, amelyek szerzőségéhez némi kétely fért, s sikerült bebizonyítanom róluk, hogy semmiképpen nem születhettek Vitéz Mihály tollából, lévén szövegükben jó néhány dunántúli tájszó, noha akkor vélt szerzőjük a Tiszántúlon élt. Meg is találtam aztán az igazi szerzőt. A tényeket rögzítő tanulmány publikálása után kértek fel közreműködésre a kritikai kiadás előkészítésében, s azóta valóban fő témám ez az életmű. Amiről rengeteg újat lehet mondani , hogy a kérdésre visszakanyarodjak. — Például? Itt van a kezemben a második kötet... — S benne két terjedelmes — egy 140 és egy 170 soros — költemény, amelyekről eddig nem tudtuk, hogy Csokonai művei. Viszont számos olyan verse hiányzik, amelyekről kiderült, hogy más írta őket. Különösen a tréfás, pajkos diákversek körében akad jócskán korábban és ok nélkül Csokonainak tulajdonított. Ha a másoló nem tudta, kinek a sorait írja, s ha azok csak egy kicsit is hasonlítottak a híres mesterére, habozás nélkül aláírták az árkuson: CSVM. Egyáltalán, Csokonai kézirathagyatéka egyike a legrendezetlenebbeknek a magyar irodalomban. Fél hézen megszámolhatóak azok az alkotásai, amelyeknek pontosan ismerjük keletkezési körülményeit. Emiatt aztán a helyesbített kronológia például módosítja az életrajzot és a pályaképet. Így derül ki, hogy a Lilla-versek talán legszetobikét, a Rózsabimbóhoz címűt, Földi Jánosnénak írta, a Bátortalan szerelmest pedig annak az Ilosvay Krisztinának, aki Kazinczy naplójában is gyakori szereplő. Ez utóbbi 1802-ben született, amikor már régen lezárult a Lilla-szerelem. Ugyanígy rakhatók helyükre politikai allegóriái is. A Békaegérharcról sokáig azt tanították, hogy amolyan vagdalkozás. Megkapja benne a magáét a francia forradalom éppúgy, mint a Habsburg-ház. Már Waldapfel is sejtette, hogy a Martinovics-mozgalmat követő Habsburg-intervenció feldolgozása , ez a több mint ezer soros munka, ez azonban csak azzal lett bizonyság, hogy kiderült: nem tizennyolc évesen írta Csokonai, ahogy ő maga állítja, hanem vélhetően csak 1792-ben. Erről a francia forradalomban szerepet játszók nevei árulkodnak, akiknek személyére utal a szöveg, akikről persze csak egyidejű politikai események kapcsán szerezhetett tudomást a költő, így aztán helyére kerül minden részlet, s világosan megfejthető a politikai üzenet. Ugyanez a helyzet például az Istenek osztozása című poéma esetében. Megállapítva születésének idejét, immár tudjuk: ez a Habsburg örökösödési szerződést tárgyaló országgyűlés gúnyirata. Hiányzik a fórum. — Kimerítő válasz volt, de világos. Arra azonban még kiváncsi lennék, milyen helyet foglal el manapság a filológia a magyar szellemi életben? — Tény, hogy egyre több a hiteles, az új kritikai kiadás nagy klasszikusainktól... — Vagyis a kép pozitív. Mert én, amikor a kérdést föltettem, éppen ennek az ellenkezőjére gondoltam. Arra alapozva, hogy a XVIII., a XIX. században, ha szűkebb kör volt is az érintetteké, közelebb állt egymáshoz filosz és közönsége. S mostanában mintha a filológusok egymás közt elintézhető magánügye volna ez a tudomány. — Az kétségtelen: a filológia a megszállottaké. Nem jövedelmező mesterség, s ezt érzi az alkotó, a kiadó, a közönség, ki-ki vissza is él vele. Mármint azzal, hogy a filológus megszállott ember. Akár ingyen is oda ad tíz évet az életéből, hogy valamit megoldjon, ami érdekli, ásni izgatja. És még az sem igaz — sajnos —, hogy a szakmán belül volna közönsége az erőfeszítésnek. Éppen most hallottam, hogy több évfolyam több számának (!) összevont köteteként jelenik meg az Akadémia Irodalomtörténeti Közlemények című folyóirata. A fórum, ahol például módja lenne a kutatónak bemutatni, mire jutott: „Vallanak a betűk” — Ha már a megszállottság szóba került, van nekünk egy régi, félig meddig elintézetlen ügyünk. Látom a bibliográfiában is akkurátusan összeszedett listáját azoknak a publikációknak, amelyek a Magyar Nemzetben jelentek meg Rákozné Ács Klára: Vallanak a betűk című pszichografológiai munkájával kapcsolatban. A kötet szerkesztője: Szilágyi Ferenc ... — Az igazság kiderítése vezérelt, és kitűnőajánlója Volt a módszernek, Benda Kálmán személyében. Akkor éppen azzal küszködtem, hogy a már érintett fontos kronológia kérdésében tisztábban lássak. Mert az addigi konológiát nem tudtam elfogadni. Rákosnétól kulcsot kaptam a megfejtéshez, ez lenyűgözött, és arra inspirált, hogy vállaljam a sajtó alá rendező utóbb kockázatosnak minősült szerepeit. — És ez most egy helyes és pontos kronológia? — Erről meg vagyok győződve. A pszichografológia támadhatatlanságáról már kevésbé. A vita eldöntését azonban azokra bízom, akiknek ez a szakterületük. — Ha pedig kiderülne, hogy a kronológia mégsem volt pontos? — Az az én munkám. Nem a pszichografológiát fogom hibázhatni. — Milyen új köteteivel találkozhatunk a közelebbi jövőben? — Minden a kiadókon múlik. Mindenesetre várom a Csokonaiversek harmadik kötetének megjelenését elkészült egy tanulmányom a felvilágosodás korának Irodalmáról, ésbefejeztem a Magyar nyelv századai címmel futó rádióelőadásaim sajtó alá rendezésének munkálatait. Buza Péter