Magyar Nemzet, 1988. december (51. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-29 / 309. szám
Csütörtök, 1988. december 29. A Magyar Nemzet Galériája B. Hajdú László: Egyiptomi emlék Gondolkodászék A Gombócfejű Nagyúr A Gombócfejű kefefrizurás már messziről észrevett, és mintha csak rám várt volna, vigyorogva integetett. Valahonnan ismerem ezt az alakot, ez kétségtelen, ám emlékeimnek azt a bugyrát, ahol a szenynyes holmit tartom általában, nem volt kedvem kicsomózni... Talán az a népnevelő lehet, aki negyven esztendeje vasárnaponként hozzánk rendre becsöngetett, hogy szaglásszon egy kicsit, apámat pedig felvilágosítsa az imperializmus újabb mesterkedéseiről meg a békekölcsönjegyzés üdvös voltáról, anyámat pedig az MNDSZ-be való belépésre biztassa, majd boldogan közölje, hogy a ház, amelyben lakunk, az holnaptól kezdve Békeház lesz. Ez utóbbi fogalom akkor zűrös volt kissé nekünk, de a dolog bővebb kifejtésére nem tartottunk igényt, inkább biztosítottuk a népnevelőt, hogy mindig az ő suszterműhelyébe visszük a cipőnket talpaltatni , ha most sürgősen elmegy a fenébe. A derék ember cipész volt ugyanis, bár nem kételkedem benne, hogy később valami cipőgyár igazgatója lett... De nem. A Gombócfejű kefefrizurás, aki most oly széles mosollyal integet, fiatalabb annál, hogy az egykori népnevelő ő legyen. Szerintem ő inkább ÁVH-s tiszt, akinek anyámmal volt egy furcsa ügye. Kitelepítették egy rokonunkat ugyanis. Lakását bútorral, edénnyel és a többivel egy ÁVH-s tiszt kapta — csakhogy a berendezésből ,egy tizenkétlyukú Zephir kályha anyámé volt, aki azt visszakövetelte,és addig ment makacsságában, hogy beperelte miatta a hatóságot. Ez viszont nem tréfa — valóban megesett —, sokáig őriztük a bírósági papírokat, melyekben felperesként anyám, alperesként, később pervesztesként az Államvédelmi Hatóság szerepelt ... Az iratokat, mint ereklyét sokáig őriztük, egészen pontosan Öivenhat feléig, amikor is tanácsosnak találtuk eltüzelni a véres napokban megjelent újságokkal együtt. Apám ugyanis gyanakvó ember volt, és éppúgy tartott egy későbbi házkutatástól, mint mondjuk negyvennégyben, amikor többedmagával kórháza pincéjében, vagy harminc embert bújtatott — köztük egy nagy népi írót, amit a rabbinövendékek, akik szintén ott húzódtak meg, nem vettek állítólag jónéven. Sőt, talán valóban rendszerellenes volt, amint azt többször a fejére olvasták, hiszen a Rajk-per egyik fővádlottjának a felesége nála kapott munkát a sötét években. Ám, mellékes dolgok ezek, engem most az érdekelne, ki ez a Gombócfejű kefefrizurás, aki majd körberöhögi a fejét, miközben felém integet.. ." Lehet, hogy az a pasas, aki felismerve a család eszmeileg, politikailag züllött voltát és az „események" után engem akart mindenáron lecsukatni „feljelentési kötelezettség elmulasztása" miatt, ám igyekezetéből csak egy furcsa, ám elég félelmetes komédiára futotta egy bizonyos bizottság előtt, mely közölte szüleimmel, hogy halálra ítélhetnének a fent említett bűn miatt, de mivel még látnak reményt, miszerint idővel tisztességes feljelentő válik belőlem, hát ezúttal hazamehetek".X. Rossz helyen keresgélek megint! A Gombócfejű kefefrizurást bizonyára későbbi , és a bizottság által nagylelkűen nekem ajándékozott — életemből ismerem... Kezdő vidéki újságíró voltam, mikor elküldték egy tűzoltóeszköz-kiállítás megnyitására. A sár miatt csizmában jártam akkor,, és úgy is állítottamde, sárosan. Azt hittem, hogy a kiállított két fecskendő és három gázálarc nem haragszik ezért. De, mintha eltévesztettem volna a házszámot. Bent nyolckarú ezüst gyertyatartók világították meg a svédasztalt, és a helybeli szálloda zöldszmokingos pincérei szolgálták fel a pezsgőt... Ott volt egy ilyen Gombócfejű kefefrizurás alak, aki kissé kapatosan húszszor is megölelt, és ilyenkor mindig azt mondta: „Majd te is beletanulsz, elvitkém!" ' . Ám, annak az embernek bajsza volt. A Gombócfejűt bizonyára máshonnan ismerem. Talán ő lehetett az a tanácselnök, akinek valahogy nem nyerte meg a tetszését egy írásom és a legközelebbi találkozásunkon megígérte, hogy kinyírat. Bevallom, féltem is ettől egy ideig, hiszen mindenki tudta róla, hogy a keze messze ér. De szerencsémre messze nyúló kezével mélyebben nyúlt az államkasszába, mint tudomos, így lecsukták szegényt. Nem félek attól, hogy börtönben feketedik meg — de a kinyiratás azóta mégsem aktuális —, és egészen bizonyos, hogy ez a Gombócfejű kefefrizurás, az a Gombócfejű nem lehet. De akkor kicsoda? Sokáig nem töprenghettem efelett, mert mellettem termett és megölelt. Széles vállán úgy festhettem, mint enyves papíron a légy. "Nem vette észre vergődésemet. Tele szájjal kacagott, és úgy kérdezte: — Ti mi a fenéket irkáltok mostanában elvikém?! — Hát ezt meg azt — feleltem az igazságnak megfelelően mire ismét felnevetett: — Csak vigyázzatok, mert szétcsapunk köztetek! — mondta, én pedig elhatároztam, hogy valóban vigyázni fogok, mert ez képes, és még szétcsap közöttünk. Megsy László Magyar Nemzet IT A „Dicsőséges Fordulat” évfordulóján 1660 TAVASZÁN Monk tábornok fellépése megdöntötte Cromwell erélytelen fiának uralmát , és ezzel a rövid életű angol köztársaságot II. Károly visszahelyezte jogaiba az anglikán egyházat, egyben visszaszorította a forradalom alatt megerősödött presbiteriánusokat. Nem javult a katolikusok helyzete sem, jóllehet az uralkodó titokban rokonszenvezett velük. A katolikusokat és az anglikán egyházba vissza nem tért nonkomformistákat 1673-tól törvény, pontosabban az ekkor bevezetett esküforma tiltotta el a közhivataloktól. A király ezt csak kényszerből hagyta jóvá, s környezetében egyre növekedett a katolikusok száma. A közvélemény ezt érthetően politikai kérdésnek tekintette. Ilyen helyzetben hitelre talált 1678-ban egy „pápista összeesküvés” alaptalan híve. Hihetőnek tűnt, hogy a jezsuiták vezetésével összeesküvést szőttek a király meggyilkolásának és nyíltan katolikus öccse, a yorki herceg trónra ültetésének érdekében. A parlament ekkor törvényt fogadott el, amely eltávolította a katolikusokat a törvényhozás két házából. Mivel a Lordok Háza a yorki herceggel kivételt tett, az alsóház whig többsége megkísérelte, hogy kizárja a herceget az utódlásból. (II. Károlynak nem volt törvényes utóda, hanem csak egy természetes fia: Monmouth herceg.) Ha a yorki herceg nem lehet a trón várományosa, akkor csak az ő protenstáns leánya, Mária jöhet számításba. A kizárási törvényt II. Károly elutasította és a parlamentet feloszlatta. Ezt tette három újabb, a fenti javaslatot megismétlő parlamenttel 1679— 81 között, majd ezt követően a négy év múlva bekövetkezett haláláig parlament nélkül kormányzott. PARLAMENT nélkül azonban a hadsereg költségeit csak úgy tudta biztosítani, hogy XIV. Lajos francia királytól fogadott el segélyeket. Ez a kapcsolat 1685 végén kezdett nyugtalanítóvá válni, amikor a Napkirály visszavonta a francia protestánsokat, a hugenottáknak adott kedvezményeket. Ezt megelőzően halt meg ugyanis II. Károly és került trónra öccse, az ekkor ötvenkét éves II. Jakab. Az új uralkodó, még mint York hercege, a flotta főparancsnokaként 1673-ban — katolikus voltát megvallva — az új eskütörvény miatt lemondani kényszerült. Most joggal lehetett attól tartani, hogy francia támogatással és a katolikusok segítségével politikai fordulatot hajt végre, ami a korlátlan abszolút hatalom visszaállítását jelentheti. II. Jakab tehát belpolitikai feszültség közepette vette át a hatalmat. Monmouth herceg hívei alkalmasnak találták a helyzetet, hogy felkelést robbantsanak ki. A várt népi támogatás azonban elmaradt, a felkelők vereséget szenvedtek, a herceg fogságba került éskivégezték. Monmouth fellépése viszont növelte az új uralkodó iránt a parlament lojalitását, amely így támogatta — bár némileg kelletlenül — a királyi haderő növelését is. A felkelők feletti könnyű győzelemtől elbizakodva és a hadsereggel a háta mögött II. Jakab nyíltan tört céljának megvalósítására, a katolicizmus teljes politikai rehabilitására. Nem sok jót ígért, hogy már 1685 novemberében feloszlatta az ezt ellenző parlamentet. Katolikusok a királyi tanácsban és a hadsereg tisztikarában, katolikus kápolna London belvárosában, jezsuita iskola, dominikánus és franciskánus klastromok ugyancsak a fővárosban, a pápai nuncius ünnepélyes fogadtatása az udvarnál, mindez egyre növekvő nyugtalanságot váltott ki. II. Jakab 1687-ben deklarációban engedélyezte a katolikusok nyilvános szertartásait és felfüggesztette az eskütörvény hatályát A király ellenzéke ekkor már szoros kapcsolatban állott Orániai Vilmossal, Jakab vejével, aki másfél évtizede Hollandia helytartója és a protestáns szabadság egyik élharcosa volt. A II. Jakab elleni fellépéshez azonban nem volt elegendő sem a határozott felkérés, sem a szándék és a rendelkezésre álló katonai erő. Az esetleges angliai beavatkozás erősen függött a nemzetközi helyzettől, főleg XIV. Lajos politikájától. Az események 1685—86-ban vettek lényeges fordulatot A nantes-i edictum visszavonása és a hugenották menekülése 1685 végén erős franciaellenes érzelmeket keltett, főleg a protestáns német fejedelemségekben. Orániai Vilmos következetes politikája most felértékelődött és személye körül formálódott 1686 júliusában a császár, a svéd és a spanyol király, a bajor és a szász választófejedelem részvételével a francia hódítás megállítására szervezkedő Augsburgi Liga. A szövetség súlyát növelte, hogy a török elleni Szent Liga csapatai 1686 őszén bevették Budát és 1687 során is újabb sikereket arattak. Ez nemcsak Lipót császár tekintélyét növelte meg és hatott bátorítóan a XIV. Lajossal szembeszegülő erőkre, de azt is valószínűsítette,hogy a törökkel békét kötve, a császár nyugaton komoly sereget tud majd kialakítani. Ezt a franciák nem akarták megvárni, ezért 1688 szeptemberében XIV. Lajos csapatai átkeltek a Rajnán és megtámadták a Palatinátust, más néven Pfalzot, amelynek választófejedelme csatlakozott a Ligához. A NAPKIRÁLYNAK ez a döntése megpecsételte II. Jakab sorsát. Sikertelen tárgyalási kísérletek után december 20-án fiát és feleségét titokban Franciaországba küldte, majd maga is elmenekült. Ez lehetővé tette, hogy a trónt üresen duónak nyilvánítsák és meghívják mint társuralkodót Vilmost és Máriát. Ezt lépést a parlament tette 1689 februárjában, egyidejűleg deklarálva a jogokat, amelyek biztosítását az új uralkodótól elvárják. Ezeket a követeléseket még 1689 decemberében törvénybe iktatták. Ez a Bill of Rights, amely megteremtette az angol alkotmányos monarchiát, biztosítva a parlament szabad választását, rendszeres ülésezését, a vita szabadságát és a parlament kizárólagos jogát az adók és a költségvetés meghatározásában. A Dicsőséges Fordulat nem egyszerűen belpolitikai jelentőségű. Orániai Vilmos sikerrel egyesítette Anglia és Hollandia erőit és komoly szerepet játszott a kilenc évig tartó háborúban, amely védekezésre kényszerítette a franciákat. Az 1697-ben megkötött békében XIV. Lajos elismerte az 1688. évi angol változásokat és az új dinasztiát. Ez a háború indította el Angliát a nagyhatalommá válás útján és egyben kezdetét jelentette a tartós angol—francia rivalizálásának. Ez a megújuló küzdelem csak 1815- ben, egy újabb „százéves háború”, után ért véget. Urbán Aladár Kevesebb címlet, nagyobb névértékben Bélyegek idén és jövőre Az idei bélyegkibocsátásról és a jövő évi kiadási terveikről tartott sajtótájékoztatót szerda délelőtt dr. Kertész Pál, a Magyar Posta elnökhelyettese. A többi között elmondta: az idén is arra törekedtek, hogy a kiadott bélyegek elsődleges postaforgalmi rendeltetésük mellett egyaránt megfeleljenek a gyűjtői és a kereedelm igényeiknek is. Az idén ötvennyolc címletben, s kétszázkilencvenkilenc plusz tizenkét forint névértékű bélyeget bocsátottak forgalomba (a pluszpénz a feláras bélyegek díja). A tervet egy alkalmi bélyeggel teljesítették túl: a nyári olimpia érmeseinek tiszteletére nemrégiben blokkot jelentettek meg. Jövőre ötvenhat címlet szerepel a tervekben, tehát kettővel kevesebb, mint az idén, a névértékük azonban összesen négyszáz-egy plusz tizenkét forint lesz. A megnövekedett ár azt mutatja, hogy a posta már most készül a februárban esedékes tarifaemelésre, amelynek egyébként a jelenleg is használatos forgalmi sor megfelel. Az 1989. évi bélyegeik közül kiemelésre érdemes a szeptemberre tervezett Pro-Filatélia blokk, ötvenforintos névértékben. Ablokkot az első napi postahivatalok fogják, egyetlen napon árusítani, utána pedig 1964 és 1972 között, nagy példányszámban kikerült bélyegekre lehet majd cserélni. A postához így visszakerülő bélyegeket selejtezni fogják. A Posta elnökhelyettese elmondta még, hogy jövőre is törekednek a változatos nyomdatechnikai megoldásokra, a minél szebb kivitelre. (gy) „ SOKFÉLE SZÓBESZÉD járta a francia királyi udvarban Moliére Mizantrópjának bemutatóját követően. ANapkirály kegyencél — azon kevesek, akik látták a mérsékelt sikerű, kevés előadások valamelyikét — főleg azt firtatták, kit kiről mintázott a Mester, a célzások nyilai kit találnak. Mindez azonbanhamarosan érdektelenné, jelentéktelenné vált. Miként az is, amiben kortársak és utókor pedig egyaránt megegyezett, hogy tudniillik a drámaíró magáról modellálta Alceste-et, az embergyűlölőt egyszerűen komikus, különc figurának játszották, aki mintegy méltó büntetését nyeri el, amikor szeretett vékiménye nem hajlandó őt követni. A XIX. és XX. század fordulóján nagyjából az avantgárd jelentkezésével egy időben, majd néhány évtized kihagyásával e század harmadik harmadában a modern irányzatok újjáéledésével mind nagyobb figyelem fordult az egyénnek a társadalom túl szűk vagy éppenséggel túl tág keretei között játszott ellentmondásos szerepére. Sok különcből lett ekkor magányos hős; olyan ember, aki nem eredendően a közösség mint olyan, nem a közösségi lét ellen tüntet elzárkózásával, hanem az aktuális, a meglevő közösségekbe való konformista beilleszkedés ellensége. Az emberek, főleg az értelmiségiek megdöbbenve a kisebb és nagyobb közösségek álságain, ráeszméltek az embergyűlölet igazára, a mizantrópia jogosultságára. Az Alcesteek komikus hősből előbb tragikomikus, majd pedig napjainkra tragikus hőssé váltak. EZ A FELISMERÉS hatja át — mintegy néhány korábbi rendezésének, főként Füst Milán Catullusának folytatásaként, immár kegyetlenül éles megvilágításban — Székely Gábor Mizantrópját a Katona József Színházban. Finnek a játéknak az a tétje, hogy beilleszkedjünk-e egy hazug, lélektelen társadalomba vagy megpróbáljuk helyrehozni azt. Az előbbi kényelmes, kockázatmentes vállalkozás, az utóbbi emberfeletti, alkalmasint megoldhatatlan feladat. Alceste bele is bukik. Eltűnik a színről. Az elszánt igazmondó, a magát őszintén feltáró muszájlázadó, a meggyőződéses reformer elkárhozásáig azonban egy teljes emberi élet tragédiája játszódik le. Az „embergyűlölő” megmondja a dilettánsnak, hogy dilettáns — ami értelmiségi, kivált költői körökben a legnagyobb bűnnek számít, ridegen visszautasítja a hozzá vonzódó leánykát, leleplezi hűséges barátja megalkuvásait, csúffá teszi a magakellető udvaroncokat. Mindezt azonban nem kéjjel, holmi szadista élvezettel cselekszi — mint ezt nem is egy korábbi Alceste-nél láthattuk —, hanem — főként a hozzá érzelmileg közel állók esetében — töprengve, kétkedéssel, önmagát marcangolva, egyre jobban viszolyogva az „emberi színjáték”-tól. Székely Gábor felfogása szerint van ebben a harcban valami Don Quijote-i. Csak Alceste nem fantomokkal, hanem hús-vér emberekkelküzd. Különös arculcsapás a sorstól, hogy az „embergyűlölő” már-már elvakultan szerelmes abba a Déliméde-be, aki mintegy „összefoglalása” mindannak, amit Alceste az emberben és társadalmában megvet. Pletykás, hízelkedő, csapongó és csapodár, „nagyvilági”, kicsinyes gondolkodású. Ő teszi igazán próbára a hőst, aki szerelméért még megalkuvással is kacérkodik. De Alceste nem képes önmaga jobb meggyőződése ellen cselekedni. El kell tehát buknia. A jobbító szándék, a jobbító szándékú ember mindig alulmarad, ha környezete, ha a társadalom, amelyben él, önző célok érdekében, rövidlátóan és álnokul cselekszik. MINDEBBŐL nyilvánvaló, hogy a Mizantróp ebben a felfogásban, ebben az előadásban nem a Napkirály udvaráról, nem a közelmúltról, még csak nem is a jelenről, hanem alkalmasint prófétikusan a jövőről, a bekövetkezhetőről szól. Arról, hogy mi lesz akkor, ha a társadalom semmibe veszi az Alceste-ek kritikáját, ha továbra sem értékük szerint ítéljük meg a dolgokat, az elmék és a munkáskezek létrehozta „termékeket”, ha folytatódik a kontraszelekció, ha a közvélemény nem tiszteli az egyéniségeket, nembecsüli a tehetséget, ha megalkuszunk a dilettánsokkal és a dilettantizmussal, ha az eszmék devalválódnak és a lusta közöny marad az úr. Az Alpeste-ek itthagynak bennünket, és aztán megnézhetjük magunkat. Mondhatnánk: mindez „nincsen benne” a Mizantrópban. De ezt csak az mondhatja, aki nem látta Székely rendezését. Ez az előadás minden porcikájában arra törekszik, hogy az egyéni és társadalmi cselekvés ma legégetőbb gondjait kerítse terítékre — méghozzá minden olcsó aktualizálás vagy illusztrálás nélkül. Teszi ezt először is a szöveg kiigazításával, melyet a nehézkes alexandrinusos forma elvetésével és a ritmikailag és szóhasználatában szabad kifejezés következetes szem előtt tartásával, kongeniális módon Petri György munkált ki. A betűrágók és formalisták fennakadhatnak ugyan e modernizált formán, egyes kifejezések szabadosságán, a húzásokon, ám az előadás egésze, hatása mindenképpen a fordító-átdolgozót és a rendezőt igazolja. A rendező az Antal Csaba alkotta díszletben, illetve azzal kapcsolatos kívánalmaiban egy duplasoros, sokajtós útvesztőt állít elénk — először meglehetősen közel hozva hozzánk, majd mindinkább távolítva tőlünk, egyszerűsítve formáját, végül eltünteti a labirintust. Alceste végső döntésének idejére minden letisztul; marad a színpad, a színház, és a háttérben vakítóan (talán) a tiszta égbolt. Szakács Györgyi jelmezei azzal, hogy nem idéznek meghatározó stíluskorszakot, szabad teret nyitnak a fantáziának, harmonizálnak a színtérrel és a játékkal. A JÁTÉK, az alakok és karakterek színészi megformálása mesteri. Nemcsak azt mutatja,hogy a Katona József Színház milyen magas fokon és milyen hiánytalanul tud kiosztani egy klasszikus drámát, hanem azt is: Székely Gábor milyen tudatosan fűzi egy szálra gondolatait, milyen pontosan tudja minden részletben, hogy mit akar kifejezni az egésszel. Cserhalmi György ideális megfelelője korunk Alceste-jének. Nem holmi elvont, sűrített, vagy éppenséggel szoborszerű jelképe a mizantrópiának, hanem egy hittérítő elhivatottságával, elfogultságaival küzd környezetével és önmagával. Szinte haragszik saját hajlíthatatlanságára, minden alkalmat megragad, hogy legalább szeretett Céliméne-jével összeférjen, amikor megérintik egymást, valósággal beleszédül a hasonulás lehetőségébe. De kritikai meggyőződése erősebb nála. Erősebb érzelmeinél. Pedig Udvaros Dorottya Céliméne-ként roppant vonzó. Még csacskaságában, csapongóiéban, kiszámíthatatlanságában is. Nem tudni mit ért meg Alceste-ből, mit annak világfájdalmas gondjaiból. Csak él bele a világba: szeret és gyűlöl, végül is a maga szempontjából helyesen látszik dönteni. Miért kínlódna egy életen át egy olyan „nehéz ember”-rel, mint az ő embergyűlölő széptevője. És roppant vonzó az Alcesteiránti tiszta érzelmével Ellente, Bertalan Ágnes megformálásában. Amolyan házi tücsök ő. Fényévnyi távolságban a számára talán rögeszmésnek tűnő szabadgondolkodótól. EGYÉBIRÁNT ebben a drámában és ennek megfelelően, az előadásban is mindenki csak a Alceste-hez fűződő kapcsolatában érdekes. Philinte, a barát, akit Máté Gábor formál emlékezetes típussá, a beilleszkedés szószólója: megnyerő modorú, simulékony, az örökös konszenzus hirdetője, tetőtől talpig felvértezett a megalkuvás érvrendszerével, csak azt nem veszi észre, hogy egybizonyos ponton túl minden eredetiség ellenzője és mint ilyen, hiába is akarja bekeríteni a mizantrópot. Balkay Géza frontójában oly töményen, szinte tökéletesen valósul meg a színtiszta és egyszersmind gőgös, rátarti dilettantizmus, hogy az már nem is nevetséges (mint más előadásokban oly gyakran),hanem tragikus. Méltán váltja fei Alceste visszafojtott dühének kirobbanását. A cselszövő Arsinoé Bodnár Erika alakításában és a két márki Varga Zoltán és Bán János előadásában azt az udvari „légkört” hozza be a színre, mely a fülledt hazugság, e képmutatás valóságos tenyészete és mindmáig megteremti sajátos kártevőit A Mizantróp tragikus felfogása — mint erről már szó esett — nem új keletű. Már Hevesi Sándor Jules Lemaitre-re hivatkozva megállapítja, hogy „Moliére korában Alceste komikus volt, mert a közönség nem az ő pártján állott. Azóta jobban megtanultuk becsülni ezeket a magányos, elégedetlen, lázongó igazlelkűeket, minekünk némiképpen ideálunk Alceste, vele érzünk, sajnáljuk, nem tudunk többé nevetnirajta. A Misantrope ilyenformán mélyebb lett , egyúttal valószínűleg unalmasabb”. Ebben az utóbbi megállapításban azonban Lemaitre és Hevesi szerencsére tévedett: a Mizantróp mindettől éppenséggel érdekesebb lett. Alceste ugyanis immár korunk hőse lett Bizonyság rá a Katona József Színház előadása. Barta András Alceste, korunk hőse Moliere Mizantrópja a Katona József Színházban