Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-02 / 1. szám
Hétfő, 1989. január 2. Elmaradt a tévéműsor A tábornok, a történész és az altábornagy December tizennyolcadikén, a késő esti órákban, pontosan huszonkét óra húsz perckor —, amikor a legtöbb családnál amúgyis véget ér már a vasárnap — tűzte műsorára a Magyar Televízió Az altábornagy című filmet, amelynek alcíme Sólyom László pályaképének érdekes részletét ígérte felidézni. Ugyanezen a késői órán azonban azok, akik kivárták, csak a bemondótól hallhattak néhány rövid mondatot a tervezett bemutatóról. Ebből tudták meg, hogy sugárzását a tévé vezetősége bizonytalan ideig elhalasztotta. Indokolták is a döntést: Sólyom Lászlónak, az áldozat hasonnevű fiának, e film rendezőjének korábbi felhívása, amelyben az ismeretlen adatközlő segítségét kérte apja életútjának pontosabb rekonstrukciójához, óriási érdeklődést váltott ki, és tömegével érkeznek az életpálya megítélését korrigáló adatok ... — Mit szól mindehhez Kosáry Domokos, aki kétszeresen is főszereplője volt a műsorról levett riportfilmnek? Úgy is, mint a megidézett esemény szenvedő részese, s úgy is, mint tanú, aki egyike volt ifjabb Sólyom László közreműködő partnereinek. Két emlékfilmmel tervezett adózni Sólyom Lászlónak a Magyar Televízió, születése évfordulóján. Az első a koncepciós perek áldozatává lett altábornagy pályafutását idézte fel, Sólyom Ildikó közreműködésével, szerkesztésében. A másikat ifjabb Sólyom László készítette, ezt sugározták volna vasárnap. Tárgya egy 1949-es Görgey-előadás. Azért vállaltam el a közreműködést, mert meg vagyok arról győződve, hogy, mint cseppben a tenger, pontosan mutatta, érzékeltette — volna — azt a drámai politikai és társadalmi helyzetet, amiben akkor éltünk, kínlódtunk. Ezért sajnálom, hogy végül is levették a műsorról. — Valójában miért? — Hogy mi történt, voltaképpen máig sem tudom, a televízió sem akkor, sem azóta nem tarj totta szükségesnek, hogy engem a dolog hátteréről informáljon, hogy kifejezze sajnálkozását. Ahogy azt — nézetem szerint — a puszta társadalmi illem is megkívánná. A közönség találgasson . — A bemondó végül is indokolta a televízió vezetőinek döntését. — Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy szegény Kertész Zsuzsával ezt a szerencsétlen mondatot elmondassák, amiről a legpozitívabb megjegyzés az lehet, hogy teljesen valószínűtlen. Már ami a tartalmát illeti, Sólyom László, a rendező, valóban kért a közönségtől támogatást, de ha erre olyan sokan reagáltak, az legfeljebb a december tizenhetedikei, az általános pályaképet bemutató film tartalmát befolyásolhatta volna, s nem egy esemény konkrét mozzanatainak megidézését, amire mi a „Görgey-ügy" körüljárásával vállalkoztunk. Azt is kétlem, hogy vasárnap, az utolsó órákban futottak volna be ilyen meghatározó jelentőségű új információk. A televízió ezzel a döntésével, és ennek suta indoklásával lebecsülte a nézőket — rólunk, közreműködőkről nem is beszélve —, s ha ilyen a döntéshez fűzött magyarázat, az egészen természetes, hogy a közönség találgatni kezd. — Esetleg arra gondol, hogy a „cenzúra” az utolsó pillanatban közbelépett. — Valóban magam is több telefonhívást kaptam, és sokan egy balos döntést gyanítanak a műsorváltozás okán, politikai érveket. Nos, én ezt nem tartom valószínűnek. Már csak azért sem, mert erről talán csak értesítettek volna mégis ... Gondolhatok „szakmai” cenzúrára is. Arra, hogy a televízió vezetése a legutolsó percben, vasárnapi pihenése közben is felelős éberséget tanúsítva rádöbben arra, hogy én és a másik két közreműködő: Móricz Lajos nyugállományú ezredes, illetve Hegedűs Róbert hadtörténész pontatlanul és szakszerűtlenül idézzük fel a történelmet, amit megéltünk. Elég valószínűtlenül hangzik. És ami azt illeti, furcsa is volna, ha egy közszolgáltató média a szakmai cenzor szerepében tetszelegne. — Mégis, mi lehet a valódi ok? — Elterjedtek olyan hírek — magam is csak hallomásból értesültem róluk —, hogy valamiféle, a Sólyom családon belüli vita eredményezte a drasztikus lépést. Az emberi érzékenységet én tiszteletben tartom. De két dolgot ezzel kapcsolatban szeretnék megjegyezni. Az egyik az, hogy Sólyom László őszinte hazafiságát, emberi tisztességét, emlékét, sorsa fordulópontjainak őszinte felidézése nem annullálja. S a másik: a televízió végül is nem teheti függővé műsorpolitikáját egyéni érzékenységektől. — A film tárgya, ahogy öntől tudom, egy különös keretek között zajló „őstörténelmi” vita mozzanatainak felidézése, amely a Magyar Történelmi Társulat nyilvános előadóülésén zajlott, Andics Erzsébetnek, a társulat elnökének koreográfiája szerint, s amelynek témája ugyan Görgey volt, de a főszereplő nem a nyolcszáznegyvennyolcas tábornok, hanem a kilencszáznegyvenkilences altábornagy. A másik főszereplő pedig éppen Kosáry Domokos. — 1949 októberét írtunk akkor, zaklatott, feszült napokat, hónapokat éltünk. Rajkot már letartóztatták, Pálffy Györgyöt is. Én akkor a Történettudományi Intézet igazgatója voltam — mellesleg a társulatnak is alelnöke — és pontosan tudtam, hogy teljes egzisztenciális megsemmisítéserkre szövetkeznek már a megfelelő irodákban. Azt azonban nem tudtam, amikor Andics Erzsébet felkért arra, hogy vegyek részt, és adjak elő magam is ezen a vitaülésen, amelynek fő előadója Sólyom László, s tárgya a szabadságharc bukása, illetve ennek katonai okai voltak, nem sejtettem, hogy ez lesz az első komoly tetemrehívás. Hogy ez egy tárgyalás, ügyésszel és vádlottal — persze védelem nélkül. ...aki árulót véd... — Görgeyt én nem tartottam árulónak. Őbelőle az aktuálpolitizálás formált árulót, ami megengedhetetlen; ilyen egyszerű sémákban nem lehet bonyolult történelmi helyzetekről gondolkozni. 1936-ban publikáltam kapcsolódó nézeteimről egy könyvet — erre Szekfű Gyula kért fel. Sólyom László 1948-ban írta első cikkét a témáról, amelyben maga jelenti ki, hogy addig a szabadságharc kérdéskörében magát legfeljebb átlagképzettségű érdeklődőnek minősítheti. Mindenesetre akkor, a centenáriumon, több írást szentelt ennek a történelmi fejezetnek, s Görgey szerepének is, elsősorban a valamikori tábornok emlékiratainak tanulmányozására alapozva. 1949 májusában, Buda visszavételének századik évfordulóján, fenn a Várban, a negyvennyolcas emlékműnél is ő tartotta aztán az ünnepi beszédet — mellette áll a korabeli fotográfián Farkas Mihály, éppen Szákasits Árpáddal beszélget. Az egész akkor jelentkező — ma úgy mondanánk: sztálini — történelemfelfogás, és annak magyar változata, addigra teljesen átalakította a negyvennyolccal kapcsolatos korábbiképet, jócskán megtűzdelve romantikus-nacionalista elemekkel, amivel kitűnően lehetett a közvéleményt manipulálni. Ebbe a logikai rendszerbe szervesen illeszkedett a belső áruló keresésének motívuma. Sólyom tisztességes, megbízható ember volt, felkérésre került ebbe a furcsa helyzetbe, és természetesnek tartotta, hogy azokat a politikai iniciatívákat, amelyeket kapott, komolyan kell venni, hogy azokban nincs oka kételkedni. Miatt régi katona akart hű lenni az új társadalomhoz, valamiképpen saját sorsát is szemlélve Görgeyében. — Hiszen szolgált Horthy hadseregében ... — Amelyből negyvenkettőben vált ki, hogy aztán egyike legyen a negyvenöt utáni Magyarország katonai vezetőinek. Amikor Görgeyről beszél, szinte mondatról mondatra magáról vall: „Görgey nem számításból, hanem meggyőződéséhez híven jelentkezett a honvédseregbe. S itt találkozott régi bajtársaival, akik nem szabadultak meg előítéleteiktől. Vajon feltámad-e lelkében a múlt, megújulnak a régi erények, s velük a régi hibák? Vajon ki kerül ki győztesen a harcból? A forradalmár-e vagy a császári-királyi tiszt?” És később: „...a mi generációnk amely sokkal szerencsésebb körülmények között hasonló problémákkal került szembe, minden eddiginél jobban megérti, mit jelent a valódi forradalmi vezér, aki tízezrek lelkierejét tudja pótolni, amire egyedül a sziklaszilárd meggyőződés, az üggyel való teljes azonosulás tehet képessé." E Ő valóban azonosult az ügygyel, ezért vállalta nyilvánvalóan azt a szerepet is, amit ama vitaülés szónokaként ráosztottak, noha akkor már tudta és érezte: felette is megjelent az árnyék. Sajátos színjáték forgatókönyvét játszottuk mi el a nagy tükörteremben, népes közönség előtt: szinte az egész vezérkar jelen volt. Sólyom László megfelelt a feladatnak. Elemezte a szabadságharc bukásának katonai okait, és kimondta a szentenciát: aki árulót véd, az maga is áruló... — Sokféleképpen lehetett volna reagálni erre a helyzetre, én úgy döntöttem, hogy ironikus és rövid leszek. Elmondtam, hogy az előadás érdekes volt, legtöbb mozzanatával nem értek egyet, s néhány tévedését kötelességemnek tartom kiigazítani. Például Gyulától kaptam ugyan a biztatást harminchatban,, hogy Görgeyvel foglalkozzam, de az illető vezetékneve nem Gömbös, hanem Szekfű, s nevezett személy volt a háború utáni első moszkvai nagykövetünk. Hűségért: halál — Valahogy nem éreztem komolynak a fenyegetettségeit, noha persze az volt, és végig úgy tűnt nekem, Sólyom László van a nagyobb bajban. Andics kifelé menet rám ripakodott: „Adtam magának alkalmat, hogy önkritikát gyakoroljon, s ehelyett fölényeskedik!" Azt válaszoltam: tényleg van lelkifurdalásom. Végighallgatttam egy előadást, amelyben a szabadságharc bukásának okairól volt szó, és az én durva tévedéseimről. És most úgy érzem, ha egy kicsit jobban vigyázok, lazón győzhettünk is volna... A katonák körülöttünk nevettek. Pedig nevetni se nekik, se nekem nem volt semmi okunk. Igazgatói állásomból hamarosan kiebrudaltak, decemberben már nem is taníthattam — nem tartván nagy történésznek Sztálint, nem voltam hajlandó hetvenedik születésnapján ilyen irányú érdemeit méltatni —, megfagyott körülöttem a levegő... dehát sokan voltunk így akkoriban. És Sólyom László sorsait is ismerjük. Akinek emlékét ez a kétségbeesett mutatvány, ennek felidézése — gondolom ebben egyetért velem mindenki, aki ismeri a történelmi leckék tanulságait —, nem sérti nem sértheti. Fel kell mutatni helyzetének megértéséhez a helyzetet, amiben élt. És amely hűségért mért rá halált. — 1949 májusában a Várban Sólyom László Görgey sorsának tanulságaként fogalmazta meg „...a legnagyobb erőfeszítés is bukásra van ítélve, ha a nép nem számol le belső ellenségeivel, az árulókkal és kalandorokkal__” Alig egy évvel később letartóztatták, s rá néhány hónapra árulóként kivégezték. Mert nem csak fizikai értelemben lehet megásatni az áldozattal saját sírját... A mi negyven év előtti látványos jelenésünk ezért volt igazán tragikus! (boza) CHANNEL MUSTRA Január Január 1.: 8.00—12.00: Mókagyár. 23.25—23.50: Párizs—Dakar Rally 1988. 2.00— 4.40: Ruszalka. 4.40—4.55: Mozart VIII. és XIX. hegedűversenye. Január 2.: 20.30—22.27: üvöltés. Amerikai film 11981. Írta és rendezte: Noel Marshall. Szereplők: Noel Marshall, Tipp Hedren, Melanie Griffith. 24.00—24.15: Párizs—Dakar Rally. 1.00—1.50: A kék kígyó. 1.50— •35: Az afrikai kultúra. Más, de egyenrangú. 2.35—3.35: A párizsi George Pompidou Központ. Január 3.: 23.00—23.15: Párizs—Dakar Rally. 1.00—2.00: Rudolf Serkin Schubertet játszik. 2.00—&30: A Chillinghian Kvartett Bartók VI. vonósnégyesét adja elő. Január 4.: 20.30—22.02: Suttogó Smith Londonban. Angol film (1951). A főbb szerepekben: Richard Carlson, Rena Anderson, Herbert Lom és Greta Gynt. Rendezte: Francis Searle. 23.45— 24.00: Párizs—Dakar Rally. 2.00— 3.00: Játsszunk Shakespeare-t! Irónia és ambivalencia. 3.00—3.30: A National Gallery. A barokk Franciaországban és Itáliában. Január 5.: 23.00—23.15: Párizs—Dakar Rally. 23.15—24.15: A birkózás sztárjai. 1.00— 3.25: Haydn: Évszakok. Január 5.: 21.00—22.38: A Művészeti csatorna különkínálata. A Híd dalának. 2. A varázsos bolt. 22.45—23.45: Amerikai futball 1998—89. Január 7.: 8.00—12.00: Mókagyár. 22.30— 23.30: Profi Műkorcsolyázó Világbajnokság 1987. A résztvevők között: Robin Cousins, Scott Hamilton, Barbara Underhill, Paul Martini, Dorothy Hamill, Carol Fox, Richard Dailey. 1.00—3.40: Ahogy tetszik. Január 0.: 8.00—12.00: Mókagyár. 15.30— 10.30: Davis Kupa. Férfi teniszbajnokság. Svédország—NSZK, 1945— 3.55: Orfeusz és Euridiké. Január 9.: 20.30—22.37: Le Mans. Amerikai film (1971). A főszerepben Steve McQueen. Rendezte: Lee H. Catzin. 3.10—9.55: Az afrikai kultúra. Egy kontinens meghódítása. Január 10.: 2010—21.57: Gyerekjáték. Angol film (1985). 22.00—22.58: Amerikai futball 1988—89. 1.00—2.45: Mozart Salzburgban. 2.45—9.45: Rudolf Serkin Haydn-, Mozart- és Beethoven-műveket játszik. Január 11.: 210—5.30: Játsszunk Shakespeare-t! Szenvedély és ridegség. 3.30—4.00: A National Gallery 11. rémalmár 12..: 22.00—22.50: Magazinműsor a sísport kedvelőinek. 1.00—2.20: Ken Russel: Planéták. 2.20—2.45: Mozart: I. hegedűverseny. 2.45—4.00: Bruckner: VIII. szimfónia. Január 13.: 22.45—23.45: Amerikai futball 1988—09. Január 14.: 8.00—12.00: Mókagyár. 23.45— 1.00: Profi Műkorcsolya Világbajnokság 1087. 1.00—3.00: Macbeth. Január 15.: 0.00—12.00: Mókagyár. 20.30— 22.23: A tavasz igazsága. Angol Hím (1984). A főszerepben Hayley Mills, James MacArthur, David Tomllson, Lionel Jeffries, Harry Andrews, John Mills. Rendezte: Richard Thorpe. 1.00—3.50. Mozart: Don Giovanni. Január 16.: 2.20—3.05: Az afrikai kultúra. 3. rész. Aranykaravánok. 3.05— 3.50: A Mogul-dinasztia. 1. rész. Tadzs Mahal: Egy szerelmi történet. Január 18.: 20.30—22.22: Háború férfiak és asszonyok között. Amerikai film (1972), a főszerepben: Jack Lemmon, Barbara Harris és Jason Roberts. Rendezte: Melville Shavelson. IAO— 210: Játsszunk Shakespeare-t 1 7. rész. Próbáljuk a szöveget. 2.30—3.00: A National Gallery. 12. rész. Út a modern művészet felé. Január 19.: 12.40—13.00: Irány Európai Hasznos tanácsok utazni készülő fiataloknak. 20.30—22.12: Ádám hatkor. Amerikai film (1970). A főszerepben Michael Douglas. Rendezte Robert Scheerer. 23.15—24.15: A birkózás sztárjai. 1.00—2.00: Penderecki: Hegedűverseny. Közreműködik: Isaac Stern. 2.00— 3.00: Mozart: Requiem. Január 21.: 8.00—12.00: Mókagyár. 20.30— 21.28: A birkózás sztárját 22.30— 23.30: Motorsport 1987. 1.00—2.30: Sára. Január 22.: 8.00—12.00: Mókagyár. 1.00— 3.15: A három narancs szerelmese. 3.15—4.00: A Mogul-dinasztia. 2. rész: A gyönyör kenje. Január 23.: 20.30—22.57: A halál édes lehellete. 22.00—22.28: A motorsport hírét 2.00—2.45: Az afrikai kultúra. 4. rész: Királyok és városok. 2.45—8.30: A Mogul-dinasztia. 3. rész. Asszonyok és harcosok. Január 24.: 20.30—21.57: Az Angyal péntekje. Angol film (1953). A főszerepben Louis Haymard, Diana Dors, Naomi Chance. Rendezte: Seymour Friedman. 22.00—22AB: Amerikai futball 1888—89. 2.00—2.25: Steve Reich. Portréfilm. 21S-85: Hid dalának. Január 25.: Épp egy kissé tiszteletre méltó. Amerikai film (1940). A főszerepben Pat O’Brian, Broderick Crawford. Rendezte: Tay Garnett. 22.10— 23.08: Shell Motorsport 1988. 1.00—2.55: Puccini. 2.55—3.55: Játsszunk Shakespeare-t! 8. rész. Hogyan fedezzünk fel egy jellemet Január 26.: 23.00—24.00: A birkózás sztárjai. 1.00—1.2511 Zene a XvI. századból. 2.25—3.35: Mozart a népnek. Január 28.: 8.80—12.00: Mókagyár. 20.30— 21.43: Birkózás. 22.45—23.45: Motorsport 1987. 1.00—2.55: Puccini 2.55— 3.55: Laura. Január 29.: 8.00—12.00: Mókagyár. 15.30— 16.00: Szövetségi Kupa *88. Nemzetközi Női Teniszbajnokság. 20.30— 22.18: Géppuska McCain. Amerikai film (1070). A főszerepben John Cassavetes, Britt Ekland és Peter Falk. Rendezte: Guillano Montaldo. LOO—8.95: Agrippina. 3.35—4.00: Mozart: IL hegedűverseny. Január 30.: 20.30—22.17: Rio Lobo. Amerikai film (1970). A főszerepben John Wayne. Rendezte: Howard Hawks. 1.00—1.30: Mozart-éji álom. 1.30— L50: A formák párbeszéde 1.50— 2.35: Az afrikai kultúra. 5. rész. Puska és biblia. 2.35—3.40: A divat története. 1. rész. Január 31.: 151.—15.30: Marco Polo. 22.00— 24.55: Az amerikai futball-bajnokság döntője. A január 29-i mérkőzés közvetítése Miamiból L30—2.10: vásáry Tamás Liszt-műveket játszik. Kisebbségek vesszőfutása Századunk egyik legnagyobb tragédiáját finom eufemizmussal népmozgásnak, népvándorlásnak szokták nevezni. Milliók és milliók jutottak a határok átszabásai nyomán nemzeti kisebbségi sorba, vagy kényszerültek szülőföldjük elhagyására a szervezett keretek között lezajló ki- és áttelepítések során elűzetve, illetve „önként” vállalt menekülés közepette. Mindez fokozottan igaz Magyarországon, ahol a két világháború után a korábbiakhoz képest meglehetősen csekély számú nemzeti kisebbség maradt. Ugyanakkor a határon túlra került magyarság Európa legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségévé vált. Föglein Gizellát, az ELTE adjunktusát először arra kértük, érzékeltesse adatokkal e „népvándorlás” tényeit. — Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés a történelmi Magyarország területét kétharmad részével kisebbítette, a népesség számát pedig háromötödével csökkentette — mondja Föglein Gizella. — Az ország területe — Horvátország nélkül számítva — 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, a lakosság száma 18,2 millióról 7,9 millióra fogyott. A" határok megváltozása azt is jelentette, hogy az első világháború után hazánkban körülbelül 830 ezer nem magyar anyanyelvű lakos maradt csupán: az 1920-as népszámlálás adatai szerint, közülük mintegy 551 ezer volt német, nem egészen 142 ezer szlovák, 24 ezer román, 54 ezer horvát és szerb, valamint néhány ezer bunyevác, sokác, vend és szlovén anyanyelvű. Ugyanakkor körülbelül három és fél millió magyar az új államhatárokon kívülre került: közel kétmillióan a román, majdnem egymillióan a csehszlovák, több mint félmillióan a délszláv és néhány tízezren az osztrák állam fennhatósága alá. A békeszerződés érvénybe lépése után a környező új államokban etnikailag zárt, összefüggő területen élt magyarság soraiból több mint 400 ezren menekültek Magyarországra, zömükben állásukat és megélhetésüket vesztették el, köztisztviselők, alkalmazottak, tanítók — és családjuk. — A második világháború előestéjén és idején bekövetkezett hon gyarapodások — átmenetileg — újabb változást hoztak. — E terület- és népességgyarapodások — számos nemzetközi és belpolitikai oknál fogva — valóban csak átmenetiek lehettek. A háború után, illetve részben alatta azonban Magyarország népessége és etnikai összetétele úgyalakult, hogy hazánk minden korábbi időszaknál homogénebbé vált. Az 1941. évi népszámlálásnak a trianoni területre vonatkozó adatai lényegében a második világháború utáni időszakra is alapul szolgálhatnak — természetesen, figyelembe véve a háború okozta, emberéletben elszenvedett veszteségeket, és egyéb népességi, etnikai változásokat 1941-ben 9 319 992 volt a trianoni terület lélekszáma, s ebből csak 862 820, azaz 7,2 százalék nem magyar anyanyelvű, közülük is csupán 398 535-en vallották magukat nem magyar nemzetiségűnek, ami 4,2 százalék. Tényleges számuk és arányuk a háború alatt és azután is tovább csökkent. Hitler 1939. évi kitelepítési akciója eredményeként az akkori magyar állam területéről mintegy 190 000 „népi német” költözött a birodalomba, s 1942-től pedig 120 ezer német nemzetiségű magyar állampolgár vonult be, közülük körülbelül 40 000-en az SS-be, önként illetve körülbelül 80 000-en az 1944. évi kényszertoborzás során. Az SS-toborzottak fele azonban a bácskai, illetve a délvidéki területről került ki. — Mennyien menekültek el a háború utolsó hónapjaiban a harcok ?1617 — Egy,, az 1945. június 30-i helyzetről szóló statisztikai felmérés a Magyarországról nyugatra menekültek számát 1 033 491 főben állapította meg, közülük azonban a felvétel időpontjáig 641 506-an vissza is tértek, s a továbbiakban számuk nőtt. A végleg eltávozottak között elsősorban a szélsőjobboldali pártok és szervezetek vezetői és képviselői, az államapparátus és közigazgatás tisztviselői, nagyobb birtokosok és tőkések, de kisebb számban kétkezi dolgozók is voltak. “ Mit tudunk a háborús veszteségekről, az elesettek, elpusztultak, elhurcoltak és hadifoglyok számáról? ” Többirányú számítások és becslések alapján megbízható pontossággal lehet a veszteségek nagyságrendjére következtetni. Eszerint Magyarország második világháborús embervesztesége 700—750 ezer főre tehető. A mai Magyarország területéről mintegy 850-1 900 ezer katona került, hadifogságba, közülük 550—600 ezren a Szovjetunióba, a többiek nyugatra. A nyugati hadifoglyok hazatérése 1947-ben, a békeszerződés esztendejében lényegében befejeződött A Szovjetunióból 1945—46-ban mintegy 300 ezren, 1947—48-ban több mint 250 ezren szabadultak, de még 1949-ben. Sőt, azután is sok ezer hadifogoly tért haza.· A vissza nemtért, illetve az elpusztult hadifoglyok számára vonatkozóan 50 ezertől 150 ezerig becsülhető adatokkal találkozhatunk ... — Mintegy félmillió ember sorsát döntötte el a Kárpát-medencében a második világháború utáni „hármas népcsere": a német nemzetiségű lakosság Magyarországról történő kitelepítése, illetve a magyar—csehszlovák „lakosságcsere”. — Valójában ennél is jóval többen voltak, akiket e „népvándorlás” érintett. A magyar népi demokratikus hatalom megszületése után a szovjet katonai hatóságok — az egyéni politikai felelősségtől, háborús bűnösségtől függetlenül — deportálták a német nevű és származású, munkaképes korú polgári személyeket, férfiak és nőik egy részét. A legújabb kutatások adatai szerint a Magyarországról 1944—45-ben a Szovjetunióba közmunkára, illetve munkaszolgálatra szállított személyek száma meghaladta a 40 ezer főt! Nincsenek pontos adatok arról, hogy e deportáltak közül menynyien haltak meg, egyes nyugatnémet becslések szerint azonban az elhurcoltak húsz százaléka életét vesztette. A német nevű és származású személyeknek a Szovjetunióba történő deportálása a ki- és áttelepítési hullámnak azonban csak a nyitánya volt. A szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciájának 1945. augusztus 2-i határozata a hazánkban élő német nemzetiségű lakosság, vagy annak egy részének kitelepítését is előírta. A végrehajtással — lévén Magyarország ekkor fegyverszüneti státusban — a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot bízta meg. A Népgondozó Hivatal adatai szerint 1946 januárjától decemberig 135 655 német nemzetiségű személyt telepítettek Németország amerikai megszállási övezetébe, 1947 tavaszától pedig mintegy 50 ezer főt a szovjet zónába, a mai NDK területére. Nyugatnémet statisztikák ennél valamivel magasabb összadatokat közölnek, ami jórészt abból adódik, hogy a háború végén elmenekült vagy evakuált személyeket is beszámítják. A magyarországi németek kitelepítését Csehszlovákia kormánya is szorgalmazta. A helyükre kívánta ugyanis telepíteni a csehszlovákiai magyar lakosságot. Az egyoldalú csehszlovákiai kitelepítés azonban „csak" részleges sikerrel járhatott, elsősorban a nemzetközi közvélemény felháborodása következtében. A szuverenitásában korlátozott, még fegyverszüneti státusban levő népi demokratikus magyar kormány — elvi meggyőződése ellenére, abból a célból, hogy időt nyerjen és elejét vegye a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakossággal szembeni jogfosztó intézkedések következményeinek és az egyoldalú kitelepítéseknek — kénytelen volt beleegyezni a „lakosságcserébe”. A két kormány egyezménye nyomán 1947. április 10. és 1948. április 10. között 73 273 magát szlováknak valló magyar állampolgár hagyta el Magyarországot, s 88 407 magyart telepítettek ki Csehszlovákiából. További hatezer fő távozott hivatalosan „önként” Csehszlovákiából, sokan csak ideiglenes szándékkal, hogy anyanyelvükön folytathassák tanulmányaikat, további 20—23 ezer személyt pedig — a kétoldalú egyezmény, sőt a fegyverszüneti egyezmény megsértésével — azért utasítottak ki, mert az első bécsi döntés után költözött a Felvidékre. — Más országgal nem született lakosságcsere-egyezmény? — 1946 szeptemberében Jugoszláviával. Ez a köztudatban kevéssé ismert megállapodás „három év alatt legfeljebb 40 ezer ember” önkéntes cseréjére vonatkozott. Nincsenek adataink arról, milyen sikerrel hajtották végre, de feltehető, hogy a Jugoszláviát kiközösítő Kominformállásfoglalásig kölcsönösen történtek áttelepítések. Románia is kezdeményezett lakosságcserét Magyarországgal, ám ez végül nem valósult meg, jóllehet, több mint százezer magyar „egyoldalúan” így is áttelepült. — Miként alakult a szomszédos országokból hazánkba érkezett magyarság letelepülése? Vannak-e pontos létszámadataink? — Az olyan sok megpróbáltatást átélt bácskai székelység 1944 októberében kapta meg a kiürítési parancsot. 1945 tavaszára a többség áttelepült Magyarországra: Baranyába mintegy 3000 lélek, a mai Tolna megyébe közel 4000 fő, Bács-Kiskun megyébe pedig mintegy négyszáz bukovinai székely család került. Rajtuk kívül több mint 700 erdélyi székely és 140 moldvai csángó családot telepítettek le Tolna és Baranya megyében. A szomszédos államok területéről ide érkezett magyarok létszámára az 1949-es népszámlálás , nyújt , bizonyos támpontot. Eszerint 1949-ben 253 471 olyan személy élt Magyarországon, aki 1938 előtt külföldön lakott. Közülük 102.721-en romániai, 90 668- an csehszlovákiai, 34 514-en jugoszláviai, 9552-en kárpátaljai, 2743-an ausztriai illetőségűek voltak. Ha ezekhez hozzászámítjuk az első világháború után jötteket, akkor — e népszámlálási adatok szerint — 629 744 főt kapunk, ami jóval több, mint a hazai nemzeti kisebbségek összlétszáma. — Csak a második világháború után mintegy tízmillió ember kényszerült szülőföldje elhagyására. Volt-e, van-e nemzetközi garancia a kisebbségek jogainak védelmére? — Az első világháború győztesei nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kiépítésére törekedtek, amelyek a békeszerződések egyik igen lényeges alkotóelemét képzelték. Más kérdés, hogy az érintett államok mennyiben tettek eleget nemzetközi jogi kötelezettségvállalásaiknak. A második világháborút követően — noha a közép-európai államhatárok gyökeresen nem módosultak — már nemhogy kisebbségvédelmi rendszer kiépítésére nem került sor, de még a békeszerződésekből is kollektíven kiszorult, azaz nemzetközi jogi szinten teljességgel rendezetlen maradt a nemzeti kisebbségi kérdés. A békeszerződések — az ENSZ alapokmányának szellemében — csupán az egyéni, állampolgári jogok deklaratív elismerésére szorítkoztak. A győztesek ezt azzal indokolták, hogy ahol egy állam elismeri az ENSZ alapokmányában kinyilatkoztatott egyéni, állampolgári jogokat, ott nincs szükség a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak külön, nemzetközi szabályozására. Ez azt eredményezte, hogy a nemzeti kisebbségeket és anyanemzetüket immáron nemcsak az állami-területi, de a nemzetközi jogi status quo is elválasztotta, sőt elszakította egymástól. A kisebbségek számára a létezés intézményes feltételeit végső soron kizárólag az adott állam nemzetiségi politikája határozta meg, ily módon a nemzeti kisebbségek védtelenné váltak az érdekeiket csorbító többségi törekvésekkel szemben. Politikai, gazdasági, kulturális és jogi helyzetük alakulása — tulajdonképpen tértől és időtől, sőt bizonyos vonatkozásban társadalmi rendszertől is függetlenül — a politikai demokrácia egyik legfontosabb mércéjévé vált. Józea György Gábor