Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-02 / 1. szám

Hétfő, 1989. január 2. Elmaradt a tévéműsor A tábornok, a történész és az altábornagy December tizennyolcadikén, a késő esti órákban, pontosan hu­szonkét óra húsz perckor —, amikor a legtöbb családnál amúgyis véget ér már a vasárnap — tűzte műsorára a Magyar Te­levízió Az altábornagy című fil­met, amelynek alcíme Sólyom László pályaképének érdekes részletét ígérte felidézni. Ugyan­ezen a késői órán azonban azok, akik kivárták, csak a bemondótól hallhattak néhány rövid monda­tot a tervezett bemutatóról. Eb­ből tudták meg, hogy sugárzását a tévé vezetősége bizonytalan ideig elhalasztotta. Indokolták is a döntést: Sólyom Lászlónak, az áldozat hasonnevű fiának, e film rendezőjének korábbi felhívása, amelyben az ismeretlen adatköz­lő segítségét kérte apja életútjá­nak pontosabb rekonstrukciójá­hoz, óriási érdeklődést váltott ki, és tömegével érkeznek az életpá­lya megítélését korrigáló ada­tok ... — Mit szól mindehhez Kosáry Domokos, aki kétszeresen is fő­szereplője volt a műsorról levett riportfilmnek? Úgy is, mint a megidézett esemény szenvedő ré­szese, s úgy is, mint tanú, aki egyike volt ifjabb Sólyom László közreműködő partnereinek.­­ Két emlékfilmmel tervezett adózni Sólyom Lászlónak a Ma­gyar Televízió, születése évfor­dulóján. Az első a koncepciós perek áldozatává lett altábornagy pályafutását idézte fel, Sólyom Ildikó közreműködésével, szer­kesztésében. A másikat ifjabb Sólyom László készítette, ezt su­gározták volna vasárnap. Tárgya egy 1949-es Görgey-előadás. Azért vállalta­m el a közreműkö­dést, mert meg vagyok arról győződve, hogy, mint cseppben a tenger, pontosan mutatta, érzé­keltette — volna — azt a drámai politikai és társadalmi helyzetet, amiben akkor éltünk, kínlódtunk. Ezért sajnálom, hogy végül is le­vették a műsorról. — Valójában miért? — Hogy mi történt, voltakép­pen máig sem tudom, a televízió sem akkor, sem azóta nem tar­j totta szükségesnek, hogy engem a dolog hátteréről informáljon, hogy kifejezze sajnálkozását. Ahogy azt — nézetem szerint — a puszta társadalmi illem is meg­kívánná. A közönség találgasson . — A bemondó végül is indo­kolta a televízió vezetőinek dön­tését.­­ — Nem tudom kinek az ötlete volt, hogy szegény Kertész Zsu­zsával ezt a szerencsétlen mon­datot elmondassák, amiről a leg­pozitívabb megjegyzés az le­het, hogy teljesen valószínűtlen. Már ami a tartalmát illeti, Sólyom László, a rendező, valóban kért a közönségtől támogatást, de ha erre olyan sokan reagáltak, az legfeljebb a december tizenhete­­dikei, az általános pályaképet bemutató film tartalmát befolyá­solhatta volna, s nem egy ese­mény konkrét mozzanatainak megidézését, amire mi a „Gör­­gey-ügy" körüljárásával vállal­koztunk. Azt is kétlem, hogy va­sárnap, az utolsó órákban futot­tak volna be ilyen meghatározó jelentőségű új információk. A televízió ezzel a döntésével, és ennek suta indoklásával lebe­csülte a nézőket — rólunk, közre­működőkről nem is beszélve —, s ha ilyen a döntéshez fűzött magyarázat, az egészen termé­szetes, hogy a közönség találgat­ni kezd. — Esetleg arra gondol, hogy a „cenzúra” az utolsó pillanatban közbelépett. — Valóban magam is több te­lefonhívást kaptam, és sokan egy balos döntést gyanítanak a mű­sorváltozás okán, politikai érve­ket. Nos, én ezt nem tartom va­lószínűnek. Már csak azért sem, mert erről talán csak értesítettek volna mégis ... Gondolhatok „szakmai” cenzúrára is. Arra, hogy a televízió vezetése a leg­utolsó percben, vasárnapi pihe­nése közben is felelős éberséget tanúsítva rádöbben arra, hogy én és a másik két közreműködő: Móricz Lajos nyugállományú ez­redes, illetve Hegedűs Róbert hadtörténész pontatlanul és szak­szerűtlenül idézzük fel a törté­nelmet, amit megéltünk. Elég va­­lószínűtlenül hangzik. És ami azt illeti, furcsa is volna, ha egy közszolgáltató média a szakmai cenzor szerepében tetszelegne. — Mégis, mi lehet a valódi ok? — Elterjedtek olyan hírek — magam is csak hallomásból ér­tesültem róluk —, hogy valami­féle, a Sólyom családon belüli vita eredményezte a drasztikus lépést. Az emberi érzékenységet én tiszteletben tartom. De két dolgot ezzel kapcsolatban szeret­nék megjegyezni. Az egyik az, hogy Sólyom László őszinte ha­­zafiságát, emberi tisztességét, emlékét, sorsa fordulópontjainak őszinte felidézése nem annullálja. S a másik: a televízió végül­­ is nem teheti függővé műsorpoliti­káját egyéni érzékenységektől. — A film tárgya, ahogy öntől tudom, egy különös keretek kö­zött zajló „őstörténelmi” vita mozzanatainak felidézése, amely a Magyar Történelmi Társulat nyilvános előadóülésén zajlott, Andics Erzsébetnek, a társulat elnökének koreográfiája szerint, s amelynek témája ugyan Görgey volt, de a főszereplő nem a nyolc­­száznegyvennyolcas tábornok, ha­nem a kilencszáznegyvenkilences altábornagy. A másik főszereplő pedig éppen Kosáry Domokos. — 1949 októberét írtunk akkor, zaklatott, feszült napokat, hóna­pokat éltünk. Rajkot már letar­tóztatták, Pálffy Györgyöt is. Én akkor a Történettudományi Inté­zet igazgatója voltam — melles­leg a társulatnak is alelnöke — és pontosan tudtam, hogy teljes egzisztenciális megsemmisítéserk­re szövetkeznek már a megfelelő irodákban. Azt azonban nem tud­tam, amikor Andics Erzsébet fel­kért arra, hogy vegyek részt, és adjak elő magam is ezen a vita­ülésen, amelynek fő előadója Só­lyom László, s tárgya a szabad­ságharc bukása, illetve ennek ka­tonai okai voltak, nem sejtettem, hogy ez lesz az első komoly te­­temrehívás. Hogy ez egy tárgya­lás, ügyésszel és vádlottal — per­sze védelem nélkül. ...aki árulót véd... — Görgeyt én nem tartottam árulónak. Őbelőle az aktuálpoli­­tizálás formált árulót, ami meg­engedhetetlen; ilyen egyszerű sé­mákban nem lehet bonyolult tör­ténelmi helyzetekről gondolkoz­ni. 1936-ban publikáltam kapcso­lódó nézeteimről egy könyvet — erre Szekfű Gyula kért fel. Só­lyom László 1948-ban írta első cikkét a témáról, amelyben maga jelenti ki, hogy addig a szabad­ságharc kérdéskörében magát legfeljebb átlagképzettségű ér­deklődőnek minősítheti. Minden­esetre akkor, a centenáriumon, több írást szentelt ennek a törté­nelmi fejezetnek, s Görgey szere­pének is, elsősorban a valamiko­ri tábornok emlékiratainak tanul­mányozására alapozva. 1949 má­jusában, Buda visszavételének századik évfordulóján, fenn a Várban, a negyvennyolcas em­lékműnél is ő tartotta aztán az ünnepi beszédet — mellette áll a korabeli fotográfián Farkas Mi­hály, éppen Szákasits Árpáddal beszélget. Az egész akkor jelent­kező — ma úgy mondanánk: sztálini — történelemfelfogás, és annak magyar változata, addig­ra teljesen átalakította a negy­vennyolccal kapcsolatos korábbi­­képet, jócskán megtűzdelve ro­mantikus-nacionalista elemekkel, amivel kitűnően lehetett a köz­véleményt manipulálni. Ebbe a logikai rendszerbe szervesen il­leszkedett a belső áruló keresésé­nek motívuma. Sólyom tisztessé­ges, megbízható ember volt, fel­kérésre került ebbe a furcsa hely­zetbe, és természetesnek tartotta, hogy azokat a politikai iniciatí­­vákat, amelyeket kapott, komo­lyan kell venni, hogy azokban nincs oka kételkedni. Miatt régi katona akart hű lenni az új tár­sadalomhoz, valamiképpen saját sorsát is szemlélve Görgeyében. — Hiszen szolgált Horthy had­seregében ... — Amelyből negyvenkettőben vált ki, hogy aztán egyike le­gyen a negyvenöt utáni Magyar­­ország katonai vezetőinek. Ami­kor Görgeyről beszél, szinte mon­datról mondatra magáról vall: „Görgey nem számításból, hanem meggyőződéséhez híven jelentke­zett a honvédseregbe. S itt talál­kozott régi bajtársaival, akik nem szabadultak meg előítéle­teiktől. Vajon feltámad-e lelké­ben a múlt, megújulnak a régi erények, s velük a régi hibák? Vajon ki kerül ki győztesen a harcból? A forradalmár-e vagy a császári-királyi tiszt?” És később: „...a mi generációnk amely sokkal szerencsésebb körülmé­nyek között hasonló problémák­kal került szembe, minden eddi­ginél jobban megérti, mit jelent a valódi forradalmi vezér, aki tíz­ezrek lelkierejét tudja pótolni, amire egyedül a sziklaszilárd meggyőződés, az üggyel való tel­jes azonosulás tehet képessé." E Ő valóban azonosult az ügy­gyel, ezért vállalta nyilvánvalóan azt a szerepet is, amit ama vi­taülés szónokaként ráosztottak, noha akkor már tudta és érezte: felette is megjelent az árnyék. Sajátos színjáték forgatókönyvét játszottuk mi el a nagy tükörte­remben, népes közönség előtt: szinte az egész vezérkar jelen volt. Sólyom László megfelelt a feladatnak. Elemezte a szabad­ságharc bukásának katonai okait, és kimondta a szentenciát: aki árulót véd, az maga is áruló... — Sokféleképpen lehetett vol­na reagálni erre a helyzetre, én úgy döntöttem, hogy ironikus és rövid leszek. Elmondtam, hogy az előadás érdekes volt, legtöbb mozzanatával nem értek egyet, s néhány tévedését kötelességem­nek tartom kiigazítani. Például Gyulától kaptam ugyan a bizta­tást harminchatban,, hogy Gör­­geyvel foglalkozzam, de az­ illető vezetékneve nem Gömbös, hanem Szekfű, s nevezett személy volt a háború utáni első moszkvai nagy­követünk. Hűségért: halál — Valahogy nem éreztem ko­molynak a fenyegetettségeit, noha persze az volt, és végig úgy tűnt nekem, Sólyom László van a na­gyobb bajban. Andics kifelé me­net rám ripakodott: „Adtam ma­gának alkalmat, hogy önkritikát gyakoroljon, s ehelyett fölényes­kedik!" Azt válaszoltam: tényleg van lelkifurdalásom. Végighall­­gatttam egy előadást, amelyben a szabadságharc bukásának okairól volt szó, és az én durva tévedé­seimről. És most úgy érzem, ha egy kicsit jobban vigyázok, la­zón győzhettünk is volna... A katonák körülöttünk nevettek. Pedig nevetni se nekik, se ne­kem nem volt semmi okunk. Igazgatói állásomból hamarosan kiebrudaltak, decemberben már nem is taníthattam — nem tart­ván nagy történésznek Sztálint, nem voltam hajlandó hetvenedik születésnapján ilyen irányú érde­meit méltatni —, megfagyott kö­rülöttem a levegő... dehát sokan voltunk így akkoriban. És Sólyom László sorsait is ismerjük. Akinek emlékét ez a kétségbeesett mutat­vány, ennek felidézése — gondo­lom ebben egyetért velem min­denki, aki ismeri a történelmi leckék tanulságait —, nem sérti nem sértheti. Fel kell mutatni helyzetének megértéséhez a helyzetet, amiben élt. És amely hűségért mért rá halált. — 1949 májusában a Várban Sólyom László Görgey sorsának tanulságaként fogalmazta meg „...a legnagyobb erőfeszítés is bukásra van ítélve, ha a nép nem számol le belső ellenségeivel, az árulókkal és kalandorokkal__” Alig egy évvel később letartóztat­ták, s rá néhány hónapra áruló­ként kivégezték. Mert nem csak fizikai értelemben lehet megásat­ni az áldozattal saját sírját... A mi negyven év előtti látványos jelenésünk ezért volt igazán tra­gikus! (boza) C­HANNEL MUSTRA Január Január 1.: 8.00—12.00: Mókagyár. 23.25—23.50: Párizs—Dakar Rally 1988. 2.00— 4.40: Ruszalka. 4.40—4.55: Mozart VIII. és XIX. hegedűversenye. Január 2.: 20.30—22.27: üvöltés. Ame­rikai film 11981­. Írta és rendezte: Noel Marshall. Szereplők: Noel Marshall, Tipp­ Hedren, Melanie Griffith. 24.00—24.15: Párizs—Dakar Rally. 1.00—1.50: A kék kígyó. 1.50— •35: Az afrikai kultúra. Más, de egyen­rangú. 2.35—3.35: A párizsi George Pompidou Központ. Január 3.: 23.00—23.15: Párizs—Da­kar Rally. 1.00—2.00: Rudolf Serkin Schubertet játszik. 2.00—&30: A Chillingh­ian Kvartett Bartók VI. vo­nósnégyesét adja elő. Január 4.: 20.30—22.02: Suttogó Smith Londonban. Angol film (1951). A főbb szerepekben: Richard Carlson, Rena Anderson, Herbert Lom és Gre­ta Gynt. Rendezte: Francis Searle. 23.45— 24.00: Párizs—Dakar Rally. 2.00— 3.00: Játsszunk Shakespeare-t! Irónia és ambivalencia. 3.00—3.30: A National Gallery. A barokk Franciaországban és Itáliában. Január 5.: 23.00—23.15: Párizs—Dakar Rally. 23.15—24.15: A birkózás sztárjai. 1.00— 3.25: Haydn: Évszakok. Január 5.: 21.00—22.38: A Művészeti csatorna különkínálata. A Híd dalá­nak. 2. A varázsos bolt. 22.45—23.45: Amerikai futball 1998—89. Január 7.: 8.00—12.00: Mókagyár. 22.30— 23.30: Profi Műkorcsolyázó Vi­lágbajnokság 1987. A résztvevők kö­zött: Robin Cousins, Scott Hamilton, Barbara Underhill, Paul Martini, Do­rothy Hamill, Carol Fox, Richard Dai­ley. 1.00—3.40: Ahogy tetszik. Január 0.: 8.00—12.00: Mókagyár. 15.30— 10.30: Davis Kupa. Férfi tenisz­­bajnokság. Svédország—NSZK, 1945— 3.55: Orfeusz és Euridiké. Január 9.: 20.30—22.37: Le Mans. Amerikai film (1971). A főszerepben Steve McQueen. Rendezte: Lee H. Catzin. 3.10—9.55: Az afrikai kultúra. Egy kontinens meghódítása. Január 10.: 2010—21.57: Gyerekjáték. Angol film (1985). 22.00—22.58: Ameri­kai futball 1988—89. 1.00—2.45: Mozart Salzburgban. 2.45—9.45: Rudolf Serkin Haydn-, Mozart- és Beethoven-műve­­ket játszik. Január 11.: 210—5.30: Játsszunk Shakespeare-t! Szenvedély és rideg­ség. 3.30—4.00: A National Gallery 11. rémalmár 12..: 22.00—22.50: Magazinmű­sor a sísport kedvelőinek. 1.00—2.20: Ken Russel: Planéták. 2.20—2.45: Mo­zart: I. hegedűverseny. 2.45—4.00: Bruckner: VIII. szimfónia. Január 13.: 22.45—23.45: Amerikai futball 1988—09. Január 14.: 8.00—12.00: Mókagyár. 23.45— 1.00: Profi Műkorcsolya Világ­bajnokság 1087. 1.00—3.00: Macbeth. Január 15.: 0.00—12.00: Mókagyár. 20.30— 22.23: A tavasz igazsága. Angol Hím (1984). A főszerepben Hayley Mills, James Mac­Arthur, David Tomllson, Lionel Jeffries, Harry Andrews, John Mills. Rendezte: Ri­chard Thorpe. 1.00—3.50. Mozart: Don Giovanni. Január 16.: 2.20—3.05: Az afrikai kul­túra. 3. rész. Aranykaravánok. 3.05— 3.50: A Mogul-dinasztia. 1. rész. Tadzs Mahal: Egy szerelmi történet. Január 18.: 20.30—22.22: Háború fér­fiak és asszonyok között. Amerikai film (1972), a főszerepben: Jack Lem­mon, Barbara Harris és Jason Roberts. Rendezte: Melville Shavelson. IAO— 210: Játsszunk Shakespeare-t 1 7. rész. Próbáljuk a szöveget. 2.30—3.00: A Na­tional Gallery. 12. rész. Út a modern művészet felé. Január 19.: 12.40—13.00: Irány Euró­pai Hasznos tanácsok utazni készülő fiataloknak. 20.30—22.12: Ádám hat­kor. Amerikai film (1970). A főszerep­ben Michael Douglas. Rendezte Robert Scheerer. 23.15—24.15: A birkózás sztár­jai. 1.00—2.00: Penderecki: Hegedűver­seny. Közreműködik: Isaac Stern. 2.00— 3.00: Mozart: Requiem. Január 21.: 8.00—12.00: Mókagyár. 20.30— 21.28: A birkózás sztárját 22.30— 23.30: Motorsport 1987. 1.00—2.30: Sára. Január 22.: 8.00—12.00: Mókagyár. 1.00— 3.15: A három narancs szerelme­se. 3.15—4.00: A Mogul-dinasztia. 2. rész: A gyönyör kenje. Január 23.: 20.30—22.57: A halál édes lehellete. 22.00—22.28: A motorsport hí­rét 2.00—2.45: Az afrikai kultúra. 4. rész: Királyok és városok. 2.45—8.30: A Mogul-dinasztia. 3. rész. Asszonyok­ és harcosok. Január 24.: 20.30—21.57:­ Az Angyal péntekje. Angol film (1953). A fősze­repben Louis Haymard, Diana Dors, Naomi Chance. Rendezte: Seymour Friedman. 22.00—22AB: Amerikai fut­ball 1888—89. 2.00—2.25: Steve Reich. Portréfilm. 21S-85: Hid dalának. Január 25.: Épp egy kissé tiszteletre méltó. Amerikai film (1940). A fősze­repben Pat O’Brian, Broderick Craw­ford. Rendezte: Tay Garnett. 22.10— 23.08: Shell Motorsport 1988. 1.00—2.55: Puccini. 2.55—3.55: Játsszunk Shakes­­peare-t! 8. rész. Hogyan fedezzünk fel egy jellemet Január 26.: 23.00—24.00: A birkózás sztárjai. 1.00—1.2511 Zene a XvI. szá­zadból. 2.25—3.35: Mozart a népnek. Január 28.: 8.80—12.00: Mókagyár. 20.30— 21.43: Birkózás. 22.45—23.45: Mo­torsport 1987. 1.00—2.55: Puccini 2.55— 3.55: Laura. Január 29.: 8.00—12.00: Mókagyár. 15.30— 16.00: Szövetségi Kupa *88. Nem­zetközi Női Teniszbajnokság. 20.30— 22.18: Géppuska McCain. Amerikai film (1070). A főszerepben John Cassavetes, Britt Ekland és Peter Falk. Rendezte: Guillano Montaldo. LOO—8.95: Agrippina. 3.35—4.00: Mozart: IL hegedűverseny. Január 30.: 20.30—22.17: Rio Lobo. Amerikai film (1970). A főszerepben John Wayne. Rendezte: Howard Hawks. 1.00—1.30: Mozart-éji álom. 1.30— L50: A formák párbeszéde 1.50— 2.35: Az afrikai kultúra. 5. rész. Pus­ka és biblia. 2.35—3.40: A divat törté­nete. 1. rész. Január 31.: 151.—15.30: Marco Polo. 22.00— 24.55: Az amerikai futball-baj­­nokság döntője. A január 29-i mérkő­zés közvetítése Miamiból L30—2.10: vásáry Tamás Liszt-műveket játszik. Kisebbségek vesszőfutása Századunk egyik legnagyobb tragédiáját finom eufemizmussal népmozgásnak, népvándorlásnak szokták nevezni. Milliók és mil­liók jutottak a határok átszabásai nyomán nemzeti kisebbségi sor­ba, vagy kényszerültek szülőföld­jük elhagyására a szervezett ke­retek között lezajló ki- és áttele­pítések során elűzetve, illetve „önként” vállalt menekülés kö­zepette. Mindez fokozottan igaz Magyarországon, ahol a két vi­lágháború után a­ korábbiakhoz képest meglehetősen csekély szá­mú nemzeti kisebbség maradt. Ugyanakkor a határon túlra ke­rült magyarság Európa legna­gyobb lélekszámú nemzeti ki­sebbségévé vált. Föglein Gizellát, az ELTE adjunktusát először ar­ra kértük, érzékeltesse adatokkal e „népvándorlás” tényeit. — Az első világháborút lezáró trianoni­ békeszerződés a történel­mi Magyarország területét két­harmad részével kisebbítette, a népesség számát pedig három­ötödével csökkentette — mondja Föglein Gizella. — Az ország te­rülete — Horvátország nélkül számítva — 282 ezer négyzetki­lométerről 93 ezerre, a lakosság száma 18,2 millióról 7,9 millióra fogyott. A" határok megváltozása azt is jelentette, hogy az első vi­lágháború után hazánkban körül­belül 830 ezer nem magyar anya­nyelvű lakos maradt csupán: az 1920-as népszámlálás adatai sze­rint, közülük mintegy 551 ezer volt német, nem egészen 142 ezer szlovák, 24 ezer román, 54 ezer horvát és szerb, valamint néhány ezer bunyevác, sokác, vend és szlovén anyanyelvű. Ugyanakkor körülbelül három és fél millió magyar az új államhatárokon kívülre került: közel kétmillióan a román, majdnem egymillióan­­ a csehszlovák, több mint félmil­lióan a délszláv és néhány tízez­ren az osztrák állam fennhatósá­ga alá. A békeszerződés érvény­be lépése után a környező új ál­lamokban etnikailag zárt, össze­függő területen élt magyarság so­raiból több mint 400 ezren mene­kültek Magyarországra, zömük­ben állásukat és megélhetésüket vesztették el, köztisztviselők, al­kalmazottak, tanítók — és család­juk. — A második világháború elő­estéjén és idején bekövetkezett hon gyarapodások — átmenetileg — újabb változást hoztak. — E terület- és népességgyara­podások — számos nemzetközi és belpolitikai oknál fogva — való­ban csak átmenetiek lehettek. A háború után, illetve részben alat­ta azonban Magyarország népes­sége és etnikai összetétele úgy­­alakult, hogy hazánk minden ko­rábbi időszaknál homogénebbé vált. Az 1941. évi népszámlálás­nak a trianoni területre vonatko­­­­zó adatai lényegében a második világháború utáni időszakra is alapul szolgálhatnak — természe­tesen, figyelembe véve a háború okozta, emberéletben elszenve­dett veszteségeket, és egyéb né­pességi, etnikai változásokat 1941-ben 9 319 992 volt a triano­ni terület lélekszáma, s ebből csak 862 820, azaz 7,2 százalék nem ma­gyar anyanyelvű, közülük is csu­pán 398 535-en vallották magu­kat nem magyar nemzetiségűnek, ami 4,2 százalék. Tényleges szá­muk és arányuk a háború alatt és azután is tovább csökkent. Hitler 1939. évi kitelepítési akció­ja eredményeként az akkori ma­gyar állam területéről mintegy 190 000 „népi német” költözött a birodalomba, s 1942-től pedig 120 ezer német nemzetiségű magyar állampolgár vonult be, közülük körülbelül 40 000-en az SS-be, ön­ként illetve körülbelül 80 000-en az 1944. évi kényszertoborzás so­rán. Az SS-toborzottak fele azon­ban a bácskai, illetve a délvidéki területről került ki. — Mennyien menekültek el a háború utolsó hónapjaiban a har­cok ?1617 — Egy,, az 1945. június 30-i helyzetről szóló statisztikai fel­mérés a Magyarországról nyugat­ra menekültek számát 1 033 491 főben állapította meg, közülük azonban a felvétel időpontjáig 641 506-an vissza is tértek, s a továbbiakban számuk nőtt. A vég­leg eltávozottak között elsősor­ban a szélsőjobboldali pártok és szervezetek vezetői és képviselői, az államapparátus és közigazga­tás tisztviselői, nagyobb birtoko­sok és tőkések, de kisebb szám­ban kétkezi dolgozók is voltak. “ Mit tudunk a háborús vesz­teségekről, az elesettek, elpusztul­tak, elhurcoltak és hadifoglyok számáról? ” Többirányú számítások és becslések alapján megbízható pontossággal lehet a veszteségek nagyságrendjére következtetni. Eszerint Magyarország második világháborús embervesztesége 700—750 ezer főre tehető. A mai Magyarország területéről mintegy 850-1­ 900 ezer katona került, hadi­fogságba, közülük 550—600 ezren a Szovjetunióba, a többiek nyu­gatra. A nyugati hadifoglyok ha­zatérése 1947-­ben, a békeszerző­dés esztendejében lényegében be­fejeződött A Szovjetunióból 1945—46-ban mintegy 300 ezren, 1947—48-ban több mint 250 ezren szabadultak, de m­ég 1949-ben. Sőt, azután is sok ezer hadifogoly tért haza.· A vissza nem­­tért, illetve­ az elpusztult hadifoglyok számá­ra vonatkozóan 50 ezertől 150 ezerig becsülhető adatokkal talál­kozhatunk ... — Mintegy félmillió ember sor­sát döntötte el a Kárpát-medencé­ben a második világháború utáni „hármas népcsere­": a német nemzetiségű lakosság Magyaror­szágról történő kitelepítése, illet­ve a magyar—csehszlovák „lakos­ságcsere”. — Valójában ennél is jóval töb­ben voltak, akiket e „népvándor­lás” érintett. A magyar népi de­mokratikus hatalom megszületé­se után a szovjet katonai hatósá­­gok — az egyéni politikai felelős­ségtől, háborús bűnösségtől füg­getlenül — deportálták a német nevű és származású, munkaképes korú polgári személyeket, férfiak és nőik egy részét. A legújabb ku­tatások adatai szerint a Magyar­­országról 1944—45-ben a Szovjet­unióba közmunkára, illetve mun­kaszolgálatra szállított személyek száma meghaladta a 40 ezer főt! Nincsenek pontos adatok arról, hogy e deportáltak közül meny­nyien haltak meg, egyes nyugat­német becslések szerint azonban az elhurcoltak húsz százaléka éle­tét vesztette. A német nevű és származású személyeknek a Szov­jetunióba történő deportálása a ki- és áttelepítési hullámnak azonban csak a nyitánya volt. A szövetséges nagyhatalmak pots­dami konferenciájának 1945. augusztus 2-i határozata a ha­zánkban élő német nemzetiségű lakosság, vagy annak egy részé­nek kitelepítését is előírta. A vég­rehajtással — lévén Magyaror­szág ekkor fegyverszüneti státus­ban­ — a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot bízta meg.­­ A Népgondozó Hivatal ada­tai szerint 1946 januárjától de­cemberig 135 655 német nemzeti­ségű személyt telepítettek Német­ország amerikai megszállási öve­zetébe, 1947 tavaszától pedig mintegy 50 ezer főt a szovjet zó­nába, a mai NDK területére. Nyu­gatnémet statisztikák ennél vala­mivel magasabb összadatokat kö­zölnek, ami jórészt abból adódik, hogy a­ háború végén elmenekült vagy evakuált személyeket is be­számítják.­­ A magyarországi németek ki­telepítését Csehszlovákia kormá­nya is szorgalmazta.­­ A helyükre kívánta ugyanis telepíteni a csehszlovákiai ma­gyar lakosságot. Az egyoldalú csehszlovákiai kitelepítés azon­ban „csak" részleges sikerrel jár­hatott, elsősorban a nemzetközi közvélemény felháborodása kö­vetkeztében. A szuverenitásában korlátozott, még fegyverszüneti státusban levő né­pi demokrati­kus magyar kormány — elvi meg­győződése ellenére, abból a cél­ból, hogy időt nyerjen és elejét vegye a csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakossággal szem­beni jogfosztó intézkedések kö­vetkezményeinek és az egyolda­lú kitelepítéseknek — kénytelen volt beleegyezni a „lakosságcse­rébe”. A két kormány egyezmé­nye nyomán 1947. április 10. és 1948. április 10. között 73 273 ma­gát szlováknak valló magyar ál­lampolgár hagyta el Magyaror­szágot, s 88 407 magyart telepí­tettek ki Csehszlovákiából. To­vábbi hatezer fő távozott hivata­losan „önként” Csehszlovákiából, sokan csak ideiglenes szándék­kal, hogy anyanyelvükön folytat­hassák tanulmányaikat, további 20—23 ezer személyt pedig — a kétoldalú egyezmény, sőt a fegy­verszüneti egyezmény megsérté­sével — azért utasítottak ki, mert az első bécsi döntés után költözött a Felvidékre. — Más országgal nem született lakosságcsere-egyezmény? — 1946 szeptemberében Ju­goszláviával. Ez a köztudatban kevéssé ismert megállapodás „három év alatt legfeljebb 40 ezer ember” önkéntes cseréjére vo­natkozott. Nincsenek adataink arról, milyen sikerrel hajtották végre, de feltehető, hogy a Ju­goszláviát kiközösítő Kominform­­állásfoglalásig kölcsönösen tör­téntek áttelepítések­. Románia is kezdeményezett lakosságcserét Magyarországgal, ám ez végül nem valósult meg, jóllehet, több mint százezer magyar „egyolda­lúan” így is áttelepült. — Miként alakult a szomszédos országokból hazánkba érkezett magyarság letelepülése? Vannak-e pontos létszámadataink? — Az olyan sok megpróbálta­tást átélt bácskai székelység 1944 októberében kapta meg a kiürí­tési parancsot. 1945 tavaszára a többség áttelepült Magyarország­ra: Baranyába mintegy 3000 lé­lek, a mai Tolna megyébe közel 4000 fő, Bács-Kiskun megyébe pe­dig mintegy négyszáz bukovinai székely család került. Rajtuk kí­vül több mint 700 erdélyi székely és 140 moldvai csángó családot telepítettek­ le Tolna és Baranya megyében. A szomszédos államok területéről ide érkezett magyarok létszámára az 1949-es népszámlá­lás , nyújt , bizonyos­­ támpontot. Eszerint 1949-ben­­ 253 471 olyan személy élt Magyarországon, aki 1938 előtt külföldön lakott. Közü­lük 102.721-en romániai, 90 668- an csehszlovákiai, 34 514-en ju­goszláviai, 9552-en kárpátaljai, 2743-an ausztriai illetőségűek vol­tak. Ha ezekhez hozzászámítjuk az első világháború után jötte­ket, akkor — e népszámlálási adatok szerint — 629 744 főt ka­punk, ami jóval több, mint a ha­zai nemzeti kisebbségek összlét­­száma. — Csak a második világháború után mintegy tízmillió ember kényszerült szülőföldje elhagyásá­ra. Volt-e, van-e nemzetközi ga­rancia a kisebbségek jogainak vé­delmére? — Az első világháború győzte­sei nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer kiépítésére törekedtek, amelyek a békeszerződések egyik igen lényeges alkotóelemét képzelték. Más kérdés, hogy az érintett államok mennyiben tet­tek eleget nemzetközi jogi köte­lezettségvállalásaiknak. A máso­dik világháborút követően — no­ha a közép-európai államhatárok gyökeresen nem módosultak — már nemhogy kisebbségvédelmi rendszer kiépítésére nem került sor, de még a békeszerződések­ből is kollektíven kiszorult, azaz nemzetközi jogi szinten teljesség­gel rendezetlen maradt a nem­zeti kisebbségi kérdés. A béke­­szerződések — az ENSZ alapok­mányának szellemében — csupán az egyéni, állampolgári jogok deklaratív elismerésére szorítkoz­tak. A győztesek ezt azzal indo­kolták, hogy ahol egy állam elis­meri az ENSZ alapokmányában kinyilatkoztatott egyéni, állam­­polgári jogokat, ott nincs szükség a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak külön, nemzetközi sza­bályozására. Ez azt eredményez­te, hogy a nemzeti kisebbségeket és anyanemzetüket immáron nemcsak az állami-területi, de a nemzetközi jogi status quo is el­választotta, sőt elszakította egy­mástól. A kisebbségek számára a létezés intézményes feltételeit végső soron kizárólag az adott állam nemzetiségi politikája ha­tározta meg, ily módon a nemzeti kisebbségek védtelenné váltak az érdekeiket csorbító többségi tö­rekvésekkel szemben. Politikai, gazdasági, kulturális és jogi hely­zetük alakulása — tulajdonkép­pen tértől és időtől, sőt bizonyos vonatkozásban társadalmi rend­szertől is függetlenül — a politi­kai demokrácia egyik legfonto­sabb mércéjévé vált. Józea György Gábor

Next