Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-05 / 4. szám
Csütörtök, 1989. január 1. Ha a korrupció napfényre kerül... Egy korai glasznoszty Javában dúltak a kedélyek 1988 nyarán a (volt) megyei tanácselnöknek, Pápai Józsefnek a leánya, a megyei pártbizottság (volt) titkárának, Bartha Lászlónak, a CSOMÉP (volt) igazgatója, Boldizsár Sándornak és a Vendéglátó Vállalat vezetője, Dékány Lászlónak téglaügye miatt, amikor Csépi József egykori újságíró kollégám felkeresett Csépit gyakornok korom óta ismerem és tisztelem szókimondó természete, a bátorsága miatt Amikor a „firkász pályát” 1970-ben a Csongrád megyei Hírlapnál elkezdtem, volt olyan főnököm, aki figyelmeztetett ne Csépitől tanuljak. Akkor már Józsi túl volt vagy egy tucat sajtóperen. Egyébként a zsurnalisztasors összesen 18 sajtópert utalt ki neki, de mind megnyerte. Aztán átment 1974-ben a „Délmagyarhoz” és nem sokat hallottam a „nehezen kezelhető” kolléga dolgairól. Megjelenése azonban nem okozott meglepetést, ám szándéka annál nagyobb csodálkozást váltott ki. Általam akarja a közvélemény tudomására hozni, neki is volt egy téglaügye, amibe belerokkant és ötvennégy évesen az újságírópályát el kellett hagynia. Történetét így mesélte: Téglapréda A Csongrád megyei Hírlap makói szerkesztősége vezetőjeként, 1983-ban a tudomásomra jutott, hogy a Csongrád Megyei Tüzép egymillió kisméretű téglát zárolt Makón, Vásárhelyen és Szőregen. Hallottak erről a helybeliek is, szitkozódtak is azért, mert az olcsó tégla helyett nekik a drágább dolláros jugoszláv export jut. A felháborodás nőttön nőtt, a makói tüzéptelep vezetőjét gyanúsították, hogy eldugta a falazóanyagot, illetve jó pénzért kiárusította azt a fuvarosoknak. A főnök kért meg, hogy nézzek utána, kié lett az egymillió tégla? A nyomozást azonnal elkezdtem, elmentem Kecskemétre is és az egyik illetékes vezetőt kifaggattam. Ugyanis a Tüzép régió dél-alföldi székhelye ott van. A Csongrád és Bács-Kiskun megyére illetékes cég kereskedelmi igazgatója kijelentette, nem lesz semmiféle cikk. Ő már megtárgyalta a Csongrád megyei elvtársakkal, hogy a sajtó nem szellőzteti az ügyet. Hosszasan vitatkoztam vele a „színe változása” miatt. Mérgében felhívta a tröszt vezérigazgató-helyettesét, aki telefonon keresztül nekem elmondta, Apró Antal szegedi országgyűlési képviselő megkereste a belkereskedelmi minisztert, és kérte tőle, Szegednek tegye félre az egymillió téglát. Természetesen erre később sem tudtam szerezni írásos bizonyítékot. Aztán értesültem arról, hogy Papp Gyula (volt) szegedi tanácselnök és Török József, a városi pártbizottság akkori első titkára kérte az országgyűlési képviselőtől a segítséget. Ugyanis hallottak arról, hogy 1984. január 1-jétől emelkednek az építőanyagárak, s ezért tetették félre a téglát. Az embereknek nem volt fülesük arról, hogy a közcélra kell, ezért a vadabbnál vadabb hírek gyorsan terjedtek. Megírtam a riportot. A megyei hírlap főszerkesztője azt mondta, megkérdezi a szegedi vezetőket, valóban ők kérték-e a kivételezést. Aztán ők állítólag azt mondták a főnökömnek: fogalmuk sincs a dologról, ők nem kérték Apró Antal közbenjárását. Így visszakaptam a cikket azzal az utasítással, mutassam meg a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai osztályvezetőjének, Bartha Lászlónak. Bokáig kerestem a pártmunkást, de mivel nem találtam, az írást elküldtem neki. A riport 1983. december 10-én úgy jelent meg, hogy az egymillió téglára vonatkozó részt nem tartalmazta. Az olvasók a mai napig sem tudják, mi lett a tégla sorsa. Később hallottam arról, hogy Szeged központi forrásból kapta a falazóanyagot. A kisméretű téglát pedig mint felesleget Szegeden értékesítették. Állítólag a beavatottak jutottak hozzá, bár erre vonatkozó nyomozást már nem végeztem. Ám az írásom megjelenése után az építőanyag napok alatt elfogyott a telepekről, úgy tudom, senkitől sem kértek építési engedélyt Préda lett a sok tégla. Bosszantott a dolog, hogy az előre jelzett nagy áremelés révén sokan mesés haszonhoz jutottak. Per helyett pártfegyelmi Mivel a riport nem keltett visszhangot, senki nem szólt miatta, levelet írtam az MSZMP Központi Bizottsága panaszirodájára, Katona Istvánnak. Elküldtem az eredeti kézirat másolatát, valamint a megjelent írást. Katona válaszolt, közölte, fontosnak tartja az ügyet, és azt is tudatta, hogy felkérték dr. Komócsin Mihályt, a megyei pártbizottság akkori első titkárát, vizsgálja ki a körülményeket: hova tűnt a tégla? Hamarosan beidézték a megyei pártbizottságra. Dr. Koncz János (volt) titkár megjegyezte, arra pedig még nem volt példa, hogy valaki fel merte volna jelenteni a megyei pártbizottságot. Én zavaromban csak annyit mondtam, nem erről van szó. Bartha László kijelentette: ő nem foglalkozott a riportommal, nem csonkította meg. Próbáltam megértetni, nekem két hétig azt magyarázták, az írás Barthánál van. Én nem azt írtam a KB panaszirodának, hogy Bartha rövidítette meg ezt a cikket. Így fogalmaztam: tudomásom szerint Bartha foglalkozott vele. Közöltem azt is, nem értettem egyet a „cenzúrázással”. Ennek ellenére jelent meg az írás. A megyei pártbizottság osztályvezetője kérte, hogy az ő megrágalmazása miatt kapjak pártfegyelmit. Hetekig tartott a kínzó tárgyalás, semmiféle jogi védelmet nem kaphattam, bizonyítékokat nem fogadtak el. Úgy éreztem, mintha valami közellenséggel beszélnének, amikor velem tárgyaltak. Azt mondták, ne hazudozzak. Testi-lelki gyötrődést éltem át, kértem, hogy pereljenek be, engedjék bírósági útra az ügyet. Igazán meg tudtam volna védeni magam. Papdi József, az akkori megyei pártbizottság másik titkára mondta az egyik tárgyaláson, hogy több sajtóperem már nem lehet. Közben többször rosszul lettem, az orvosom a klinikára küldött. Korábban a szívemnek semmi baja nem volt, aztán egyik hétről a másikra a gyógyszeradagom napi huszonegy tabletta lett. Végül is ez a cirkusz örökös szívbetegséget okozott. A hoszszú betegeskedés után, 1985. augusztus 7-én, rokkantsági nyugdíjba helyeztek. Közben megkaptam a pártbüntetést is, amely így szól: „Értesítem, hogy az MSZMP Csongrád megyei Végrehajtó Bizottsága 1984. március 30-án, szigorú megrovás, végső figyelmeztetés pártbüntetésben részesítette rágalmazás miatt. A VB a pártbüntetés kiszabásakor figyelembe vette 33 éves párttagsága alatt kifejtett tevékenységét, ezért méltányosságból tért el a rágalmazással arányban áló kizárás pártbüntetéstől.” Nem fellebbeztem, mert nem akartam meghalni. Orvosaim nem ajánlották, hogy az ezzel járó vitákban részt vegyek. A kezelőorvosom tanácsolta a pályamódosítást, mert szerinte, ha maradok, az végzetes következményekkel járhat. Gondolkoztam a javaslaton és megbarátkoztam a gondolattal, más foglalkozás után nézek. De annyira beteg lettem, hogy végül is erre már nem lett szükség. Eszembe jutott az is, kilépek a pártból. Harminchat éves újságírói munkásságom alatt sok sötét ügybe, korrupcióba botlottam. Győztem a munkát, de most kiábrándultam mindenből. Különösen bántott Bartha László embertelen magatartása. Nem rágalmaztam őt. Pedig korábban, amíg a makói pártbizottság osztályvezetője volt, megírhattam volna azt is, hogy az egyik makói ipari szövetkezet 3500 forintos fiktív állást juttatott neki, ezért a pénzért semmit sem dolgozott. Tudomásom szerint ezt az ügyet akkor ki is vizsgálták, majd elsimították. Újságíró ars poeticámat úgy fogalmaztam meg: ha ez a korrupció napfényre kerül, kimódolói eltűnnek a közéletből, akkor mi, tollforgatók már tettünk valamit. Nem felmentés — elévült Nem kértem a pártbüntetés eltörlését, ezért meglepett a következő értesítés: „Értesítem, hogy az MSZMP Csongrád megyei fegyelmi bizottság 1987. április 14-én törölte a rágalmazás miatt adott szigorú megrovás végső figyelmeztetéssel pártbüntetését.” Az örömbe üröm is vegyült, mert megmagyarázták, ez a rehabilitáció nem azt jelenti, hogy egy korábbi döntést felülvizsgáltak, módosítottak. Az idő múlása miatt elévült a büntetésem. Nem jártam utána, nem tudom, mi az igazság, de nem is érdekel az egész, nagyon megbántott ember lettem. Csépi József a történetet egy délelőtt mesélte el. Arcát többször kiverte a veríték, hamuszürke lett beszélgetésünk közben. Amikor rosszul érezte magát, gyógyszert vett be. Megsajnáltam a kollégát. Megsajnáltam, hogy a tollat már nem tudja felvenni. Ésmegkérdeztem tőle: — Ha ma tudna egy újabb téglaügyről, megírná? Csépi nem válaszolt azonnal. Tétován egy pontra nézett, töprengett magában. — Kiábrándultam, meghasonlottam, de az mégis örömömre szolgál, hogy változott a világ. Kár, hogy már nem írhatok, mert talán belepusztulnék a harccal járó izgalmakba. De egészségesen belemennék, folytatnám... Csépi József ha ma fogna hozzá, bizton több esélye lenne. Az ő glaszonosztya korai volt. Halász Miklós* (Részlet a szerző „Suttog a város” című hamarosan megjelenő riportkönyvéből). A Magyar Német megkérdezte: Hány lap vár engedélyre? Az utóbbi hónapok megélénkült politikai életében, amikor egymás után alakultak meg az alternatív szervezetek, egyre több szó esett és esik a nyilvánosság monopóliumának megszüntetéséről. A hírek szerint lapengedélyezési kérelmek tucatjai árasztották el a Minisztertanács Hivatalát. Vajon milyen eljárás alapján, milyen feltételek mellett és ki engedélyezi, hogy valamilyen szervezet lapot alakítson és jelentessen meg. Ezekre a kérdésekre kértünk választ Kocsis Páltól, a Minisztertanács Hivatala sajtóigazgatási főosztály helyettes vezetőjétől. — Hány kérelem siever önök előtt? — Az utóbbi hónapokban úgy 30-40 lapalapítási kérletet juttattak el hozzánk, de előfordul, hogy napi 2-3 beadvány is befut. Ha most fel akarnám sorolni, hogy 1990-ban hány lap megjelenését engedélyeztük, amikor végig kellene hallgatnia egy tizenegy oldalas listát. *— Milyen feltételek létét kívánják meg az engedély megadásához? — A jelenleg érvényben levő sajtótörvény rendelkezései az irányadók. Eszerint meg kell adni az engedélyt, ha az anyagi és technikai feltételek adottak, és a sajtótermék előállítójának tevékenysége nem ütközik az alkotmányba. — Kötelezi-e önöket az államigazgatási eljárásra vonatkozó törvény? — A benyújtott kérelmeket 30 napon belül el kell bírálnunk, de ezt nem lehet nagyon mereven értelmezni, hiszen előfordulhat, hogy szükségünk van a kérelmezővel való konzultációra, tisztáznunk kell az esetleges félreértéseket. — A Hítel című lap megjelenésének elhúzódása, majd utcára kerülése bizonyos politikai erőviszonyok megváltozásának eredménye. Vajon olyan alternatív szervezetek, mint a Szabad Demokraták Szövetsége, vagy a Fidesz kaphat-e lapengedélyt? — Mi nem kifogásoljuk, hogy lapot adjanak ki. Sőt nézetem szerint kívánatos, hogy az emberek megismerjék őket, ők pedig tegyék le a programjaikat. Mindehhez a fentebbi megkötöttségen kívül még annyi szükségeltetik, hogy a kérelmező szervezet bírjon jogi személyiséggel. Bár úgy gondolom, hogy ezen rendelkezés fölött már eljárt az idő. — Mindez felveti a nyomdaalapítás kérdését. — Ez nem hozzánk tartozik, a Belügyminisztérium tud ezzel kapcsolatban információval szolgálni. — Hallani olyan ellenérveket — és erre a mostani napilapok sorsa is példa —, hogy az úgynevezett papírkontingens eleve meghatározza az újságok, az engedélyezett lapok számát. Mi az igazság? — Valóban van a hivatalnak egy úgynevezett papírelosztási kényszere, éppen a napilapok megjelenésének biztosítása érdekében. — Nyújtottak-e be napilapalapítási kérelmet önökhöz? — Igen. A Reform Rt. Mai Nap címmel indít újságot. — Ők honnan kapnak papírt? — Saját maguk oldják meg. — Ezek szerint mód lenne arra is, hogy például a Magyar Nemzet példáju/száma emelkedjék, ha a kiadóvállalat valamilyen ügylettel papírt szerezne? — Igen, így van. — Mód lenne arra is, hogy például az egyik legjelentősebb és legszínvonalasabb úgynevezett szamizdat folyóirat, a Beszélő is engedélyt kapjon a megjelenésre? — Erre egyelőre csak azt tudom mondani, hogy mióta én itt vagyok a hivatalban, azóta ilyen irányú kérelmet nem juttattak el hozzánk. (boros) Magyar Nemzet Kitoloncolások? A szerencse és a szolidaritás mentett meg két erdélyi fiút Két, hazánkba menekült székely fiatalember sorsa foglalkoztatja a közvéleményt. Nagy István (1963) és Balázs Levente (1968) gyergyóalfalui román állampolgárok életét a szolidaritás és, ami esetükben legalább olyan hathatós volt, a szerencsés véletlenek sorozata mentette meg. A budapesti munkásszállásról nyolcan indultak útnak a nyugati határ felé, mert odaát — úgy hírlik — könnyebben megy a családegyesítés, és hazától, otthontól, rokonoktól, barátoktól, távol ez volt a lesőbb és ily módon elérhető vágyuk. Különösen Nagy Istvánt űzte, hajtotta az elképzelés, hisz hátrahagyott feleségét és hároméves kislányát csak a volt olasz miniszterelnök feleségének, Maria Fanfaninak a közbenjárása juttatott kórházba a börtönből. Elindultak tehát december 29-én nyolcan és visszatértek másnap hatan. Nagy Istvánt, aki előzőleg már kétszer kísérelte meg a határátlépést, a határőrség elfogta, és a vele sorsközösséget vállaló Balázs Leventével együtt átadta a belügyi hatóságoknak, akik közölték velük, hogy 1989. január 2-án kitoloncolják őket az országból és Nagylaknál átadják a román hatóságoknak. Hat másik társukat figyelmeztetés után elengedték. Volt tehát, aki meghozza a hírt Balázs Levente testvérének, Imrének. És talán ez volt az első apró fogódzó, ahol a szerencse beavatkozott az események menetébe. Imre és egyik társa megkereste és meg is találta azt az ügyvédet, akiről tudták, hogy foglalkozik a menekültek ügyes-bajos dolgaival. Kérvényt fogalmaztak meg a Győr-Sopron Megyei Rendőr-főkapitányság illetékesének címezve, hogy tekintsenek el a kiutasítástól, s az irattal a testvér és a jó barát elutazott Győrbe. Ott azonban csak az ügyeletest találták, aki átvette a kérvényt azzal, hogy majd hétfőn referál a felettesének róla. A kocsi elindult... Ám eközben Budapesten az ügyvéd sem volt tétlen. Nemcsak a kollégáit riasztotta, hanem a rádiót is, és minden olyan ismerősét, akitől segítséget remélhetett. A rádió munkatársai hiába próbálkoztak azzal, hogy Interjút készítsenek a kizsuppolásra várókkal, a KEOK-nál azt válaszolták nekik, erre nincs mód, mert a kocsi elindult Győrből és nem tudják megállítani. A fiúk tehát elindultak bizonytalan végzetük felé és ezt a hivatalos úton gördülő végzetet akarta megállítani az emberi szolidaritás. Telefon a szegedi körzeti stúdiónak, és a rádiós és tévés stáb elindult a magyar—román határ felé. Kollégája kisegítésére akcióba lépett dr. Ruttner György ügyvéd is, aki Gál Zoltán belügyminiszter-helyettest és dr. Nagy Lászlót, az Erdélyi Szövetség al.elnöke, aki Szűrös Mátyást és Kótai Gézát értesítette az eseményekről. A segíteni szándékozók mindenhonnan ígéretet kaptak az ügy kedvező elintézésére, ám eközben az autó — miként a rádiósok közölték — feltartóztatás nélkül haladt a határállomás felé. Amikor az újabb értesítés szerint a rendőrségi kocsi nem állt meg Budapesten, hanem a városon áthaladva rátértek az M5-ös autópályára, a fiatalok ügyvédje Demján Sándorhoz fordult. A Hitelbank elnöke nem ígért semmit, csupán azt, hogy megtesz mindent, amit tud. Németh Miklós miniszterelnökkel beszélt. Az ügyvéd, aki közben kérelmet fogalmazott meg védencei nevében a belügyminiszternek, délután kapta meg az értesítést, hogy érdemi intézkedés történt. , Mindezzel párhuzamosan az alternatív szervezetek sem maradtak tétlenek. Mécs Imre, a Szabad Demokraták Szövetsége és Kőszeg Ferenc, a Független Jogvédő Szolgálat nevében a következő telexet küldte Grósz Károlynak, az MSZMP főtitkárának és Pozsgay Imre államminiszternek: „Most jutott tudomásunkra, hogy három nappal ezelőtt a határőrség elfogott két székely fiatalembert, Nagy István és Balázs Levente gyergyóalfalui román állampolgárokat, mivel családegyesítés okából Svédországba akartak szökni. A fiatalembereket, akik ez év májusa óta hazánkban élnek a Belügyminisztérium illetékes szervei a mai napon ki akarják toloncolni Nagylakon, már el is indultak Győrből. Az eljárás nemcsak embertelen és gyalázatos, hanem törvénytelen is. Magyarország aláírta a bécsi konvenciót, amely szerint jogorvoslati fórumokat kell biztosítani kitoloncolás esetén. Követeljük a kitoloncolás haladéktalan leállítását, a közvélemény tájékoztatását. Kérjük intézkedését, hogy senkit se adjanak ki vagy vissza Romániának, ahol embertelen sors, kínzás vagy halál vár a visszaadott szerencsétlen emberekre." Svéd tudós garanciája A telex másolatát a svéd nagykövetségen kaptam kézhez Jibik Györgytől, aki a nagykövet és a Wallenberg Bizottság tagjainak találkozójára érkezett. S minthogy a hányatott sorsú fiatalok Svédországot nevezték meg úti céljuknak, a magyar származású svéd tudós vállalta értük a befogadásukhoz szükséges garanciát. Az ügy ennyivel azonban koránt sincs elintézve. Amint az ügyvédtől értesültem, Nagy István és Balázs Levente jelenleg a Tolnai Lajos utcában van őrizetben, igaz, azzal az ígérettel, hogy 24 órán belül nála, vagyis a jogi képviselőjüknél lesznek. Arra a kérdésre, hogy miért tartóztatták le őket, amikor nincsen ellenük eljárás, azt a választ kapta, hogy a fiatalok érdekében történt, nehogy ismét megkíséreljék a szökést. Alig hiszem, hogy ezt megtennék. Különösen azután, hogy a rendőrségi autó végül is Nagylaknál állt meg, ott érte utól a parancs, hogy a menekülteket nem kell átadni a román hatóságoknak. Az eset figyelmeztet Ez az eset — úgy tetszik — szerencsésen végződött. Ám mindent nem lehet Fortuna kegyeire bízni. Sőt ez az eset figyelmeztetés, hogy az erdélyi menekültek hasonló ügyeit intézményesen a bécsi konvenció szellemében kell kezelni. Hogy ne legyenek ártatlan áldozatok. Mert az 1400 eddig visszatoloncolt menekült között bizonyára voltak vétlenek. S a bírósági eljárás ki tudja szűrni a menekülők közül a nem odavalókat, akik ellen védekezni minden államnak joga van. Ám, ha jogállamot akarunk teremteni és abban akarunk emberhez méltó módon élni, nem tehetünk ki egyetlen menekültet sem a lelket gyötrő félelemnek. Az alternatív szerveztektől tudom, hogy megtalálásuk esetén a kitoloncolás várna Fülöp József (1960), Fülöp István (1962), és Mécsa László (1961) szatmárnémeti fiatalemberekre, akiknek karácsony éjfélig kellett volna elhagyniuk az országot. És ugyancsak ez lenne a sorsa Nicu Nice és Florin Somnarc román állampolgároknak, akik a Menekültügyi Bizottsághoz fordultak segítségért. Reméljük, hogy most már a nyilvánosság és a közvélemény rokonszenve is védi őket. Nevüket leadták a KEOK-nál, ahol ígéretet tettek ügyük kedvező elbírálására. Reménykedjünk. Sárvári Márta Vida Győző kiállítása január 15-ig tekinhető meg a Vigadó Galériában Az egyesülési jogról szóló törvénytervezet módosítani kívánja a büntető törvénykönyv egyesülési joggal való visszaélést meghatározó 212. §-át. Az egészen biztos, hogy ezt a bűncselekményt felül kell vizsgálni, kérdés, hogyan. Az új 212. § szerint 2 évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntethető az, aki olyan társadalmi szervezet vezetésében vesz részt, amelynek nyilvántartásba vételét megtagadták vagy amelyet feloszlattak. A tervezet 4. §-ának (1) bekezdése szerint: „A társadalmi szervezet nyilvántartásbavétele nem tagadható meg, ha alapítói az e törvényben előírt feltételeknek eleget tettek.” E feltételek részben tartalmi, részben formai feltételek. A tartalmi feltételeket a 2. § (2) bekezdése határozza meg. Annak általános deklarálása után, hogy társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amit törvény nem tilt, felsorolja a tilalmakat. Nevezetesen: „Az egyesülési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncselekmény elkövetésére való felhívást, nem sértheti a közerkölcsöt, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. Társadalmi szervezet elsődlegesen gazdálkodó tevékenység végzése céljából nem alakítható”. A formai feltételeket a 3. § (3) bekezdése határozza meg. Ezek: 1. legyen legalább tíz alapító tag, 2. legyen egy szervezeti és működési szabályzat, 3. válasszák meg a társadalmi szervezet ügyintéző és képviseleti szerveit. Ha a bíróság megállapítja, hogy a formai feltételek hiányoznak, illetve a szervezetet olyan tevékenység folytatása céljából kívánják megalapítani, amit a törvény tilt, a nyilvántartásba vételt megtagadja. A nyilvántartásba vétel megtagadásának jogkövetkezménye az, hogy a szervezet nem válik jogi személlyé. Ha a megtagadás a formai feltételek hiánya miatt történt, a szervezet tevékenysége még nem válik elítélendővé. A formai feltételek hiánya csak azzal a következménnyel járhat, hogy a több személyből összeverbuválódott társaság megmarad egy olyan baráti vagy egyéb közösségnek, ami volt, és nem nyeri el a törvényben meghatározott társadalmi szervezet rangját, valamint a nyilvántartásba vétellel járó jogi személyiséget. Abból a tevékenységből ugyanis, ami a nyilvántartásba vétel kérése vagy megtagadása nélkül nem bűncselekmény, nem lehet bűncselekményt, de még szabálysértést sem kreálni pusztán azon az alapon, hogy a kívánt szervezeti forma elérése nélkül ugyan, de működnek. A tartalmi megtagadási okok esetén, ha a nyilvántartásba vételt azért tagadják meg, mert a szervezet elsődlegesen gazdasági tevékenységet kíván folytatni, a helyzet ugyanaz, mint a formai megtagadási okok esetén. A többi esetben némileg más a helyzet. Más annyiban, amenynyiben a megtagadás ellenére folytatott tevékenység — már önmagában — legalábbis erkölcsi rosszallást érdemel, de az is lehet, hogy bűncselekmény. További különbség azonban nincs. Ha valaki elkövet egy a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekményt akkor azért meg kell büntetni. De ne minősüljön bűncselekménynek egy önmagában büntetlen cselekmény csak azért, mert többen csinálják. A tervezet szerint a bíróság feloszlatja a társadalmi szervezetet, ha az a 2. § (2) bekezdésében felsorolt tevékenységet folytat. A feloszlatás — a dolog természetéből adódóan — megfosztja jogi személyiségétől a társulást. Vagyis a jogi személyiséggel rendelkező társadalmi szervezetből egyszerű állampolgári közösség lesz. Nem hiszem, hogy egy ilyen állampolgári közösség vezetőit büntetni kellene pusztán azért, mert olyat tesznek, amit szervezett keretek hiányában minden jogkövetkezmény nélkül tehetnének. Önmagában az egyesülési joggal való visszaélés büntetendővé nyilvánítása egy olyan koncepció keretei közé illeszkedik be, amely szerint az egyesülés nem az állampolgár joga, hanem a paternalista állam adománya, s ennek az „adomány” jellegnek a következménye az, hogy az állam megfenyíti az adományt szerinte rosszul felhasználó polgárát. Ezzel a felfogással azonban a legújabb tervezet szakított, nem indokolt ezért az említett tényállás megtartása. Kónyáné dr. Kutrucz Katalin ELTE ÁJK büntetőjogi tanszék Vissza lehet-e élni az egyesülési joggal?