Magyar Nemzet, 1990. május (53. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-17 / 114. szám
β A HÉT FILMJE Hát... ez valahogy nem Eddie Murphy életművének legmaradandóbb darabja. Állítólag ő sem vélekedik e filmjéről másképp, olyannyira nem, hogy azóta is óvatosan kerüli Az Aranyfiúhoz hasonlatos, filmtrükk csodákkal telezsúfolt gyermekmeséket. Alighanem érzi: az ilyesmi Steven Spielbergnek áll igazán jól, no és persze George Lucasnak, akik már jókora legendáriumot teremtettek a valószínűtlen és természetfeletti (vagy mögötti) lények viselt dolgairól. Murphy azonban más alkat, neki valahogy a nagyváros, a flaszter az igazi világa, s amint a hétköznapi jópofa keménylegény szerepből valami ok miatt kiesik, egyszerűen megszűnik — vagy legalábbis elhalványul — személyiségének vonzereje. Itt, Az Aranyfiúban jól nyomon követheti a néző, hol és hogyan esik ki szerepéből Eddie Murphy azokban a jelenetekben, amelyekben a velünk mindenáron elhitetni kívánt tibeti mitológia rejtelmeibe bocsátkozik a történet. A mese ugyan meglehetősen együgyű — természetesen, mint minden más, a Jó és a Gonosz küzdelméről, majd a Jó győzelméről szól —, ám a forgatókönyvet író Dennis Feldman alaposan nyakonönti a primitív történetet az egykori divatban volt — s tár, ismét divatba jövő — távol-keleti rejtelmekkel. Van itt ezer nemzedékenként egyszer megszülető s az abszolút jót jelképező csodálatos gyermek, vannak undorítóan kinéző, emberi testet öltött csodálatos gonosz sátánok, van halottat is feltámasztó szeretet, varázserejűtér és rejtelmes tibeti lámakolostor az Indiana Jones és a Végzet Temploméból elorozott, veszedelmekkel teli elvarázsolt folyosóval. Ezen eszközök és ezen helyszínek között csetlik-botlik a persze már megint nyomozó Murphy (alias Chandler Jarrell) és egy gyönyörű, titokzatos nő — Charlotte Lewis — segítségével próbál meg a gonosz nyomára bukkanni. " Szemkápráztatóak a filmes bravúrok, és természetesen egzotikus a tibeti — avagy: áltibeti — környezet, látványosak a verekedések és mesébe illően elvarázsoltak a mindenféle ájtatos mesterkedések — ám az egész mégiscsak egy kissé vérszegény. Épp az a humor hiányzik belőle, amely a korábbi és a későbbi Murphyfilmek savát-borsát adja, az a jellegzetes, nyugati parti, nagyvárosi humor. Úgy tetszik, amint Murphy kiteszi a lábát Los Angelesből és környékéről, illedelmesebbé és sótlanabbá válik. Előbbi természetesen nem baj, az utóbbi azonba, tőle legalábbis meglepő. Ám még mielőtt bármely kedves néző elkeseredne. Az Aranyfiú jó öt évvel ezelőtt, a két, Beverly Hills-i zsaru között készült. S szerencsére azóta voltak Murphynek ennél jobb munkái is: az Amerikába jöttem vagy a Harlemi éjszakák. Tehát — legalábbis Eddie Murphy-ügyben —: nincs veszve semmi! (vértessy) Az Aranyfiú Sütő András levele Alapítvány az erdélyi fiatalokért (MTI) ötven erdélyi fiatal kezdheti meg tanulmányait szeptembertől a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. Megélhetésük és tanulásuk támogatására — elsősorban ösztöndíj formájában — Juhász Gyula nevét viselő alapítványt hozott létre a főiskola, melynek alapító okiratát ünnepélyes keretek között kedden írták alá az intézményben. Az eddig felajánlott összeg meghaladja az egymillió forintot.Az alapítvány elnöki tisztét Sütő András elvállalta, de miután gyógykezelése még tart, nem vehetett részt az ünnepségen. Bostonból küldött levelében meleg szavakkal köszönte a meghívást: „lélekben és bizakodásban veletek vagyok tehát, testileg-lelkileg porba taszítottan is, s a halál szakadékéból megtörtén, reménységgel éli át képzeletem az ünnepi percet, amidőn egy nemes szándék határozattá válik az erdélyi fiatalok tanulmányi megsegítésének dolgában. Olyan időben, amikor a romániai magyarság hetvenesztendős egyenjogúsági küzdelmén túlmenőleg, a puszta létért is véres önvédelmi küzdésre kényszerül, különös figyelem és tisztelet illet meg minden kezdeményt, amely a nemzeti kisebbség szellemi jövendőjét is védeni igyekszik. Ilyen kezdemény most a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola alapítványa, amelynek létrehozóit tisztelettel, s erdélyi magyar íróként hálásan köszöntöm ” — írta. Sütő András élőszóval is kifejtette gondolatait az anyanyelvi képzés fontosságáról, ugyanis Jurányi Anna, a Magyar Televízió munkatársa felhívta telefonon, a kazettán rögzített beszélgetésüket meghallgathatták az ünnepség résztvevői. Az erdélyi magyar író legfontosabb útravalóként így üzent a leendő hallgatóknak: ne felejtsék, azért kerülnek a szegedi főiskolára, hogy a megszerzett tudással visszatérjenek Erdélybe, az övéik közé, akik visszavárják őket. Bűn, felelősség, bűnbocsánat a társadalomban Ezzel a címmel tart a Keresztény Értelmiségi Műhely konferenciát Pécsett, a Művészetek Házában május 18—19-én. A téma szinte az ősbűntől napjainkig felöleli a bűn és a megbocsátás kérdését a teológiában és a társadalomban egyaránt. Várhatóan izgalmas előadások, korreferátumok és viták hangzanak el. Ezért is kerestem fel egy rövid beszélgetésre Jeleníts István piarista tartományfőnök urat. — Kérem, először is határozza meg a bűn fogalmát. — Szívesen fogalmaznék úgy, hogy a bűn embertelenség. Ezért hozzátartozik az áldozat is, akinek árt vagy fájdalmat okoz a bűn elkövetője. Természetesen a bűnös saját magának is árt, de ez az első pillantásra még nem nyilvánvaló. A bűnt pedig lehet megtorolni, „elsumákolni” és megbocsátani. A három közül a legcsodálatosabb a megbocsátás, és a legkockázatosabb az „elsumákolás”, főleg, amikor egy hazug ideológiával erénnyé nyilvánítjuk a bűnt, vagy ha elfordítjuk a fejünket, mintha nem vettük volna észre. A megtorlás iszonyú kockázatokkal jár,mert nem vagyunk hozzá elég igazságosak, nem biztos, hogy megfelelő nézőpontból ítélünk, s lehetséges, hogy újabb bűnök keletkeznek, ahelyett, hogy az egyensúly helyreállna. — A megbocsátás teljes értékű megoldás, tovább vezet annál a pontnál, amely a bűn elkövetése előtt volt. Nagyobb erőket mozgat, mint maga a bűn. Nem reparálgatja az elrontott kapcsolatot, hanem fenségesen megjavítja. Egy bravúr, amire képes az ember. A Bibliában pedig számtalan helyen azt olvassuk, hogy az Isten is erre, az ilyen megbocsátásra kész. Jézus Krisztus a megtestesült Istenember: „Az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” Nem eltussolja! Elveszi! Ez a legcsodálatosabb! — Az Isten az áldozatok közé lép, és vállalja, hogy életét adja, hogy a megbocsátás így hiteles legyen. Ember és ember viszonylatában ugyanis kézzel fogható a bűn. Ha valakit például elgázol a felelőtlen gépkocsivezető, az mondjuk belesántul sérülésébe. A fenséges Istenről úgy gondoljuk, hogy „nem árt" neki a bűnünk. Szentségét sérti, de bele nem sántul — gondolnánk —, de hiszen földreszállt az Isten, s áldozattá lett. Megostorozták, tövissel koronázták,keresztre feszítették. — így áldozatként szólt a bűn és megbocsátás kérdésében? — Igen. Példát adott a megbocsátásra, a bűnösöknek pedig hitet a megbocsátó erőben és kegyelemben. Értelemszerű, hogy az elnézés és a megtorlás újabb bűn elkövetésére biztat de az igazi megbocsátás felülemelkedni segít. Persze ez így elmondva, egyszerűnek hangzik. A gyakorlat jóval nehezebb. Meg kell próbálnunk megbocsátani de a tökéletes megbocsátás kegyelem, melyelébe mehet a bűnbánatnak. Megbocsátás címén azonban nem lehet értékeket tagadni és nem válhat soha a bűn jóváhagyásává, s a bűnnel szerzett értékeket, pozíciókat nem igazolhatja. Számon sem kérhető, nem lehet cinikusan a keresztény megbocsátásra apellálni. A történelemben ilyen folyamatokba sokszor és sokan belefajdultak már. — A kérdésben úgy érzem, a közvélemény szélsőségei: „lámpavas" vagy „megbocsátás". Beszélgetésünk azonban arra hívta fel a figyelmemet, hogy mennyire nem könnyű a helyes megbocsátás ... Isteni kegyelem is kell ehhez... .— Zárjuk talán a beszélgetést bibliai képpel: Egy házasságtörésen ért asszonyt vittek Jézus elé, akit Mózes törvénye szerint bűnéért meg kell kövezni. Jézus a azt mondotta: „Az vesse az első követ, aki bűntelen!" A vádlók ennek hallatára eloldalogtak, egyikük a másik után. Talán megteszik ezt a bűnösök most is. Dobos Marianne Magyar Nemzet Könyvheti nyitány a Szépirodalminál Lehet, hogy visszatér az egykori könyvnapok ihletettsége? Lehet, hogy ismét ünneppé lesz a könyvhét. A június elejére időzítettkötetek listájabiztató, s biztató volt szerdán a Szépirodalmi Könyvkiadó sajtótájékoztatója is a Fészek Klubban. A Szépirodalmi — amely ebben az esztendőben 21+1 kiadvánnyal képviselteti magát a hivatalos könyvheti listán — a kiadók közül elsőként tartotta meg tájékoztatóval egybekötött könyvpremierjét. Hogy a hagyományos sajtótájékoztató ezúttal élvezetes, örömteli könyvünneppé válhatott, ez köszönhető elsősorban a rendezvényt levezető vérbeli irodalomtanárnak, Kenyeres Zoltánnak, aki szerzőkből és az új művekből egyaránt felkészült, pontos, lényegre törő ismertetései pedig kedvet csináltak az olvasáshoz. A könyvbemutatórameghívott szerzők,így az első könyves Bálint Péter, valamint Fodor András, Jókai Anna, Kiss Dénes, Kőbányai János és Mészöly Miklós stílusuknak, vérmérsékletüknek megfelelően, ugyancsak érdeklődést keltettek megt megjelenő műveik iránt. Ezen az ünnepi rendezvényen adta át a kiadó megbízott igazgatója, Z. Szálár Sándor — ezúttal Bodnár György irodalomtörténésznek — az Illés Endre-díjat, az indoklás szerint az Illés Endre-i életmű gondozásáért, elemzéséért. A Szépirodalmi Kiadó könyvheti újdonságai között nyolc klasszikus mű szerepel, így a többi között Illés Endre Halandók és halhatatlanok című gyűjteményes kötete, és Kosztolányi Dezső Nyelv és lélek című cikkgyűjteménye. (Ezzel a címmel Kosztolányi-írások a hetvenes évek elején láttak utoljára napvilágot, a mostani kötetben ötven újabb írást fedezett fel a szerkesztő, Réz Pál.) Folytatódik Illyés Gyula naplójegyzeteinek közreadása, s mint Kenyeres Zoltán megjegyezte, hogy mennyire teljes a napló, vagy sem, azt nem tudni, ezt majd évtizedek múltán szorgos filológusok kinyomozzák, ám a mai olvasók minden bizonnyal nagy kíváncsisággal olvashatják az 1973—74-es bejegyzéseket. Szentkúthy Miklós 1945-ben félretett, s azóta publikálatlan regénye, a Cicero vándorévei című regénye, mintegy bevezetés lehet az író nehezebb műveibe. Tamási Áron Szülőföldem című írása 1938-ban jelent meg először (és azóta is utoljára), a magyar művelődéstörténet nagy adósságtörlesztése ismételt közzététele. A kortárs irodalmat két vers- és hat szépprózakötet fémjelezi. Eörsi István Nem vagyok kikerics, Kiss Dénes pedig És zeng a lélek címmel adta közre — a költők egész életében írott „egyetlen versének” — újabb és újabb darabjait. A szépprózai írások között Lázár Ervinnek kilenc hangjátéka (a kötet címe: A Franko Cirkusz), Szőcs Gézának a Históriák a küszöb alól című drámakötete, s Mészöly Miklósnak a Wimbledoni Jácint című novellásgyűjteménye keltheti fel az érdeklődést. (Mészölynek ezek az „új" novellái saját kézirattemetőjéből támadtak fel. A szerző által egykor félretett próbálkozások ezek, mostanra is csupán töredékké csiszolódtak, legalábbis a szerző értelmezése szerint.) A kiadó elsőkönyves szerzőt is avat a könyvhéten, Bálint Péter személyében, akinek örvény és Fúga című nagyregénye valóságos mesefolyam. A Magyar Orpheus címmel megszületett egy furcsa izgalmas monográfia, Weöres Sándor emlékezete alcímmel, . Domokos Mátyás állíttott össze egy testes gyűjteményt, kortársak személyes emlékezéseiből, magánlevelekből, esszékből. S végül a „plusz egy”, a Tevan Könyvkiadóval összefogva jelentette meg a Szépirodalmi Kőbányai János Magyar siratófal című esszékötetét, amely a szerző meggyőződése szerint két egymással rokonítható témakört — a magyar zsidóság létező kultúráját,és az „ifjúsági zene” identitáskereső próbálkozásait — járja körül. (Lányi) Elkészülhet-e a Székely fonó? Jó néhány évvel ezelőtt a Zenés TV Színház a müncheni Unitéd-céggel, amely Európa egyik magánvállalataként általában a televíziós társaságok számára filmeket készít, Solti György vezényletével, Szineth Miklós rendezésében megfilmesítette A kékszakállú herceg vára című Bartók-operát. Néhány hete a Magyar Televízió nevében Bánki László, a Zenés Színház vezetője levelet írt a Magyar Zeneművészek Szövetsége elnökségéhez. Ebben javasolta: 1992 márciusában, Kodály Zoltán halálának 25., születésének 110. évfordulóján közösen nemzetközi Kodály-fesztivált rendezzenek. Ezen a Magyar Televízió a Székely fonóval kívánna részt venni, amelyet még nem rögzítettek filmre, és régi nagy adósság törlesztése lenne. Csaknem két éve folyik az előkészítő munka. Ennek része Kodály Zoltánné tudtával, és bevonásával az a hosszú tárgyalássorozat az Universal Zeneműkiadó bécsi kirendeltségével, ahol a Kodály-jogok vannak. Kérték a céget, hogy a Székely fonó megvalósításáért a Magyar Televízió által kifizethető méltányos összeget állapítsa meg. Kodályné ehhez minden segítséget megígért, tekintve, hogy a mű joga az elkészítésért, valamint terjesztéséért az egész világon az Universal tarifája szerint megközelítené az egymillió schillinget. Ennyi deviza pedig — ezt talán mondani sem kell — nem áll Televíziónk rendelkezésére. Ezért mérsékelte jelentős mértékben a jogdíjat a bécsi cég. Tavaly novemberben dr. Johann Juranek, az Universal igazgatója fogadta a Magyar Televízió és a Szerzői Jogvédő Hivatal küldöttségét, és a tárgyalásokon, amelyek januárban Budapesten folytatódtak, megállapodtak: az Universal koprodukciós partnerként részt vesz a filmben díjmentesen, ám a forgalmazásból bizonyos százalékot kap. E szerződés aláírásához természetesen Kodályné végleges jóváhagyására volt szükség. A közben eltelt időben Bánki László különböző nemzetközi találkozókon hat-hét nagyon rangos televíziós társasággal megállapodott a neves magyar művészekkel készülő mű megvételéről, vásárlási szándékukat többen is levélben közölték a Magyar Televízióval. E cégek képviselői ezután elkérték a Székely fonó lemezét, mert e művet nem ismerték, szemben a Háryval. Kodálynak ez az alkotása a reveláció erejével hatott például a japán NHK, az angol BBC, a német ZDF televíziós társaságok zenei szakértőire. Mindez még inkább igazolta a szándékot, hogy a Székely fonót meg kell filmesíteni. Levélváltás kezdődött Solti Györggyel, aki az idén február 13-án kelt levelében nagy örömmel nyugtázta, hogy elvezényelheti Budapesten a művet. Egyben közölte: szívesen találkozik Bánki Lászlóval, Londonban, ahol tárgyalhatnak az előkészületekről az általa dirigált, Marton Éva főszereplésével előadott Elektra premierje után. Néhány nappal elutazása előtt Bánkival közölte Ruttner Sándor dramaturg — aki a legtöbbször tárgyal Kodálynéval —, hogy a művésznő teljesen váratlanul és akkor még a televízió számára minden indok nélkül nem engedélyezi a Székely fonó megfilmesítését. Ennek ismeretében utazott a Zenés Színház vezetője Londonba, és közölte Soltival a változott helyzetet, amelyet a neves dirigens megdöbbenten vett tudomásul. Érthetetlenül és némiképpen zavartan állt Solti az engedély megvonásának ténye előtt. Ezek után az audiatur et altera pars elve alapján föl kívántam keresni Kodály Zoltánnét, hogy az előzmények itt olvasható ismertetése után megkérdezzem véleményét az ügyről. Egy héttel korábban beszéltük meg a találkozót egy pénteki nap délelőttjén tíz órára a Kodály Múzeumnak készült. Kodály köröndön levő házba. A művésznő figyelmeztetett: pontos legyek, mert 11 órakor már órája van a Zeneművészeti Főiskolán. Szokásomhoz híven, természetesen már öt perccel előbb ott voltam a házban, ahol munkatársai azzal fogadtak: Kodályné Péczeli Sára művésznő Amerikába utazott. Ezt követően az alábbi levelet vitte a kézbesítő a címzetthez: Kedves Művésznő, előzetes telefonbeszélgetésünkhöz híven március 19-én, pénteken délelőtt 10 óraikor ott voltam a Kodály köröndön, ahol munkatársai azt mondták: elutazott Amerikába. Kár volna tagadnom, hogy zavarba hozott a hír, mert telefonom mind a szerkesztőségben, mind lakásomon — hál’ isten, el ne kiabáljam — kifogástalanul működik. Miután újabb találkozónkhoz kevés reményt fűzök, nagy elfoglaltságáta való tekintettel erről fájó szívvel le kell mondanom. Ezért arra kérem, szíveskedjék néhány sorban összefoglalni véleményét a cikkben olvasható körülményekről, hogy azok, megítélése szerint, megfelelnek-e a valóságnak. Szívből sajnálnám, ha a beszámoló az ön véleménye nélkül látna lapunkban napvilágot. Őszintetisztelettel híve. (Gábor István) Választ még nem kaptam. Budapest pletykás város. Találgat erről, arról, vajh', mi lehet az oka az engedély megtagadásának? ((. ..) Csütörtök, 1990. május 17. Németh G. Béla: Magyar verseskötet Andorrából Mindig különös rokonszenvet keltettek bennem azok a lírikusok, akik keveset írtak, ha még oly hosszú élettel áldotta vagy verte is meg őket a sors. Lehet, persze, ez a kritikus, az irodalomtörténész kényelemszeretete is. Micsoda tömegű verset kell átolvasnia (és átszenvednie) például — hogy ne harmadrangúakat említsünk — Vajda Jánosnál vagy Tompa Mihályinál, hogy végre egy-egy valódira, az esztétikai emlékezetben megtapadóra találjon. Vonzalmamat hitelesítő örömmel olvastam, hogy századunk egyik nagy költője, Gottfried Benn, csak mintegy százötven lapnyi versét szerette volna az utódok által újra kiadva tudni. Holott teljes verses életműve is alig tesz ki többet három—négyszáz lapnál. A mi irodalmunkban, a mi költészetünkben mintha ragadós betegség volna a folyvást nedvedző versömleny. A lírikus Arany szűkszavúságát (s véle, s persze, tőle aligha függetlenül, kimunkáltságát) igazán jóleső látni, tapasztalni. Non multa sed multum, mondták a bölcs rómaiak, ami magyarul annyit tesz: inkább keveset, de azt aztán jót. Ezért is kedvvel és érdeklődéssel nyitottam ki azt a mindössze százhatvan lapos szépszedésű kötetet, amelyet a világ legkisebb respublikájából, Andorrából hozott a posta. Az első versek a negyvenes évek második feléből datálva, az utolsók napjainkból. Szerzőjük, Csokits János, a londoni rádió magyar adásainak egyik fő munkatársa volt, míg a Pireneusok rejtő hegyei közé nem ementált. A gyűjtemény nem okozott csalódást, hanem minden darabja aere perennius is. De jó néhányra szívesen gondolunk, s egy párra, mint minden jól mondott, igaz szóra, mindig emlékezünk. Milyen is hát a világ annak a távoli remeteségnek tiszta levegőegéből? S látni-e s hogyan, magasságából s messziségéből ezt a más égövű dombos-sík hazát? A kötet elején két mottó áll. Mottót írni kényes, kockázatos dolog. A látókör szűkösségéről éppúgy árulkodhat, mint az ízlés iskolázatlanságáról is, de tanúskodhat választókészségről-készültségről is, meg valódi önismeretről is kemény,kegyetlen, kíméletlen ezúttal mind a kettő. Az első Tacitusról való: „Amiképpen a régiek azt látták, meddig lehet elmenni a szabadságban, úgy mi, meddig a szolgaságban.” A másik Montaigne-től véve: „A halálra készülni annyi, mint a szabadságra készülni. Aki megtanult meghalni, leszokott a szolgaságról." Illő is mind a kettő a kötethez, ezek magasságára figyel, ezek vonzzák magatartását. Kemény, kegyetlen, kíméletlen önmagával szemben is, a világgal szemben is. Meg kétkedő, a sorstól kényszerítetten is, a gondolattól kötelezetten is. Alapjában keserű kötet, keserű költészet ez. Az emigráció keserűsége ez? Attól sem elválasztható, kétségtelen. De inkább a magában szemlélőddé, az élesítő s egyszersmind elzáró távlatból nézőé. Akit nem gátolnak a közeli dolgok, de akit nem is vigasztalnak környezeti közelségek, csalóka mindennapiságok. Ha szerelemről szól is, ha természetbe feledkezik is, ha játékosan beszél is, többnyire akkor is állaunk versén a kikerülhetetlen kétkedés kínja. Mint például a középkori Carminákra elegánsan, finoman rájátszó „Animula .. " Címűben: Lélek, lélek, messze megy? Csöndes órád lesz-e még? Csillan-e még női ajkon szilvaízű őszi alkony? Lélek álma el ne hagyj, létem pilleszárnya vagy! Gyermekóhaj férfiszájon nyári szellő téli tájon. Lélek, lélek, el ne hagyj, fagyos űrben meg ne fagyj! Csillagokkal pirkadó tél, hány halottnak tündököltél? Még keserűbb, ha az immár történelemmé tett évtizedek politikájának, közéletének eseményeiről, szereplőiről szól, amiket s akiket meglepően éles fényben s erős árnyéklattal lát. Így az emberi jogokról szónokló, de nem segítő, vagy éppen oda sem figyelő Nyugat épp úgy megkapja a maró epével írott verseket, mint a hazai „mi lett volna, ha"féle nemzetiszínű történeti ábrándozás is a maga csúfolkodását vagy a nagy sajkódi gondolkodó ama zseniális, 961-es moszkvai prófétálása is, miszerint a szovjet lesz a harmadik világ népeinek igazi szabadítója, segítője és példaképes kultúrája lép az elöregedett, enervált, kiüresedett nyugati műveltség helyébe. Íme az elsőre egy klapanzoiázó versszak: · Pázmány Péter Budaváron Zrínyi Miklóst koronázza, Ferdinándra ráüzennek: esküdjön a Zerin-házra. S most a másodikra hal sor: Roosevelt úszott. Stálin kicsalta fél Európát: ez volt rajta. Friss levegőt mért ne szína? Truman sétált: elveszett Kína. Eisenhower sokat golfozott, most a Holdon is vannak kolhozok. A legjobbat, a legsajátabbat azonban akkor nyújtja, ha a maga életén, eszmélkedésén át latolja az emberi lét, a világ értelmes értelmetlenségét, szép romlandóságát, múlékony, keserédes gyönyörét. Hanghordozása, modora, alkotásmódja az itthoniak közül ilyenkor Pilinszkyéhez áll közel, akinek verseit igen pontos nyersfordításban ő készítette, segítette angol költői toll alá. Cáfolja az ő verse is azt az immár berögzött hazai poétikai badarságot, amit még egy nagy pályatárs is leírt dicséretként Pilinszkyről: „eszköztelenül” alkot. Holott, akárcsak a kései Kosztolányi vagy a kései József Attiila, hihetetlen nyelvi érzékkel és tudatossággal nagyon is válogatottan a nyelvi lényegből, a nyelvi optimumból épít. S cáfolja azt is ez a rokonság, mintha Pilinszky egyfolytában a kész hit, s nem a küzdelem, a küzdelmes hit költészetét írná. A semmi határán a lét homályból szívja ihletét s az ellen lázad hangtalanul, amit a halottaktól tanul —: egy versszaknyi példa a rokonhangra. S Pilinszky mellett talán az egyre följebb ívelő Lator Lászlóval s az egyre teljesebbé váló Rába G.völggyel mutat hasonlóságot. Az egyiknek roppantul telített s mégis fény-árnyék játék finomságú belső állapotrögzítéseivel a másiknaktárgyias pontosságú, kemény szemléletrajzolataial. Likacsos rögök, és bazalt, sebhelyes, gyűrött sivatag, akit a csönd így megaszalt: érzed az élő szavakat? Legvégül néhány szó marad: fekete, fehér, só és homok. Fekete só és fehér homok. Sakktábla. Kősivatag — példa az első egyikhez, példa a második másikhoz. Ez a kötet, ez a költő, mindenesetre, ne maradjon ki sem mai költészetünk számvetéséből, sem mai líránk antológiájából. NAPLÓ A Pelikán jegyében címmel kiállítás nyílik meg dr. Batthyány- Strattman Lászlóról május 25-án este hét órakor a güssingi kolostorban. Az október negyedikéig, naponta tíz és tizenhat óra között megtekinthető tárlatot a güssingi plébánián történő bejelentkezés után lehet megtekinteni. ♦ A száz esztendeje született Franz Werfel író tiszteletére nemzetközi konferenciát tartottak a napokban Bécsben. Az egyik fontos előadó az Angliában és Bécsben egyaránt professzorként működő Martin Essin volt. Aki különben — mint kiderült — félig magyar, és jól beszéli a nyelvünket. A ma is aktuális Musa Dagh írójáról — mint az kiderül osztrák újságokból is — nagy sikerű stúdiumot tartott a budapesti Kiss Endre is, aki megjegyezte: „A maga személyében és művében Werfel egyesíti a világmegváltód Zarathustrát és a menekülő Ahasvérust”. A konferencia résztvevői megegyeztek abban: Werfelt — éppenúgy, mint Kafkát — a hatvanas évek közepén, a prágai tavasz előkészületei során kezdték újra „felfedezni". Az új zene támogatására mozgósít Soós András fiatal karmester kezdeményezése, intézmények és magánszemélyek anyagi hozzájárulásából hangversenyek szervezését és különféle kortárs zenei kísérletek (pl. komputerzene) megvalósítását tervezi az új típusú együttműködési keret, amelynek anyagi javait a Magyar Hitelbank Széchenyi István Igazgatóságának 1. számú fiókja kezeli. A 222—14483 számlaszámra érkező küldeményeket a fiatal zeneszerzők előre is köszönettel fogadják. Ráfael Győző Viktor festőművész emlékkiállítása nyílik május 17-én, 16 órakor a győri Xaintus János Múzeumban. A kiállítás megtekinthető május 17-től július 8-ig, naponta 10-től 18 óráig a Múzeumi Képtárban, Gyár, Alkotmány u. 4. szám alatt