Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

8 Ez a sajtótájékoztató is olyan Látszólag, mint a többi, a Népjóléti Minisztériumban. Szemüveges, tudós küllemű urak az asztalfán, fiatal, új arcok a tudósítók között. Üdítő, kávé, a gyermekvédő liga felhívása mindenki előtt. Indulnak a magnók, vakuk villannak. Furcsa módon, csak ekkor tűnik fel az a három fel, akik velem szemben ülnek, valósággal összeér a válluknak az orenburgiak — mormogja fölényesen P. Géza, a tőle megszokott, idegesítő tájékozottsággal Illyés Gyulának, A magyar nép tudósa című írása jut eszembe Györffy Istvánról. Ebben többek között leírta a korábban csizma- és dinnyeszakértő, Európa -hírű etnográfus egyik előadásának históriáját a budapesti egyetem bölcsészeti fakultásán. Idézem: „Különös előadás volt. Az előadó, ha jól emlékszem, a népi gátépítésről kezdett beszélni, miközben zsebeiből a legkülönfélébb tárgyakat emelte ki, s rakta fejcsóválva vissza, amíg a szükségeseket meg nem találta. Rengeteg eszközt kiemelt, a végén az ember már ásó, lapát, sőt talicska előtűnését várta. Aztán, váratlanul megállt a szóban, s bejelentette, hogy, noha erről a tárgyról ő is tud egyetmást, de a behatóbb részletek előadására sikerült két alapos szakértőt megnyernie. S ezzel két gyakorló gátépítőt, két kubikust vitett az asztalhoz.” 1. Az orenburgiak — pontosabban: az Orenburgi Gázvezeték Áldozataiért Alapítvány három képviselője —, szorongó, ugyanakkor mégis elszánt emberek, akik a túlélők nevében vádolnak, számolva azzal, hogy nekik sem lehet túl sok hátra. Tudnivaló ugyanis, hogy már eddig több száz orenburgi meghalt rákban, s még többen leszázalékolva, munkától, tisztes megélhetéstől megfosztva tengődnek, egyre erősödő hittel, hogy „valamilyen katonai nukleáris atomkísérlet vagy az 1984-ben csernobili reaktormeghibásodás nyoma pusztít a szervezetükben". Elszánt, életerős fiatalemberek voltak valamennyien, átlagosan harminc év körüliek, akik büszkén, meghatódottsággal küszködve hallgatták a Hősök, terén, a tiszteletükre rendezett ünnepségen, a dísztribün előtt a Himnusz hangjait, mielőtt elindultak Orenburgba gázvezetéket építeni. Csordultig voltak a kiválasztottak büszkeséggel, s abban a hiszemben búcsúztak szeretteiktől, hogy barátaikhoz mennek, keresnek egy kalap pénzt és ingyen földgázhoz juttatják hazájukat. Politikailag megbízhatók voltak, makkegészségesek, s különben is a szovjet fél (akárcsak 12 évvel később Tengizben) „semmiféle, a munkaterületre vonatkozó ve-szélyt nem jelzett". Réz Kata Magyarok a halálzónában című, most megjelent szociográfiájában írja: „Három helységben — Huszt, Guszjatyin és Bogorodcsány — kompresszorállomást építenek mocsaras, lapos területen. A területet szögesdróttal veszik körül. A telepet elhagyni tilos. Kezdetben több hónapig nincs ivóvíz, fürdési lehetőség. A Bisztrica folyó vizéből isznak, abban fürödnek. A víz döglött állatok tetemét viszi. A táborban mindennapos a hányás, hasmenés, bőrkiütés, a rosszullét. A közeli kőbányából zúzott követ hordanak az utak építésére. A bányát katonaság és a KGB"felügyeli. És van a közelben még valami más **·" egy vegyi gyár és egy atomreaktor. Az utóbbi neve Csernobil." 2. Az alapítványt, amely kezdetben szövetség volt, Isaszegi Béla kezdte szervezni tavaly márciusban. Állítólag ő a legbetegebb a közelmúltban tüzetesen kivizsgált, 199 még életben lévő orenburgi közül. Kromoszómatörése egyértelmű, de sugár- és kémiai fertőzöttsége sem vitatható. Vannak persze még több ezren, akikről nemtudnak, mert nem jelentkeznek, félelemből, közönyösségből, sorsukba beletörődve, orvosi függőségben, de olyanok is, akik nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget annak, hogy zsibbadnak a végtagjaik, ami pedig idegrendszeri károsodásra utal. — Nehézgépkezelő voltam — idézi fel Isaszegi Béla a múltati, s már 1976 márciusában közöltem a pártunk és kormányunk által kiküldött orvosokkal, akik még egy injekciót sem tudtak tisztességesen beadni, hogy nagy baj lesz. Abból következtettem erre hogy a pacsesznajai kőbányába, ahol dolgoztunk, a szovjetek valamiféle hulladékot szállítottak, s ott egy három-négy órás vesztegzár után borzalmas hányinger, szédülés és depressziós állapot fogott el. De olyan, hogy neki tudtam volna menni a legjobb barátomnak. A bogorodcsányi táborba visszafelé menet a másfél méteres hóban szinte percenként kellett a hasmenéssel járó problémát megoldani a dermesztő hidegben. Jelentkeztem azonnal Arany János doktornál, aki azt mondta: ukrán betegség ez fater, egyétek a csokoládét. Öt évig tanítottam gépjárművezetést a pesti orvosi egyetemen, de ilyen betegségről nem hallottam soha. 1977 május 20-án hoztak eszmé-tlelen állapotban haza, s valami-kor szeptemberben kezdtem észhez térni. Első dolgom volt Schulteisz egészségügyi miniszter elvtársat felkeresni, s hasonlóan komissióztam több ízben dr. Zsögön Évánál, az Országos Munkaegészségügyi Intézet vezetőjénél is eredménytelenül. Annyit sikerült csak kitalpalnom, hogy később Csehák Judit miniszter aszszony közbenjárására 2500 forint nyugdíj-kiegészítést kaptam, amiért ma is nagyon hálás vagyok neki. Ez a gesztus valamennyi volt orenburgit megilletné. 3. Balogh Péter 39 éves, s már két éve rokkantnyugdíjas. Tanult mestersége gépészmérnök, a nyugati berendezések átvételének és szerelésének volt a felelőse Bogorodcsányban. _ A statisztikai szempontból elemezhető adatokból egyértelműen megállapítható, hogy olyan kóroki tényezőről van szó, amely több száz kilométeres földrajzi elhelyezkedésben azonos mértékben veszélyeztette az embereket, az ott élőket s minket, vendégmunkásokat egyaránt. S éppen azt nem vizsgálták eddig, hogy a megbetegedéseket mi idézte elő. Vannak megbízható adataink arra vonatkozóan, hogy a helyi lakosság is nagymértékben károsodott. Sajnos azonban a szovjetek nem járulnak hozzá, hogy egy vizsgálóbizottság a Helyszínen tájékozódjon, legalábbis az eddigi próbálkozások kudarcot vallottak. A nagyfokú májkárosodásból vannak, akik arra következtetnek, hogy a mértéktelen alkoholizálás lehet a tömeges méretű megbetegedések oka. Ez tipikus félrevezetés, mint ahogy az is, hogy az Orenburgot megjártak döntő többsége egyszerű, iskolázatlan ember. Az igazság az, hogy a sorstársaink 54,8 százaléka — kiderült a kérdőíves felmérésből — nyolc-tizenkét évet járt iskolába, döntő többségük középfokú végzettséggel, rendelkezik, s a nyolc általánost mindössze 3,8 százalék nem fejezte be. S egyébként is az ilyen létesítményeknél, ahol nyugati berendezéseket építettek be, az illetékesek mindig kínosan ügyeltek arra, hogy magasan kvalifikált szakemberek dolgozzanak. Vonatkozott ez szerelőkre és munkairányítókra egyaránt. Még csak azt sem lehet mondani, hogy az ismeretlen eredetű kórság csak a melósokat tizedelte, meg. Mert halottaink között a legmagasabban képzett szakemberek találhatók, így az orenburgi kormánybiztos is, aki néhány évvel ezelőtt a pártkórházban lehelte ki a lelkét. Hasonlóan a közelmúltban vesztette életét Veres László, a Bükkvidéki Vendéglátó Vállalat bogorodcsányi vezetője, aki később Tengizben is megfordult. . 4. Az orenburgiak, Isaszegi Béla hívó szavára, kétszáz-kétszázötvenen a Jurta Színházban találkoztak 1990. május 26-án. Ez alkalomból drámai hangú memorandumot juttattak el az Országgyűléshez, követelve: hozzák nyilvánosságra az 1975—79 között Orenburgban dolgozók teljes névsorát, s valamennyi, még életben lévő minden részletre kiterjedő orvosi vizsgálatát. Idézet a memorandumból: „Többségünk leszázalékolt vagy rokkant. Ez nem a véletlen műve. Súlyos a felelősségük azoknak a volt állami pártés vállalati vezetőknek, akik elvállalták az orenburgi építkezést. Még súlyosabb az a mai vállalati közöny és a bűnös elhallgatás, amely tagadni kívánja a történteket: minden dolgozó fertőzött, potenciálisan halálra van ítélve." Mikor a Népjóléti Minisztérium által létrehozott orvosi bizottság munkához látott, 760 emberről volt felmérésem, akik közül már 206-an a földben pihentek, anélkül, hogy bárki is megállapította volna a haláluk tényleges okát — mondta Isaszegi Béla. — A többiek közül került ki aztán az a 199 ember, akiket végre lelkiismeretesen, tetőtől talpig kivizsgáltak. A vizsgálati jelentés ismert, s lehetne akár vádirat is. A sajtótájékoztatót követően, amint azt dr. Sinka Béla, a bizottság elnöke nyilvánosságra hozta, már az egész ország tudja, hogy mindössze négyen bizonyultak egészségesnek. A többiek átlagosan 3,4 betegségben szenvednek. A diagnózisok megoszlása az alábbiak szerint alakult: 53,8 százalék szívós énrendszeri beteg, 30,1 százalék májbeteg, 46,7 százalék máj- és hasnyálmirigy-beteg, 34,5 százalék gyomor- és bélrendszerbeteg, 25,9 százalék légzőszervi beteg, 36 százalék idegrendszeri beteg, 5,2 százalék daganatos beteg, 44,7 százalék anyagcserebeteg. A vizsgáltaik 50,4 százalékának a székletében találtak vért. Az azonos korú, 45 év feletti népességben ez az arány csupán 2—4 százalék, s még a gastroenteorológiai osztályokon is „csak" 40 százalék a pozitivitás. 5. A bizottság — így a jelentés —konkrét orenburgi kóroki tényezőt nem tudott megállapítani, mert hiszen az észlelt kóros elváltozásokat számos tényező előidézhette a vizsgált betegeknél, s nyilván azoknál is, akik felkutatásáról, kivizsgálásáról még szó sincs. Éppen ezért a kiszűrt betegek további kórházi kivizsgálása, gondozásba vétele szükségeltetik, s a teljes igazság kiderítéséhez — az orvosi bizottság illetékességén kívül — még számos, a politikai ködösítés homályában megbújó információ felderítése is. Így mindenekelőtt és legfőképpen a „dicsőséges” építkezés helyszínére vonatkozó környezeti tényezők megismerése, s ami látszólag pofonegyszerű : az Orenburgban foglalkoztatott dolgozókra vonatkozó 23 1975. EüM. sz. utasítás szövege, amely érdekes módon nem jelent meg a korabeli közlönyben, s mind a mai napig nem került elő. Úgy látszik, az érintettek ez ideig csak a nyomok eltüntetésében jeleskedtek. Így legfőképp a generálkivitelező Vegyépszer (akárcsak Tengizben), s mind a harmincvalahány alvállalkozója, akik még az akkreditált dolgozóik hiteles névsorát sem juttatták el az Orenburgi Gázvezeték Áldozataiért Alapítvány címére. Hasonlóan nincs dokumentáció a munkásszállók telepítéséről, engedélyezésükről, a kinti betegnaplók tartalmáról, a konyhák és szállások higiénés állapotáról, az elmaradt zárójelentésekről, az orenburgi térség tényleges morbiditásáról, s legfőképp arról, hogy volt-e valójában Bogorodcsány és környékén 1975 és 1979 között kémiai ,vagy radioaktív fertőzés valamilyen természeti katasztrófa vagy ipari havária következtében. Vagyis ha úgy tetszik, az érdemi vizsgálat még csak ezután kezdődik, s kérdés — miután a másfél évtizedes lappangási idő letelt —, hogy az áldozatok közül — akiknek számáról, szégyen és gyalázat, máig nincs pontos adat — megéri-e valaki az igazság óráját. Kertész Péter Polgárosodunk. Nem először történelmünk során, s miként eddig, most sem igazán szerencsés körülmények között. Gazdasági helyzetünk irigylésre méltónak semmiképpen sem mondható, a nemzetközi politika vészesen ingatag, s szembe kell néznünk az elmúlt évtizedek hazai történelmének , tovagyűrűző hatásaival is. Mégis: megszülettek már az alapvető polgári törvények, létrejöttek vagy kialakulóban vannak egy — nálunk — újfajta társadalom legfontosabb intézményei, s megtettük az első lépéseket a piacgazdaság kialakítása felé is. Mindezek azonban csak a kereteit adhatják meg egy valóságosan működő ,polgári társadalomnak. A polgári létforma, az alapvető emberi jogok biztosításával, csupán lehetőség. Szükség van a hétköznapok szintjéit is a polgárosodásra, viselkedéskultúránk, létmódunk polgáribbá, azaz szabadabbá és nyitottabbá tételére. Vajon miféle hagyományokkal rendelkezünk e téren? Léteznek-e például a polgári életforma egyik jellegzetes színterének, a polgári szalonnak a tradíciói? Egyáltalán: miféle történelmi utat járt be Magyarországon ez az intézmény? Erről beszélgettem Fábri Anna művelődéstörténésszel. — Sok elemző különösen jelentősnek látja a XVIII—XIX. századi polgári szalonok szerepét az újfajta társadalmi nyilvánosság kialakításában. Vannak, akik egyenrangúnak ítélik a modern napisajtó megjelenésével. Ön hogyan vélekedik erről? Egyáltalán, mi volt ön szerint a polgári szalonok eredeti funkciója? — Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy az irodalmi-kul- tturális szalon eredetileg nem polgári képződmény: az első szalonok ott jöttek létre — például a XVII. századi Franciaországban —, ahol gazdag udvari kultúra működött. A születési arisztokrácia legjobbjai nyitották meg itt házaikat a szellem arisztokratái előtt (is), megtéve ezáltal az első lépést az udvari kultúra decentralizálása felé. Ezeknek a korai szalonoknak jelentős szerepük volt a később polgárivá váló irodalmi intézmények megteremtésében, a francia akadémia megszervezésében, az irodalmi nyelv egységesítésében, és a kritikai élet kialakításában. S mindezek mellett e szalonok kísérletezték ki a társasélet új formáját: ettől kezdve nem feltétlenül egyes személyekhez kötődik az ízlés, a divat értékrendjének kialakítása; különböző értékrendek élhetnek egymás mellett. Franciaországban, ahol a szalonnak első perctől kezdve magas a presztízse, kisugárzása is igen erős , a következő évszázadban megindul a kisvárosi szalonok szerveződése is. Persze, ez egy hosszú folyamat, amelynek eredményeként Európában létrejön a polgári szalon, mely egyrészt őrködik a kulturális értékek fölött, másrészt a résztvevőknek lehetőséget ad arra, hogy — ha rövid időre is — kilépjenek társadalmi csoportjukból. Úgy látom tehát, a szalonoknak a polgári nyilvánosság előkészítésében van jelentős szerepe, mivel a szalon — lényegébőlkövetkezően — mindig önkorlátozó, így a napisajtóval nem is szabad összetéveszteni: más-más a feladatuk. — A magyarországi szalonélet kezdetben — a XVIII—XIX. század fordulóján — eleve korlátozottabb szerepre vállalkozhatott. Nem volt sem udvari kultúránk, sem egy ilyenfajta kultúrán nevelkedett nemességünk. (Arisztokratáink többsége idegen kultúrához kötődött.) A szalonokban megfogalmazott értékrendet nemigen lehetett a külvilág felé terjeszteni. — A szalon mint a feudális kultúrától függetlenedő társasélet egyik jellegzetes intézménye, megkésett jelenség a magyar társadalom történetében. A korai nyugat-európai szalonok jórészt ismeretlenek Magyarországon. A forradalmi és a napóleoni idők, valamint a bécsi kongresszus hónapjainak különös teremtménye, a politikai szalon is, amely a szentszövetségi rendszerben működésének minden valós alapját elveszítette, csak kezdetleges formákig juthatott el nálunk, s a Martinovicsper után e csíraképződmények is elhaltak. A XVIII. század végi Pest formálódó, mozgalmas társasélete megdermedt a megváltozott politikai klímában, mértékadó szereplői börtönben sínylődtek, titokzatos vagy erőszakos halált haltak, vidéki magányba szorultak; a mesekabinetek, szalonok, estélyek fénye szinte teljesen kialudt. A XIX. század eleji pesti szalonok többsége a vidékről városba került nemesi és honorációs réteg otthonosságigényére, a vendégfogadás hagyományos kötelezettségére, és a kulturális s politikai intézmények hiányára adott válasz volt. Az irodalmi élet szerveződései az 1840-es évekig gyakorta viselik magukon valamiféle céhes összetartozás jeleit: a közösség deklarálását és elfogadását, a másság elutasítását — s mindez természetszerűleg tükröződött a szalonéletben is. A kultúrapártoló pesti magánházak nem egyszerűen az azonos kulturális érdeklődés vagy fölfogás szerint válogatták vendégeiket, fontosabb szempontnak látszott a kultúrával való foglalkozás. Ez ugyanis egyértelműen politikai színezetű tevékenység volt a korban, amely a politizálást a lehető legszűkebbtérbe szorította. Sok ház állt nyitva Pesten a kultúra művelői előtt: a protestáns Teleki grófok palotája, a könyvnyomtató Trattner János Tamás otthona, a lapszerkesztőKultsár István lakása. Ezekben olykor irodalmon kívüli szempontok alapján válogatták a vendégeket, de a szerb—magyar költő — s sikeres ügyvéd —, Vitkovics Mihály Zöldfa utcai házában szó sem volt ilyesmiről. Itt mindenkit szívesen láttak, aki az irodalomért lelkesült. Ez a mentalitás az előző kor józan türelmességét idézi föl: a felvilágosodás koráét, amely nem ismerte a nyelvi különbséget mint kulturális vízválasztót — de egyben előre is mutat a város értelmiségi rétegeinek egységesülése felé. Ezt az egységesülést szolgálják a maguk módján a 30-as évek legdivatosabb házai is, a Bártfayé és a Fiy Andrásé. Mindkettőben elegyednek a polgári s a nemesi vonások; Bártfayéknál talán inkább az előbbin, Fáynál az utóbbin van a hangsúly. — A negyvenes években két olyan szalon is működött Pesten, amely élesen el akart határolódni a város polgári életétől: európai nívón akarta tudni magát. Az egyik a Honderű szerkesztőjének, Petrichevich Horváth Lázárnak szalonja volt, amely sokat tett a mágnás- és művészvilág egy részének közeledéséért. A másik Kuthy Lajosé, aki szerdánként férfi estélyeket tartott a magyar írók számára. A fényűző berendezés, a válogatott ételek és italok éppúgy elkápráztatták a vendégeket, mint a házigazda világfias-romantikus cinizmusa, fölényes életélvezése. Biedermeier életkereteiket szívesen hagyták el egy-egy estére a pesti írók, hogy a „nagy életet” élvezzék Kuthy szalonjában. Egyébként öntudatosan vállalták a maguk lehetőségeit, és gonddal formálták meg a saját társas stílusukat. — Mennyiben változott meg a helyzet Világos után? — Néhány évre megismétlődik a Martinovics-per utáni helyzet. A korábbi társaságok felbomlanak, a 40-es évek szalonszervező írói sem alkalmasak már arra, hogy vezető szerepet vigyenek. A szalonélet azonban nem szűnik meg, de — érthető módon — ekkor tűnnek fel benne azok a vigaszkereső, önerősítő rekvizitumok (a cigányzene, a folytonos ünneplések, emlékezések), melyek a kiegyezésig főszerepet kapnak ezeken az összejöveteleken. Az 50-es évek végén — érdekes módon — színésznők, írónők körül alakulnak ki az új csoportosulások. A legnépesebb társaságot vonzó szalont Hollósy Kornélia, a Nemzeti Színház szopránénekesnője viszi. Nála Deák Ferenctől a konzervatív arisztokratákig, Patikárius Ferkó cigányprímástól Batthyány Lajosnéig szinte mindenki megfordult. Gyakori vendége volt Erkel, Reményi, Ligeti, vagy a börtönviselt költő, Sárosi Gyula. Az „írónők" közül népszerű volt Rózságiné Bálintfy Etelka, és az első magyar szerkesztőnő, Kánya Emília háza is, amely a legszorosabban kapcsolódott a 48 előtti szalonokhoz. Amikor az akadémia 1865-ben önálló épületbe költözik, az intézményen belül sajátos szalonélet kezdődik, estélyekkel, összejövetelekkel, vacsorákkal, ezeket „természetesen” csak férfiak látogathatják. Hiába, ez idő tájt a férfi szeparatizmus még erősen jellemző volt a magyar társaséletre. A hazai polgári fejlődés fénykora kétségkívül a kiegyezés és az első világháború közötti néhány évtized volt, még akkor is, ha az ország a gyors kapitalizálódás során számos feudális elemet tartott meg. Ha polgári hagyományaink után kutatunk, szinte mindig ezeknél az éveknél kötünk ki. A liberalizmus eszmerendszere akkor nemcsak az állam irányításában nyert teret, de a mindennapi életben is. Létrejött a magyar középosztály, kialakult egyfajta polgári életforma, amely a szalonélet kiterjesztéséhez vezetett, megszilárdult egy szokásrendszer, a polgári családok többsége a hét egy meghatározott napján nyitott házat vitt, tucatszám jöttek létre az egyletek, körök, társaságok. Mintha a másfélszáz évvel korábbi arisztokrácia életformája kelt volna új életre — mutatis mutandis — „tömegméretekben”. — Ennek a korszaknak valóban az a legszembeötlőbb vonása, hogy rendkívül differenciált és színes lesz a társasélet. Megmaradnak a hagyományos szalonok is: ilyen a Wohl testvéreké, Stefániáé és Jankáé, kiket Justh Zsigmond „a társadalmi érintkezés mestereiként jellemzett. Ez így is lehetett, hiszen házukat Arany János, Liszt Ferenc, Éráknál, Ballagi, Grünwald Béla, Beöthy Zsolt tisztelte meg látogatásával. — A 80-as évekre kommercializálódik a szalonélet Magyarországon. E folyamatban a pénzarisztokrácia is nagy szerepet vállal: ekkoriban már minden előkelőbb házban illik szalont nyitni. Megjelennek az első magyar „szalonifjak” is, akik mindig, mindenhol, mindenről tudnak szellemesen, de felszínesen beszélgetni. Toldy István, Bérczik Árpád s — később — a fiatal Herczeg Ferenc tartozik közéjük. — A századforduló leghíresebb művész szalonja a Fesztyéké: a központi alakja Jókai, állandó vendégei — többek között — Bródy Sándor és Mikszáth. Ekkor már a hazai zsidó polgárságnak is vannak intellektuális szalonjai; említsük meg Vészi Józsefnek, a kor vezető újságírójának házát. Ugyanakkor van egy megkésett arisztokrata próbálkozás is a „minőségi" szalon-, élet kialakítására. Ez Csáky Albinna Bolza Anna grófnő nevéhez fűződik: ő arra törekszik, hogy centralizálja a hazai szalonéletet. Kísérlete ekkor már nem sikerülhet: e társasági forma megállíthatatlanul tömegesedik, járja a maga útját. — A következő évtizedek nem kedveztek a szalonélet további szerves fejlődésének etőbb eszmeileg — a liberalizmus alkonyával —, majd gazdaságilag került lehetetlen helyzetbe a még alighogy létrejött magyar középosztály. 1948 után pedig a polgári életforma minden lehetősége megszűnt; a hagyományos értékek kispolgári csökevénynek, s mint ilyen, meghaladandónak minősültek. A felszínen úgy tűnt föl, társadalmunk sikerrel „küzdötte le” polgári hagyományait. Az utóbbi évek során azonban kiderült, hogy megannyi eszme, hit, felfogás, viselkedésmód, szimbólum — nem is mindig polgáriakra gondolok Itt — élte túl az elmúlt időszakot, s most felerősödve újra helyet követel magának. Ami — gyanítom — azt jelenti, hogy látensen mindig is létezett. Elmondható ez a szalonéletről is? — Azt hiszem, az elmúlt évtizedeket általában is jellemezte a társasági formák és lehetőségek szembetűnő hiányából fakadó vágy a társasélet után. Számos sikeres vagy sikertelen próbálkozásról tudunk, amelyek ideigóráig feledtetni igyekeztek e hiányosságokat: ezek feltárása igen izgalmas kutatási t£ma lehet a közeljövő művelődéstörténészei számára. — Végezetül arra kérem, adjon prognózist: lesz-e még virágzó szalonélet Pest-Budán? — Nem hiszem, de szeretném. Nincs okunk azt feltételezni, hogy egy csaknem száz éve megszakadt folyamat önámítás nélkül folytatható. A múlt tanulságai nem is abban állnak, hogy ami volt, azt változatlan formában teremtsük újjá. Nem jelmezek és díszletek között kell élnünk, hanem mai ruhánkban, mai életkörülményeink között kell megtalálnunk a nekünk megfelelő közösségeket. Elődeink olyan otthont teremtettek maguknak a szalonban, ahol nemcsak önmagukra leltek rá, hanem egymásra is: ez lehet a legfőbb tanulság a számunkra. Jolsvai András Az érdemi vizsgálat még csak ezután kezdődik Orenburg túlélői igazságot akarnak Szalonok múltban és jövőben Magyar József rajza Magyar Nemzet Szombat, 1991. február 2.