Magyar Nemzet, 1991. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-04 / 155. szám

CSÜTÖRTÖK, 1991. július 4. A HÉT FILMJE Zöld kártya Hollywood mindig szívesen „importált” színészeket és rendezőket a világ minden tájáról. A legjobbakat, a legtehetségesebbeket, a legjobban eladhatókat igyekezett-igyekszik megvenni. S aztán azokat - amerikai kollégáikhoz hasonlóan - bedarálja a szórakoztatóipar fogaskerekei közé, a saját arcára, ízlésére formálja őket. Csak keveseknek sikerül és csak néha - többnyire csak egy-egy „kaland" erejéig -, hogy az amerikai gyártási szisztéma keretei között az elvártnál és az „engedélyezettnél” többet produkáljanak. Saját hangjukat, stílusukat megőrizzék. A szerencsés kivételek közé tartozik például az angol Mick Jackson - nálunk éppen a múlt héten mutatták be amerikai debütálását, az L. A. storyt - és Peter Weir. Az ausztrál rendező korában már jó néhány munkájával ismertté tette a nevét (Piknik a függősziklánál, Gallipolli, s a csak befejezésében hollywoodias, de egészében nagyon emberi és tiszta Holt költők társasága). Legújabb filmjével, a Zöld kártyával Weir most ismét bebizonyította a régi, de Hollywoodban már régen elfelejtett igazságot, miszerint a minden hókusz-pókusztól, technikai trükköktől mentes, egyszerű, de hiteles, hétköznapi történet, a figurák pszichológiailag árnyalt megformálása is szórakoztathatja a közönséget. Uram bocsá, még kasszasiker is lehet. A címadó zöld kártya (amely egyébként régebben még fehér és kék színű is volt, újabban pedig rózsaszínű) a legfontosabb dokumentum az Egyesült Államokban munkát vállalni, letelepedni akaró külföldiek számára. Georges Faure (Gérard Depardieu), a francia állampolgárságú zeneszerző is ezt akarja mindenáron megszerezni, ezért is köt névházasságot Brontével, a csinos, ámde kicsit konzervatív szemléletű New York-i kertészmérnökkel és harcos környezetvédővel (a Szex, hazugság, video című filmből megismert Andie MacDowell alakítja). A hölgy nem önzetlenül mondja ki a boldogító igent, hanem mert neki is szüksége van a névházasságra. Az általa áhított lakást - amelynek fő ékessége a gyönyörű üvegház és az egzotikus virágok - ugyanis csak eleve házaspároknak „ítéli oda”, adja bérbe a szigorú lakóbizottság. A két fiatal elé azonban az esküvő után váratlan akadály tornyosul: a Bevándorlási Hivatal nyomozói és a rettegett meg- vagy inkább kihallgatás. Meg kell tehát ismerniük egymás személyiségét, szokásait, múltját, titkait, s ezért néhány napra összeköltöznek. Georges és a vele bizalmatlan, sőt egy idő után kifejezetten ellenséges Brontë - ahogy várható is - végül is egymásba szeret. De ezt a folyamatot a forgatókönyvet is jegyző rendező nem önti le cukormázzal, s nem előre gyártott elemekből állítja elénk, hanem gazdagon motiválja és hitelesíti szereplői viselkedésével, jellemző gesztusaival, reakcióival. A film utolsó perceiben hőseink egymásra találnak, s szenvedélyes csókban formált össze. Hepiend - és mégse. Georges-ot ugyanis - mivel elcsúszott a „vizsgán” - a Hivatal kiutasítja az országból. A Zöld kártya két kitűnő színész jutalomjátéka. Mulatságukat (s a mienket) fals hang, bántó szituációk, hiteltelen dialógusok, rendezői félrefogás nem rontja el. Csak dicsérni lehet a magyar „hangadók”, Helyei László és Ráckevei Anna teljesítményét is. A magyar szinkronnal kapcsolatban azonban bizonyos kételyünknek kell hangot adni. Bronte barátnőjének egy megjegyzése tette a bogarat a fülünkbe, ő ugyanis megjegyzi Georgesnak: érezte az akcentusából, hogy idegen, francia. És azon nyomban rá is döbbenünk, de hiszen Depardieu nem is tudhat olyan jól angolul, mint egy „bennszülött”. Mindebből azonban a magyar változatban semmi sem jön át. Depardieu-Helyes folyékonyan és szépen beszéli a számára idegen nyelvet. A Zöld kártyából kiderült számomra az is (bár az ellenkezőjét sem hittem), hogy az USA-ban állampolgárságot szerezni, letelepedni, „zöld kártyához” jutni nem tartozhat az egyszerű és „könnyű” foglalatosságok közé. Csak azt tudnám, hogy mitől lett a „Zöld kártya” rózsaszín? (Intercom) (gervai) A fantom Bécsben A hatáskeltés csínja-bínja Az Operaház fantomja című film, Gaude Rainsszel a főszerepben gimnazistakorom egyik nagy élménye volt. Amikor hallottam arról, hogy napjaink Lehár Ferencé, Andrew Lloyd Webber musicalt írt a témára, kíváncsi voltam, miként lehet ezt a vérbeli moziszüzsét átplántálni a zenés színpadra. Kívánságom a napokban teljesült: Bécs operettszínházában, a Raimund Theaterben megnézhettem a darabot. Nos, az első meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy maga a téma is merőben különbözik a filmfeldolgozástól. Amabban is félelmetes a történet, de mégis realisztikus: láthatjuk, miért hord álarcot a fantom. Mert fél arcát leöntötték savval. A filmben a „kísértet" valamennyi ijesztő cselekedetét csupán egy dolog motiválja: szerelem a fiatal énekesnő iránt, akármi áron csak az ő karrierjét akarja elősegíteni. A musicalben minden egészen más, ez sokkal hívebben követi Gaston Leroux 1911-ben megjelent regényét. Itt a mese bonyolultabb, és azok lélektani indokai is: a fantomot nem csúfították el, hanem eleve torzszülött, de ugyanakkor sokoldalú, művészi-technikai zseni is. Az énekesnőbe nemcsak szerelmes, de annak gyámolítója is, a lány azóta elhunyt apjának megbízásából. És a legnagyobb különbség: a musical nem magyarázza meg a főszereplő csodás cselekedeteit, a sejtelmes misztikum ködébe burkolja azokat. Bámulatos színpadtechnikai felkészültséggel oldják meg a bécsiek a darab speciális problémáit, a fantom fel- és eltűnéseit, a csónakázást a föld alatti tavon, a látványos pirotechnikai trükköket és főleg a nézőtér feletti hatalmas csillár leszakadását. A musical tizenkilenc képből áll, a színváltások szemünk láttára történnek, pillanatok alatt, és szintén tökéletes technikává. Nem lehet szó nélkül hagyni a mű hangosítását sem: minden szereplőnek rejtett, természetesen vezeték nélküli mikrofonja van, és az erősített hangot a színház különböző pontjául elhelyezett, ugyancsak rejtett hangszórók elsőrangú minőségben adják vissza. Ami Webber zenéjét illeti, operakritikus létemre is, aki a musical világával nemigen foglalkozom, megállapíthattam, hogy a zeneszerző ebben a művében is vérbeli színházi embernek mutatkozik, aki érti a hatáskeltés minden csínját-bínját. Pompásan sikerült a darabba beépített két parodisztikus dalmű-rekonstrukció, egy XIX. századi francia nagyoperáé és egy XVIII. századi olasz opera seriáé. Megragadóak a szinte sokkoló zenei horroreffektusok is. A legkevésbé Webber lírájával tudok kibékülni. Szerelmi dalai és kettősei, melyek pedig mind mennyiségében, mind jelentőségében uralják a mű zenéjét, meglehetősen szimpla, mondhatnám gyermeteg dallamnak, és kíséretük zenei faktúrája is eléggé primitív. Nem szeretnék igazságtalan lenni Webberrel, a lírai az egész XX. századi nyugati színpadi zene problémája, nemcsak a maié, de a nagy elődöké is, a Porgy és Besstől kezdve, a West side storyn keresztül egészen napjainkig: a lírai zeneszámok azokban is sokkal olcsóbb stílust képviseltek, mint a drámai vagy a karakterdarabok. A BRILIÁNS RENDEZÉS Harold Prince munkája, ugyanő állította színpadra Az operaház fantomja 1986-os londoni ősbemutatóját, majd az amerikai premiert, a New York-i Broadwayn. A darabot 1988 decembere óta játsszák a Raimund Theaterben, kettős, helyenként hármas szereposztásban. A produkció zenei vezetője itt Caspar Richter. Az általam látott előadás címszereplője, Ernst Dieter Lutzheimer elsőrangú énekes és színész is. A szólisták között - noha a musicalt németül játsszák - sok az angol és amerikai művész, így a női főszerepet alakító szép, de kissé fahangú Collen Besett és szerelmese, az inkább operettstílusban éneklő Andrew Hambly- Smith. Az operaprimadonna és a vezető tenor megszemélyesítői, Robin Lee és Sergio Lombana, akiknek a darabba illesztett dalműbetétekben komoly, nehéz énekelnivalója van, viszont olyan profi vokális művészek, hogy bármelyik operaház színpadán megállnák a helyüket. Kertész Iván Az örök konzervatív kilencven éve született Halász GáborA jövőnek a múlttal szemben mindig is az volt a feladata, hogy megfeledkezzék róla, kivesse magából, s csak a legszükségesebbre emlékezzen. Éppen annyira, amennyire munkájához okvetlenül szükséges, amennyit nem nélkülözhet saját maga fölépítéséhez. A jövő hálátlan természetű, szeret megfeledkezni arról, amelyből született. Ám akadnak minkedünk, nem merő sóvárgásból, hanem megtérni tova tűntnek látszó értékekhez. Csak gyanítani lehet, hogy Halász Gábor számára ez az elfordulás nem álmatag révedezés volt, hanem belső segítség. így találta meg távoli barátait, kiket igen jól ismert - mintha csak találkoztak volna -, s akikről irodalmi lélekrajzokat készített: Bessenyeiről, Berdig visszatérő elmék, kik kegyesek a letűnttel; bennük nemcsak a tisztelet kér helyet magának, hanem az értékek iránti kiolthatatlan vonzódás, a szeretet is. Keresőösztönük a múlt felé hajtja őket, mert rájöttek, a jelenükben nem lelhetik meg azt, amire vágynak. Ők a konzervatívok, kik a beváltra áhítoznak, mert úgy képzelik, hogy amit hosszú évszázadok elfogadtak már, nekik is megteszi. Konzervatívok, mert köti őket a múlttal összekapcsoló eltéphetetlen szál, így olykor azt sem bánják, ha jelenükbe visszatérve néha keserű élményeket is szereznek. Az értéket tisztelik ők, amely szívósan ellenáll a koroknak, s amely sohasem időszerű, mert legfőbb tulajdonsága az időszerűtlenség. Az erényekben szűkölködő korok teremtik meg a nagy visszatérőket. Halász Gábor híresen konzervatív volt. Ezt már társai is tudták róla; kissé fejcsóválva szemlélték a különcöt, aki nagy igyekezettel hajtott föl egy-egy ódivatú, a századforduló ízlése szerint varrott cipőt, így akarva valamelyest a külsőségekben is visszatérni. De igazán szemléletével élt a múltban: testi valósága és szíve között évszázadok húzódtak. Legszívesebben a tizennyolcadik században érezte otthon magát; ez az a távolság, amely már biztonságot nyújtott számára. Beledolgozta magát a régiek világába, mint a Széchényi Könyvtár kézirattárosa, készen találta a lehetőséget. A sárguló levelek, kiadatlan iratok, kódexek, beszippantották, ő pedig nem kérette magát, szívesen társult lélekben a letűnt idők alakjaihoz, így születtek meg a művelődéstörténet esszéi, pompás darabok, melyek élettel telítik meg a történelem száraz adatait, újra lejátsszák szemünk előtt az akkori világot, elővillantják a kor emberének érzéseit. Ő tablónak nevezte nagyon is mozgó leírásait, s ezek a művek a mai múltban hajlanak is kedvencei. Ide lehet visszafordulni, ha mindennapjainkban elégedetlenZsenyiről, Kazinczyról és Justh Zsigmondról. Érték és amatőrök szívesen vitatkoztak róla, kérdezték, korszerű-e ez a világlátás, mikor az örökös változásé a jövő, mikor stílusok tűnnek el a süllyesztőben, hogy újaknak kínáljanak teret, gondolatok percek alatt elavulnak, s hasznavehetetlen lom lesz belőlük. Sokan siettek ítélkezni fölötte, konzervatívnak bélyegezve őt, s dörögve szólt a verdikt: időszerűtlen. A bíráknak igazuk lehetett volna. Igazuk, ha úgy tudták volna, konzervatívnak lenni nem megvetendő, s időszerűtlennek nem múlandó. Mert a később jövők számára, akik majd megint a régit veszik elő, mást mond a harmincas évek esszéírója és kritikusa. Biztatást remélnek tőle, s meg is kapják azt. Van még mit keresniük, bőséggel, azokban a birodalmakban, amelyekről azt híresztelik, élettelenek, mert elmúltak. Halász Gábor konzervatív volt minden mozdulatával, megörökítő, aki saját magára rótta ki a gigászi feladatot, akárha egyedül kellene megbirkóznia a haladás rettenetes szellemével. Pedig nem volt túlzottan harcias alkat Csak másutt élt mint ahol gondolták, más díszletek között konzervatívnak lenni annyi, mint az időszerűtlenségben járni. Kosztolányi mondta, mikor Rilkéről szólt: „inaktuális minden, ami értékes". Minden időben van egy csipetnyi aranykor is, melyet érdemes megjegyezni magunknak. Az ő kora is legendává vált, a húszas, harmincas évek, mikor ereje teljében dolgozott esszéista triászt alkotva Szerbbel, Cs. Szabóval. Hármójuk közül Halász a legszikárabb alkat, a legalaposabb, s ki tudja, miért, az ő híre szállt a legkevésbé messze. Szépre csiszolt mondataival, irodalomtörténeti kirándulásaival csak szűk körökben aratott sikert. Meglehet, nem is erre vágyott; túlontúli szerénysége csupán abba egyezett bele, hogy harminchét évesen, hosszadalmas unszolás után írásainak sokaságából néhányat kiválasztva megjelentesse Az értelem keresése című könyvét. Szigorú és éles kritikái szóltak csak a korszerűséghez, ám sokszor azokkal is bajt zúdított magára. Könyörtelenül számon kérte az értéket, és ezt a csak kevéssé hierarchikus literatúra sem viselte könnyen. Halász a béketűrő Babitscsal összekapott (igaz, a csöndesnek látszó fejedelem sok indulatot szabadított föl maga ellen), s a szigorú bíráló az ifjabb nemzedéknek is sok bánatot okozott. Nem bocsátottak meg neki soha. Az emlékező költők könnyedén találtak rá a megoldásra: bírálatai időszerűtlenek. Időszerűtlenségében ma egyre gyakrabban keresik föl a mást kereső gondolkodók, hozzá fordulnak meríteni kortalan rendszeréből, melyet hatalmas erudícióval és múltba kívánkozó képzeletből épített föl magának. Egykor ő is így fordult évszázadokra lévő barátaihoz, kiket személyesen nem ismerhetett, azok pedig, látván, hogy méltó rá, szelíden maguk közé fogadták. Végzete ellen nemigen védekezett, hitt a valószínűtlenben, lehetetlennek gondolta a valóságot. Származása nem felelt meg, ezért kiűzték a földi pokolból, onnan, ahol az élet elől csak a halál nyújtott menedéket. A politika előbb vagy utóbb történelemmé szelídül, de az írók visszatérnek a múltból az időtlenségbe. Várkonyi Benedek TARDOS TIBOR A tengervíz X.Azt hiszem, erősen ugrálhatok a cellában, mert belép az őr. Észre sem vettem, hogy itt van. Hátulról nyakon fog. - Maga mit csinál itt? Tomnászik? - Nem, kérem, én... - Maga nem ismeri a szabályzatot? - Én ugyanis, kérem... - Éjszaka van. Takarodó volt. Fekszik az ágyban, háton, két karja a takarón. Azonnal lefeküdni! Mit ugrál itt a cella közepén? Azt hiszem, olyasvalamit válaszolok, hogy: „Lőnek...” - Mit csinálnak? - Lőnek... Nem hallja? Az hiszem, keresztet vet, diszkréten. Vagy csak ügyetlenül megkapirgálja a katonapulóverét? Óvatosan hátrálni kezd az ajtó felé. Szemmel tart. — Azonnal... vissza az ágyba... Takarodó... Lőnek. Ott állok az írószövetség elsötétített elnöki termében, ahol azon az éjszakán vagy húszan meghúzódtunk. Hajnal felé erősen hallatszott Csepel tájáról a fegyvertűz. Zelk Zoli ott áll a felesége oldalán, halottsápadt - igaz, a bőre mindig természetellenesen halovány volt -, csattog a torka. Igen, a torka furcsán csattogott, embernél még ilyesfajta halk, meg nem álló torokcsattogást sohasem hallottam. Úgy könyveltem el, hogy rettenetesen fél. Persze ha kissé tapasztaltabb vagyok, rájövök: nem a torka csattog, a műfogát verdesi idegesen egymáshoz. Amit akkor „rettenetes félelemnek” véltem, ma leegyszerűsíteném végtelen csalódásra. Zelk mintha azt motyogta volna: „Nem ezt akartuk... Nem ezt akartuk”. Vagy éppen kéztördelve: „Csak ne lőnének már!... Csak abbahagynák a lövöldözést”. Magam sem éreztem másként, én is az ő imamalmához hasonló szerkezetet hajtottam a mellemben. Miért nem értik már meg ezek a nemtudni-miféleképű lurkók, hogy abba kell hagyni a fegyveres felkelést, ezt a rettentő, provokatív lobogást, majd mi, a párt haladó része, az egész dolgot rendbe hozzuk. Már ott van helyben a mi Nagy Imrénk. (Ismerni alig ismertem, de bízni melyikünk ne bízott volna benne?) Aztán ott van helyben Losonczy. Ott van Donáth is. Minek hát lőni? Minek az ávót és az oroszt halálra ingerelni? Végső soron ha mindent mérlegre vetek, ezen az éjszakán bizonyosan azt gondoltuk: „Ne lőjetek már, ezzel csak a kártyákat zavarjátok össze. Az egész ügy NEM A Ή DOLGOTOK.” A csaknem negyven esztendeig tartó nyugati száműzetésben elhunyt kitűnő Szabó Zoltán idézi egyik tanulmányában a végzetes októberi éjszaka egy mozzanatát - egy Angliába került fiatal mesélte el neki. A késői órákban Belgrád rakparti lakásában az öreg Lukács György hallja a harci zajt. Ekkor már nagyon is a palotaforradalom pártján volt, ezt a véleményét a Petőfi-köri vitákon nyíltan kifejtette, írásaiban megalapozta, tanítványai körében terjesztette. A telefonhoz nyúl, remegő hangon felhívja egyik legkedvesebb tanítványát. .fiam, azt mondjátok már meg: ki lő?” Mire a tanítvány megtörtén azt feleli: „Olyasvalaki, akit sem Gyuri bácsi nem ismer, sem mi nem ismerünk. A nép.” Milyen az arca? Vagy az álarca? Kihez hasonlít? Egykori kocsishoz, a bakon? A szomszéd vízvezetékszerelőhöz? Ahhoz a rongyos kabátos kamaszgyerekhez, aki két hete a szemem láttára felborított egy újságosbódét a Nemzeti előtt, s aki arról nem megvette, sármánykarmokkal ingyen elragadta az Irodalmi Újság ott található összes számát, mert abban végre nyomtatásban is megjelent, hogy a jelenlegi hatalomnak el kell tűnnie a színről? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tolulnak előre százával annak az agyában, aki nem a fal mellé rögtönözve rótt kéttalpnyi emelvényen áll rövid csövű géppisztolyával a kezében egész éjszaka, hanem valamelyik kényelmes, fűtött lakásban gondolkodik arról, miért megy tropára ez az oly szépen indult palotaforradalom? Hiszen lám, Hruscsov maga indította meg az egész reformfolyamatot, nem ő rántotta-e le Sztálint az oltárról? S még huszonnégy órája sincs: a helyszínre repülve megengedte a lengyel palotaforradalmi erőknek - Gomulkáéknak -, hogy átvehessék a hatalmat. S most ez a szörnyű rádiótáji meg csepeli meg nem szűnő éjszakai szabadlövészet! És a csörgő talpú száz és száz orosz tank, mely Budapest hajnalán átahaladva élessel lövi az utcákat, házakat! Hát igen, ismeretlen elemek keveredtek bele a küzdelembe. A népről volt szó ugyan, de arról sosem esett említés, hogy minden vezetés nélkül, bután, előretartott acélcsővel a maga kezébe vegye a sorsát. Emberek, ebből nagy baj lesz. Meglátjátok: ebből nagy, de nagyon nagy baj lesz. Sarkadi, a felesége társaságában, becsámborog az éjszakai Írószövetség-házba. Azonnal a büfé után érdeklődik. Csalódottan veszi tudomásul, hogy szeszes ital egy csepp sincs. Az ott ragadt sok író mindent elfogyasztott. - Olyan... zedes a klrped - mondja nekem kedvesen. - Tán betojtál? - Egy kicsit be. Te nem félsz? - Mitűl? A csepeli pergettyűzéstűl? A rádiócsatától? Az nem nekünk szól. Hanem egy kupicával azért megittam volna. Mielőtt még idejönnek. -Kik, te? Körülnéz, félrehúz a sarokba. - Az ávó. —Elment az eszed? Mit keresne az itt? Ravasz képet vág. Mint mindig, amikor valami bölcsességet mond. - Elég, ha ideküld egy kis különítményt. Két géppisztollyal, öt kézigránáttal. Tíz perc múlva egy sincs a büdös gazember írókból. Azt hiszed, nem tudják, hogy itt vagyunk? Harminc holttest. Holnap ráfogják az egészet „az ellenforradalmár banditákra”. .(Folytatjuk)