Magyar Nemzet, 1991. augusztus (54. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-28 / 201. szám
SZERDA, 1991. augusztus 28. Riport „Már hauz iz veri centr’” Abszolút törvények a Keletiben Turista voltam Budapesten Amikor a recsegő pályaudvari hangosbemondó világgá ordította, hogy az Orient expressz a hetes vágányra megérkezik, előbújtam rejtekhelyemről. A vonat valóban ott zötyögött az orrom előtt, úgyhogy végre-valahára felölthettem hátizsákomat, ráharaptam egy rágógumira, kezembe vettem az The Eastern European Countries című, angol barátaimnál számtalanszor megcsodált, nélkülözhetetlennek ítélt alapművet, és imigyen - tökéletes álcám mögé bújva - nekivágtam a hosszú peronnak. Előzetesen kimerítően konzultáltam az unokaöcsémmel, milyen egy hamisítatlan nyugati turista. Farmert öltöttem, tornacipőt, pólót, hátizsákomba beletömtem a nagyanyám vánkosát (így kellően dudorodott), ráaggattam egy-két dolgot a látszat kedvéért, mint például iránytűt, bögrét, kisbaltát, aztán irány a Keleti sűrűje. Leginkább a Youth Hostel Elgondolkodva lapozgattam a fent említett kiadványt, miközben komótosan bandukoltam a valódi turisták között, reményeim szerint lerítt rólam, hogy nyomaszt a gond: nincs hol aludnom. Elsőként egy kedves, barna hajú lánnyal találkoztam, aki hóna alatt nagy kupac szórólapot szorongatott A Martos-kollégiumba invitált, mondván, ott olcsón alhatok, és „free bus”-szal mehetek, nem kell költenem taxira. Haladtamban kaptam még néhány szórólapot, mindenfélével kecsegtettek, de én keményen ellenálltam, pedig esküszöm, nem volt könnyű. Próbáltam felmérni az erőviszonyokat, de legalábbis kiderítem, hány különböző Youth Hostelbe mehetnék aludni, ha mégsem a nagyi kosztját és a saját ágyamat választanám éjszakára. Legátütőbbnek a Hungary Holiday nevű cég tetszett hárman-négyen is szaladgáltak a peron mellett, valami lepedőanyagból kreált, narancssárga partedlit viseltek, és a legkülönbözőbb nyelveken ajánlhatták magukat - A szabályokat egy nap alatt meg lehet tanulni, amit meg lehet muszáj, hisz az életeddel játszol. Ez nem szólam, hanem a dermesztő igazság. Én sem hittem el, de az első éjszaka után nem volt több kétségem. A Youth Hostel-esekkel nincs baj, mindenki ismer mindenkit, betartjuk a játékszabályokat. Egy dolgot kell észben tartani: ha valaki tárgyal a kuncsafttal, nem mehetsz oda. Ha csak szórólapot látsz a kezében, te is odaadhatod a magadét, abban nincs semmi, de ha beszél vele valamelyik rivális, akkor tilos beleszólni - mondja Eszter, aki egy hétig csinálta ezt, tudja, mit beszél. Az egy hét elteltével alig lehetett ráismerni, szeme nem látszott a sötétlila karikáktól, ülve elaludt, és tíz-tizenkét órán át fel sem ébredt. A Youth Hostelek, illetve a kiadásukat szervező cégek hol órabérben, hol a leszállított vendégek száma arányában fizetik rabszolgáikat. Az előbbi kedvezőbbnek tűnik, de ez puszta ábránd, mert a munkát nem illik addig abbahagyni, amíg meg nem telik a kollégium. Ha éppen nem jön nemzetközi vonat, lehet segédkezni a takarításban, reggeli felszolgálásban, hasonlókban. Ha erre nem elég a két vonat érkezése között eltelő idő, a „hostess”-szek a mikrobuszban alszanak, ájultan ülnek a pályaudvar valamelyik zugában, élményeket gyűjtve. Alig léptem odébb, óriási, nagydarab ember vetette rám magát, angolul ajánlgatta, bárhová elvisz, itt áll a taxija néhány lépésnyire. Próbaképp ellebegtem, hogy a Nyugati pályaudvarra szeretnék átjutni. Egy kollégája, aki egy egész csoportot győzködött mellettem, odaordította, persze magyarul: - Ötvennel indulsz, jó lassan mész, négyszázból kijön. Az én emberem nem szólt egy szót se, angolul mosolygott, miközben én bájosan integetve elvonultam. - A taxisok borzasztóak - fűzi tovább Eszter -, illetve ez így túl egyszerű, mert vannak becsületes taxisok és becstelen taxisok is. A becsületes taxisok üzletét is rontjuk, hiszen mi ingyen visszük el a vendégeket a kokszba, erre való a „free bus”. Ha kevés embert tudunk összeszedni, akkor beülnek a mikrobuszba csomagostól, mindenestül, de volt már úgy is, hogy harmincan jöttek össze. Akkor a mikrobusz viszi a hátizsákokat, mi meg felültetjük a népet a hetesre, aztán irány a Hostel. A becsületes taxis abban különbözik a becstelentől, hogy nem machinál a taxiórával, hanem reális áron szállítja a tájékozatlan külföldit, és oda, ahova az kéri." Az sem mellékes, hogy a becsületes taxis lényegesen ritkábban verekszik, sőt, az agresszió kitörése esetén a mi pártunkat fogja. A becstelen taxisoktól szinte minden órában kapunk halálos fenyegetéseket, megemlítik, hogy kiszúrják a szemünket, volt, hogy féltucatnyian jöttek ránk, az arab pénzváltók védtek meg minket. Minden lehető és lehetetlen ürüggyel belénk kötnek. Itt, kérlek, abszolút törvények uralkodnak. Itt élethalálharc folyik Alig vesztettem el az én becstelen taxisomat, amikor egy egész család hálójába gabalyodtam bele. Két asszony és a hozzájuk tartozó két gyerek kerített be. A két asszony (anya és lánya, nővér és húg, bizalmas barátnők, avagy üzlettársak?) a miliőhöz képest hangsúlyozottan jól öltözöttek voltak, amolyan belső józsefvárosi eleganciával vonszolták maguk után a két gyereket. A kisfiúk is szövetnadrágot, pulóvert viseltek, a kisebbik fagylaltot nyalt, a nagyobbik csokoládés kezét dörgölte elmélyülten a nadrágjába. Mielőtt engem megtaláltak volna, a két asszony külön vadászott, összetartozásuk a kezükben gyűrögetett egyforma térképről volt felismerhető. Az egyentérképekből a gyerekeknek is jutott, felteszem, fagylaltos, illetve csokoládés kivitelben. Amikor a fiatalabbik asszony rám bukkant, a hozzá rendelt gyermek odaintette a másikat is, úgy látszik, nagyságuk az együttes meggyőzés erejében rejlett. - Máj hauz iz veri centr — mondta az ifiasszony behízelgőn. - Tú bed, tú pípel - tette hozzá, gondolom, a teljesség kedvéért. - Mennyi? - kérdeztem, a rágógumi biztosította amerikai akcentusommal, eltekintve attól, hogy akárhogy is vettük, egyedül voltam. - Szörti. - Harminc mi? - faggattam tovább. Dzsermen mani - így ő. Márkával egyáltalán nem tudtam volna fizetni, pedig a gondolat mind vonzóbbá vált, hiszen a család összes tagja refrénszerűen ismételgette: „Veri ki az Keleti sztélén”. - Első nap, amikor még tök kezdő voltam, nem vettem észre, hogy az egyik privátzimmeres tárgyal egy turistával - meséli Eszter. - Automatikusan osztogattam a szórólapokat, óriási volt a tömeg, egyszerűen nem tűnt föl az a nő. Odaadtam a szórólapot, egy szót sem szóltam, mentem tovább. Fél órával később, amikor a büfénél pihiztünk, hátulról megragadta a galléromat valaki, és mint a jobb maffiás filmekben, odasziszegte: „Kislány, te itt többet nem fogsz előfordulni, arra mérget vehetsz". Hiába magyaráztam neki, hogy semmi rosszat nem akartam, meg egyáltalán, vérbosszút esküdött. Igaz, náluk ez létkérdés, hiszen mielőtt mi megjelentünk, tuti adómentes jövedelemre tettek szert, csak kijöttek ide, és összeszedegették a hátizsákosokat. Mi óriási konkurenciát jelentünk nekik, a mi üzletünk abszolút legális, ellenőrizhető, a Youth Hostel mindenütt a világon azonos szabályokkal, szabott árakkal, megbízható kínálattal működő intézmény. Lehet aludni nagy hálóteremben vagy akár kétágyas szobában, garantáltan van zuhany és meleg víz, a kedves vendég akár főzhet is. És tudj’ isten, nekünk azért valahogy bizalomgerjesztőbb kinézetünk van. Itt élethalálharc folyik, és ezt mindenki tudja. A héten valamelyik éjszaka lőttek is, én nemtudom, mi történt, mert az ember megtanulja, hogy ne nagyon érdeklődjön. - Nincs német pénzem - próbáltam magam kiszabadítani a család szerető köréből, de ilyen olcsón nem úszhattam meg. -ömeriken mani gúd - mondták biztatólag, és már vonszoltak volna magukkal, de ekkor a helyzet magaslatára emelkedtem, és mosolyogva, ám határozottan utat törtem magamnak közöttük a nélkülözhetetlen kézikönyvvel. A titokzatos tengerészsapkás Dörgő léptekkel masíroztam végig a peron hátralévő méterem, majd az ütközőn alvók és a kéregetők megkerülésével a pénzváltóhely felé indultam. - A cigányok itt laknak, koldulnak, zsebelnek - tájékoztat Eszter, aki többek között szociológiai tanulmányokat is folytat. - Nemrég egy ember elvágta a felesége nyakát, valami nézeteltérés okán. Az első itt töltött nap után úgy éreztem, nem tudok újra kijönni, olyan szörnyű volt. Az a legborzasztóbb, hogy meg lehet szokni. A pénzváltó előtt sűrű volt a tömeg, ahogy közeledtem, legalább öten ugrottak elém, forint, márka és dollárkötegeket lóbálva. Ezen már meg se lepődtem, hisz én is járok a Belvárosban. - Az arab csendzsmanisok maffiája a fegyelem elvén működik. Becsületesen váltanak, ez üzleti érdek - meséli Eszter magától értetődően. Volt köztük egy orosz, aki csalni próbált, azt megverték és kidobták. Olyanok, mint egyjól bejáratott cég, mindig ugyanazokat lehet itt látni, ők vigyáznak a rendre, a békére. Van itt egy ember, titokzatos figura, tengerészsapkát hord, néha pedig valószínűtlenül elegáns. Feljegyzéseket szokott készíteni. Azt mondják, talán tégla. Az arabokkal jól megvagyunk, megvédenek minket a taxisoktól is, ígyaztán mindenki jól jár. Mi, ha a külföldi pénzt akar váltani, mindenképp a pénzváltó felé visszük, és abba igazán nem szólhatunk bele, hogy végül is hol és mennyiért köti meg az üzletet. Mondják, hogy előfordult nagy átverés, például lírát adtak az amerikainak forint helyett, meg tízforintos volt átfestve ezresnek, de ugye minden üzletnek megvan a maga rizikója. Kiléptem a Keletiből. A nagyivánkosa egyre nehezebbnek tűnt, a kisbaba századszor ütődön a derekamnak, a rágógumit amúgy is eléggé utálom. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Megérkeztem Budapestre. N. Kósa Judit Sokáig úgy tűnt, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, ha kisebb megrázkódtatásokkal is, de csendben át- és túléli a rendszerváltást Időközben azonban megalakult „konkurens” szervezetük, a Magyar Ellenállók Szövetsége, s a Parlament által megszavazott támogatás (évi másfél millió forint) még az amúgy impozáns székházuk bérleti díját sem fedezi. Marad a MEASZ vagy lassan eltűnik? Erről kérdeztem Sárközi Sándort (69 éves), a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnökét. - Először is tisztázni kellene, mit is jelent hazánk történelmében az ellenállás. Sokan kételkednek ugyanis abban, hogy Magyarországon volt egyáltalán valamiféle ilyen tevékenység a II. világháború alatt. Elég talán azt megemlítenem ezzel kapcsolatban, hogy a párizsi béketárgyalásokon „érv” volt az ellenállás. Gyöngyösi János akkori külügyminiszter ezt hozta fel annak bizonyítására, hogy nem az egész ország szolgálta ki a náci Németországot Persze az ellenállók nem voltak annyian, hogy egyedül eredményesen tudták volna felvenni a harcot a megszállókkal szemben. Korlátozták a taglétszámot -Lehet-e tudni, hányan vettek részt az ellenállási mozgalomban? - Amikor 1944 decemberében megalakult az Ideiglenes Nemzetgyűlés, létrejött egy katonai alakulat is, amely a Szovjetunió oldalán harcolt a német csapatok ellen. Ezekkel a demokratikus hadosztályokkal együtt körülbelül 60-70 ezer lehetett a számuk. Mi legalábbis ennyi embert tekintünk bajtársunknak. A taglétszám azonban ennek csak tört része: nyolcezer fő. Az utóbbi időben emelkedett a létszámunk. Ennek azonban nem az az oka, hogy új ellenállók bújtak ki a földből, hogy új partizánok születtek. Bármilyen furcsa most ezt mondani, a MEASZ-t nem kedvelték az MSZMP vezetői, mert az ellenállók, pontosabban egy részük nem titkolta negatív véleményét sem. Ők ugyanis ahhoz szoktak, hogy felfogásukért életüket is kockára tegyék. A nyugati ellenállás tagjait pedig még veszélyesebbeknek tartották. Mindennek az lett a következménye, hogy nem lehetett mindenki tagja a szövetségnek, s hogy korlátozták a taglétszámot. Például az 1944-es demokratikus hadsereg tagjait sem lehetett sokáig felvenni. Amikor pedig beléphettek a MEASZ-ba, akkor nem minősítették őket fegyveres ellenállóknak. Az 1956-os forradalom után pedig sok embert kizártak. Pedig ha valaminek nincs köze az ellenállási múlthoz, akkor az a forradalomban betöltött szerep. Közöttünk a barikád mindkét oldalán harcolók megtalálhatók. - Mi módon lehet ezeket a hibákat helyrehozni? Mit tettek eddig azért, hogy a mesterségesen elsorvasztott szövetség el tudja látni valódi feladatát? - Több lépést is tettünk, hogy helyrehozzuk ezeket a hibákat. Először is teljesen új a vezetőség, az elnökség. Másodszor megszüntettük a szövetség ’56-os tagozatát, felülvizsgáltuk az akkor kizártak tagságát. Nagy támadási felület volt, hogy a „Munkás-Paraszt Hatalomért” kitüntetés birtokosait automatikusan felvették aszövetség tagjainak sorába, a nácizmus üldözötteit ellenben nem. Mindkettőn változtattunk. De igyekszünk feltárni az egyházi ellenállás történetét is. - Próbáltak befolyásos támogatókat keresni? - Ha ennek tekintjük például a Göncz Árpáddal folytatott tárgyalásainkat, akkor igen. Bár a köztársasági elnökkel azért találkoztunk, hogy rávegyük, legyen a MEASZ tagja. Ő ugyanis részt vett az ellenállási mozgalomban. Végül is abban maradtunk, hogy Göncz Árpád olyan közjogi funkciót lát el, ami miatt nem lehet tagja egyetlen szervezetnek sem. De találkoztunk Antall József miniszterelnök úrral és Szabad Györggyel, az Országgyűlés elnökével is. Kezdetben gyanakvással - Mennyit segítettek ezek a tárgyalások? Fontos volt számunkra Antall József azon parlamenti kijelentése, hogy „az antifasiszta ellenállási érdemek elévülhetetlenek". E mondat után került ugyanis sor arra, hogy a Parlament döntsön, részesíti-e anyagi támogatásban a MEASZ-t Bár a határozat nem könnyen született meg. Kezdetben gyanakvással fogadtak bennünket állampárti szervezetnek tituláltak minket Voltak törekvések az Országházban, hogy felszámoljanak minket Elfeledkeztek ugyanis arról, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon mi is részt vettünk, s az átmenet a mi munkánk eredménye is. Valószínűleg nemzetközi elismertségünk billentette a mérleget a javunkra. Tagjai vagyunk például az Ellenállók Nemzetközi Szövetségének és még sok más nemzetközi szervezetnek. - Kik javasolták a felszámolást? - Az állampártiság fő szószólója Zimányi Tibor MDF-es képviselő volt aki egyébként ugyanúgy ellenálló, mint én is. Csak őt a rendszerváltás előtt jogtalanul nem vették fel közénk. Utoljára 1987-ben kérte ezt, s akkor is elutasították. Most már hiába ajánlottuk fel neki a tagságot, nem fogadta el. - Milyen a viszonyuk a Zimányi Tibor által létrehozott Magyar Ellenállók Szövetségével? - Bajtársunknak tekintünk minden MEASZ-tagot, bár nem örülünk annak, hogy új szervezetet alapítottak. Célunk azonban ugyanaz: az ellenállók érdekeit kívánjuk védeni. Van azonban egy alapvető különbség közöttünk, nevezetesen az, hogy a Zimányi Tibor által alapított szövetség 1944. március 19-től, Magyarország német megszállásától számítja az ellenállást, míg mi ezt jóval korábbról datáljuk. Azt tartjuk ugyanis, hogy a Horthy-korszak nem volt demokratikus rendszer. Tagságunk egy része - így én is - már akkor harcoltunk az alapvető szabadságjogok megteremtéséért Én például ellenállási tevékenységemet 1936-tól számítom.. - Milyen a viszonyuk például Kéri Kálmánnal? - Kéri Kálmán tagja lehetne a MEASZ-nak, hiszen életét kockáztatta 1944-ben, az októberi kormányzói proklamáció után. Sokat beszélgettem ezért vele, többek között a szövetség helyzetéről is. Hónapok óta azonban nincs vele semmilyen kapcsolatunk. Elismerve, de nélkülözve. - Nem tart attól, hogy a jövőben sok kis ellenállószövetség jön létre a különböző politikai pártoknak, illetve azoknak múltról alkotott felfogásának megfelelően? - Sajnos előállhat ez a helyzet is. A MEASZ jelenleg pártsemleges szervezet. Az elnökségben több párt tagja is jelen van, így például a kisgazda Balogh György országyűlési képviselő is. Előállhat azonban olyan helyzet, hogy kidolgozzuk politikai irányvonalunkat, melynek alapvető értékei a függetlenség, a szabadság ésa demokrácia lesznek. Persze ez nem lesz politikai program, hiszen a szükséges szakembereink is hiányoznak. • Mivel foglalkozik most a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége? - A parlamenti döntésnek, hogy juttassanak számunkra bizonyos öszszeget, van előnye és van hátránya is. Előnye az, hogy legitimizálta a szövetséget Hátránya, hogy másfél millió forint semmilyen szociális feladat ellátására nem elég. Korábban segélyt tudtunk adni kisnyugdíjas tagjainknak, most ez nem lehetséges. Anyagi nehézségeink miatt létrehoztunk egy alapítványt De persze nem csak ez a munka tölti ki időnket Jelenleg például legfőbb célunk az, hogy a Tildy Zoltán köztársasági elnök által alapított Szabadság Érdemrend után is kapjanak tagjaink megfelelő elismerést Néhány más kitüntetés, például Nagy Ferenc miniszterelnök elismerő oklevele után ugyanis jár havi egy-két ezer forint Sipos Balázs A blokád mindkét oldalán Ellenálló ellenállók Szerényi Gábor rajza A nyár: kis európai kör, Szigliget, Csongrád. Augusztus a csongrádi Tisza-parton, szüleim városában. Alföldi kisváros, ott nevelkedtem, épp csak nem ott születtem, ezért nem tudom szülővárosomnak nevezni, ezért lett számomra a hangzásában oly közeli „szüleim városa”. Anyám a szegedi klinikára került a terhesség utolsó szakaszában, ki tudja már, miféle ok miatt. Ott is születtem, onnan vittek haza. A rokonok, jó ismerősök-mesélik - frissen sütött cipőt hoztak a köszöntésemre. Én nem tudom, milyen szokásból. Biztosan kenyérrel, vagyis élettel kívánták köszönteni az életet. Röpke látogatás a rokonoknál. Pár percnyi összetalálkozás az utcán egykori tanáraimmal, egykori osztálytársakkal. Szaporodó sírok a temetőben: ott is rokonok, tanárok, diáktársak. Futás a Tisza-gátra, nagyvárosokban meghurcolt idegzetemnek e táj olyan csendes, mintha Juhász Gyula éppen most vallatná csöndjéről, alkonyatáról, melyet nagy barna pókok szőnek. Talán együtt is figyelhetnénk, hogy a kikötött csónakok, hajók oldalához miként csapódik csobbanón a víz. Gyors futás a tiszai strandra, szemben a Tisza és a Körös torkolatánál, ahol puha és forró homokszőnyeget terítenek alánk a folyók. S ahonnan, be az ártéri erdőkbe, indulnak a vadszeder útjai. Gyerekkorunkban indiánok voltunk, a szeder vérpiros festékével festettük meg arcunkat játék közben. S futás a Holt-Tiszához, a Tisza holt ágaihoz, ahol felnőttünk. Szemle az egykori tanya udvarán, ahol a nyári kemence nyomát benőtte már a fű. E néhány rövid út elég ahhoz, hogy a veszély, a környezeti romlás számtalan jelére is ráleljek. Most üres a gólyafészek a város határában. Hova tűnhetett lakója? Zsibvásár, ricsaj a Tisza-parton, mintha örökös piac lenne, mocsok a homok aranysárga szőnyegén. Baráti figyelmeztetések: ne fürödj a Tisza vizében, ne ússz önfeledten, allergiát, bőrgyulladást okoz. A holtág pedig kiszáradva, szinte utolsó cseppjéig kiszivattyúzták a vizet valakik, persze gazdasági érdekből, öntözésre. Épp csak meghalt, most már talán végleg, az eddig csak nevében holt ág. Kiszáradt fák a partján, halak és kagylók átható szaga, teteme. • Olvasok egy könyvet Sánta Őzről, a sziú indiánról, így beszél:„A sziúk szava arra, hogy fehér ember - násicsu, zsírszedő. Jó név, ti fehérek valóban kiszedtétek ennek a földnek a zsírját. De mintha nem vált volna a savatokra. Mostanában nem látszotok valami egészségesnek - kövérek vagytok, az igaz, de nem egészségesek.” Így folytatja: „Az embert úgy tenyésztik, mint a tömni való libát, nem embernek, hanem fogyasztónak. Attól a perctől kezdve, hogy nem fogyaszt, nem vásárol, a világnak semmi haszna többet belőle.” S hozzáteszi még Sánta Őt a vallomásához, mindezt egy írónak azért mondja el, mert „a művészek maguk is a fehérek világának indiánjai”. Ülünk este otthon, hallgatunk. Már a tévé, a rádió sem mondja álhíreit. Egy-egy késői járókelő megy el az utcán, cipője kopog. A kutyák megugatják. Különben teljes a csönd. Hallgatjuk a csendet. Anyám egyszercsak azt mondja: nem hangversenyeznek már a békák! Fülelek, és tényleg: a közeli Tisza felől most nem hallatszik a múlt években megszokott hangos békaszó. Azt mondja anyám, beteg a folyó vize. Talán először elpusztultak az apró rovarok, férgek, melyeken a békák éltek, majd elpusztultak a békák. Most hiányukkal perlekednek, figyelmeztetnek. Valami időzített biológiai bomba lehet a tájban elrejtve, halkan csak az ketyeg. Magam is művész, magam is művészféle, tehát a fehérek világának indiánja, fülemet a földhöz tapasztom s úgy hallgatózom most: miféle hangok, zajok és zörejek ezek? Nytsi és Símod. Magyar Nemzet 5