Magyar Nemzet, 1992. július (55. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
SZOMBAT, 1992. július 25. Sorskérdés Már csak hét és fél év választ el a huszadik század és a második évezred végétől, tehát kellő okunk lehetne a századvég és az ezredév közeledtének ürügyén mérleget készíteni arról, előre lendítette-e vagy visszavetette-e a magyarságot a végéhez közeledő évszázadunk. Németh László szavaival élve, emelkedett-e vagy hanyatlott-e nemzetünk az elmúlt száz év alatt. Az elmúlt évszázadról ezért csak úgy tudunk véleményt és ítéletet mondani, ha feltételezzük, az elkövetkező alig nyolc esztendő nem módosítja alapvetően a magyarság, Európa és a világ helyzetét, ha nem következnek be az 1989-90-eshez hasonló hirtelen és váratlan fordulatok, ha megmaradnak a pillanatnyi nemzetközi erőviszonyok, és Magyarország belső fejlődési adottsága, vagyis a közeli jövő kiszámíthatóvá válik. A tizenkilencedik század végén Magyarországnak csak korlátozott függetlensége és csorba önállósága volt, hiszen közös birodalomban élt osztrák szomszédaival, akikkel 1867-ben ugyan kiegyezett, de közjogilag alárendelt helyzetbe került, és olyan király jogara alá, aki származásánál és a dinasztia hagyományainál fogva inkább az osztrákoknak kedvezett. Ráadásul a magyarság nem tudta benépesíteni az országát, a lakosságnak csak mintegy felét tette ki. A nemzet energiáinak jó részét igénybe vették a közjogi küzdelmek. Nem maradt idő, készség és erő a súlyos nemzetiségi, társadalmi, gazdasági, művelődési kérdések megoldására. A tizenkilencedik század végét az e problémákkal való küzdelem jellemezte, századunk elejét pedig beárnyékolta a nemzetiségi ügyek elmérgesedése, az agrárszegénység és a nyomában jelentkező kivándorlási hullám, valamint a városi szociális feszültségek elmélyülése. Viszont kedvező ténynek értékelhető,·· hogy·'!a magyarság egységesen egyetlen országban, saját hazájában élt, biológiai állagában erősnek és gyarapodónak bizonyult, határozott léptekkel indult el az iparosodás, polgárosodás, városiasodás, az elmaradottság enyhítése útján, és a tudományokban, irodalomban, művészetekben jelentős eredményt ért el. A tizenkilencedik század vége és napjaink között a nemzet végigélt két pusztító világháborút, az elsőnek véégén az ország feldarabolását és egyharmadára való zsugorodását, a második elején rövid ideig tartó országgyarapodást, majd a végén újabb megcsonkítást, három hónapos kommunista, félesztendős nyilas, negyvenesztendős újabb kommunista diktatúrát, közben egy polgári demokratikus forradalmat, negyedszázados tekintélyuralmi rendszert, négyéves demokratikus kísérletet, egy nemzeti forradalmat és szabadságharcot, végül a társadalmi szabadság és az állami függetlenség remélhetően végső győzelmét. Magyarország mintha jobb feltételekkel és kedvezőbb környezetben készülhetne fel az új évszázadra, mint tette a múlt század végén. Belső berendezkedéséről a demokrácia elvei és szabályai szerint döntött. Van szabadon válsztott törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalma. Érvényesülnek és megbecsülésben részesülnek az emberi jogok és szabadságok, köztük a lelkiismereti, a gyülekezési, a szervezkedési és a sajtószabadság. Az országban állampolgári egyenlőség uralkodik. Szaporodnak az autonómiák körei. Mind több lehetőség nyílik az egyéni kezdeményezés és vállalkozói kedv kibontakozására. Fej-, lett iskolarendszerre és magas színvonalú tudományos, irodalmi, művészeti élete van. Kelet-Közép-Európában a legszilárdabb politikai intézményhálózattal büszkélkedhetik. Olyan adottságokkal rendelkezik, hogy jó gazdaságpolitikával és megfelelő szociális intézkedésekkel a lakosság életszínvonala, anyagi ellátottsága, az élet minősége felrendíthetővé válhatik.Németh László a Horthy-rendszer ellentmondásai, fogyatékosságai és vétkei ellenére is emelkedőnek látta a korszak magyar nemzetét. A hajdani kormányzó nevével jelölt negyed század alatt példás szociális és kulturális intézmények születtek, a magyar szellem maradandó teljesítményeket és alkotásokat mutathatott fel, reformra való hajlandóságot éreztetett csaknem az egész nemzet. Magyarország ebben az időben alakult ki Európa legjelentősebb - hatásában csak a múlt századi oroszországival összevethető - népi irodalma és mozgalma, amely egy nagyszabású társdalomátalakító program hordozójává és fő erejévé vált. Emelkedő volt a nemzet a kommunizmus négy évtizede alatt is, nemcsak abban, hogy a zsarnokság elleni harcban sok tagja a mártíriumot, a rabságot és az üldöztetést is vállalta, de abban is, hogy olykor nyíltan, olykor rejtve, olykor látszólag a hatalom oldalán állva megőrizte azokat az értékeket, amelyekre a szabadság visszanyeréséért vívott küzdelemben elengedhetetlenül szükség volt és amelyek nélkül e küzdelem nem végződhetett volna sikerrel. Emelkedő volt a nemzet kisebbségben és száműzetésben élő tagjaiban is. Az előbbiek szívósan harcoltak az emberi jogokkal egyetemben a nemzetiségi jogokért is, a végsőkig védték intézményeiket, amelyek nélkül közösségi élet elképzelhetetlen és teremtettek szellemi alkotásokat, amelyek nemcsak öntudatukat és önbecsülésüket növelték, a magyarként való megmaradást elősegítették, de maradandóknak bizonyultak és jövő nemzedékek épülését is szolgálhatják. Az utóbbiak a szétszórtságban a nyilvános megszólalás lehetőségétől megfosztott magyarok mellett és helyett szólaltak fel, nekik segítséget nyújtottak és egyéni, valamint közösségi teljesítményeikkel a magyarság jó hírét növelték. A negyvenévi kommunizmus csapásokat mért a nemzetre, megpróbáltatásokat okozott a társdalomnak és áldozatokat követelt a lakosságtól, de a magyarság úgy vészelte át, hogy közben volt ereje egy dicsőséges forradalom és szabadságharc megvívására és dicsőségben attól nemigen elmaradó békés, vér nélküli rendszerváltás megindítására, a szabadság és a függetlenség diadalra juttatására. Ilyesmit csak emelkedő nemzet tud végbevinni. E körülmény derűlátásra serkenthet mindenkit, akit a nemzet és az ország jövője érdekel. Az országnak szerencsére olyan kormánya van, amelyet nemcsak országos választásokon megnyilvánuló népakarat juttatott hatalomra, és amely rövid két év alatt olyan változásokat hajtott végre, amelyekre másutt - például a háború utáni Németországban, később Spanyolországban és Portugáliában - jóval hosszabb időre volt szükség, de amelyet a magyar történelemben páratlan nemzetközi rokonszenv és külső megbecsülés is övez. A magyarországi állapotok és a kormányzati tevékenység külföldi felelős kormányhivatalok, gazdasági és pénzügyi intézmények, nemzetközi szervezetek állásfoglalásaiból és a lakossági reakciókból kiolvasható - megítélése rendkívül pozitív. Jóval kedvezőbb, mint ami - a jó hír nem hír elve alapján dolgozó - némely sajtótermékekből és elektronikus médiumokból elénk tárul. Az új Magyarország eltökélt szándéka az európai egységtörekvéshez való csatlakozás és a kontinens egyesülési folyamatában való részvétel. A kezdő lépések megtörténtek, és a magyar jelentkezést a társulás eddigi résztvevőink befogadási hajlandósága követte. Magyarország talán még az ezred-,forduló előtt az Európai Közösség teljes jogú tagja lehet. Ebbe a közösségbe azonban megoldatlan problémákkal belépni valószínűleg lehetetlen lesz. A magyar kormány halaszthatatlan feladatai közé tartozik, hogy a szociális piacgazdaság elveire épülő szilárd gazdasági rendet hozzon létre, és ezzel ne csak a társulási feltételeknek tegyen eleget, de a lakosság életkörülményeit és anyagi színvonalát is érzékelhető módon megjavítsa. Az európai egyesülésben való részvétel alkalmas lehet arra, hogy a magyarság felemelkedését szolgálja, de nem automatikusan és minden feltétel nélkül. Mint minden szövetség, ez is jogokkal és kötelezettségekkel jár. Előnyöket kínál, de hátrányokat is tartalmaz. S minél több tagja lesz, a közjó érdekében mindenkitől annál több lemondást és áldozatot kíván. Mai formájában sem elégíti ki minden ország és minden társadalmi, foglalkozási réteg igényeit. Magyarország lakóinak is számolniuk kell azzal, hogy a belépés eufóriája után a hétköznapok következnek, olyan ügyekkel való bajlódások, amelyek magyar érdekeket sérthetnek és némelyeknek eléggé hátrányosak. Az egyesülés biztosította előnyök érdekében olykor a szuverenitás is megcsorbulhat, és el kell majd viselni, hogy bizonyos dolgokról nem Budapesten, hanem Brüsszelben döntenek. Mindezzel tisztában kell lenni, ha Magyarország az Európai Közösség tagjává akar válni. Hogy Európának milyen arca lesz az ezredfordulón, arról nehéz jóslásokba bocsátkozni. A magyar külpolitika helyesen teszi, ha minden oldal felé nyitottnak mutatkozik, ha barátai és szövetségesei megválasztásában nem egyoldalú és kirekesztő, bár a történelemből megtanulhattuk, hogy a barátok és a szövetségesek megválasztása nem egyoldalú, hanem kétoldalú aktus. Mind a két félnek akarnia kell. Az mindenesetre bíztató, hogy Magyarország jó vagy legalábbis normális viszonyra törekszik minden szomszédjával, a közép-európai együttműködés szellemében szorosabb kapcsolatokat tart a visegrádi hármaknak és a Pentagonálénak nevezett laza társulás tagjaival, tevékeny részt vállal az európai és az atlanti együttműködésben. Minderre szükség lesz, ha a változó Európában és a modern kor problémáival (Észak-Dél ellentét, túlnépesedés, környezetszennyeződés stb.) birkózó világban keresni és megtalálni kell Magyarország illő új helyét. A jövő nagy problémái mellett eltörpülni látszanak napjaink apró magyar ügyei és vitatémái. Ezek persze nehezen kapcsolhatók ki és szüntethetők meg, de mindenkinek érdemes lenne elgondolkoznia azon, vajon, tényleg a lényeges és sorsdöntő kérdésekről vitázik-e?Akárhogyan alakul is a magyarság közeli sorsa, valamelyes egység elkerülhetetlen lesz. Persze nem a nézetek, a vélemények, a törekvések egységére kellene gondolnunk. Az megvalósíthatatlan, a kényszerrel korábban megteremteni kívánt egység kudarca után nem kívánatos és egyébként is felesleges. Sokkal inkább a módszerekben, magatartási és viselkedési formákban, valamint néhány alapelvben való megegyezésre lenne szükség. Annak elfogadására például, hogy még gyengeségei ellenére sincs jobb kormányzati forma, mint a többségi elven alapuló demokráciái, kölcsönös türelem nélkül kérdéseket megnyugtatóan tisztázni nem lehet, csak az tud igaz és méltányos ítéletet alkotni, aki bele tudja élni magát mások helyzetébe és gondolkodásába, hiszi, hogy mások véleményében vagy felimerésében is felvillanhat az igazság egy szikrája, jól működő demokrácia feltétele, hogy kellő illetékessége, döntési jogköre, intézkedési hatalma csak annak lehessen, akinek felelőssége is van, mert felelősség nélküli jog anarchiához vezethet Nemzetközi hírnevünk megőrzése és javítása minden magyar kötelessége, bármilyen súlyosak is belül az ellentétek, magyar ember külföldön a népre, az országra, a másik magyarra ne árulkodjék, ne tüntesse fel azt undorítónak, visszataszítónak, megvetendőnek, mert az ilyesmi előbb vagy utóbb visszaüt arra, aki a másik rossz hírét keld. Egységnek az ezekben való egyetértés is elegendő lenne. Magyarság az ezredfordulón Borbándi Gyula: Az új Magyarország az új Európában Kedves nekem a kezdeményezés, hogy több mint fél évszázaddal az eredeti kérdésfelvetés után, most az ezredforduló küszöbén a Magyar Nemzet újra megkérdezi: Mi a magyar? Rokonszenves és egyben elgondolkoztató. Mert ha az ember elolvassa az egykor szerző, most sorozatindító Keresztury Dezső nemes érzületű, lírai önvallomását, tanulmányozza a benne felvetett kérdéseket, problémákat, és nem siklik el a fanyar öniróniával megfogalmazott summázás felett: „Mi mit tehettünk mást: ankétoztunk az egységes magyarságról, az egykéről, a magyar európaiságról s egyebekről. Mint most arról, hogy mi a magyar?" Mivel ez az ankét nem 1939-ben indult, hanem jóval élőbb, s tart mindmáig, szembe kell néznünk a tollat bénító ténnyel, hogy bármit mondjunk is, az olvasót menthetetlenül csüggeszti a da capo ásításra ösztönző ingere. Tudunk-e ma jobbat, okosabbat, nagyvonalúbbat mondani vagy ajánlani, mint amit 13 esztendővel ezelőtt az akkori - a mainál vitathatatlanul magasabb színvonalú - szellemi elit legkiválóbbjai megfogalmaztak - hasztalan vagy legalábbis csekély visszhangot keltve a borús nézetekkel, illúziókkal impregnált társadalomban. Egy bizonyos: okfejtésük nem befolyásolta a történelem menetét. Kemény szkepszis: az értelmiségi lét credója. Újra meg újra ugyanarról beszélni. Konokul kérdezni. Meg nem nyugodni, amíg választ nem kapunk, vagyis sohanapjáig. A kérdés rávezető jellegű. Nem szembesülünk vele folyton-folyvást a mindennapi életben. De törvényszerűen, kikerülhetetlen berobban, valahányszor egy szakmai, tudományos, társadalmi, politikai, kulturális vita kiéleződik. Ez az ultima ratio. Pontosabban a végső ráción áthágó irracionális. Van benne vitathatatlanul manipulatív elem. Az utolsó adu érveit kijátszó hazardőr kezében. „Nemzeti televíziót!" - követelte a Szabadság téren tüntető felhevült tömeg. De soha senki nem tudtaés nem is tudhatja meghatározni, hogy a Magyar Televízió mitől lenne valóban magyar, és most miért nem az. Konkrétan: milyen a nemzeti, a valódi magyar műsorterv. Mégis azok szorultak defenzívába, akiket nemzeti ellenséggel vádoltak. Mivel a küzdelem egyenlőtlen. A logikának nincs esélye a mítosszal szemben. A józan ész, az értelem, a szellem érvei pehelykönnyű pingponglabdaként pattannak vissza az indulat, az érzelmek és a tompaság félelmetesen tömör, elkedvetlenítően szürke faláról. S az ellentételeknek ez a ,,hungarológiai" záróakkordja valóban nemzeti sajátosság. Szerte a világon százmilliók nézik megbűvölten és szidalmazzák hevesen a tévéállomásokat. Elmondják erkölcstelennek, szemérmetlennek, bűnpártolónak, elfogultnak, hazugnak. A bűnlajstrom terjedelmes. De még nem hallottam, hogy a legdühödtebb kritikus is azt vetette volna a BBC szemére, hogy az nem angol, vagy hogy a RAJ nem olasz, a ZDF nem német, a Tele 5 nem francia. Az efemer tünet példaértékű, és jelzi a neuralgikus érzékenységet. Ám van a kérdésnek mélyebb, történelmi, drámai előzménye. A kiegyezés után az országró elitérezve uralma ingatagságát a soknemzetiségű hazában - a magyar identitás kiterjesztésére törekedett. Akár erőszak árán is, a kitűzött délibábos, mesterségesen többséggé duzzasztott 30 millió magyar regisztrálása érdekében. A tragikus csonkítás után az összezsugorodott, nyomorúságos hazában megindult, majd külföldi ösztönzésre felgyorsult a szűkítés, osztályozás, diszkrimináció, kirekesztés, amelynek végét jó ha három megyére való „igazi”, fajtiszta, turáni magyar éri meg. Az erőszakos asszimiláció és disszimiláció egyaránt a nemzetvesztő szakadék szélére sodorta az országot. Az a felismerés ösztönözte az államférfiakat, tudósokat, művészeket, a felelősöket, hogy szembenézzenek az előnytelenül specifikus, ránk szakadt kérdéssel: Mi a magyar? A válasz még sokáig várathat magára, de a lelkiismeret parancsára nem lankadhatunk a tisztázásra irányuló erőfeszítésekben. Az évtizedek óta zajló bankot azonban háttérbe szorítja az égető aktualitás. Naponta, sőt újabban óránként ront ránk a rokonkérdés: Mi lesz a magyarral? Mi lesz velünk ebben a felbolydult térségben, ahol a szovjet birodalom felbomlása után fel- és elszabadult erők ellenőrizhetetlen és kiszámíthatatlan folyamatokat indítottak el. Szürrealista lázálomba zuhantunk, az események és tények elrugaszkodtak a két éve még rémlátomásnak tűnő elképzelésektől, próféciáktól is. Közép- és Kelet-Európa veszélyzóna lett. A helyzet áttekinthetetlen, mint korábban Dél-Amerikában volt. A képernyőn megjelennek a válsággócok jellegzetes és szokványos tünetei, mozgósítják a VI. amerikai flottát, korridorokat, légihidat létesítenek, csapatösszevonásokat szerveznek, nemzetközi döntőbíróságok lépnek színre, naponta kötnek meg s szegnek meg fegyverszüneteket - határsértések, területi viták, gránátbecsapódások, menekültáradat. Eddig elfásult nézői voltunk ilyen konfliktusoknak a Közép-Keleten, Libanonban, Délkelet-Ázsiában, Közép-Afrikában, s most egyszerre szereplői, sőt főszereplői lettünk. Régiónkba helyeződött át a világ legveszedelmesebb tűzfészke. Határainktól északra, keletre, délre körben összecsapásokkal terhes nemzeti és nemzetiségi konfliktusok. Bizonytalanságban a magyar a Vajdaságban, Erdélyben, Szlovákiában és idehaza. Nyugaton pedig érdektelenség, értetlenség, közöny. Illúziókba ringatják magukat. Azt képzelik, zavartalanul sétálhatnak Róma, Velence, Bécs utcáin, miközben a szomszédban ég a ház. Határzárat eszkábálnak a tűzvész ellen. Nyomasztó emlékek elevenednek fel: a Népszövetség, a kijátszásra ösztönző gazdasági szankciók, lord Runciman, München. Az Adrián cirkáló amerikai, francia, olasz hadihajók nem állíthatják meg a teherszállító hajókat és vizsgálhatják át rakományukat. A kéksisakosok mozgó célpontok. Ankarában tárgyalnak, Dél- Oszétiában lőnek. A repülőgépből kiszálló, mosolygó békebrókerek kezéből csak az a bizonyos esernyő hiányzik. Immáron nemcsak a Balkán vagy Danzig lőporoshordó, hanem fél Európa. A magyar kormány kezdeti ballépéseken, a kudarcokon okulva önmérsékletet tanúsít, higgadtan, felelősségteljesen viselkedik, és bebizonyosodott, bonyolult, kényes kérdésekben is megteremthető a nemzeti konszenzus. De a külpolitika korlátai adottak. Magyarország biztonsága csak az együttműködés szellemében, a nemzetközi jogrend helyreállításával szilárdulhat meg. Több mint évszázados álom a Duna-völgyi népek együttműködése. A legutóbbi időkig hittük és vallottuk, hogy ennek csak külső, idegen, gonosz erők az akadályozói. A megszállás, az ellentétek szítása, az oszd meg és uralkodj elvének gyakorlása. Most szabadok vagyunk, szuverének, és a helyzet rosszabb, mint valaha. Tehát magunkra vessünk. Lehet ankétozni. De talán többre is tellik. Túl kell lendülni a retorikán, a poézisen, esszén. Végül is a bőrünkre megy a játék. Mindannyiunkéra az Északi-tengertől az Adriáig. A kép sötét, de a kedvezőtlen folyamatok feltartóztathatók és visszafordíthatók. Nem vagyunk sem 1914- ben, sem 1939-ben. A rontás nem végzetszerű. Nincs olyan nagyhatalom, amely az ellentétek kiaknázására, kiélezésére törekedne. A konfliktusok békés rendezésének koncepciója domináns elv, általános érdek. Az agresszív nacionalista, resaturációs törekvések visszaszoríthatók, elszigetelhetők. A mi érdekeink és szándékaink ezúttal egybeesnek a nemzetközi helyzet fő trendjével. Ki kell használnunk ezt a kivételesen kedvező lehetőséget. De mit tehet egy kis ország ebben az iszonyú zűrzavarban egy nagy régió békéje érdekében. Éppen annyit, amennyit tennie kell, amit egyébként is megkíván a nemzeti érdek. Közép- és Kelet-Európában a polgárosodás folyamata a XX. században megrekedt. A két világháború közötti időszakban a régió országainak túlnyomó többségében a fasiszta és jobboldali autoritárius rendszerek gátolták meg a demokratikus átalakulást, a Π. világháború után a bolsevista diktatúrák. 1989 óta a legfőbb akadály a nacionalizmus. Ennek lobogója alatt toborzódnak az összes antidemokratikus mozgalmak. A balos orosz apparatcsikoktól, a szerb kommunistáktól a német skinheadekig, a szélsőjobboldal Le Pennig a demokrácia minden ellensége a nagy nemzeti felsőbbséget, elhivatottságot hirdeti, nemzeti ellentéteket szít, idegengyűlöletet gerjeszt. A demokratikus elkötelezettség próbaköve a minden nacionalizmussal szembeni egyértelmű fellépés. Csak így védhetjük meg a honi és a határainkon túli magyart az újabb katasztrófától. Mai európai rendünk azon nyugszik, hogy a II. világháború után két nagy formátumú konzervatív államférfi felismerte, mit követel meg nemzete jövőjének féltése, valódi érdekeinek érvényesítése, az igazi hazaszeretet. De Gaulle tábornok és Konrad Adenauer tudták, hogy addig nincs béke a kontinensen és a világon, amíg a két „ősellenség”, a francia és a német szót nem ért. A két világháborút kirobbantó, évszázados ellentét felszámolása képtelenségnek tűnhetett, a kézfogás csak amolyan látványos, jelképes gesztusnak. Ezt a történelmi jelentőségű megállapodást csak demokratikus rendszerek köthették meg, melyeknek vezetői maguk mögé állíthatták a kijózanodó, szabadon megnyilvánuló közvélemény többségét. De Gaulle a németek által letiport, tönkretett, megalázott Franciaországot képviselte. Adenauer a legyőzött, elpusztított, feldarabolt, a franciák által is megszállott Németország demokratikusan megválasztott kancellárja. Államférfiúi előrelátást, bölcsességet és rendkívüli erkölcsi bátorságot igényelt a paktum megkötése. Ma, közel fél század múltán a német-francia együttműködés az új, demokratikus európai rend alappillére. Egyben történelmi bizonyítéka annak, hogy nincsenek feloldhatatlan nemzeti ellentétek. A szocialista francia Mitterrand elnök és a német konzervatív Kohl kancellár féltően oltalmazzák és ápolják ezt a barátságot, amely kiindulópontja volt az Európai Közösséghez, Parlamenthez és a Közös Piachoz vezető útnak. Minden magyar turista személyesen tapasztalhatta, hogyan valósult meg Nyugat-Európában, egykor pusztító háborúk hadszínterén, hangulatos jelszavak nélkül, az általános fejlődés keretében szinte automatikusan a határok spiritualizálása. A másik példa talán még szemléletesebb. Az I. világháborút lezáró békediktátum kettészelte a korábbi osztrák tartományt, Tirolt. Északi fele Ausztriáé maradt, a déli részt Itáliához csatolták. Északon elszabadult a területi revízió gyűlöletpropagandája, délen pedig az erőszakos gyűlöletet szülő olaszítás. Az ellentét kiéleződésén Mussolini és Hitler tengelyszövetsége sem tudott - nem is nagyon akart - enyhíteni. A demokratikus Ausztria és Olaszország mértéktartó, nagyvonalú, türelmes nemzeti és nemzetiségi politikával nyugvópontra juttatta a konfliktust a szélsőséges, nacionalista uszítók össztüzével szemben. Ma Dél-Tirol a békesség és prosperitás földje, Olaszország egyik legkonszolidáltabb és leggazdagabb vidéke. Magyarország ma kivételesen kedvező helyzetben van. Nem kell önmagunkat népszerűsíteni, mások dicsérnek. Nincs rendeltetésünk, hivatásunk, sajátos szerepünk. Egyszerűen folytatnunk kell azt, amihez 1989-ben hozzáláttunk, és amivel elismerést vívtunk ki, a demokratikus átalakulást. Nem engedve kísértéseknek, pillanatnyi taktikai előnyökkel csábító manipulációknak, önös, kicsinyes rész- és pártérdekeknek. A demokratikus rend megteremtése nem lehet egyetlen párt vagy koalíció privilégiuma, örök és kizárólagos bizománya. A feladat a nemzet által megválasztott demokratikus intézményekre, elsősorban a kormányra és az Országgyűlésre vár. Teljesítése üdvére lesz Európa békéjének, térségünk stabilitásának, a Duna-völgyi népek együttműködésének, és az egyetlen megnyugtató válasz a létkérdésre: Mi lesz a magyarral? vásárhelyi Miklós: Mi lesz a magyarral? Magyar Nemzet 5