Magyar Nemzet, 1993. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-25 / 47. szám

10 Madar Nemzet NAPLÓ GÖRGEY GÁBOR Komámasszony, hol a stukker? című komédiáját ma este mutatja be a Győri Nemzeti Színház társulata, Simon Géza érdemes művész, Tóth Tahi Máté, Maszlay István, Koppány Zoltán és Kovács Zsolt szereplésével. Az előadást a szerző rendezte. GERMINATIONS 7 címmel 14 európai ország fiatal képzőművészeinek munkáiból rendeznek kiállítást a Budapest Kiállítóteremben (VI., Szabadsajtó út 5.), a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában (III., Lajos u. 158.). A kiállítás dr. Alexander Arnot a Németországi Szövetségi Köztársaság nagykövete nyitja meg február v4-én, délután öt órakor, a Budapest Kiállítóteremben. A tárlatokat március 22-ig tekinthetik meg az érdeklődők. A CONTINUO ALAPÍTVÁNY kétéves fennállása alkalmából hangversenyt rendez február 28-án délután négy órakor az Óbudai Társaskörben. A műsorban hallható lesz Palestrina, Dandrieu, Bach, Schumann, Paganini és Mozart egy-egy műve. Közreműködik Décsi Zsuzsanna, Gál Márta, Horváth Judit, Kraszna László, Rásonyi Leila, Roth Ede és a Lassus énekegyüttes. A Continuo Alapítványi Zeneiskola az ország első elismert, konzervatórium jellegű magániskolája. Megalakulásuk óta több művész - Ránki Dezső, Klukon Edit, Geiger György, a Keller-vonósnégyes - adott hangversenyt az iskola javára. A MADÁCH SZÍNHÁZ történetében első ízben a társulat támogatására hosszú távú, évenként megújításra kerülő szponzorszerződést ír alá Szigethy Miklós, a Kereskedelmi Bank Rt. vezérigazgató-helyettese és Kerényi Imre, a Madách Színház igazgatója. A szerződéssel, amelynek összege tízmillió forint, a Kereskedelmi Bank Rt. lehetővé teszi, hogy a kulturális életet is érintő nehéz gazdasági helyzetben a Madách Színház társulata együtt maradjon, és színvonalas produkciókkal szerezzen élményt a közönségnek. KOCSÁR MIKLÓS ÉS LÁNG ISTVÁN 60. születésnapja alkalmából hangversenyt rendeztek tegnap este a Fészek Művészklubban. A BŰNHŐDÉST, az emberi mélypont ősi alaphelyzetét látjuk a film nyitójelenetében. A főhős, William Munny a disznókat hajkurássza az ólban, és folyton elcsúszik a sárban és a trágyalében. Idősödő tékozló fiút látunk, aki vezekel ifjúkori vétkeiért, a rablásokért, gyilkosságokért Felesége meghalt a rozzant farmon egyedül neveli két gyermekét, a felemelkedés reménye nélkül. Ekkor állít be hozzá egy ifjú cowboy (Jaime Woolwett), hogy felajánlja a kitörés lehetőségét Egy bordélyház lakói tízezer dollárt tűztek ki két bandita fejére. Hősünk némi belső vívódás után nekivág, hogy kissé reszkető kézzel, bizonytalan látással teljesítse a feladatot, helyreállítsa az erkölcsi rendet Clint Eastwood filmje, a Nincs bocsánat kísérlet a klasszikus western felélesztésére. Amerikában a műfaj halála, talán inkább tetszhalála, a hatvanas évek második felében következett be, a mindent kétségessé tevő vietnámi háborúval, valamint az amerikai azonosságtudat zavarával szoros összefüggésben. A világképi alapját vesztett filmtípus európai rendezők kezébe került, a gyártás áttevődött Itáliába. Sergio Leone el is készítette a western hattyúdalát, a Volt egyszer egy vadnyugatot Morricone felejtheteten zenéjével, de a film végén nemcsak a főhőstől búcsúztunk, hanem a filmtörténet egyik alapvető műfajától is. Az igazi western az amerikai mítosz és identitás hordozója. Világképe azt a kort idézi, mikor a leírt, ám betarthatatlan törvényekért a természetes erkölcsi törvényeknek kellett helytállniuk. Arra a hőskori elképzelésre épül, hogy az erkölcsi világrend megvalósítható és meg is valósítandó. A műfaj megköveteli, hogy a rossz rossz legyen, bűn és büntetés arányban álljon egymással. Clint Eastwood filmjének legnagyobb hibája, hogy a bosszú, a főhős küldetésének jogossága nem egyértelmű. Erkölcsi hitele tehát kérdésessé válik a történet során. Egy prostituált megjegyzést tesz kliense férfiasságára, mire az fékevesztett dühében összekaszabolja a nő arcát. A seb később szépen gyógyul, a seriff pedig anyagi jóvátételre kötelezi a banditákat, amit azok teljesítenek is. Ám a bordélyház sértett hölgyei nem érik be ennyivel, a férfiak halálát akarják. A gonosz seriff, aki Gene Hackman alakít jobb ügyhöz méltó buzgalommal, alig tudja elzavarni a környék gazembereit, akik a hölgyek felhívására jelentkeztek. Hősünk azonban tántoríthatatlan, a film végén leszámol a seriffel és a banditákkal is. A WESTERN kötelező erkölcsi tanulsága nehezen megragadható, legfeljebb arra int, hogy bordélyházban is illik úriemberként viselkedni. Ha elfeledkezünk erről az alapvető, a mű egészét megkérdőjelező folyatékosságról, elmondhatjuk, hogy a rendező sok mindent visszahoz, megőriz a műfaj hagyományaiból. Legfeltűnőbben a kimért tempót. A klasszikus western ráérős dramaturgiája köszön vissza. Furcsa ez a mai néző számára, feszengünk is a nézőtéren, várjuk az izgalmakat, de bizony egyre késnek. És érdekes módon mégis ez a siker egyik titka. A mai akciófilmek állandó vibrálása, poént poénra halmozó s ezzel a hatást kioltó építkezése után valami mást látunk és érzünk. A várakozás feszültségét. És ezt kétségtelenül ügyesen teremti meg Eastwood. Szívesen felejtenénk a szereplők bölcselkedését, tábortűz melletti moralizálását, de hozzátartoznak a műfajhoz. A szűkszavú, marcona férfiaknak és a jólelkű perditáknak is meg kell adni a megnyilatkozás lehetőségét. A nagyképű, lehengerlő modorú ifjúról kiderül, hogy még sosem gyilkolt. Az első emberölés után lélekben összeropan, és hátat fordít a banditaéletnek. Nem könnyű mesterség, fagyos szív kell hozzá. De még e szívről is leolvad a jég, ha ez az ember a feleségéről beszél. A főhős és a sebhelyes arcú hölgy között szövődő érzelmi viszony beteljesülését is a szeretett nő emléke akadályozza meg. ERÉNYE A FILMNEK a mindvégig egységes színvilág. Jack N. Green zöldes-barnás képeiből fáradt, elégikus hangulat árad, tükrözve Munny belső világát. Persze a műben megfigyelhető időjárási és frontviszonyok között ez a letargia nagyon is érthető. A körülbelül két hetet átfogó történetben hatásosan zuhog az eső, mikor a főhős végigvonul a kisváros kihalt főutcáján, máskor havazik, a meghitt jeleneteknél viszont süt a nap és virul a vetés. A Nincs bocsánat című film immáron sokadszor figyelmeztet arra, hogy ha valaki egy viszonylag épkézláb történetet kulturáltan el tud mesélni, azt semmi sem menti meg a sikertől. Az idén ezt a filmet jelölték a legtöbb Oscar-díjra. Szabolcs Imre A HÉT FILMJE Nincs bocsánat Egyszakaszos történetfilozófiám, amelyről már elhirhedtem, csak annyi, hogy „kibutulünk a történelemből”. De nemcsak a háborúk, a dinasztiák, a népvándorlások, az uralomváltások történelméből, hanem megtoldhatnám azzal, hogy bizony a kultúrtörténetből is kibutulunk. Éspedig hogyan? A távolság négyzetével egyenes arányban. Minél inkább nő eltávolodásunk az időben, annál hirtelenebből butulunk ki. És miből? A részletekből. A dolgok egykorú jelentéséből. Az igazi arányokból, a korszellem helyes értelmezéséből; és végezetül, de nem utolsósorban: arról, hogy a kor önmagát hogyan látta, már sejtelmünk sincs. De miért e tűnődés a múltakon, mi az, ami ilyen ábrándossá tesz? Egy opera felújítása, amelynek létezéséről sejtelmem sem volt, most mutatta be a londoni Covent Garden Operaház, éspedig olyan előadásban, aműt olyan teljességében, ahogyan maga a zeneszerző sem hallhatta soha. Pedig nem kisebb operaszerző-fejedelem volt, és nem kisebb mester, mint maga Giuseppe Verdi. Az opera címe Stiffelio, ami „szalonkabátot” vagy „császárkabátot” jelent, és alkalmasint ragadványneve lehetett a főszereplőnek, a tenornak, akinek igazi neve Müller Rudolf szerepe szerint protestáns lelkész, gyülekezetének rajongva szeretett lelkipásztora, városának szellemi vezére. Vigyázzunk: nem valami ifjúkori próbálkozásáról van szó a mesternek, ami holmi ócska skartéták közt elkallódott. Érett mű a Stiffelio, pompásan felívelő, grandiózus szerkesztésű alkotás, Verdinek a tizenhatodik operája, kezébe ékelve a Luisa Millernek és a Rigolettónak. De vajon miféle balsors üldözhette e remekművet, hogy így lekerült az operaszínpadokról, és még füstje se maradt, olyannyira, hogy elsikkadtak a vezérkönyvei is? Azt jól tudjuk, miféle balsors üldözte a Luisa Millert, hiszen Verdi maga beszéli el, önéletírásában. Capecelatrónak hívták a szerencsétlen flótást, azt a nápolyi zenerajongót, akiről mindenki tudni vélte, hogy barátsága végzetes, rajongásának ostroma balszerencsét hoz, megjelenése az operabemutatón katasztrófa a műre és a zeneszerzőre nézve. Az olaszok, lévén katolikusok és babonások, hitten hittek a settatoréban, akinek ezúttal Capecelatro volt a neve. Hogy megvédjék ellene, barátai tucatjával állták körül Verdit, és testükkel védték, csakhogy Capecelatro ne férkőzhessen hozzá áradozó szerencsekívánataival. Igen ám, de az utolsó felvonás előtti szünetben, amikor a függöny mögött fogadta az operisták gratulációit, egy óvatlan pillanatban Capecelatro keresztültörtetett az embergyűrűn: „ Valahára! Mester! Hadd öleljem meg és hadd gratuláljak a műhöz: felülmúlta önmagát!” Alig mondta ki, a díszlet oldalszínfala oszlopaival, megingott, és rájuk zuhant, ha kettejüket, Verdit és ölelgető rajongóját, Capecelatrót nem rántják el, mindketten szörnyethalnak a rájuk zuhanó gerendázat alatt. Persze aki ismeri Verdi életét, tudja, hányszor forgott ilyen és hasonló, groteszk „életveszedelemben". Lévén maga is erősen babonás, rontás ellen amulettet viselt. Amúgy liberális szellemű kellett legyen, máskülönben, katolikus létére, hogy is vehetett volna munkába egy olyan operalibrettót, amely az akkoriban gyűlölet, sőt közutálat övezte Ausztriában játszódik, és egy protestáns lelkész a főhőse? Gondoljuk csak el, milyen érzésekkel ül be az Opera széksoraiba a tömören katolikus olasz közönség, amelynek alig-alig van sejtelme arról, hogy az elvetemült hiteránus papok házasodnak, eszmevilágába nemigen fér bele, hogy a papnak felesége van, sőt, ami még rosszabb, a papné a papot megcsalja! Igaz, hogy csak egyszer, azt is mélyen megbánja s amikor megtévedése és „festett nő” volta kiderül, mert minden nyílt színen kipattan, azért imádkozik, hogy bárcsak nyelné el a föld (bár előbb elénekli az erről szóló áriát). Ám, aminek eztán tanúi vagyunk, az mindennél rosszabb: a lelkész az áruló levélcsomagot a kályhába dobja, és az evangélium szellemében a házasságtörő nőnek megbocsát (aki történetesen az ő felesége), majd a házasságtörő papné attól kér feloldozást, akit felszarvazott. Sok volt ennyi a cenzornak, húzásai tönkretették a zagyva librettót, és sok volt a közönségnek, úgyhogy első előadásán, Triesztben, 1850. november 16-án a Stiffelio csúfosan megbukott. Verdi újra próbálkozott vele, engedményeket tett a cenzúrának, a kifogásolt jeleneteket kihagyta, újraírta és az átdolgozott operát Aroldo címmel. 1857. augusztus 16-án Riminiben ismét bemutatták. A kritika elismerte a mű kvalitásait, hiszen olyan nagyszerű szoprán-basszbariton kettős van benne, amelyet Verdi, önéletírásában pezzo concertatónak, „hangversenydarabnak" nevez, vagyis elégedett volt vele. Egyesek szerint a második felvonásbeli kvintett a Rigolitto világhírű kvartettjét is felülmúlja, kórusai az Otellóéval vetekszenek. De Rimini olaszai ugyanúgy büdösölték a protestáns világot, ahol a papnak felesége van, és büdösölték a felszarvazott férjet, aki - ahelyett, hogy tőrével ledöfné a csalfa nőt, és kardjával rohanvást keresztülszúrná a csábítót, feloldozást ad és megbocsát. A Stiffelio új címmel mint Aroldo is megbukott, Verdinek nem volt olyan talizmánja, ami ezt a fiaskót elháríthatta volna. Többé nem beszéltek a Stiffelióról, eltemette a feledés. Egészen addig, amíg a Covent Garden kiváló karnagya, Sir Edward Downes munkába nem vette. Begyűjtötte, ami volt: a hatvanas évek végén a nápolyi konzervatórium könyvtárában előástak két zenekari partitúrát. Pármában rábukkantak a vezérkönyv egy nyomtatott, bár alig olvasható változatára. A hetvenes évek elején pedig egy bécsi zenei könyvtár is jelentette, hogy rálelt a Stiffelio (csonka) példányára. Tavaly májusában Chicagóból átkérték az átdolgozott vezérkönyvet, hogy a Stiffelio ott őrzött, de elfelejtett példányával összevessék. Az összehasonlítás zeneileg semmi újat nem eredményezett, de a szövegben sikerült visszaállítani az eredetit mindenütt, ahol az egykorú katolikus cenzor a „protestáns gyalázatosságot” kifogásolta. Piros betűs nap volt a londoni Covent Garden életében, amikor a Stiffeliót, mintegy „új” operát, eredeti formájában és teljességében, úgy, ahogy maga Verdi felcsendülni sohasem hallhatta, színre hozta színpadán. És ünnepe volt e nap a Verdi-rajongóknak is. De azok, akik a lelkük mélyére néztek, és megérezték, mennyire kibutultak a történelemből, szégyennapot tarthattak. S ezek közé tartozom jómagam is. Ott voltam, tapsoltam, végighallgattam. Mimondó legyek? Legyek fél- vagy csak negyedőszinte? Legyek tapintatosan őszinte? Arcátlanul és gorombán őszinte? Íme, a vallomásom: A nyitány Verdinél szokatlanul hosszúra nyúló nyitány zeneileg aligha rendíthetett meg valakit is; jottányival sem volt jobb, kövérebb, izgalmasabb, mint akármelyik Gilbert és Sullivan vígoperanyitánya. A vezérkönyv zenei anyaga? Ha igaz, hogy 1849-ben íródott, akkor azóta 144 év telt el, s e közel másfél évszázad alatt ez a muzsika többet öregedett, mint szomszédai - akár a tizenötödiknek szerzett Luisa Miller, akár a tizenhetediknek szerzett Rigoletto, amelyek muzsikáját együtt szívtuk a dajkánk tejével, és a gyermekkor, a serdülő évek édességét fedezzük fel benne. Szabad unnunk, szabad szidnunk, csak elszakadni nem tudunk tőle. A felvonásvégek nagy zenei zárlataival megint csak úgy vagyok, mint volt Berlioz Rossinival, akinek váltig szidta hangoskodó semmitmondását (ez Berlioz véleménye, s nem e sorok írójáé), s azt kell mondanunk, hogy a másfél évszázados hiányszakasz kegyetlenül elbánt ezzel a tán méltatlanul elfelejtett alkotással. Nem újdonság a történelmi időnek ez a kegyetlensége, hiszen tudjuk, hogy az előásott zongoravázlatok alapján történtek kísérletek, nagyon is kompetens kísérletek Schubert „tizedik szimfóniájának”, sőt, a befejezetlen szimfónia hiányzó két tételének a zenekari rekonstruálására; de bizony, mind e kegyeletes-lelkes és jóindulatú próbálkozások csak halvány árnyékát érzékeltetik annak a műnek, ami Schubert keze alatt lehetett volna, nem utolsósorban azért, mert alkalmasint a vezérkönyv komponálása közben a mester régen túltette magát első zongoravázlatain, invenciója megmozdult, fantáziája meggazdagodott. Persze hogy kulturális haditett volt a Stiffelio leporolása és elkésett „ősbemutatója”, és persze hogy a csalódottság legkisebb jele nélkül oldalogtam ki a nézőtérről, a ruhatári tolongás felé. De odahaza, lefekvéskor, ágyamba zuhanva már azzal az érzéssel oltottam le a lámpát, hogy a történelemből való kibutulásom behozhatatlan hátrányán a házasságtörő papnének megbocsátó osztrák protestáns lelkész története édeskeveset változtat, és hogy voltaképp a Covent Garden színpadon- mutatisnutandis egy exhumálás tanúja voltam. Határ Győző Verdi elfelejtett operája a Covent Gardenben Exhumálás után A HÁROM LEGNAGYOBB CSEMPEGYÁR TERMÉKEIBŐL VÁSÁROLHAT 10-40% ENGEDMÉNNYEL ezenkívül olasz lemezkádak minden színben és MÉRETBEN, KOMPLETT GARNITÚRÁK, ZUHANYFÜLKÉK, CSAPTELEPEK, SAROKKÁDAK, SOFA ABLAKOK, BEJÁRATI AJTÓK ÉS MÉG SOK-SOK ÉPÍTŐANYAG KAPHATÓ. ÖTVENEZER FORINTOT MEGHALADÓ VÁSÁRLÁS ESETÉN AZ ÁRUT BUDAPEST TERÜLETÉN INGYEN SZÁLLÍTJUK HAZA. A VISZONTELADÓKAT KEDVEZŐ ÁRAKKAL ÉS VÁLASZTÉKKAL SZOLGÁLJUK KI. CÍM: 1171 PÉCELI ÚT 155. TEL: 158-4275; 158-4274. CÍM: VI. KEr., SZONDI UTCA 40. TEL.: 132-5740 Kultúra CSÜTÖRTÖK, 1993. február 25. Spolarics Andrea Kolozsvár és Szolnok között ingázik , Vidéki Tartuffe Nem mindennapi siker híre előzte meg Spolarics Andrea visszatértét „anyaszínházába”, a szolnoki Szigligetibe: a fiatal színésznő elnyerte a Román Színházi Szövetség díját. Hogy pontosan mivel érdemelt ki e kitüntetést, azt már személyesen tőle tudtuk meg a Tartuffe premierje előtt Szolnokon. - Az elmúlt évad legjobb előadásaira és szülészetire szavaztak a kritikusok a negyvenhat romániai színház repertoárjának megtekintése után. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban éppen egy éve mutattuk be Ionesco A kopasz énekesnő című abszurdját, amelynek főszerepét játszom. Ezt az alakítást terjesztették fel a szövetség kritikusai nagydíjra. Három pályatársnőmmel közösen ért bennünket ez a megtiszteltetés. A plakettet - a fődíjat - végül nem én kaptam, ám ez semmit sem von le a szakmai megmérettetés értékéből: az első három legjobb színésznő egyike lehettem Romániában. (A Franciaországban élő szerző, Ionesco remekműveként jegyzett darabot egyébként már a magyar közönség is láthatta: a kolozsvári társulat bemutatta Pécsett, Budapesten és a nyári színházi fesztiválon Szolnokon is. Ugyancsak eljátszották a román fővárosban, illetve meghívták Lisszabonba, Bordeaux-ba, valamint huszonöt előadásra Nagy-Britanniába. A siker tehát - bízvást írhatjuk - nemzetközi.) - Spolarics Andrea pécsi lány. Kényszerű kitérő nélkül jutott be a Színművészeti Főiskolára. A Madách Színházban töltött két évad után került Szolnokra. A színpadon sohasem mellékszereplő. Mégis otthagyta.Szolnokot! - Dehogy hagytam! Most is a Szigligeti Színház társulatának vagyok a tagja. Úgy állapodtunk meg Spíró György igazgatóval, hogy januárban jövök. Itt is vagyok. - A kolozsvári meghívást Tompa Gábor ottani igazgatónak köszönhette, aki Szolnokon „vendégrendezett”, és vitte is magával. Könnyen igent mondott... - Szolnokon valóban szem előtt voltam, mégis újra, másra vágytam. - Elérte? - Igen. A díjazott Kopasz énekesnő mellett még négy darabban játszottam főszerepet, köztük a Liliomfiban, a Csirkefejben. - Miben különbözik a kolozsvári színész élete a szolnokiétól? - Kisebb a társulat, midössze huszonegyen dolgozunk főállásban. Az erdélyi értelmiségiek - így a színészek - menekülésszerű távozása szerencsére lelassult. Igaz, visszatérésükre még alig van példa, ám két kaposvári színész Kolozsvárra szerződése már új időket jelez. - Azt, hogy a művészet nem ismer államhatárokat... - Valóban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház fennállásának kétszáz éves évfordulójára kiírt drámapályázatára például számos mű érkezett határon innen és túlról. - Miközben Szolnokon próbál, Kolozsváron is új bemutatóra készül, azaz ha nem is naponta, de ingázik. - Négyszáz kilométer, vonattal hat-hét óra. Mondjuk ugyanannyi, mintha Pécsről járnék Szolnokra. - Az erdélyi magyar kultúra visszaszorítását tanúsító jelekről naponta hallunk. Tapasztalni-e hasonlót a színházban? - A kapun belül nem, hiszen nem az önkormányzathoz, hanem közvetlenül a minisztériumhoz tartozunk. A magyar nyelvű plakátokat betiltó rendelet persze minket is sújtott. - Azaz magyar társulat magyar darabjait hirdetik románul? - Plakátokon igen. Ugyanakkor a Szabadság című magyar napilapban megjelenik a Kolozsvári Állami Magyar Színház programja. - Meddig ingázik, hisz társulati tag itt is, ott is? - Nem tudom. Másfél év után annyit magamnak is bevallhatok, tulajdonképpen kalandnak tekintettem Kolozsvárt. Több lett annál, hiszen beilleszkedtem, befogadtak, játszom. (egri)