Magyar Nemzet, 1993. március (56. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
SZOMBAT, 1993. március 13. MagaNemzet 17 Kerekasztal „ Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s a szabadságnak nem egy osztályt különösen, hanem egész kedves nemzetemet közösen boldogító kifejlődése felől kétségbe nem esem.” (Kossuth Lajos) Az ádáz Sajtóviták és csaták közben az ember elgondolkodik azon, vajon olyan tárgyért folyik-e a küzdelem, amelyet érdemes birtokolni. Azok a lapok formálják-e igazán a közvéleményt és a választók vélekedését, amelyeket a politikai erők meghódítani próbálnak? Manchin: Minden lap úgy éli meg, hogy veszít a piacon, de az igazi változás, hogy az egész sajtópiac összeszűkült. Persze nem mindegy, hogy ki mekkora példányszámról zuhant fele annyira. A sajtópiac átrendeződése tulajdonos- és politikai váltásokkal esett egybe, de annak módosulásával is, hogy az emberek miért vásárolnak újságot. A társadalom egyharmada nem olvas, vagy azért mert analfabéta, vagy mert nem vesz részt a társadalomban annyira, hogy érdemes lenne neki napilapszinten tájékozódnia. A következő egyharmad legalább hetente egyszer-kétszer vesz napilapot, de csak helyi újságot. Az újságíró és a politikus főleg itt Pesten erről megfeledkezik, bár a politikusok időnként bosszankodnak, hogy a fene egye meg, az MSZMP elvitte a vidéki lapokat. A harmadik harmad két részre oszlik: az egyik a vidéki újság mellé egy másikat is meg-megvesz. Marad, egy kis szelet, amelyen a pesti napilapok osztozkodnak. Amikor a közvélemény befolyásolhatóságáról beszélünk, ezeket az arányokat többnyire elfelejtjük. - Mennyire alakították át a sajtópiacot a változások? Kiss Gy.: A helyi társadalmat szervező helyi újságnak Nyugaton a legfontosabb hír, hogy mi történt abban a kisvárosban. Nálunk központi lapok maradtak meg. Ha összehasonlítjuk Budapestet Párizzsal vagy Béccsel, még mindig sok országos lap van. A konkurencia érezhető, de ennyi napilapot hosszabb távon se a főváros, se az ország nem tud eltartani. Manchin: A piac több osztályra tagolódott, emiatt csak bizonyos szegmenseiben van igazi verseny. A Népszabadság - pénzt, előfizetői bázist, infrastruktúrát örökölve - kvázi másik kategóriában focizik. A Magyar Nemzet alapítóitól kezdve megpróbálta azt a közepet megcélozni, amely egy kétfokú társadalomban nem igazán nagy esély, de azért a fennmaradáshoz elegendő. A zsidó orvos és a szent imrés építészmérnök egyszerre tudta olvasni a lapot. A rendszerváltás után egy részüket a markánsabban egyik vagy másik irányba húzó lapok el tudták szipkázni. A sajtó politikába ragadtsága nemcsak a függetlenségének, hanem a szélesen vett tájékoztatási feladatának is gátja. Manchin: Ez az agitátor- és propagandista funkció, amiben a politikusok is gondolkodnak. Ahol a sajtó valóban független, ott nem az agitprop. és az értelmiség lánglelkű apostolai az igazi bázisa, hanem az, aki olvassa, illetve az, aki fizeti, hogy megjelenjen a lap a pelenkareklámmal együtt, amit szintén az olvasóhoz mint fogyasztóhoz kíván eljuttatni. A fogyasztói társadalomnak szüksége van médiákra ahhoz, hogy a termék eljusson a fogyasztóhoz. Ezért tartják fenn őket. Ha a népnevelő, újjáépítő, újjáintegráló funkciója van csak meg a sajtónak, az rendjénvaló, csak épp valahonnan finanszírozni kell. A magyar piac összeomlóban van, nincsenek olyan érdekcsoportok, amelyek a fogyasztóhoz eljutás szándékával működtetnék a sajtót. Ezt érzem a legnagyobb problémának és a legnehezebb feladatnak. Mert értem, hogy a mai politikusoknak is fontos, hogy melyik lapnak ki a főszerkesztője, melyik irányzattal rokonszenvezik, és hogy néznek ki politikai szempontból az arányok. De azt a pénzt már nem tudják a lapok mögé tenni, amit a pártközpont átutalt a hírlapkiadónak. Kiss Gy.: Valóban politikai szűrőn át nézzük a sajtót, az értelmiség is, a politikai elit is. Sok napilapot olvasok, nem találok egy olyat sem, amelyik stílusában kicsit konzervatívabb, hűvösebb és az információk pontosságára törekszik. A Le Mondeot vagy a Neue Zürcher Zeitungot szeretném olvasni - pontosabban: a magyar megfelelőiket. A szolgáló sajtó vagy vagy nyelven írt és gondolkodott, a jó és a rossz sémájában. Az átmeneti időszakban sem változott meg a dolog, a lapok nem függnek eléggé az olvasóktól. Se a piaci, se a politikai helyzet nem kedvez a független szellemiségű lapoknak. A sajtó mintha maga is a régi reflexek alapján határozná meg a feladatait. Manchin: A XIX. századi prófétamodell továbbélésében látom ennek gyökerét, amelyik átmodernizálódott egy bolsevik, agitprop., mozgósító funkcióvá. S ezt kéri számon tőle az új hatalom is, hogy most nekem mozgósítsatok. Azt gondoljuk, hogy a sajtót az emberek is eszerint ítélik meg. Pedig a közvélemény-kutatások tanúsága szerint a negyvenöt szempont között harmincadiknak említik a politikai elkötelezettséget. Először azt szeretnék, hogy újság legyen, legyenek benne hírek, s azok igazak legyenek. Nagyon elöl van a rangsorban az az igény, amit az egész sajtó nem elégít ki: fogalmunk sem lehet a cikkek alapján, hogy mi történik a való életben." Gerő: Ez a XIX. századi sajtómodell nem szerencsés szóhasználat. Ez az időszak a modern sajtó minden típusára hozott példát. Volt pártokhoz kötődő lap, a nyolcvanas évek elejéig szinte csak ilyenek voltak, utána jöttek lapok, amelyek az élet különböző területeiről közöltek dolgokat, ez már tőkés jellegű vállalkozás volt. A millenniumig tartó időszakban már meg lehetett gazdagodni a sajtóból. 1896-tól engedélyezik a lapok utcai árusítását. Megjelenik a rikkancs, s vele együtt a riporter, beköszönt a szenzáció, a bulvársajtó kora. Ami a mai magyar sajtót illeti: egy sajtótörténeti helyzetnél nem szabad elszakadni attól a kultúrától, amelyben élünk. A sajtótól a fogyasztók egy része elvárta, hogy az ő kultúrkörének, ízlésvilágának megfelelően fogalmazzon. A középosztály műveltségi standardjai - származástól függetlenül - azonosak voltak. A rendszerváltozás előtti Magyar Nemzet kései letéteményese volt annak a magyar középosztálybeli világképnek, amely maradványaiban még létezett. A nyolcvanas évek végén ténylegesen kitört a sajtószabadság - értve ezen, hogy bármit meg lehet írni, és szétesett az olvasóközönség. Kinek írják a lapokat, az olvasóknak vagy a hatalomnak? Kiss Gy.: Ez a kérdésfeltevés akkor helyes, ha a hatalomba beleértjük a politikai elitet, a kormánypártit és az ellenzékit egyaránt. Nincs közöttük nagy különbség, egyaránt úgy gondolják, hogy az újságok és a tévé, rádió szócső-funkciója a fontos, hogy megmondja, mi a jó és a mi a rossz. Az egyik oldal a „nemzetit" tartja jónak, a másik a „liberálist”. Az a bajom a mai újságokkal, hogy nem politikai értékekhez, hanem konkrét politikai irányokhoz kapcsolódnak. Szeretnék egy olyan lapot olvasni, amely egyformán meri bírálni az ellenzéket és a kormányt, ahol több független újságíró van. Ma egy jelentős részük ide vagy oda tartozik. 1989 után az újságíró választhatott, hogy melyik párt rokonszenves neki, s azt elkezdte a cikkeivel is támogatni. Olyanformán, hogy a tudósítást nem választotta el a kommentártól. Úgy érezte, politikai funkciót tölt be azzal, hogy segíti ennek vagy annak az erőnek a győzelmét a választásokon és utána. Ez pedig nem újságírónak való feladat. Manchin: Az újságírónak ha mondjuk, interjút csinál a miniszterelnökkel vagy az ellenzék vezetőivel, nem biztos, hogy az a dolga, hogy keményen megbírálja. Csináljon egy kemény interjút, amelyből az olvasó megítélheti a nyilatkozó politikust. - A kérdés az, hogy minősíteni, ítélkezni kell-e egy újságírónak, vagy tájékoztatnia, tényeket és érveket nyújtania az olvasónak a saját véleménye kialakításához. Kiss Gy.: A hírközlő és a véleményfogalmazó műfajoknak világosan el kellene válniuk egymástól. Gerő: A mai sajtó szerintem megfelel egy sajtó- és társadalomtörténeti stádiumnak. Van, akit egyáltalán nem érdekelnek a hírek, de hajlandó több százezer példányban elolvasni a Kiskegyedet, van, akit csak a bulvárlapok érdekelnek, s van, akit csak a véleménysajtó. A hiányt én is ott érzem, hogy egy mértékadó, középosztálybeli ízlésvilág nem tud lapot találni magának a mai sajtóstruktúrában. De ebből nem az következik, hogy a mai sajtószerkezet rossz, hanem az, hogy a Kádárrendszerrel szétrombolódott az a stabil középosztálybeli értékvilág, amely fogyasztóként ki tudna nyomni magának egy ilyen orgánumot ebben a gyors sajtótörténeti váltásban. Ha a középosztályi világ erősödni fog, s hasonló műveltségi elemekre fog alapozni - bár ennek van egy iskolarendszerbeli feltétele akkor megszületik majd ez a lap. Térjünk vissza az induló kérdéshez: jó célpontra vadásznak a politikai erők, olyanra, amelynek birtokában a saját céljaikat jobban megvalósíthatják? Kiss Gy.: A Kádár-korszak puha szakaszában volt egy fura félszabadság-sáv. Értékes dolgok is megjelenhettek, a magyar hagyományoknak megfelelő középosztályi szerkezetek átmentődtek, például a Magyar Nemzetben, de - és ez a súlyosabb - a manipulációra is módot adott. Nálunk, amit a sajtó írt, sokan elhitték. Lengyelországban például a polgár minden leírt szót hazugságnak vett. Öntudatlanul is ez a modell lebegett az új politikai erők szeme előtt is. Ezért érezték azt, hogy birtokolniuk kell ezt vagy azt a lapot, mert úgy befolyásolni tudják a közvéleményt. Gerő: Ami a politikai erők bekebelezési vágyát illeti, szerintem a sajtó továbbra is fontos marad. A létrejött magyar pártok - a kisgazdák kivételével - nem kötődnek társadalmi csoportokhoz. Ezért más módon próbálják elfogadtatni magukat a pártok a választói tömegekkel. Ennek lehet eszköze - más kérdés, hogy valóban hatékony vagy csak vélt eszköze -, hogy kommunikációs csatornákat keressenek a különböző rétegekhez. Egy nőt is sokféleképpen lehet meghódítani, le is lehet rohanni és lehet neki udvarolni. A mai mohó hangulatban a politikai erők inkább a lerohanást részesítik előnyben. Hogy valójában mennyit nyernek ezzel? Nem tudjuk, hogy az emberek véleményét valójában mi befolyásolja a legjobban. Manchin: Hadd vessem közbe, hogy 1989-ben a legmagasabb presztízse a rádiónak volt, nem az írott sajtónak. Gerő: Részigazság, hogy másokkal összevetve nálunk egy csomó mindent elhittek a sajtónak az emberek a Kádár-rendszerben. Komoly szkepszis is élt az emberekben az írott sajtóval szemben. A professzionális politikusok egyébként mindig is fontosabbnak érezték az elmúlt időszakban a rádiót és tévét. Nem véletlenül akarta megszerezni magának 1989-ben mindkettőt Pozsgay Imre, s ma is a legfontosabb front a kormányhatalomnak a két médium. Kiss Gy.: Az ellenzék számára nem? A kulturális bizottságban lezajlott vita kompromisszumképtelenségeit nézve én nem látok a kormány és az ellenzék között különbséget. A pozícióban természetesen különbség van. A közvélemény-kutatások mit mutatnak, mennyire fontos a sajtó az emberek számára, mennyire hisznek neki, mennyire becsülik ellenőrző szerepét? Manchin: Az egész politikai intézményrendszer folyamatos tekintélyvesztésének lehetünk tanúi. Az egymás elleni negatív kampányok a demokratikus intézmények respektjét kölcsönösen csökkentették. 1989- ben a népszerűségi listán a sajtó relatíve elöl volt, de például az egyházakhoz képest mára a sajtó több bizalmat vesztett Ezzel együtt a rangsorban még mindig előkelő helyen áll. Körülbelül a megkérdezettek fele bízik benne. Gerő: A politikai sajtó iránti érdektelenségnek látom pozitív oldalát is. Egy demokráciának fontos feltétele, hogy depolitizálódik az élet mind nagyobb területe. Ha az emberek a politikai sajtó iránt kevésbé érdeklődnek, annak az is lehet az oka, hogy nem kell félni attól, hogy a politika bele fog szólni a mindennapi életükbe. Ebből következik, hogy nem érdeklődnek egy csomó dolog iránt amiről úgy vélik, hogy nincs közvetlen hatással az életükre. Kiss Gy.: A politikai elitek a saját irányzatukkal lojális újságírókat szeretnek. Nem hosszabb távon gondolkodnak, hogy egy független, kiegyensúlyozott, objektív tájékoztatási eszköz többet használ nekik. Azoknak az embereknek, akik húszharminc éve újságolvasók, néha szórakoztatóak a köpönyegforgatók. Némelyek éveken át egyfajta igazságot papoltak, most meg épp az ellenkezőjét hirdetik. Gerő: A választások két szempontból lesznek tanulságosak. A politikusoknak szembe kell nézniük azzal, hogy drasztikusan megrostálódnak. A sajtó számára is eligazító hatása lesz ennek a szelektálásnak, hogy mely politikusokat kell felül-, alul vagy a helyén értékelni. Mert ma az újságok sok esetben olyanokat emelnek fel politikusi rangra, akik nem biztos, hogy ’94 után benne maradnak a pikszisben. Kiss Gy.: A választásokon a politikusok megmérettetnek abból a szempontból is, hogy miként kommunikáltak. Az új politikai elitnek nem volt ideje annak megtanulására, hogy a politika nagy részben a kommunikációt jelenti. A politikus semmit nem tud közvetíteni a nézeteiből a társadalomnak a nyilvánosság különböző eszközei nélkül. Ennek a jelentőségét föl kell ismerni és meg kell tanulni. Ez részben bizonyos technikák elsajátítását igényli. A jelentős politikusok a modern világban nem lehetnek meg társadalompszichológiai, public relation tanácsadók nélkül, akik néha ellentmondást nem tűróen megmondják, milyen nyakkendőt vegyen fel, hogy viselkedjen, mit nyilatkozzon, s ennek alá kell vetnie magát a legnagyobbaknak is. A politikusnak nem bértollnokra van szüksége. Olyan újságíróval tud együttműködni, aki olyan tükröt tart elé, amelyben reálisan láthatja magát. A modern demokráciának az ellensúlyok, az állandó kontroll mellett a visszacsatolás az egyik legfőbb elve. Nem hiszem, hogy az az újságíró „segít” a politikusnak, aki szajkózza a szavait, és a hibáit is erénynek mondja. Hosszabb távon ezzel rosszabb helyzetbe hozza a politikust, bármennyire is tessék neki a hízelgő szó. A politikai hatalom és a sajtó viszonyát ennek fényében milyennek látják? Milyen a kormány sajtó-, illetve a sajtó kormánypolitikája? Kin múlott, hogy a viszonyuk megromlott? Kiss Gy.: A kormány és az ellenzék egymás fonákjaként viselkednek. Ha a kormánypárt politikusai úgy érezhették, hogy a sajtó az ellenzéki pártok véleményét jobban tükrözi, akkor azt gondolták, hogy velük szemben áll. Az egész magyar politikai elitet együtt érdemesebb vizsgálni, már csak azért is, mert a paktum következtében egy fél nagykoalíció is kialakult nálunk. A sajtóval szemben sokféle vádat fogalmaznak meg a kormánypártok képviselői. Politikát csinál, ahelyett hogy tájékoztatna; elfogult a kormánypártok rovására; nem mutatja be a változások eredményeit; nem tükrözi a szabad választások erdményét; a régi kommunisták uralják a sajtót Ki mit tart igaznak ebből? Manchin: A politika integrálta magába a sajtót, s az nem modernizálódott mint külön intézmény a saját racionalitása alapján. Ugyanaz az elit szapulja egymást újságíróként illetve politikusként Gerő. Visszakérdeznék: milyenek a nők? Az egyik azt feleli, csalják, a másik, hogy hűségesek. Ilyen általánosságban fogalmazva minden egyszerre igaz és nem igaz. Ezek a vádak a sajtó ellen egyes esetekben biztos igazak, máskor teljesen igaztalanok. A másik oldala érdekes a dolognak, mi hiányolható abból az értelmiségi látószögből, amit mi ebben a beszélgetésben képviselünk? Rendkívül hiányolok egy erős tényfeltáró újságírást. Magyarországon lezajlik a privatizáció, amely a társadalom jövője szempontjából az egyik legalapvetőbb folyamat A sajtóból alig kaphatunk képet arról hogy ez a kétezermilliárd forint hogyan találja meg a maga gazdáját Kiss Gy.: A legnagyobb problémának azt tartom, hogy túl sok a pártoktól függő újságíró és gondolat. Jobb volna, ha eltávolodnának a politikacsinálás szférájától, s nem akarnák egyik vagy másik párt érdekeit szolgálni. Számomra az is nehezen képzelhető el demokratikus viszonyok között hogy egy kormánynak napilapja legyen. Persze tudom, Magyarországon is csak hozzá közelálló lapok vannak. - Fenyegetve van-e a sajtószabadság ma, s a szándékokon túl lehet-e bárkinek is ereje ahhoz, hogy a szabad sajtóállapotokat megszüntesse? Kiss Gy.: Túlzónak tartom ezeket az aggodalmakat Gerő. Ilyen fenyegetésnek tekinthető az is, amikor valaki sajtószabadság helyet sajtótisztességet követel. Komoly fenyegetés egyébként mindig csak a hatalom oldaláról jöhet. Jelenleg a rádió és a televízió esetében nincs intézményes garanciája a függetlenségnek. A hatalom gyakorlóinak jó szándékán és belátásán múlik, hogy mennyire avatkoznak be a média működésébe. Hogy ez a veszély valósággá válik-e vagy sem, majd meglátjuk... - A független és szabad sajtó létét sokan a polgári magatartás fontos feltételének is vélik, mert példát mutathat a polgároknak, például abban, hogy mi a civil kurázsi, mi a polgári méltóság és törvénytisztelet Kiss Gy.: A nyolcvanas évek közepén bennem is élt olyan illúzió, hogy a kommunista diktatúra eltűnésével, amely az élet minden területén elközönségesedést hozott beindulhat az a polgárosodás, amely számomra bizonyos normákat, viselkedésformákat jelent. Sajnos, épp a remélttel ellenkező irányú változásoknak lehetünk szemtanúi. A fékentartottság évei után erősebben mutatkoznak a szabadosság jelei. Hiába, a polgári viselkedés és kultúra kialakulása hosszabb folyamat eredménye lehet Ma az emberek hallatlan kaotikus világot érzékelnek maguk körül, nem érzik, nem fogadják el a törvények hatalmát. A mi évszázados polgárosodási kísérleteinkhez mindig hozzátartozott egyfajta lojalitás. Az állam szerepe minden próbálkozásban nagy volt az állampolgár szó is azt sugallja, hogy a polgár az államé. Vannak persze jobb, felelevenítendő polgári tradíciók is, amelyek harcot vívtak e cselédmentalitással szemben. Ezért csalódással töltött el, hogy a politikai demokrácia első heteibenhónapjaiban már mennyire általánossá vált az illeszkedő magatartás. Én mindenesetre hiszek abban, hogy bizonyos modor és stílus normaképző lehet. Amikor hiányoltam egy hűvös, objektív, megfontolt újságot, akkor erre is gondoltam. Gerő: Egy országban akkor lesz igazi közvélemény, ha a különböző vélekedések kifejeződhetnek, ennek legjobb kerete a sajtószabadság. Közvélemény híján az emberek könnyen alattvalók és nem polgárok lesznek. A polgárnak nemcsak egy bizonyos anyagi jólét a jellemzője, de a megfontolt megnyilvánulások szabadága is. A sajtószabadság azért fontos, mert a hatalommal szemben mindig bizalmatlannak kell lenni, s a kontroll legfőbb lehetősége a nyilvánosság. Javorniczky István Mit szabad a szabad sajtónak? (Avagy kinek íródnak a lapok, miért szeretik a politikusok a bértollnokokat, és akié a sajtó, azé lesz a hatalom?) Hányszor és hányan áhítozták-követelték-reménytették a szabad sajtót! És íme, hogy itt van újra, lehet-e csodálni, hogy nem hasonlít teljesen arra, ami álmainkban megjelent? Ma mindent meg lehet írni, a sajtó ebben az értelemben vitathatatlanul szabad. Ha azonban azt nézzük, hogy ebből a szabad sajtóból mennyire tudható meg, hogy mi zajlik ma az országban; hogy a sajtó mennyire szabadult ki a politika bűvöletéből; vagy hogy mennyire tanulta meg azt a szerepet, amit a modern nyugati demokráciákban játszani szokott, akkor kevesebb okunk marad az elégedettségre. A rendszerváltozás utáni sajtóról rendezett kerekasztal-beszélgetésen minderről Gerő András történész, Kiss Gy. Csaba, a Közép-európai Intézet igazgatója és Manchin Róbert, a Magyar Gallup Intézet igazgatója fejtette ki véleményét a Magyar Nemzet olvasóinak.