Magyar Nemzet, 1993. december (56. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-24 / 300. szám
28 Magyar Nemzet Kultúra PÉNTEK, 1993. december 24. Sötétben nem látszik a fekete kecske Mihályfy Sándor az Ábel-filmről és a Hargitáról „Aztán ki lesz az Ábel?"... - sokat sejtető mosollyal, teri magyarsággal szegezte az utazóknak a kérdést a román határőr. Igazi Surgyélán-fazon, hatalmas ember, nagy fejjel, lapát tenyerekkel, bőrkabátban, olajosan. A mikrobusznyi forgatócsoport tagjai szóhoz sem tudtak jutni a megdöbbenéstől. Hisz’ Mihályfy Sándor rendező és stábja Budapesten is olyan titkosan kezelte ezt az első Erdélyi kiruccanást, hogy rajtuk kívül csak három-négy ember tudott róla. Bujkálva mentek, a határhoz közeledve gondosan elrejtették a kamerákat is. De a határőr már mindent tudott, várta őket. Aztán Mihályfy Sándor elnevette magát: „Ábelre még nem leltünk, messze van még az, csak úgy ideoda megyünk, Kolozsvárra, a Hargitára.” „Bizony szép az! Csak hideg van,- hümmögött a román. Mindez több mint tíz évvel ezelőtt történt. Azóta Mihályfy Sándor rendező álma teljesült. Ma, szenteste és karácsony első napján mutatják be két részben a Magyar Televízióban az Abel a rengetegben című filmet, amely Tamási Áron regényéből román-magyar koprodukcióban készült A film születéséről, a forgatás élményeiről, a szereplőkről a rendezővel beszélgettem. - Honnan származik az ötlet, hogy Tamási Áron regényéből filmet készítsenek? - Tizenhárom éve lehetett - a Budapest Filmstúdióban dolgoztunk Nemeskürty Istvánnál. Akkoriban mutatták be az Indul a bakterház című munkámat Olvasztó Imre főszereplésével. Felmerült, hogy meg kellene filmesíteni az Abel-trilógia első kötetét, Olvasztó Imre volt az első Abel-jelölt. A forgatás a Hargita nélkül szóba sem jöhetett. Annak a tájnak, az ottani fenyőknek egyedülálló hangulata, színei, fényei vannak. Ajánlották, hogy menjünk a Kárpátokba filmezni, de ez képtelenség lett volna. Végül a film a Clamatel és a Budapest Filmstúdió, valamint a Profilms román vállalkozás közös produkciójaként készülhetett el a Magyar Televízió és a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatásával. Tavasszal mindkét országban a mozik is bemutatják. Sose gondoltam volna, hogy egy Tamási-történetnek román operatőre (Vivi Dragán Vasile) lesz. A két román figurát, Fuszulánt és Surgyélánt is román színészek alakítják. - Hogyan találtak rá a főszereplőre, Ilyés Leventére? : - Fontos volt, hogy Ábel székely legényke legyen, mint ahogy az is, hogy a Hargita legyen a másik főszereplő. Jártuk a falvakat, iskolákat, próbafelvételeket készítettünk, hirdettünk az újságokban. Aztán egy tanárnő írt nekünk, hogy ne keressük tovább Ábelt, mert Szászrégenben megtalálta. Amikor elbeszélgettem Leventével az életéről, a regényről, azonnal kiderült, hogy ebben a gyerekben minden együtt van. - Hogyan választották ki a forgatás helyszínét? - A Hargitával szerencsénk volt, „adta magát”. Ha ősszel eső kellett, reggel pára és ború fogadott minket a hegyek felett, majd szemerkélni kezdett. Télen is megkönyörült rajtunk a Hargita. Amikor megérkeztünk, január elején, szinte kitavaszodott. Olvadt, minden csupa sár volt. Egyesek már kongatni kezdték a vészharangokat: műhóval kell forgatnunk a Hargitán... A napok teltek, a forgatásra szánt pénz egyre fogyott. Megfenyegettem a hegyeket: „nem lesz ez így jó!” Már-már feladtuk, amikor Sikaszó völgyében félöklömnyi pelyhekben hullani kezdett a hó. Csöndesen, szél nélkül esett, és pillanatok alatt tíz-tizenöt centiméterre nőtt a hótakaró. Napokon keresztül havazott, és azonnal elkezdtünk dolgozni. A Hargita megadta nekünk, amit vártunk tőle, mert szeretett bennünket, szerette Ábelt és ezt a történetet. A kunyhóra Zetelaka környékén akadtunk rá, egy földút mellett. Többször elhagytuk, míg egyszer a tolmácsom, Illés József figyelt fel rá, és szólt, hogy nézzük meg. Benőtte a fű, a kerítést is ki kellett bontani és bemászni. Pont olyan volt, mint amilyennek lennie kellett. - Gyorsan készült a film? - Sok gondunk adódott. Egyszer Csíkszeredából át kellett jutni a Hargita túloldalára, mert a történethez szükségünk volt egy kecskére és egy kutyára. (Nem Ábel kutyájára, Bolhára, őt Pestről hoztuk magunkkal egy kutyamenhelyről.) Vállalkoztam az útra, nem gondoltam, hogy a szörnyűséges román mikrobusz csak húsz kilométert képes óránként megtenni... Koromsötét lett, mire a faluba értünk, ide-oda bekopogtattunk, végül megtaláltuk a kecskés házat. „Íme az állat" — mutatott a gazda az éjszakába. Én pedig semmit sem láttam. Fekete kecske volt, a filmhez meg fehér kellett volna... A kutyust sem találtuk meg. Kínomban csak nevetni tudtam. Aztán a visszaúton arra lettem figyelmes, hogy a román sofőr az életveszélyes szerpentinen lefelé a busszal kergetni kezd egy nyulat. Az életünket is kockáztatta a jó lakomáért. Később a forgatás alatt a kecskét ellopták, előfordult, hogy a díszletezéshez szükséges szögek tűntek el. - Ilyés Levente hogyan tűrte a filmesek utasításait? !A stáb román kollégái és közte gyakran volt szópárbaj. Persze románul, úgyhogy én nem értettem. Jókat nevettek a gyerek észjárásán. Mindig biztattam Leventét, hogy ne hagyja magát, ha valami nem tetszik, mondja ki bátran. Egyszer nagyon megszeppent. Két medvebocsra akadtunk a fák között. Feléjük szaladt, aztán álltunk és néztük őket. Hirtelen az egyik óriás fa a bocsok mögött dőlni kezdett, majd megszólalt... Az anyamedve kidugta a fejét úgy három méter magasságban. Ábelünk székely legény létére majd összecsinálta magát - Milyenek voltak a román színészek? - Kicsit félve adtuk oda a forgatókönyvet a románoknak, vajon mit szólnak hozzá. Hiszen Surgyélán lehetetlenné teszi a gyereket, Fuszulán meglopja. A regény pedig így kezdődik: „Egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, az én életemben is nagy fordulat állott be."... Annak idején, amikor a regény napvilágot látott, kihúzták belőle ezt a mondatot A román producer és a többi filmes hagyján, nekik a munka és a pénz volt az elsődleges, nem politizáltak. De a színészektől tartottunk. George Constantin, aki Surgyélánt játszotta, az egyik legnagyobb román színész, a nemzeti színház tagja. Nagy darab, mackós, igen okos ember. Odaadtam neki a forgatókönyvet megszerette, igaznak tartotta. Azután soha többet nem került szóba a történet. Annyit kért, hogy Surgyélán figuráját kicsit finomabban ábrázolhassa, ne újzagy darab-buta-„ Ságnak”, hanem ,fiagy darab szerencsétlenségnek” mutassa. Tervezik-e az Ábel-trilógia további két kötetének filmre vitelét? - Mi több, az Abel az országban már a vágóasztalon van, várhatóan húsvétkor kerül a képernyőre. Ezt a filmet már magyar stábbal, itthon forgattuk, szintén Levente főszereplésével. Szeretném elkészíteni az Abel Amerikábant is. Devich Márton A címszereplőt Ilyés Levente szászrégeni székely legényke személyesíti meg Buray Zsuzsanna felvétele em-Kolozsváry Ernő győri polgármestert még fizika-kémia szakos tanárként is. kapta szárnyra a hír. A bogarasnak vélt, megszállott műgyűjtőről, a modern magyar művészet szerelmeséről egyszer csak kiderült, hogy évtizedek szívós munkájával létrehozta az ország egyik legjobb magángyűjteményét, birtokában tudja a szentendrei iskola alapműveit, Vajda, Korniss, Anna Margit, Országh Lili remekeit, Kondor Bélától Deim Pálig olyan mesterek alkotásait, akikről a hivatalos kultúrpolitika hiába próbált nem tudomást venni. Amikor egykori tanítványai értesültek Kolozsváry Ernő politikusi ambícióiról, majd polgármesterré választásáról, egyet biztosan tudtak: a tanár úr körül nem lesz állóvíz. Ahogy egykor osztályokat vonatoztatott egy-egy új kiállításra, úgy a város sem „ússza meg”, előbb-utóbb műértők lesznek a polgárok, de legalábbis műpártolók. A központi sajtó kétszer foglalkozott a győri polgármesterrel, első ízben azért, hogy korlátozni akarja a sajtószabadságot, most, legutóbb pedig mert a Rába ETO-nak nem volt hajlandó rendkívüli támogatást kiutalni. Az eredményeket senki sem firtatta. - Érdemes volt belevágni? - kérdeztem Kolozsváry Ernőt hivatalában, ahol a falakat saját gyűjteményének féltett darabjai díszítik. - Akármilyen hihetetlen, én tenni akartam ezért a városért. Rendkívül szűkös anyagi feltételek mellett dolgozunk, már annak is örülni kell, hogy a város működőképes marad. Ennek ellenére az az ötletem támadt, hogy megkeresem az általam sokszor csodált Radnai-gyűjtemény - több mint harminc nagy Egry József-kép, Bernáth Aurélok, Derkovitsok, Nagy Istvánok, több mint húsz Szőnyi István, és még sorolhatnám - tulajdonosát, Radnai Béla özvegyét. Az érvényes végrendelet Pécsre származtatta volna a kollekciót, de én elhívtam Győrbe, megmutattam, hogy az Esterházy-palota a Széchenyi tér sarkán milyen gyönyörű épület, hogy milyen méltó helye lenne itt a gyűjteménnyel. Ezzel elkezdődött egy hosszú tárgyalássorozat. - Mennyiért sikerült Győrnek megszerezni a gyűjteményt? - Ötmillió forintért s havi százezer forint életjáradékért. Ezzel olyan kincsre tett szert a város, amely arculatát alapvetően formálni fogja. - Mit szólt a képviselő-testület? - Voltak, akik ellenezték, de végül meg tudtam győzni őket. A neheze persze még hátravan, mert az Esterházy-palotát fel kell újítani és múzeummá alkalmassá tenni vagy százmillióért. - Más gyűjtemény is került a város tulajdonába? - Váczy Péter hallatlanul gazdag bútor-, szobor- és tárgygyűjteménye. Ez pedig a legrégibb győri házba, az 1666- ban épült Magyar Ispitába kerül. - A város nemcsak két múzeummal gyarapszik, de köztéri szobrokkal is. - Még nem voltam polgármester, amikor felvetettem, hogy kellene csináltatni egy I. világháborús emlékművet. Akkor persze az ötletet is botrányosnak találták, de amint jött az enyhülés, létrehoztam egy alapítványt. És most a köztemetőben ott áll Európa egyik legszebb háborús emlékműve, Deim Pál alkotása. - Deim Pál a város szobrásza lesz? - Az ’56-os emlékműnél ravaszsághoz kellett folyamodnom, ne mondják már, hogy megint a polgármester akar rájuk tukmálni valamit, zsűrizést kértem. Rokop József, az amerikai Szigethy Attila Fundation vezetője adta az emmlékműre a pénzt. Amikor felvetettem, hogy én Deim Golgotáját szeretném felállíttatni, eléggé meredten néztek rám, valami hagyományosabbat akartak. Végül megszerették. - Hogyan sikerült megszerettetnie a város polgáraival ezt a nagyon stilizált alkotást? - Elmondtam, hogy a jézusi Golgotának egy XX. századi másáról van szó. A test alkotja a keresztet, itt van Mária Magdolna és itt van a kereszthez roskadó Mária is. Politikai üzenete is van a szobornak: az ártatlanokat bitófára húzták, rejtegették harminchárom évig a testüket, de az áldozatok kimagasodtak a földből. Közel kétezer éves tradíciót vesz át a szobrász, és XX. századi tartalommal tölti meg. Az emberek elfogadták, sőt állítom, szeretik az elmékművet. Nem azt mondom, hogy nem voltak ellenvélemények, hogy amikor nincs mit enni az embereknek, mi szobrokkal meg parkrendezéssel foglalkozunk... - A polgármester elképzeléseit nemcsak a képviselő testülettel, hanem a közvéleményformáló sajtóval is el kell tudni fogadtatni. Önt azzal vádolták meg a 168 órában, hogy cenzúrázni kívánja a sajtót. — Ártatlan vagyok az ügyben. Nem nézem a győri tévét, de elmondták, hogy egyik műsorukban azt fogják bizonyítani, hogy én szét akarom verni a győri filharmonikusokat. Megmondtam, ha megteszik, lakolni fognak. Mi pénzeljük őket, ők meg le akarnak járatni bennünket? Mester Ákoséknak úgy sikerült összevágniuk az ügyről szóló anyagot a 168 órában, hogy végül az jött ki, engem megőrjített a hatalom, mert egy hazugság ellen fel mertem lépni. Nevetséges! Erre nem számítottam. Arra sem, hogy a Rába ETO-tól megtagadott támogatás ekkora vihart kavar? — Megkerestek az ETO vezetői levélben, hogy ötven-hatvanmillió forint kellene nekik, ebből húsz azonnal. Nem terjesztettem elő a képviselő-testületi ülésen, de amíg Amerikában voltam, egyik képviselő beterjesztette az indítványt. A távollétemben nem üléseztek, de mikor visszajöttem, már úgy szólt a javaslat, hogy adjunk most húszat, jövőre még hatvanmilliót az ETO-nak. Miből? Felmérte, hogy az egykor népszerű sportegyesület támogatása milyen politikai tőkét jelenthet? Hogy több a szurkoló, mint a múzeumlátogató polgár? Valakinek csak ki kellett mondani, hogy ebbe a labdarúgóvilágba, aminek a nemzetközi színvonala nulla, nem szabad pénzt fektetni! Puskásék idején én is nagy drukker voltam, de azok nyújtottak valamit. Ezen a területen nem történt meg a rendszerváltás, ezek továbbra is csak azt várják, hogy kapjanak. Miből? Amikor sokan a kukát túrják, a húszmillió az ETO-nál két ember évi fizetésére elég. Nem fél, hogy a döntését maga ellen fordítják? - Megkeresett egy testnevelő tanár kollégám, és óva intett, mert szerinte bele fogok bukni az ügybe. Nem buktam bele, sőt a város polgárságának nyolcvan-kilencven százaléka mellém állt. - Harmonikus kapcsolatot épített ki az egyházakkal. Míg más városokban, falvakban komoly konfliktus forrása lehet egy-egy felekezeti iskola megnyitása, Győrben példaadóan indult a katolikus Apor Vilmos Iskola. - Nagy összeggel támogattuk az iskolát. Lehet, ha nem én vagyok a polgármester, nem épül fel. Az önkormányzati testület eredetileg arra az álláspontra jutott, hogy nincs pénz, van elég általános iskola a környéken, álljunk le a támogatással, hiszen nem mi, hanem a régi tanács kötötte meg a szerződést a régi püspökkel. Én mégis azt mondtam, ez fontos, jó ügy. Büszke vagyok, hogy egy ilyen európai szellemű intézmény született meg az én polgármesterségem alatt. Persze a fő érdem Benkovics Ferenc plébánosé, aki fáradhatatlan szervezője volt a tervnek. - Az egyházak vezetői megjelennek a városi rendezvényeken. Hogyan tudta bevonni őket a közéletbe? - Megpróbáltunk az egyházak gondjain enyhíteni, pénzt adtunk templomok restaurálására. A zsidó közösségnek segítettünk a temetőt rendbe hozni, mivel Győrből ötezer embert hurcoltak el, és talán kétszázan ha maradtak, s ők nem győzték volna. A nagyon visszavonult rabbi ezután március 15-én koszorúzott, október 23-án pedig beszédet mondott a városi ünnepségen. De eljön az unitárius, az evangélikus lelkész is. Meggyőződésem, hogy mindennek van létjogosultsága, ami a társadalom egészségét szolgálja, és minden ilyen ügyet szeretettel támogatni kell. Liberális meggyőződésű emberként mondom ezt. Oerzovits Ágnes Csak jó ügyekre van pénz A győri polgármester nem enged az igazából Deim Pál ’56-os Golgotája a győri városháza szomszédságában NEMESKÜRTY ISTVÁN Bohémek karácsonyestje, avagy az új magyar festészet születése ÉPPEN SZÁZ ÉVE, hogy egy huszonegy éves nagybányai születésű ifjú festő. Réti István Párizsban az akkor már kilenc éve halott Jules Bastien-Lepage képeinek bűvöletébe került. Münchenben, Hollósy Simon tanítványaként hallott a francia festőről, akinek képeivel egy 1888- as kiállításon ismerkedtek meg a müncheni magyarok. Réti Istvánnak holtáig hűséges barátja, Lyka Károly így írta le Bastien-Lepage egy nagy hatású képét: „Egy pásztorlányka, fejére húzott zsákkal, dideregve néz maga elé, mögötte tehén legelész a sovány, fakuló fűben. Körös-körül hervadó természet, fénytelen, árnytalan, téli álmára készülő táj. Mint finom lehelet borul mindenre az őszi levegő, átsző, átjár mindent, tompítja a színeket... A kis embercsemete s a nagy természet eggyé vált, megbonthatatlan egységgé a képen, minden kompozíciós fogás nélkül... Egy minden finomság iránt érzékeny szem és az életet átérző lélek teremtett itt egy kis világot.” Ez a hangulatvilág ihlette az ifjú művészt első festményére: „Bohémek karácsonyestje idegenben" (1893). Kopár hónapos szoba terítetten asztalánál, egy petróleumlámpa fényénél három férfi mélázik. Nem érződik az ünnep melege, ha a cím nem adná félreérthetetlenül tudtunkra: karácsonyeste van, azt hihetnék, gyászoló társaságot látunk. Érezhetően barátok jöttek össze, egyikük ágyán ülve könyököl az asztalra, másik egy székre telepedett, harmadikuk a fal mellett áll, arcát sejtelmesen világítja meg a lámpa fénye. Még egy pohár bor sincs előttük. Mégsem arra utal ez a kép, mintha ezek hárman nélkülöznének, egyszerűen honvágyuk támadt. Hogy ez a téma mennyire a levegőben volt, bizonyítja a harmincéves Justh Zsigmond 1893 szilveszterén Nizzából keltezett levele Feszty Árpádnéhoz. Ugyanaz az esztendő, mint Réti festményének éve; az anyagi gondoktól mentes Justh panaszolja, hogy „Fagyos mulatság egy szállodaszobában dideregve (az embernek) önlelkébe, régi emlékeibe mélyedve tölteni az ünnepeket. Mások is nagyon fáznak, a betegek félnek az éjszakától, mert az tele van álmokkal... De mennyivel rosszabb így ébren álmodni.” VALÓSÁGOS SZAVAKBA foglalt Rétikép. .. Justh mintha már a természetet is új módon látná: Czóbel Minkának panaszkodik, hogy unja Munkácsyt, a Párizsban élő Verescsabin túlságosan naturalista, viszont a svájci táj, melyen' átutazott, „gyönyörű,, elragadó, csipogó-villogó ■ zöld tájkép.· Itt-ott, messze, széná gyűjtő lányokét, arra egy hosszú gyümölcsfa, alatta egy nehéz svejci ember kaszáját feni, itt egy naptól csillogó erdőrészlet, minden levélen fény, s minden levél rezeg. Szép a zöld... csak a szín intenzitásának, a fény intenzitásának is meg kellene felelnie." Íme egy magyar írónak, Réti kortársának impresszionista tájleírása. (1894. szeptember 25., két héttel halála előtt.) Réti otthon, Nagybányán fejezte be képét s mindjárt ki is állította Budapesten. A festmény akkora sikert aratott, hogy a kormány megvásárolta hallatlan siker egy kezdő fiatalember első képéről szólván! Ez a siker szárnyára kapta Rétit: 1894 tavaszán Rómában éri a hír, hogy Kossuth haldoklik. Az akkor Rómában tartózkodó Lyka Károllyal, továbbá Bródy Sándorral, Eötvös Károllyal és Rákosi Viktorral (Korhadt fakeresztek. Elnémult harangok...) Torinóba utazik. Ott virrasztanak a haldoklónál, Réti le is rajzolta a halott kormányzót. A képet a Magyar Hírlap közölte. Ez már országos hírnév! Réti István tartós barátságot kötött Bródy Sándorral, akinek több könyvét illusztrálta. Megfestette Bródy, Jókai, Herczeg Ferenc portréit. Mindez tekintélyt szerzett Rétinek a müncheni Lohengrin kávéház magyar törzsasztalánál. Sőt, ha megnézzük a müncheniek legjobbjainak - Hollósy, Vaszary, Thorma - 1893 előtti képeit, 1894-től kezdve kétségkívül érezhető egy stílusváltás, tehát a Bohémek karácsonyestje idegenben című, 1893-ban festett mű hatása. Művészeti korszakok természetesen nem köthetők évszámokhoz, mégis joggal mondhatjuk, hogy ez az 1893-as bohémkarácsonyi kép elindított, illetve felgyorsított egy folyamatot; túlzás nélkül nevezhetjük a nagybányai festőiskola és irányzat kezdetének. A huszonéves fiatalembernek ugyanis sikerült rávennie mesterüket, Hollósy Simont, hogy költözzenek nyaranta Nagybányára, Réti szülővárosába. „Nagybányán ő volt a telep mindene, gondozója, féltékeny őre.” (Lyka Károly) KÉSŐBB A FŐISKOLA TANÁRA lett Réti, nemzedékeket nevelt. (Fábri Zoltán filmrendező Réti István tanársegédje volt.) Réti István elméleti-irodalmi munkásságot is kifejtett. Megírta a nagybányai művésztelep történetét, amelyért 1941-ben íróként Baumgarten-díjat kapott. (1954-ben adták ki, csonkított szöveggel.) 1944-ben, halálos betegen (1945. január 17-én halt meg egy szükséglakásban, mert kibombázták) könyvbe foglalta tanulmányait: Képalkotó művészet. Akár tankönyvként is kiadhatnánk, újra meg újra. Művészetét sokáig meghatározta a Bohémek karácsonyának 1893-as, Bastien-Lepage ihlette élménye: „Abban az időben a homály, a sötétség bensősége érdekelt engem különöséb■ betr. Kifejezni mint oldódnak fel a formák,aint lappangnak benne a színek s mint foszforeszkál a homályból kifejtődő arcokon a lelkiség, belsőség... Később aztán kivilágosodott, kisütött a nap az én piktúrámban is. Nekünk, nagybányaiaknak alig adódott más lehetőség, mint engedelmeskedni az ottani természet hívó szavának. Festői képzeletünk is ebbe kapcsolódott.” (A nagybányai művésztelep, 1954.) Ha nem is ez az egyetlen kép nyitott új korszakot festészetünk történetében: a bohémkarácsony megérdemli emlékező figyelmünket.