Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)

1994-10-20 / 246. szám

10 Magyar Nemzet 1956 CSÜTÖRTÖK, 1994. október 20. Zsille Zoltán A forradalom öröksége és a magyar demokratikus ellenzék Az utóbbi évtized fejleménye Magyar­­országon, hogy a rendszer súlyosbodó válsá­gával párhuzamosan kitermelődött a pártál­lamtól független ellenintézmények összefüg­gő hálózata, amelyet kezdetben mint autonóm vagy párhuzamos kultúrát, második nyilvá­nosságot, mint a másként gondolkodók körét emlegették, és csak később, visszamenőleges hatállyal kezdtek róla mint demokratikus el­lenzékről beszélni. Ez a beszédkönnyítő for­dulat azonban megtéveszt a történések termé­szetét illetően, idegfordítja valódi sorrendjü­ket Az igazság az, hogy a demokratikus ellen­zék 1956 után is, ha üldöztetésben, föld alá nyomva, perifériára szorulva, s még az úgyne­vezett kritikus értelmiség által is mellőzve és lekezelve, de mindig is létezett, a másként gondolkodók heterogén csoportjai esetében pedig arról van szó, hogy kereteik között is létrejövőben van, kialakulóban van, éppen az '56-osok (hazaiak és emigránsok) és az ’56 után felnőtt nemzedékek legradikálisabb, leg­tisztább gondolkodású, legnyitottabb és leg­bátrabb képviselőinek találkozása és szövetsé­ge révén egy új, szélesebb bázisra támaszkodó és érettebb demokratikus ellenzékiség. Voltaképpen tehát azt kell áttekintenünk, hogy miképpen válik egy reformizmusból, kü­­lönutasságból,­­rendszer gyermekéből”, párt­­ellenzékiségből jött mozgalom demokratikus­sá, de még sokkal inkább és elsősorban azt, hogy miként alakul át az ellenzékiség, a máso­dik nyilvánosság a következetes demokraták és a szilárdan '56-os alapokon állók megjele­nésével, szerepvállalásával, mértékadó és pél­damutató fellépésével valóban azzá, amit de­mokratikus ellenzéknek nevezhetünk, mutat­hatunk­ be és bátran hivatkozhatunk rá, mert meggyőződését megalkuvás nélkül és felelő­sen képviseli, de immár újra a nép és a világ színe előtt. * * * A nyugati könyvpiacon az a Heller Ágnes és Fehér Ferenc magyarázzák el lelkesen és agyafúrtan, hogy a magyar október miért volt tiszta politikai forradalom, akik 1976-os emig­­rálásukig azt oktatták tanítványaiknak, hogy 1956 tényleg ellenforradalom volt, s akiknek olyan tanítványaik voltak, hogy ezt el is hitték. Egy másik könyv sorsa közvetlenül is érint. Most jelent meg németül a Hegedűs Andrással készített interjúkötetem rövidített és átdolgozott változata, amelytől, mivel a könyv alapmondanivalóját meghamisította, kénytelen voltam magam elhatárolni. Az át­dolgozás kaptafája a megszokott: a magyar hi­vatalos politika számára tolerálható, de leg­alábbis exportra engedélyezett „ellenzékisé­get” propagálni, a kellemetlen igazságra rá­kérdező, radikálisan leleplező álláspontot eli­­minálni. Az interjú elkészítésének értelmét én abban láttam, hogy felelősségre vonja azt, aki részese volt az 1956 előtt a nép ellen elköve­tett bűnöknek, s a forradalom idején is a másik oldalon állt a magyar nép ellen folytatott há­borúban. Felelősségre vonja oly módon, hogy lehetőséget ad az őszinte vallomásra egy olyan embernek, aki ezt a felelősséget elisme­ri és vállalni akarja. A tettekért való felelősségvállalás, a bűn­bánat segíthet abban, hogy egykori ellenfe­leink vagy ellenségeink megtisztuljanak, s az előttünk álló feladatok megoldásában akár szövetségeseink is lehessenek. Semmiképpen sem a bosszúállás vezet ki bajainkból, de azért azt is látni kell, hogy a bűnbánat nem teszi meg nem történtté a bűnöket, az elhallgatás vagy a hazugság pedig egyenesen további bű­nök forrásává válhat Most a könyv alapszerkezete megválto­zott, a Hegedűs-történettel a forradalom esz­méit szembeállító kérdezőt háttérbe szorította az átdolgozó, vagy elhallgattatta, s így a törté­net eltorzult egy, a volt miniszterelnök szem­pontjából kedvező irányba, amely persze meg­felel a nyugati rózsaszín sajtóban Magyaror­szágról kialakított ostoba, „vidám barakkos” sztereotípiáknak, s így a hazai hivatalos felfo­gáshoz is közelebb kerül, a forradalom jelen­tőségét kisebbíti, s a kádárizmus egyfajta pri­vát apológiáját adja. A könyv hasznosból kártékonnyá vált Mert ebben a könyvben nemcsak Hegedűs András életéről volt szó, hanem az enyémről, valamennyiünkéről, akiknek életébe ő is és pártja beleártotta magát rengeteg szenvedést okozott, nyakába idegen jármot rakott, s hatal­mát a népek sokszor kifejezett akarata ellenére a végsőkig fenn akarja tartani és az egész vi­lágra ki akarja terjeszteni Az alapmondaniva­ló tehát ez: vigyázat! S a tanulság, hogy nem bízhatjuk a vétkesekre azt hogy miért és mennyire vállalják a felelősséget, mit ismer­nek be és mit nem, hogy eldöntsék, mit lehet kritizálni, és mit nem az utóbbi 40, és mit az utóbbi 30 évből. Mert akkor folytatódik to­vább a végtelenségig a hazugság. Ez a személyes, de nem magánjellegű ki­térő segíthet átvezetni a pártbürokraták elkép­zeléseinek, tervezői logikájának megértéséhez az ellenzékkel kapcsolatban, amelyet szintén ők szeretnének központilag kitalálni, megfa­ragni, legyártani „made in MSZMP , s a pro­paganda export-import ügyleteiben mint saját árujukkal üzletelni, piacra dobni, átcsomagol­ni vagy rejtegetni... A központilag dirigált párttaktikának felel meg nyilván az is, hogy a hazai sajtórendészek még akkor is azok ellen az ismert, Eörsi István kifejezésével élve „védett állat” státusában lé­vő exportellenzékiek ellen fenekednek, tollu­kat gumibotként forgatva, ha azok hangja már-már a békegalamb turbékolásává szelí­dül, vagy éppen átmenetileg, jó úton” vannak és elhatárolják magukat saját maguktól. A cél ezzel nyilvánvalóan az, hogy ne legyen infor­máció azon kívül, ami már amúgy is van, s a közvélemény, a nyugati nyilvánosság semmit se halljon az újabb, ismeretlen, s különösen nem az aktívabb és radikálisabb ellenzékiek tetteiről, nézeteiről, de lehetőleg létezéséről sem, mert a résnyire nyitott diktatúrákban ép­pen ez jelent egyedül védelmet számukra, akik az ellenállás szellemének növekedésével fe­nyegetik üldözőiket. A harmadik példa egyszerre származik a szamizdatból és a nyugati sajtóból, mert a sza­­mizdatszerző Dalos György könyve a magyar szamizdat kialakulásáról németül is megje­lent Ebből is azt látjuk, hogy bármennyire is törekszik valaki az objektivitásra, ha a dolgo­kat még mindig egy nagyon lassan kitárulko­zó, kisebbségtudatú, exkluzív klub élmeleg kisvilágából kitekintve és kötöttségeibe ka­paszkodva szemléli, szeme elé tartott kisujját is nagyobbnak fogja észlelni, mint a templom­­tornyot így lesz aztán elkerülhetetlenül a kis­­történelem a felejtés és a torzítás történetévé, tele hibákkal és hiányokkal. Jóllehet, együttér­zéssel emlékszik meg arról, hogy a Bibó Em­lékkönyvből a revizionista ellenzék által domi­nált koalíciós, de kissé szűkkeblű szerkesztő­­báró kicenzúrázta írásomat, mint később meg­tudtuk, antikommunista retorikája miatt, de nem említi, hogy ezt a közbotránnyá kesere­dett élményt a szamizdat olyan vállalkozók­nak köszönhette, akik Bibó-tiszteletükben még nem jutottak el Bibó szemléletének tisz­teletéig. Dalos korrekt módon idézi megállapí­tásomat, hogy az ellenzék Magyarországon „a legtisztább és legbátrabb politikus emlékére sem tud egy könyvet úgy összeállítani, hogy ki ne dekázza a véleménynyilvánítás szabad­ságát, ne állítson fel tilalomfákat és ne szabja meg, hogy kik és milyen mértékben fejthetik ki őszinte meggyőződésüket”. De azt nem tud­juk meg, hogy e megállapítás mögött nem el­sősorban a személyes keserűség munkái, ha­nem elutasítása, opponálása egy olyan határolt ellenzékiségnek és demokráciának, amely nem jut el addig a pontig, ahonnan elindulnia kellett volna, s így kirostálja Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Munkástanács egykori elnö­két a szerzők közül. Tóth Zoltánt, a pártköz­pont előtt mártírhalált halt egyetemi tanár fiát, s fel sem kéri Krassó Györgyöt, aki nemcsak börtöntársa volt Bibó Istvánnak forradalmi te­vékenysége miatt, hanem egyike a demokrati­kus ellenzék legbátrabb, legaktívabb, legjelen­tősebb, és ami ugyanazt jelenti, töretlenül '56- os hűségű vezetőinek. * · · Ami a diktatúra álképviselőházán kívülre szorult ellenzék parlamentjének összetételét, struktúráját megvilágítja, irányzatait minősíti, csoportjait osztályozza, eredményeit méri, tör­ténetüket leírja, szereplőit és eseményeit szá­munkra megérteti, tehát egyértelműen az, hogy programjukban szerepelnek-e, és milyen hangsúllyal a magyar forradalom kérdései, mégpedig a magyar helyzetből kiindulva, ma­gyarul feltéve, és az, hogy erre milyen vála­szokat adnak ma. Ez a döntő kritérium. * * * A második nyilvánosságban és a független sajtóban tartózkodás figyelhető meg Mind­­szenty személyével kapcsolatban, hallgatnak róla, mint ahogy jelentőségükhöz képest ke­véssé feltárt a diktatúra által üldözött és félre­állított többi nem kommunista története is. A nézeteivel való vita, ha azokat eredeti formá­jukban szintén közzétesszük, egy baloldali be­állítottságú vagy liberális demokrata esetében jogos, érthető és elfogadható, de mintha hiá­nyozna annak felismerése, hogy Mindszenty személye a térdre kényszerített és megalázott vallásos magyarság lelki felszabadulásának volt szimbóluma 1956-ban, mint ahogy rabsá­ga a keresztényüldözésnek, az emberi méltó­ság megcsúfolásának, az idealizmus kiirtásá­nak volt szimbóluma. A hivatalos magyar propagandagépezet­nek nyilván az az érdeke, hogy ha már van el­lenzéke, az olyan legyen, mint Hegedűs And­rás, aki bármily őszintén, hitelt érdemlően nyilatkozik is az ’50-es évekről, szavai hitelét lerontja, hogy az őt székében követők mára vi­szonylagos liberalizmusukkal kérkedhetnek. Ezért van az is, hogy múltja árnyékában s jele­ne foglyaként-hiszen fizikai és szellemi érte­lemben foglya, félretett, nyugdíjazott, de sza­badon nem engedett továbbszolgálója a re­zsimnek - a Kádár-korszak történetéről s a máról nem képes, nem tudja, nem akarja és nem meri a teljes igazságot megmondani. A rezsimnek az az érdeke, hogy ha már van oppozíciója az emigrációban, az olyan le­gyen, mint Heller és Fehér, akik hatása amúgy is egy, a kommunizmussal szemben toleráns, sőt szimpatizáns és régóta infiltrált baloldali, akadémikus világgettóban van, ahol saját pro­pagandaügynökei szintén otthon vannak. Az is kapóra jön, hogy ha Hellerék véleménye va­lóban tiszteletre méltóan megváltozott a forra­dalomról, s közelít a maguk teoretikus, ma­gaslesi pozíciójából az ’56-osokéhoz, ennek szenzációértékét lerontja, hogy ez a vélemény már sokszor változott s fordult olajozottan az ellentétébe. 1956-ban forradalompártiság, ’57-ben újra a pártkatona fegyelme, s azután a rendszer szükségleteitől, a „tudományos” kar­rierszempontoktól és az alkalmazkodóképes­ség rugalmasságától függően, hol aktív kolla­boráló a rendszerrel, hol munkamegosztás, „ideológiai bedolgozás, a marxizmus újrafé­­nyezése, de semmi politikai alapon, hol hazai vagy külföldi tartalékállomány, amely a nyu­gati árfolyamot emeli. * * * Az emigrációnál maradva, amiképpen az úgynevezett Budapesti Iskola, a lukácsista, re­formista kör történetének van egy utóélete, folytatása az ellenzékben, egy demokratiku­sabb, radikálisabb irányban, ugyanúgy a ko­rábbi, népi-nemzeti érdekeltségű törekvések­nek is van egy továbbfejlődése, s volt és van egyszersmind egy nyugati­ emigrációs párhu­zama is. Észre kell vennünk ezzel kapcsolat­ban a Kádár-adminisztráció sunyi, de jól át­gondolt machinációját, amellyel ellenfeleinek munkamegosztást és specializálódást sugall. Ennek lényege az volna, hogy az emigráció foglalkozzon csak nyugodtan a kisebbségben élő magyarok sorskérdéseivel, mert az úgy is a szomszéddiktatúrák számláját terheli, de ne szóljon bele a magyarországi magyarellenes politikába, ne bírálja a hazai állapotokat, vagyis ne foglalkozzon a magyar ügy lényegé­vel, ráhagyva ezzel a rezsimre, hogy úgy tájé­koztasson, illetve ne tájékoztasson, ahogy akar, s azt tegye, amit akar. E munkamegosztási terv lényege, hogy a magyar kormány ténylegesen nem tesz sem­mit, ami kötelessége volna, de titkos diplomá­ciájával elhiteti, hogy közvetve, az emigráción keresztül támogatja a megsemmisítés veszé­lyével szembenéző magyar etnikumot, akikért - mint ez számos példa mutatja - hatékonyan csak állami szinten, állami eszközökkel lehet fellépni, s megálljt parancsolni néhány millió magyar rasszista üldözésének. A tervhez csatlakozik egy kiegészítés, amely a sugalmazott specializációra vonatko­zik. A népiek és a gondjaikban osztozó, emig­rációban élő barátaik foglalkozzanak a ma­gyar társadalom mélyén felhalmozódott prob­lémákkal, a népbetegséggé vált öngyilkosság­gal, alkoholizmussal, halandósággal és fo­gyatkozásunkkal, az úgynevezett urbánusok pedig a polgári és emberi jogokkal, más nem­zetiségű üldözöttek jogaival, s avantgárdista eszmék és irányzatok átplántálásával. Ha min­denki marad a kaptafájánál, megint ki lehet egymás ellen játszani azokat, akik összetartoz­nak, megint be lehet árnyékolni szavuk tiszta­ságát és jóhiszeműségét, az egyiknél azzal, hogy érzéketlen a más nemzetiségű demokra­ták problémáival szemben, a másiknál azzal, hogy idegenek a néptől, amellyel egy haza pol­gárai. S ha a terv sikerül, és marad a megosz­tottság, minden így is fog történni, mindez iga­zolódni fog: megjelenik a falra festett ördög. Ez a sanda szándék fejeződött ki jellegze­­tesen akkor, amikor Aczél György, a magyar kultúra utolsó három évtizedének egyik fő kórokozója így tette szóvá kifogását Csoóri Sándornak, az 1977-es Charta melletti petíció egyik aláírójának: „Mi szüksége van magának arra, hogy zsidókkal szerepeljen együtt, ráadá­sul cseh ügyben?” Nem tudni, milyen részvé­telre talált volna az akció, ha a kezdeménye­zők valóban más lakónegyedekben is támoga­tást keresnek. De Csoóri esetére az áll, amit Nagy László mondott róla: „Helytállt a becsü­letünkért.” Amiről most beszéltem, az az ellenséges közeg, amelyben mozgunk, s mozog mindaz, mely minket érdekel. Az a sötét eszme, mely­nek árnyékában akarják tartani a népet s az ér­telmiségét is. * * * A ’60-as évekről tavaly ilyenkor, október 23-án az Inconnu független művészcsoport Lajos utcai kiállítótermében, amely egyszers­­mind Molnár Tamás lakása is volt, ezt mond­ta Pákh Tibor: „Szabadságharcunk előtt na­gyon sok volt a szenvedés és pusztítás. Kitele­pítések, elhurcolások, nincstelenné válás. Vi­szont mindig megvolt az optimizmus és a bi­zakodás. Nem üres szólam az, hogy »ezt már guggolva is kibírjuk!«, mert valóban így is van, gondolkodtunk, és többeket be is vittek, hogy guggoljanak. Most viszont ezt az opti­mizmust sehol se tapasztalom.” Krassó György, Szabó Miklós vagy Csur­­ka István leírása a ’60-as évekről és a ’70-es évek elejéről hasonlóan meggyőző és joggal keserű. * * * A magyarországi második nyilvánosság körülbelül 1976-77-ben keletkezett, amikor először, 100-200 példányban kéziratban ma­radt írásokat fűztek egybe és adtak ki. Min­denki a saját történelmét ismeri a legjobban, ezért érthető ez a korszakolás, amely a sza­mizdat kezdetét akkorra teszi, amikor a Beszé­lő szerző-, illetve szerkesztőgárdája ilyen jel­legű áldásos tevékenységét megkezdte. A helyzet azonban az, hogy szamizdat mindig is volt, és már 1972-ben megszületett egy egész tanulmánykötet, melyet szerzői az MTESZ III. szociológiai konferenciájára írtak. Ennek betiltása miatt azonban soha nem látott hivata­losan napvilágot. A jeles szerzőgárda össze­sen több mint 40 év börtönt tudott maga mö­gött, így a társaságukba bekerültek fejére is egyévnyi megtisztelő árnyék esett. A kötet már a betiltást megelőző héten elkészült a pártkiadó nyomdájában, s mire a pártközpont felébredhetett volna, átvettük és ki is osztottuk a köteteket, s így 5-600 példányban bejutott az akkor még el nem nevezett második nyilvá­nosságba, sőt a Szabó Ervin Könyvtárba is. A balatonfüredi konferencia anyaga ké­sőbb írásos bizonyítékává vált annak a hajszá­nak, melyet 1972-73-ban a sztálinisták indí­tottak, megrettenve a magyar politikai élet legújabb eseményeitől. Ezek jelezték, hogy a társadalom közömbösítése nem sikerült, az elégedetlenség nyílt kifejezési formákat talált magának és felszínre tört. Új ellenzékiség lé­pett a színre, rögtön a maga sokszínűségében, egymástól függetlenül keletkezett és létező csoportokban, melyek azonban nyilvánvalóan egymásból is erőt merítettek. A pártközpont mindezt úgy tüntette fel, hogy mögöttük az a revizionista, antimarxista csoport áll, amelynek tagjai lukácsisták és kri­tikus szociológusok, akik átmenetileg pozíció­kat szereztek az ideológiában és a társadalom­­tudományokban. Természetesen ezeknek semmi közük nem volt a márciusi spontán if­júsági tüntetéshez, sem ahhoz a demonstráció­hoz, ahol 1956 ismert szereplői találtak módot arra, hogy megünnepeljék a forradalom évfor­dulóját Rácz Sándor, a Munkástanács egykori elnöke Mátyás-templomban megtartott eskü­vőjén. Itt, ahol sok '56-os vett részt, nem pusztán a házaspár hűségesküjéről volt szó. Hasonlóképpen nem volt szerepe a lukácsista, revizionista csoportnak a füredi konferencia szervezésében. * * * Néhányunknak még szerencsénk volt, s megismerhettük Bibó Istvánt, aki röviddel ha­lála előtt újra kilépett a nyilvánosság elé, és féllegális találkozókon, vagy inkább azt mon­danám, puccsszerűen szervezett álhivatalos előadásokon nagyobb nyilvánosság előtt is be­szélt. 1956 élő szellemével azonban már ko­rábban is lehetett találkozni. 1971-ben merült fel az a terv, hogy létre kellene hozni egy - az orosz ellenzék úgy nevezi­­ „szamizdat” fo­lyóiratot, amelyben a magyar ellenzék a nyu­gati nyilvánosság elé lép és bemutatkozik. A terv Józsa Péteré volt, ő írta a bevezető tanul­mányt is, amelynek első mondata így hang­zott: „Magyarország a Szovjetunió gyarmata”, majd azzal foglalkozott, milyen módok és le­hetőségek volnának a rendszer megdöntésére. A tervhez akkor még kevésnek bizonyult a nyugati partnerek és az emigráció támogatása, Józsa pedig fiatalon meghalt. A szamizdatos és másként gondolkodó, de többnyire és részben még mindig a rendszer keretei között és reformokban gondolkodó és cselekvő ellenzék elévülhetetlen érdeme, hogy megszervezte, létrehozta a második nyilvános­ságnak azt az infrastruktúráját, intézményrend­szerét, amely helyet adott a radikális demokra­ta, ’56-os eszméknek, személyeknek és meg­mozdulásoknak. Úgy tűnhet számukra, hogy Rácz Sándor vagy Krassó György vagy Pákh Tibor csatlakozott az ellenzékhez, s szerepet vállalt a szamizdat kultúrában. Valójában for­dítva történt: az ellenzék jutott el a forradalom gondolatához, mint a szovjet­ kommunista áfi­­um ellen való orvosság hirdetéséhez. Az utóbbi években megsokasodtak azok az események, amelyek valóban ’56 szellemét idézik, s a gyülekezés, szervezkedés, egyesülés jogának gyakorlását jelentik. Szomorúságunk­ra gyakran temetések válnak demonstrációvá, mint Bibó István, Báli Sándor, Cselik Ferenc, Péterfi Miklós temetése, de megtörtént ünne­peink visszafoglalása is. Az új márciusi ifjak bátorsága, akik 1971-től így vagy úgy, mindig megpróbálják az utcát és március 15-ét a saját­jukká, nemzeti ünnepünk terévé és napjává tenni, erőt adott október megünnepléséhez is. Krassó 1979. február 12-én beszélt először nagy nyilvánosság előtt 1956-ról mint nagy nemzeti demokratikus forradalomról. 1981- ben, öt éve ünnepelték először, mintegy 200 ember jelenlétében, s egy évre rá a Magyar Ok­tóber Kiadó hangszalagot is kiadott az ünnep­re. Ezeken az októberi és Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulóin, júniusban tartott megemlékezéseken megjelentek a forradalom tanúi: Rácz Sándor, Mécs Imre, Halda Aliz, Maléter özvegye. Szabó Miklós tavaly nagy hallgatóság előtt már a hivatalos fórumot fog­lalta vissza a Rakpart-klubban november 15-­­ én, 1985-ben. (Nem volna illő, ha bármit el­hagynék vagy megváltoztatnék, ami Szabó Miklós szerepével kapcsolatos szövegemben. Illő viszont a szomorúság, hogy mai hurrábol­­sevizmusával nemcsak minket, egykori bará­tait, elsősorban önmagát, életművét árulta el.) * * * Végezetül még egyszer az ellenzékről és az emigrációról. Számomra világos, hogy az emigráció és a hazai ellenzék politikai tevé­kenységét egyszerre kell tárgyalni. Ez a két el­lenzék, a belső és külső emigráció olyan szelle­mi és lelki közösség, melynek léte és ereje a ta­lálkozásban van, feltételezik egymást, igazol­ják egymást, egymásból élnek, kapcsolatrend­szerükben, kötődéseikben sok tekintetben azo­nosak, s történetileg hosszabb távot tekintve, személyi összetételükben is azonosak, az egyik­ből lesz a másik, bár itt az utak egyirányúak. A magyar nemzet sorskérdéseiről való gondolkodásban, s életük művében, műhelyé­ben, magatartásukban elválaszthatja ez a határ Szabó Zoltánt és Bibó Istvánt, Faludy Györ­gyöt és Petri Györgyöt, Tollas Tibort és Le­­zsák Sándort, Magas Istvánt és Krassó Györ­gyöt, Gereben Istvánt és Rácz Sándort, a SMIKK-et (az ünnepséget rendező kör neve - a szerk.) és Fónay Jenőt Mindezekre a kap­csolatokra közösen jellemző, hogy ezek az emberek életük egy szakaszában úgy találkoz­tak lélekben és szellemben, hogy egyikük a szögesdróttal bezárt országban, másikuk azon kívül tevékenykedett, de ugyanabban a vállalkozásban. És itt bocsánatot kérek alanyi­ságomért: a szerénytelennek látszó példát egy­szerűsége miatt választom. 1980 óta, hat éve vagyok Nyugaton. Nem illeszkedhetek be semmilyen új haza polgárai közé, minden él­ményem, tudásom, célom és akaratom Ma­gyarországhoz köt. Mi választhat el engem at­tól az otthon élő elvbarátomtól, akit ugyanaz az egzisztenciális kivégzés fenyeget, mint amely engem eljönni kényszerített? S mi választhatott volna el engem, amikor otthon voltam, attól, aki tudott rólam, beszélt rólam, foglalkozott a sorsommal, mint ahogy az emigráns sajtó és rá­dió megtette? Mi kényszeríthetett volna megta­gadásukra? Milyen hatalom bízhatott volna rá, milyen előnyök csábíthattak volna el, hogy más legyek, mást gondoljak, mást tegyek? Szavam­ra mondom, hitvány nyeremények. Az ötvenhatos forradalom 30. évfordulóján Luganóban rendezett ünnepségén dr. Saáry Éva, a SMIKK elnök asszonya és a szerzőnk, Zsille Zoltán A Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) 1986. október 23-án Luganóban rendezett ötvenhatos megemlékezésén elhangzott ünnepi beszéd rövidített szövege.

Next