Magyar Nemzet, 1994. október (57. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-20 / 246. szám
10 Magyar Nemzet 1956 CSÜTÖRTÖK, 1994. október 20. Zsille Zoltán A forradalom öröksége és a magyar demokratikus ellenzék Az utóbbi évtized fejleménye Magyarországon, hogy a rendszer súlyosbodó válságával párhuzamosan kitermelődött a pártállamtól független ellenintézmények összefüggő hálózata, amelyet kezdetben mint autonóm vagy párhuzamos kultúrát, második nyilvánosságot, mint a másként gondolkodók körét emlegették, és csak később, visszamenőleges hatállyal kezdtek róla mint demokratikus ellenzékről beszélni. Ez a beszédkönnyítő fordulat azonban megtéveszt a történések természetét illetően, idegfordítja valódi sorrendjüket Az igazság az, hogy a demokratikus ellenzék 1956 után is, ha üldöztetésben, föld alá nyomva, perifériára szorulva, s még az úgynevezett kritikus értelmiség által is mellőzve és lekezelve, de mindig is létezett, a másként gondolkodók heterogén csoportjai esetében pedig arról van szó, hogy kereteik között is létrejövőben van, kialakulóban van, éppen az '56-osok (hazaiak és emigránsok) és az ’56 után felnőtt nemzedékek legradikálisabb, legtisztább gondolkodású, legnyitottabb és legbátrabb képviselőinek találkozása és szövetsége révén egy új, szélesebb bázisra támaszkodó és érettebb demokratikus ellenzékiség. Voltaképpen tehát azt kell áttekintenünk, hogy miképpen válik egy reformizmusból, különutasságból,rendszer gyermekéből”, pártellenzékiségből jött mozgalom demokratikussá, de még sokkal inkább és elsősorban azt, hogy miként alakul át az ellenzékiség, a második nyilvánosság a következetes demokraták és a szilárdan '56-os alapokon állók megjelenésével, szerepvállalásával, mértékadó és példamutató fellépésével valóban azzá, amit demokratikus ellenzéknek nevezhetünk, mutathatunk be és bátran hivatkozhatunk rá, mert meggyőződését megalkuvás nélkül és felelősen képviseli, de immár újra a nép és a világ színe előtt. * * * A nyugati könyvpiacon az a Heller Ágnes és Fehér Ferenc magyarázzák el lelkesen és agyafúrtan, hogy a magyar október miért volt tiszta politikai forradalom, akik 1976-os emigrálásukig azt oktatták tanítványaiknak, hogy 1956 tényleg ellenforradalom volt, s akiknek olyan tanítványaik voltak, hogy ezt el is hitték. Egy másik könyv sorsa közvetlenül is érint. Most jelent meg németül a Hegedűs Andrással készített interjúkötetem rövidített és átdolgozott változata, amelytől, mivel a könyv alapmondanivalóját meghamisította, kénytelen voltam magam elhatárolni. Az átdolgozás kaptafája a megszokott: a magyar hivatalos politika számára tolerálható, de legalábbis exportra engedélyezett „ellenzékiséget” propagálni, a kellemetlen igazságra rákérdező, radikálisan leleplező álláspontot eliminálni. Az interjú elkészítésének értelmét én abban láttam, hogy felelősségre vonja azt, aki részese volt az 1956 előtt a nép ellen elkövetett bűnöknek, s a forradalom idején is a másik oldalon állt a magyar nép ellen folytatott háborúban. Felelősségre vonja oly módon, hogy lehetőséget ad az őszinte vallomásra egy olyan embernek, aki ezt a felelősséget elismeri és vállalni akarja. A tettekért való felelősségvállalás, a bűnbánat segíthet abban, hogy egykori ellenfeleink vagy ellenségeink megtisztuljanak, s az előttünk álló feladatok megoldásában akár szövetségeseink is lehessenek. Semmiképpen sem a bosszúállás vezet ki bajainkból, de azért azt is látni kell, hogy a bűnbánat nem teszi meg nem történtté a bűnöket, az elhallgatás vagy a hazugság pedig egyenesen további bűnök forrásává válhat Most a könyv alapszerkezete megváltozott, a Hegedűs-történettel a forradalom eszméit szembeállító kérdezőt háttérbe szorította az átdolgozó, vagy elhallgattatta, s így a történet eltorzult egy, a volt miniszterelnök szempontjából kedvező irányba, amely persze megfelel a nyugati rózsaszín sajtóban Magyarországról kialakított ostoba, „vidám barakkos” sztereotípiáknak, s így a hazai hivatalos felfogáshoz is közelebb kerül, a forradalom jelentőségét kisebbíti, s a kádárizmus egyfajta privát apológiáját adja. A könyv hasznosból kártékonnyá vált Mert ebben a könyvben nemcsak Hegedűs András életéről volt szó, hanem az enyémről, valamennyiünkéről, akiknek életébe ő is és pártja beleártotta magát rengeteg szenvedést okozott, nyakába idegen jármot rakott, s hatalmát a népek sokszor kifejezett akarata ellenére a végsőkig fenn akarja tartani és az egész világra ki akarja terjeszteni Az alapmondanivaló tehát ez: vigyázat! S a tanulság, hogy nem bízhatjuk a vétkesekre azt hogy miért és mennyire vállalják a felelősséget, mit ismernek be és mit nem, hogy eldöntsék, mit lehet kritizálni, és mit nem az utóbbi 40, és mit az utóbbi 30 évből. Mert akkor folytatódik tovább a végtelenségig a hazugság. Ez a személyes, de nem magánjellegű kitérő segíthet átvezetni a pártbürokraták elképzeléseinek, tervezői logikájának megértéséhez az ellenzékkel kapcsolatban, amelyet szintén ők szeretnének központilag kitalálni, megfaragni, legyártani „made in MSZMP , s a propaganda export-import ügyleteiben mint saját árujukkal üzletelni, piacra dobni, átcsomagolni vagy rejtegetni... A központilag dirigált párttaktikának felel meg nyilván az is, hogy a hazai sajtórendészek még akkor is azok ellen az ismert, Eörsi István kifejezésével élve „védett állat” státusában lévő exportellenzékiek ellen fenekednek, tollukat gumibotként forgatva, ha azok hangja már-már a békegalamb turbékolásává szelídül, vagy éppen átmenetileg, jó úton” vannak és elhatárolják magukat saját maguktól. A cél ezzel nyilvánvalóan az, hogy ne legyen információ azon kívül, ami már amúgy is van, s a közvélemény, a nyugati nyilvánosság semmit se halljon az újabb, ismeretlen, s különösen nem az aktívabb és radikálisabb ellenzékiek tetteiről, nézeteiről, de lehetőleg létezéséről sem, mert a résnyire nyitott diktatúrákban éppen ez jelent egyedül védelmet számukra, akik az ellenállás szellemének növekedésével fenyegetik üldözőiket. A harmadik példa egyszerre származik a szamizdatból és a nyugati sajtóból, mert a szamizdatszerző Dalos György könyve a magyar szamizdat kialakulásáról németül is megjelent Ebből is azt látjuk, hogy bármennyire is törekszik valaki az objektivitásra, ha a dolgokat még mindig egy nagyon lassan kitárulkozó, kisebbségtudatú, exkluzív klub élmeleg kisvilágából kitekintve és kötöttségeibe kapaszkodva szemléli, szeme elé tartott kisujját is nagyobbnak fogja észlelni, mint a templomtornyot így lesz aztán elkerülhetetlenül a kistörténelem a felejtés és a torzítás történetévé, tele hibákkal és hiányokkal. Jóllehet, együttérzéssel emlékszik meg arról, hogy a Bibó Emlékkönyvből a revizionista ellenzék által dominált koalíciós, de kissé szűkkeblű szerkesztőbáró kicenzúrázta írásomat, mint később megtudtuk, antikommunista retorikája miatt, de nem említi, hogy ezt a közbotránnyá keseredett élményt a szamizdat olyan vállalkozóknak köszönhette, akik Bibó-tiszteletükben még nem jutottak el Bibó szemléletének tiszteletéig. Dalos korrekt módon idézi megállapításomat, hogy az ellenzék Magyarországon „a legtisztább és legbátrabb politikus emlékére sem tud egy könyvet úgy összeállítani, hogy ki ne dekázza a véleménynyilvánítás szabadságát, ne állítson fel tilalomfákat és ne szabja meg, hogy kik és milyen mértékben fejthetik ki őszinte meggyőződésüket”. De azt nem tudjuk meg, hogy e megállapítás mögött nem elsősorban a személyes keserűség munkái, hanem elutasítása, opponálása egy olyan határolt ellenzékiségnek és demokráciának, amely nem jut el addig a pontig, ahonnan elindulnia kellett volna, s így kirostálja Rácz Sándort, a Nagy-Budapesti Munkástanács egykori elnökét a szerzők közül. Tóth Zoltánt, a pártközpont előtt mártírhalált halt egyetemi tanár fiát, s fel sem kéri Krassó Györgyöt, aki nemcsak börtöntársa volt Bibó Istvánnak forradalmi tevékenysége miatt, hanem egyike a demokratikus ellenzék legbátrabb, legaktívabb, legjelentősebb, és ami ugyanazt jelenti, töretlenül '56- os hűségű vezetőinek. * · · Ami a diktatúra álképviselőházán kívülre szorult ellenzék parlamentjének összetételét, struktúráját megvilágítja, irányzatait minősíti, csoportjait osztályozza, eredményeit méri, történetüket leírja, szereplőit és eseményeit számunkra megérteti, tehát egyértelműen az, hogy programjukban szerepelnek-e, és milyen hangsúllyal a magyar forradalom kérdései, mégpedig a magyar helyzetből kiindulva, magyarul feltéve, és az, hogy erre milyen válaszokat adnak ma. Ez a döntő kritérium. * * * A második nyilvánosságban és a független sajtóban tartózkodás figyelhető meg Mindszenty személyével kapcsolatban, hallgatnak róla, mint ahogy jelentőségükhöz képest kevéssé feltárt a diktatúra által üldözött és félreállított többi nem kommunista története is. A nézeteivel való vita, ha azokat eredeti formájukban szintén közzétesszük, egy baloldali beállítottságú vagy liberális demokrata esetében jogos, érthető és elfogadható, de mintha hiányozna annak felismerése, hogy Mindszenty személye a térdre kényszerített és megalázott vallásos magyarság lelki felszabadulásának volt szimbóluma 1956-ban, mint ahogy rabsága a keresztényüldözésnek, az emberi méltóság megcsúfolásának, az idealizmus kiirtásának volt szimbóluma. A hivatalos magyar propagandagépezetnek nyilván az az érdeke, hogy ha már van ellenzéke, az olyan legyen, mint Hegedűs András, aki bármily őszintén, hitelt érdemlően nyilatkozik is az ’50-es évekről, szavai hitelét lerontja, hogy az őt székében követők mára viszonylagos liberalizmusukkal kérkedhetnek. Ezért van az is, hogy múltja árnyékában s jelene foglyaként-hiszen fizikai és szellemi értelemben foglya, félretett, nyugdíjazott, de szabadon nem engedett továbbszolgálója a rezsimnek - a Kádár-korszak történetéről s a máról nem képes, nem tudja, nem akarja és nem meri a teljes igazságot megmondani. A rezsimnek az az érdeke, hogy ha már van oppozíciója az emigrációban, az olyan legyen, mint Heller és Fehér, akik hatása amúgy is egy, a kommunizmussal szemben toleráns, sőt szimpatizáns és régóta infiltrált baloldali, akadémikus világgettóban van, ahol saját propagandaügynökei szintén otthon vannak. Az is kapóra jön, hogy ha Hellerék véleménye valóban tiszteletre méltóan megváltozott a forradalomról, s közelít a maguk teoretikus, magaslesi pozíciójából az ’56-osokéhoz, ennek szenzációértékét lerontja, hogy ez a vélemény már sokszor változott s fordult olajozottan az ellentétébe. 1956-ban forradalompártiság, ’57-ben újra a pártkatona fegyelme, s azután a rendszer szükségleteitől, a „tudományos” karrierszempontoktól és az alkalmazkodóképesség rugalmasságától függően, hol aktív kollaboráló a rendszerrel, hol munkamegosztás, „ideológiai bedolgozás, a marxizmus újrafényezése, de semmi politikai alapon, hol hazai vagy külföldi tartalékállomány, amely a nyugati árfolyamot emeli. * * * Az emigrációnál maradva, amiképpen az úgynevezett Budapesti Iskola, a lukácsista, reformista kör történetének van egy utóélete, folytatása az ellenzékben, egy demokratikusabb, radikálisabb irányban, ugyanúgy a korábbi, népi-nemzeti érdekeltségű törekvéseknek is van egy továbbfejlődése, s volt és van egyszersmind egy nyugati emigrációs párhuzama is. Észre kell vennünk ezzel kapcsolatban a Kádár-adminisztráció sunyi, de jól átgondolt machinációját, amellyel ellenfeleinek munkamegosztást és specializálódást sugall. Ennek lényege az volna, hogy az emigráció foglalkozzon csak nyugodtan a kisebbségben élő magyarok sorskérdéseivel, mert az úgy is a szomszéddiktatúrák számláját terheli, de ne szóljon bele a magyarországi magyarellenes politikába, ne bírálja a hazai állapotokat, vagyis ne foglalkozzon a magyar ügy lényegével, ráhagyva ezzel a rezsimre, hogy úgy tájékoztasson, illetve ne tájékoztasson, ahogy akar, s azt tegye, amit akar. E munkamegosztási terv lényege, hogy a magyar kormány ténylegesen nem tesz semmit, ami kötelessége volna, de titkos diplomáciájával elhiteti, hogy közvetve, az emigráción keresztül támogatja a megsemmisítés veszélyével szembenéző magyar etnikumot, akikért - mint ez számos példa mutatja - hatékonyan csak állami szinten, állami eszközökkel lehet fellépni, s megálljt parancsolni néhány millió magyar rasszista üldözésének. A tervhez csatlakozik egy kiegészítés, amely a sugalmazott specializációra vonatkozik. A népiek és a gondjaikban osztozó, emigrációban élő barátaik foglalkozzanak a magyar társadalom mélyén felhalmozódott problémákkal, a népbetegséggé vált öngyilkossággal, alkoholizmussal, halandósággal és fogyatkozásunkkal, az úgynevezett urbánusok pedig a polgári és emberi jogokkal, más nemzetiségű üldözöttek jogaival, s avantgárdista eszmék és irányzatok átplántálásával. Ha mindenki marad a kaptafájánál, megint ki lehet egymás ellen játszani azokat, akik összetartoznak, megint be lehet árnyékolni szavuk tisztaságát és jóhiszeműségét, az egyiknél azzal, hogy érzéketlen a más nemzetiségű demokraták problémáival szemben, a másiknál azzal, hogy idegenek a néptől, amellyel egy haza polgárai. S ha a terv sikerül, és marad a megosztottság, minden így is fog történni, mindez igazolódni fog: megjelenik a falra festett ördög. Ez a sanda szándék fejeződött ki jellegzetesen akkor, amikor Aczél György, a magyar kultúra utolsó három évtizedének egyik fő kórokozója így tette szóvá kifogását Csoóri Sándornak, az 1977-es Charta melletti petíció egyik aláírójának: „Mi szüksége van magának arra, hogy zsidókkal szerepeljen együtt, ráadásul cseh ügyben?” Nem tudni, milyen részvételre talált volna az akció, ha a kezdeményezők valóban más lakónegyedekben is támogatást keresnek. De Csoóri esetére az áll, amit Nagy László mondott róla: „Helytállt a becsületünkért.” Amiről most beszéltem, az az ellenséges közeg, amelyben mozgunk, s mozog mindaz, mely minket érdekel. Az a sötét eszme, melynek árnyékában akarják tartani a népet s az értelmiségét is. * * * A ’60-as évekről tavaly ilyenkor, október 23-án az Inconnu független művészcsoport Lajos utcai kiállítótermében, amely egyszersmind Molnár Tamás lakása is volt, ezt mondta Pákh Tibor: „Szabadságharcunk előtt nagyon sok volt a szenvedés és pusztítás. Kitelepítések, elhurcolások, nincstelenné válás. Viszont mindig megvolt az optimizmus és a bizakodás. Nem üres szólam az, hogy »ezt már guggolva is kibírjuk!«, mert valóban így is van, gondolkodtunk, és többeket be is vittek, hogy guggoljanak. Most viszont ezt az optimizmust sehol se tapasztalom.” Krassó György, Szabó Miklós vagy Csurka István leírása a ’60-as évekről és a ’70-es évek elejéről hasonlóan meggyőző és joggal keserű. * * * A magyarországi második nyilvánosság körülbelül 1976-77-ben keletkezett, amikor először, 100-200 példányban kéziratban maradt írásokat fűztek egybe és adtak ki. Mindenki a saját történelmét ismeri a legjobban, ezért érthető ez a korszakolás, amely a szamizdat kezdetét akkorra teszi, amikor a Beszélő szerző-, illetve szerkesztőgárdája ilyen jellegű áldásos tevékenységét megkezdte. A helyzet azonban az, hogy szamizdat mindig is volt, és már 1972-ben megszületett egy egész tanulmánykötet, melyet szerzői az MTESZ III. szociológiai konferenciájára írtak. Ennek betiltása miatt azonban soha nem látott hivatalosan napvilágot. A jeles szerzőgárda összesen több mint 40 év börtönt tudott maga mögött, így a társaságukba bekerültek fejére is egyévnyi megtisztelő árnyék esett. A kötet már a betiltást megelőző héten elkészült a pártkiadó nyomdájában, s mire a pártközpont felébredhetett volna, átvettük és ki is osztottuk a köteteket, s így 5-600 példányban bejutott az akkor még el nem nevezett második nyilvánosságba, sőt a Szabó Ervin Könyvtárba is. A balatonfüredi konferencia anyaga később írásos bizonyítékává vált annak a hajszának, melyet 1972-73-ban a sztálinisták indítottak, megrettenve a magyar politikai élet legújabb eseményeitől. Ezek jelezték, hogy a társadalom közömbösítése nem sikerült, az elégedetlenség nyílt kifejezési formákat talált magának és felszínre tört. Új ellenzékiség lépett a színre, rögtön a maga sokszínűségében, egymástól függetlenül keletkezett és létező csoportokban, melyek azonban nyilvánvalóan egymásból is erőt merítettek. A pártközpont mindezt úgy tüntette fel, hogy mögöttük az a revizionista, antimarxista csoport áll, amelynek tagjai lukácsisták és kritikus szociológusok, akik átmenetileg pozíciókat szereztek az ideológiában és a társadalomtudományokban. Természetesen ezeknek semmi közük nem volt a márciusi spontán ifjúsági tüntetéshez, sem ahhoz a demonstrációhoz, ahol 1956 ismert szereplői találtak módot arra, hogy megünnepeljék a forradalom évfordulóját Rácz Sándor, a Munkástanács egykori elnöke Mátyás-templomban megtartott esküvőjén. Itt, ahol sok '56-os vett részt, nem pusztán a házaspár hűségesküjéről volt szó. Hasonlóképpen nem volt szerepe a lukácsista, revizionista csoportnak a füredi konferencia szervezésében. * * * Néhányunknak még szerencsénk volt, s megismerhettük Bibó Istvánt, aki röviddel halála előtt újra kilépett a nyilvánosság elé, és féllegális találkozókon, vagy inkább azt mondanám, puccsszerűen szervezett álhivatalos előadásokon nagyobb nyilvánosság előtt is beszélt. 1956 élő szellemével azonban már korábban is lehetett találkozni. 1971-ben merült fel az a terv, hogy létre kellene hozni egy - az orosz ellenzék úgy nevezi „szamizdat” folyóiratot, amelyben a magyar ellenzék a nyugati nyilvánosság elé lép és bemutatkozik. A terv Józsa Péteré volt, ő írta a bevezető tanulmányt is, amelynek első mondata így hangzott: „Magyarország a Szovjetunió gyarmata”, majd azzal foglalkozott, milyen módok és lehetőségek volnának a rendszer megdöntésére. A tervhez akkor még kevésnek bizonyult a nyugati partnerek és az emigráció támogatása, Józsa pedig fiatalon meghalt. A szamizdatos és másként gondolkodó, de többnyire és részben még mindig a rendszer keretei között és reformokban gondolkodó és cselekvő ellenzék elévülhetetlen érdeme, hogy megszervezte, létrehozta a második nyilvánosságnak azt az infrastruktúráját, intézményrendszerét, amely helyet adott a radikális demokrata, ’56-os eszméknek, személyeknek és megmozdulásoknak. Úgy tűnhet számukra, hogy Rácz Sándor vagy Krassó György vagy Pákh Tibor csatlakozott az ellenzékhez, s szerepet vállalt a szamizdat kultúrában. Valójában fordítva történt: az ellenzék jutott el a forradalom gondolatához, mint a szovjet kommunista áfium ellen való orvosság hirdetéséhez. Az utóbbi években megsokasodtak azok az események, amelyek valóban ’56 szellemét idézik, s a gyülekezés, szervezkedés, egyesülés jogának gyakorlását jelentik. Szomorúságunkra gyakran temetések válnak demonstrációvá, mint Bibó István, Báli Sándor, Cselik Ferenc, Péterfi Miklós temetése, de megtörtént ünnepeink visszafoglalása is. Az új márciusi ifjak bátorsága, akik 1971-től így vagy úgy, mindig megpróbálják az utcát és március 15-ét a sajátjukká, nemzeti ünnepünk terévé és napjává tenni, erőt adott október megünnepléséhez is. Krassó 1979. február 12-én beszélt először nagy nyilvánosság előtt 1956-ról mint nagy nemzeti demokratikus forradalomról. 1981- ben, öt éve ünnepelték először, mintegy 200 ember jelenlétében, s egy évre rá a Magyar Október Kiadó hangszalagot is kiadott az ünnepre. Ezeken az októberi és Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulóin, júniusban tartott megemlékezéseken megjelentek a forradalom tanúi: Rácz Sándor, Mécs Imre, Halda Aliz, Maléter özvegye. Szabó Miklós tavaly nagy hallgatóság előtt már a hivatalos fórumot foglalta vissza a Rakpart-klubban november 15- én, 1985-ben. (Nem volna illő, ha bármit elhagynék vagy megváltoztatnék, ami Szabó Miklós szerepével kapcsolatos szövegemben. Illő viszont a szomorúság, hogy mai hurrábolsevizmusával nemcsak minket, egykori barátait, elsősorban önmagát, életművét árulta el.) * * * Végezetül még egyszer az ellenzékről és az emigrációról. Számomra világos, hogy az emigráció és a hazai ellenzék politikai tevékenységét egyszerre kell tárgyalni. Ez a két ellenzék, a belső és külső emigráció olyan szellemi és lelki közösség, melynek léte és ereje a találkozásban van, feltételezik egymást, igazolják egymást, egymásból élnek, kapcsolatrendszerükben, kötődéseikben sok tekintetben azonosak, s történetileg hosszabb távot tekintve, személyi összetételükben is azonosak, az egyikből lesz a másik, bár itt az utak egyirányúak. A magyar nemzet sorskérdéseiről való gondolkodásban, s életük művében, műhelyében, magatartásukban elválaszthatja ez a határ Szabó Zoltánt és Bibó Istvánt, Faludy Györgyöt és Petri Györgyöt, Tollas Tibort és Lezsák Sándort, Magas Istvánt és Krassó Györgyöt, Gereben Istvánt és Rácz Sándort, a SMIKK-et (az ünnepséget rendező kör neve - a szerk.) és Fónay Jenőt Mindezekre a kapcsolatokra közösen jellemző, hogy ezek az emberek életük egy szakaszában úgy találkoztak lélekben és szellemben, hogy egyikük a szögesdróttal bezárt országban, másikuk azon kívül tevékenykedett, de ugyanabban a vállalkozásban. És itt bocsánatot kérek alanyiságomért: a szerénytelennek látszó példát egyszerűsége miatt választom. 1980 óta, hat éve vagyok Nyugaton. Nem illeszkedhetek be semmilyen új haza polgárai közé, minden élményem, tudásom, célom és akaratom Magyarországhoz köt. Mi választhat el engem attól az otthon élő elvbarátomtól, akit ugyanaz az egzisztenciális kivégzés fenyeget, mint amely engem eljönni kényszerített? S mi választhatott volna el engem, amikor otthon voltam, attól, aki tudott rólam, beszélt rólam, foglalkozott a sorsommal, mint ahogy az emigráns sajtó és rádió megtette? Mi kényszeríthetett volna megtagadásukra? Milyen hatalom bízhatott volna rá, milyen előnyök csábíthattak volna el, hogy más legyek, mást gondoljak, mást tegyek? Szavamra mondom, hitvány nyeremények. Az ötvenhatos forradalom 30. évfordulóján Luganóban rendezett ünnepségén dr. Saáry Éva, a SMIKK elnök asszonya és a szerzőnk, Zsille Zoltán A Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) 1986. október 23-án Luganóban rendezett ötvenhatos megemlékezésén elhangzott ünnepi beszéd rövidített szövege.